Rovatunkban Gerő András, Gyáni Gábor, Csizmadia Ervin és Szalai Erzsébet véleményét olvashatják.
A Fundamentum szerkesztőségének igaza van: eljött az idő, hogy megpróbáljuk megfogalmazni, mi is volt az 1989-90. évi magyar rendszerváltás értelme. Ha ugyanis nem tesszük, s a viták nyomán nem alakul ki valamiféle minimálkonszenzus az értelmezésben, fennáll a veszély, hogy a rendszerváltás egységes folyamata széthasad pártálláspontok szerinti szeletekre és utólagos mitológiákra. A mitologizálás és mitologizálódás persze egyáltalán nem idegen a politikától, mégse lenne jó, ha a rendszerváltásnak is lenne egy baloldali, egy liberális, egy mérsékelten konzervatív, egy radikálisan konzervatív és egy szélsőjobboldali értelmezése, azaz utólag az derülne ki, hogy a rendszerváltás pártpolitikai projekt volt. Pláne nem volna szerencsés, ha a mostanában formálódó kétpártrendszer logikája mentén gondolnánk el a rendszerváltás folyamatát. A rendszerváltás - bármily nagy is a csábítás utólagos átrajzolására - valójában olyan közös tartalom és közös ügy, amit - értelmezésem szerint - semmiféle utólagos interpretáció nem retusálhat át és nem adhat neki aktuálpolitikai célzatosságot. A rendszerváltás folyamatát önmagában és önmagáért kell - ha egyáltalán lehetséges - megértenünk.
De mindjárt az írás elején beleütközünk egy nagyon is komoly ellenvetésbe. Mégpedig a narratív tudásról van szó. Ha tetszik: a nézőpontról, a múlt elmesélésének technikájáról vagy módszertanáról. Ha pedig ez igaz (már tudniillik hogy a múltat különböző helyzetekben különbözőképpen mesélhetjük el), akkor nagyon is elképzelhető, hogy az aktuálpolitikai megfontolások éppen úgy belekerülnek a "mesélés" folyamatába, mint az egyéb megfontolások. Akkor talán irreális elvárás valamifajta minimálkonszenzusról, a múlt megítélésében való egyetértésről beszélni. Ezt a dilemmát - érzésem szerint - csak úgy tudjuk feloldani, ha a narratív tudást pontosabban behatároljuk. A narratív tudás két szempontból is több és más, mint puszta mesélési technika és szubjektív megközelítési mankó. Először is azért, mert történeti dimenzióban gondolja el vizsgálata tárgyát, másodszor azért, mert a politikai közösség dimenziójában teszi ezt. A magam részéről leginkább ezt a két szempontot tartom fontosnak: a magyar rendszerváltást egyfelől egy átfogó történelmi kontextusban gondolni végig, másfelől a politikai közösség szerveződésének, illetve szervezetlenségének optikáján keresztül. Számomra ezt jelenti a felkérő levélnek az a passzusa, hogy "tudatosítani kell magunkban azt a nézőpontot, amely felől elmeséljük a múltat". S akkor - ennyi bevezető után - lássuk, hogyan "mesélhetjük el" a magyar rendszerváltást mint történeti kontextust, illetve mint a politikai közösség teljesítményét.
A felkérő levélben (s ígérem, nem hozom szóba többet) van egy igen provokatív mondat: "hazánk XX. századi történetét is attól függően tudjuk megérteni, elbeszélni, hogy miként vélekedünk a rendszerváltásról." Ez a mondat új dimenziókat nyithat a szórványosan csörgedező eddigi rendszerváltás-vitákban. A rendszerváltást ugyanis eddig lényegében egyetlen kontextusban értelmeztük, mégpedig - külpolitikai értelemben - a bipoláris világrend szétesési folyamataként, valamint - belpolitikai értelemben - az egyre puhább diktatúra fennmaradásra való képtelenségeként. Elhangzottak ugyan olyan nézetek, miszerint Magyarország a XX. században számos rendszerváltást élt át (s ezek közül csak az egyik következett be 1989-90-ben), de ezekből a nézetekből nem rajzolódott ki átfogó kép, a rendszerváltásoknak nem alakult ki valamilyen elmélete. Ebből a mostani vitából - a felvetett kérdésekből legalábbis úgy látom - messze többre juthatunk, mint bármilyen előző vitánkból. Leginkább azért, mert a tizenkét évvel ezelőtti rendszerváltást nem pusztán csak az imént említett két aspektusból mesélhetjük el, hanem értelmezhetjük azt történeti folyamatok sajátos végpontjaként. De hát melyek is ezek a történeti folyamatok? Meggyőződésem, hogy ha megtaláljuk a legfontosabb történeti tendenciákat, nem pusztán az 1989-90. évi rendszerváltás értelmezésében, de egy évszázados történelmi trend leírásában is előbbre jutunk.
Ezeket az évszázados történelmi trendeket sokan próbálták már feltárni, gondoljunk csak Bibó Istvánra vagy Szűcs Jenőre (hogy csak a legismertebb kísérleteket említsem). Bibó "zsákutca-elmélete" vagy Szűcs "régióelmélete" azonban maguk is korfüggő narrációk, ebből következően nem adhatnak választ a bennünket foglalkoztató kérdésekre. Egyikőjük sem foglalkozott igazán a politikai szereplők közötti interakciókkal, az értelmiségi cselekvés lehetőségeivel s - nem utolsósorban - azzal a problémával, amely pedig szerintem döntő: a nyugatosodás problematikájával. Állításom az, hogy a magyar rendszerváltás csak egy olyan narratívában mesélhető el, amely elsősorban a szereplők nyugatosító törekvéseire koncentrál, a politikai elit tevékenységét ebből az aspektusból vizsgálja.
Ha ezt a nézőpontot választjuk, távolról sem csupán arra a kérdésre keressük a választ, hogy az 1867 utáni magyar történelemben ki volt nyugatos és ki nem volt az. Az ilyen besorolások mindig durvák és leegyszerűsítők, amellett, hogy természetesen mindig magukon viselik a másik fél stigmatizálásának szándékát is. A kérdés inkább az, hogy az eliteket mennyi-
- 39/40 -
re foglalkoztatta Magyarország elhelyezkedése a világban, mennyire érzékelték, hogy mit is jelent számukra valójában Nyugat-Európa, és erről a problémáról milyen módon vitatkoztak egymással. Az 1989-90. évi rendszerváltás ilyen vagy olyan értelmezéséből következhet, hogy miként gondolkodunk a korábbi évtizedek és évszázad folyamatairól, de az összefüggés megfordítva is igaz: az elmúlt évszázad magyar történelmi folyamatainak értelmezése hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy megértsük, mi is történt velünk lassan másfél évtizeddel ezelőtt. Vagyis azt gondolom, hogy 1989-90 éppen annyira kulcs a magyar történelemhez, mint a magyar történelem a rendszerváltás megértéséhez. Hajlok azonban arra, hogy az utóbbira helyezzem a nagyobb hangsúlyt: a rendszerváltás nem pusztán a szovjet rendszerű birodalom bukásáról szólt, hanem valami másról, talán sokkalta mélyebb dologról.
Ismereteim szerint nincs feltárva az elmúlt másfél száz év politikai gondolkodása Nyugat-Európa kontextusában. Saját kutatásaimból azonban egyértelműen arra a következtetésre jutottam, hogy a politikai eliteket talán leginkább foglalkoztató kérdés Magyarország Nyugat-kötődése, illetve hogy a nyugatosodás hogyan hat a nemzeti érdekekre. Véleményem szerint hamis az az évtizedeken keresztül hangoztatott - a tudományban is sokáig virulens - tétel, miszerint valamiféle "külpolitikai népi-urbánus" konfliktus optikáján keresztül megmagyarázhatnánk a Nyugat-követők és a Nyugat-ellenzők vitáját. Ezzel nem azt mondom, hogy ez a dichotómia ne létezett volna, inkább azt: egyáltalán nem biztos, hogy ez volt a fősodor. Nagyon is lehetséges, hogy a politizáló eliten belül többfajta Nyugat-koncepció állott szemben egymással.
Azt hiszem, az elkövetkező években sokkal erőteljesebben törekednünk kell arra, hogy ezeket az alternatív koncepciókat tanulmányozzuk, már csak azért is, mert itt a legújabb kori magyar politikai fejlődés strukturális alapjairól van szó. Jómagam politológus lévén, régóta gondolom úgy, hogy a politikatudománynak is hozzá kellene tudni szólnia ilyen eminensen politikai kérdésekhez. Hiszen - ne feledjük - legalább két olyan aspektusa van a dolognak, amely nem pusztán a történészek illetékességi körébe tartozik. Az egyik a pártstruktúra és a kormányzati rendszer kérdése. Közismert, hogy Magyarországon amolyan örökös egypártrendszer volt; ha léteztek is ellenzéki pártok, nem jutottak kormányra. Az ellenzék számára két út volt: vagy szép lassan beszivárgott a kormánypártba, vagy örök ellenzékiség várt rá, ami - Bibó szavaival - könnyen tette túlfeszített lényeglátókká az ellenzékieket. Bármennyire is kényelmetlen elismerni: ez a struktúra (mint hagyomány) tovább öröklődött a Kádár-rendszerre is, amelyben persze már ellenzéki pártok sem léteztek. De ha a magyar társadalom nincs eléggé mélyen "átjárva" a mindenkori egypártrendszerek és a rendszert "menedzselő" kormányok hagyományával, a kádári diktatúra nem jöhetett volna létre, illetve nem fejlődhetett volna ki annak puhuló - s voltaképpen a rendszerváltást előkészítő - szakasza. Az "örökös" kormányok persze mindig túl lojálisnak látszanak, hol az osztrák (Monarchia), hol a német (1930-as évek), hol a szovjet (1948 után) igények iránt. Ugyanakkor viszont valamennyi magyar kormányzó párt és kormány szembekerült azzal a kérdéssel, hogy egy globálisabb gazdasági és politikai térszerkezet résztvevője, azaz az 1867 utáni magyar történelem legfőbb tanulságainak egyike: nincsen befelé forduló, önálló életet élő nemzeti politika. Még egyszer mondom: a Nyugat-orientáció különféle válfajai állottak vagy állottak volna egymás mellett, ha az egyes politikai irányzatok egyenrangúvá válhattak volna, ha működik a parlamentáris váltógazdaság, ha a mindenkori ellenzék nem jelent fenyegetést, sőt végveszélyt a regnáló politikai rendszer számára. Ez is olyan hagyomány, amely nélkül nem értenénk meg a Kádár-rendszert. Elemzése - politikatudományi szempontból - több mint sürgető.
De az ilyen, tényleges ellenzék nélküli, "zsákutcásnak" tűnő fejlődési útnak azért mégiscsak van egy teljesen "normális" sajátossága. S ez a második szempont, amint fentebb jeleztem. Ha ugyanis a kormányzás szintjén nincs lehetőség cserére, ha a kormánypolitikának önmagát kell korrigálnia, mert az ellenzék nem juthat kormányzati pozícióba, akkor fölértékelődik az ellenzék parlamenten kívüli tevékenysége, továbbá az eleve parlamenten kívüli politika. Gerő András "elsöprő kisebbség" kategóriáját a magam részéről így is értelmezem: a kormányzáshoz nem jutó, de jelentős szellemi kapacitással bíró pártok és értelmiségi csoportok parlamenten kívüli eszközök segítségével (is) vetélytársai a rendszermenedzser pártoknak és kormányoknak. Az alternatívákat ezáltal sokszor informális politikai tevékenységek formájában bocsátják a közönség elé. Mind a dualizmus, mind a két háború közötti korszak tele van ilyen értelmiségi vitákkal, állásfoglalásokkal, amelyek nagyon is hatottak a politikai struktúra alapjaira. Ha bizonyos pártok nem is tudtak kormányra kerülni, annál erőteljesebb gondolkodási módokat dolgoztak ki a politikára figyelő közönség számára. S ezzel visszahatottak magára a "hivatalos" politikai struktúrára is. A kormánypártok és a kormányok igen sokszor támaszkodtak ezekre a nézetekre, még ha a nyilvánosság előtt sokszor bírálták is őket.
Ami azonban a lényeg: a nyugatosodás mint zsinórmérték folyamatosan jelen van a magyar történelem-
- 40/41 -
ben, még akkor is, ha a politikai struktúra sokszor (sőt szinte soha) nem engedi, hogy a Nyugat több legyen eszményképnél. Gondoljunk csak arra, mit jelenthetett Anglia vagy Franciaország Magyarország számára, amikor osztrák birodalmi kereten belül létezett, s mit akkor (az 1930-as években), amikor az akkori kormánypolitika számára Németország épp úgy nyugati realitást jelentett, mint Anglia vagy Franciaország (amelyek, mint tudjuk, a másik oldalon álltak).
Az egész gondolatmenettel oda szeretnék eljutni, hogy a Kádár-rendszert és a rendszerváltást a magyar történelem első sikeres nyugatosodási kísérleteként írjam le. A "sikeres" kifejezés persze több mindent jelent. Mindenekelőtt azt, hogy az 1970-80-as években minden korábbinál előbbre jutott Európa egységesülésének eszméje, sőt folyamata is, azaz a globális feltételek a korábbiaknál jóval kedvezőbbekké váltak. De a siker - másodszor - egy évszázados politikai szerkezet sajátos sikere is, mégpedig azé a struktúráé, amelyben nincsenek egyenlő szerepek, amelyben vagy korlátozottak vagy egyáltalán nincsenek ellenzéki jogok, ahol korlátozott vagy egyáltalán nincs szabad sajtó, amelyben viszont gazdagon burjánzik az informális értelmiségi tevékenység. A Kádárrendszer egy történetileg mélyen szocializált politikai-társadalmi szerkezet (orosz hatásra tovább deformált) végpontja, de amely - s ez a lényeg - mégsem volt védtelen. A Kádár-rendszerben (mint azt Diskurzus és diktatúra. A magyar értelmiség vitái Nyugat-Európáról a késő Kádár-rendszerben címmel a Századvég Kiadónál 2001-ben megjelent könyvemben kimutattam) nem csupán elnyomás volt, de gazdagon kifejlődhettek a társadalmi-értelmiségi ellenhatalmak is, amelyeknek felbecsülhetetlen szerepük volt a rendszer felbomlásában.
De talán ennél is tovább mehetünk, és azt mondhatjuk: a speciális "örökegypártrendszer", a váltógazdálkodás nélküli kormányzás hagyománya nem elsősorban belső deformáció (vagy zsákutca), hanem egy olyan globális szerkezet következménye, amelyben a nyugati modell adaptációja azért sem lehetséges, mert a Nyugat csak absztrakcióként létezik, azaz nagyon sokfajta Nyugat-Európa létezik, s ezek közül Magyarország - nem lévén önálló nemzetállam - nem tud jól választani. 1989-90 tehát - értelmezésemben - nem csupán a szovjet birodalom járma alóli felszabadulás időpontja, hanem egy történelmi determináció alóli felszabadulásé is. Ez utóbbi azt jelenti, hogy az egységes Európa ma olyan Nyugat-modellt jelent, amelyben nem kell kényszerűen az egyik Nyugatot választani a másik rovására (mint például a két háború között). Döbbenetes, de dokumentumok igazolják: a két háború közötti radikális kormányzó jobboldal Németországot a modern Nyugat vezető erejeként tartotta követendőnek. Messze nem igaz tehát, hogy a népi-urbánus dichotómia lett volna a fő törésvonal.
Az 1989-90. évi rendszerváltás értelme, hogy megmutatja nekünk: a szovjet-amerikai alku Jalta kereteinek lebontásáról, illetve a magyar társadalom elégedetlensége a késő Kádár-korszak gazdasági pangásával fontos, de nem elégséges magyarázat. A rendszerváltás azért lehetett sikeres, mert a magyar történelem talán legállandóbb politikai gondolkodás- és viselkedésformájára: a nyugatosságra és az informalitásra épített. Egy olyan konstrukcióban, ahol a hatalom lényegében nem cserélődött, a hatalmi tényezők befolyása mellé állította az értelmiség informális hatalmát. Vagy ahogy Vaclav Havel fogalmaz: a kiszolgáltatottak hatalmát. A késő Kádár-rendszer változása azért történhetett meg, mert az adott kül- és belpolitikai konstellációhoz alkalmazkodó elitek együttesen érdekeltek voltak a régi keretek lebontásában. S - nagyon fontos - a régi keretek ebben az esetben nem pusztán az utóbbi negyven évet jelentik. A rendszerváltó elit talán nem is tudta, hogy a Kádárrendszer elbúcsúztatásával azt a konstrukciót búcsúztatja, amelynek nem kezdő-, hanem végpontja az államszocialista diktatúra.
De ami sikerként könyvelhető el az egyik oldalon, az kudarcnak nevezhető a másikon. S e megállapítással áttérhetünk a bevezetőben már jelzett problémára: a politikai közösség ügyére. Láthattuk: a rendszerváltásban nem pusztán az egykori MSZMP reformszárnyának kétségkívül létező teljesítménye találkozott az ellenelitek rendkívül erőteljes változtatási szándékával, hanem egy mély hagyomány is megelevenedett. A nyugatos magyar történelem mérvadó politikai elitjei sok történelmi kísérlettől eltérően ezúttal sikeresen menedzselték a modellkövetést. De - s ez a rendszerváltás másik nagy tanulsága - szembetalálkoztak a politikai közösség kialakításának az előzőnél nem kevésbé fontos, ám még annál is jóval bonyolultabb - s történelmünkben szinte mindig sikertelenül kezelt - problémájával.
Az igazság kedvéért természetesen meg kell állapítanunk, hogy a politikai közösség problematikája nem azonnal jelentkezett. A rendszerváltás talán azért is lehetett sikeres, mert a nyugatias intézmények kiépítése, a jogállamiság, a liberális piacgazdaság kereteinek kialakítása minden mást megelőzően egyöntetű sikerélményt jelentett a különféle párthovatartozású eliteknek, de a magyar társadalomnak is. El kellett telnie egy időnek, amíg felismerhetővé vált: a demokrácia intézményes kereteinek és jogrendszerének kiépítése még nem feltétlenül jelenti a közösségi keretek létrejöttét is. A rendszerváltó elit valóban nem gondolta volna, hogy neki lehetnek esetleg "közösségépítő" feladatai is. Különösen azért nem gondolhatott
- 41/42 -
erre, mert a Kádár-rendszer a kvázi-közösségiség társadalmaként definiálódott, s azok a liberális-demokratikus elvek, amelyek a rendszerváltás legfontosabb vonulatát képezték, lényegesen nagyobb súlyt helyeztek az autonómiáját és szabadságát visszanyerő egyénre. Egyén és közösség, individualizáció és kollektivitás sokáig szemben állottak egymással.
A politikai közösség hiányának kérdése azzal párhuzamosan vált egyre fontosabbá, ahogy a politikai elit Nyugat-ismeretei is konkrétabbá váltak. A rendszerváltást ugyanis az a körülmény is sikeressé tette, hogy a különféle elitekből létrejövő pártok nagyon különböző dolgokat értettek a Nyugat (a demokrácia, a liberalizmus, a piacgazdaság, a szabadság, a jólét stb.) fogalma alatt. Talán éppen azért is volt mozgósító ereje a rendszerváltásnak, mert mindenki azt értett bele, amit akart. Nem ritka az ilyesmi a rendszerváltás utáni hazai politikatörténetben, gondoljunk csak a sokat emlegetett polgár fogalmára. 1990 után a pártok elitje és a mértékadó értelmiségi-politikai közvélemény egyre többet tudott meg a követni kívánt nyugati világról. S most elsősorban nem is annyira a nyugati világ (egyébként átalakuló) globalizálódó és integrálódó intézményeire gondolok, hanem mindenekelőtt a nyugati demokráciák szellemiségére és értékvilágára. Röviden ezt úgy fogalmazhatnánk meg, hogy az "íme, így néz ki a demokrácia" kérdése után (ami a rendszerváltók első számú kérdése volt) mind fontosabbá vált a "mi működteti a demokráciát" kérdése. Ami arra is utal, hogy a rendszerváltók viszonylag gyorsan észrevették: az intézményes (jól-rosszul végrehajtott) adaptációval egy sor kérdést még egyáltalán nem oldottak meg. Nem adtak választ például arra, hogy a magyar társadalom széles tömegei milyen módon vettek részt az átalakulásban és mi lesz a státusuk a továbbiakban. Másképpen fogalmazva: van-e a magyar társadalom különböző csoportjainak közös rendszerváltás-élménye, ami nélkülözhetetlen feltétele a demokratikus politikai közösség kialakulásának.
Kis János már 1992 karácsonyán arról értekezett Gondolatok a közeljövőről című, Magyar Hírlap-beli írásában, hogy "a harmadik köztársaság létrehozásának nincs olyan pillanata, melyet a mai politika minden mérvadó szereplője fenntartás nélkül vállalni tudna". Kis e cikkében s további teoretikus írásaiban is számos alkalommal kifejezésre juttatta, mennyire fontosnak tartaná, ha lennének olyan közös élmények, amelyek áthidalnák a rendszerváltás sajátos lefolyása következtében kialakuló legitimációs vákuumot. Ha jól értelmezem, Kis János a pártpolitikai logikán felülemelkedő politikai közösség - akár mesterséges, de mindenesetre gesztusok összehangolt rendszerén keresztül történő - megteremtésével vélte elérhetőnek a legitimációs hiányok enyhítését. Az Élet és Irodalomban 2002-ben A közös mű és a meztelen király címmel megjelent elemzésemben megkíséreltem bemutatni Kis János számomra legfontosabb nézeteit, illetve e nézetek tulajdonképpen logikus kudarcát a pártpolitikai erőtérbe kerülve. Most egy másik, ismét csak történeti szempontot említenék meg.
Láthattuk fentebb, hogy a rendszerváltás sikerét voltaképpen történelmi korokon átívelő speciális politikai szerkezet, illetve az abban rejlő lehetőségek és dinamika kihasználása jelentette. Magyarán az, hogy a rendszer szereplői (a hivatalos hatalom és a sok esetben informális ellenzék) megtanultak egy informális diskurzust is folytatni. Ez azt jelenti, hogy a magyar múlt politikai rendszereinek hagyománya a "kettős társadalom" - csak nem az Erdei Ferenc-i értelemben. A kettőség formális és informális hatalmi és befolyásolási lehetőségeket jelent, azaz a hivatalos hatalom rigiditása mellett egy rigiditást oldó "második hatalmat". Sokszor a hivatalosság bizonyos szegmensei is ehhez a második szférához tartoznak. Mint például a Kádár-rendszer utolsó évtizedében, amikor természetesen csak a felszínen regisztrálhatjuk az idegen (szovjet) birodalmat kiszolgáló pártállami elit uralmát, ennél sokkal lényegesebb mozgásirány, hogy a hivatalos elit egy része miként dekomponálja magát a hatalmat, hogyan kísérletezik az ország reorientálásával. Az MSZMP-ről szólva egyáltalán nem azért kell erről beszélnünk, mert utólag bármit is szebbé akarunk változtatni annál, mint amilyen a valóságban volt. Sokkal inkább arról van szó, hogy az MSZMP-n belüli reformirányzatok gondolkodásmódja, viselkedése, Nyugat-orientációja egy tágabb összefüggésben érdekes. Magyarán: az MSZMP nyugatossága megismételte a felzárkóztató típusú, a magyar történelemből jól ismert (s korábban vázlatosan bemutatott) magatartásformákat. De mint ahogy a nyugatosodás korábban sem esett egybe automatikusan a politikai közösség kiépülésével (sőt általában nem is reflektált az utóbbi problémára), 1990 után is előjött ez a történeti örökség.
Ha valaki elolvassa az 1867. évi kiegyezéssel szembenálló politikai irodalom fő érveit, sejtheti, mire
- 42/43 -
gondolok. Ma nyilvánvalóan inkább a pozitívumok dominálnak e korszak megítélésében, ám a kortársi kritika fő iránya éppen az volt, hogy ez az államjogi aktus nem biztosította az egységes (és morális alapokon is nyugvó) politikai közösség megszerveződésének feltételeit. Vagy olvassuk el a két világháború közötti korszak nagyjai közül a közgazdász-történész Balla Antalt, aki egészen egyszerűen egy teljesen atomizált magyar társadalomról ír, amelynek tagjai között - Balla szavaival - "semminemű kompakt egység nincs". Nem lehet, hogy nem pusztán a nyugatosodási szándékok és magatartásformák szervesültek a sajátos magyar intézményi gyakorlatban, de a közösséghiány is? Nem lehet, hogy ez is egy olyan hagyomány, amely rendkívül erőteljesen formálja a politikai közéletet, túlmenően a rendszerváltást követő évek sajátos konfliktusain is? Nem lehet, hogy itt egy olyan "történelmi hiányról" van szó, amely Magyarországot megkülönbözteti az utolérni kívánt, mintaként szolgáló nyugati liberális demokráciáktól?
A "mintaországokban" ugyanis a politikai közösség (és az ennek alapjául szolgáló civil társadalom) évszázadok szerves folyamataiban formálódott ki. A szervességen itt elsősorban két dolgot értek: a nemzeti keretek szervességét és az ember rendeltetéséről vallott felfogást. Ahol nem kellett folyamatos és viharos küzdelmeket folytatni a nemzeti keretekért (mert azok a modernitással párhuzamosan létrejöttek), ott megszilárdulhattak az egyenlő emberi méltóság és szabadság liberálisdemokratikus (a politikai közösség alapjául szolgáló) normái. Magyarországon azonban ilyen értelemben (ahogy ezt már Bibó István is megírta számos művében) soha nem volt szerves a fejlődés. Egységes morális elveket valló politikai közösség itt nem jött létre. S a legnagyobb probléma ebben nem is a tény felismerése, hanem a felismert helyzetre adható válaszok óhatatlanul mesterkélt jellege. Mert politikai közösséget nem lehet "elrendelni". Egy párt különféle politikai akciókon, programokon keresztül növelheti szavazóbázisát, mint ahogy bizonyos lépések éppen az ellenkezőjét okozhatják. Az egységes, a pártpolitikai megosztottságon felülemelkedő politikai közösség kialakulása ellenben nincs közvetlen összefüggésben aktuálpolitikai akciókkal. Mégis azt látjuk, hogy a politikai elit rendre megpróbálkozik a társadalom (a nemzet, az ország, az emberek - kinek-kinek ízlése szerint) "integrálásával". Ezekből a törekvésekből azonban - legalábbis eddig - nem következett be (mert talán nem is következhetett) átütő fordulat. Ha tetszik: a rendszerváltás ezen a területen is hasonlóképpen "járt el", mint a korábbi rendszerváltások. Magyarországot sikerül(t) bevezetni a globálisabb új világ struktúráiba, de kevés a jele annak, hogy a politikai közösséget az eredeti nyugati értelemben sikerülne rekonstruálni.
Ezért volt valószínűleg kudarcra ítélve Kis János munkássága és nagy valószínűséggel ez okozta a vesztét az előző kormánykoalíciónak is, amely szintén nekiveselkedett a közösségteremtés nem kis mértékben mesterséges munkájának. A rendszerváltás tanulságai között ugyanis számon kell tartanunk a közösségépítés határoltságának tézisét is. Véleményem szerint kevés az esély arra, hogy az egész társadalom számára egyöntetűen képesek legyünk meghatározni a politikai közösséggé válás "programját". Valószínűbb (s erre utalnak az elmúlt évek tapasztalatai is), hogy a magyar társadalom ebben a tekintetben is visszatér saját történelmi trendjeihez, hagyományaihoz. Mindez távolról sem egy archaikus-korszerűtlen politikai struktúrát és viselkedést jelent, sokkal inkább annak belátását, hogy a magyar politika sem légüres térben formálódik, hogy egyáltalán: vannak hagyományaink.
Ez a mostani vita számomra elsősorban ezekről a lényegében teljesen feldolgozatlan, feltáratlan hagyományokról szól. A hagyományaink "legitimitásáról" szóló minimálkonszenzusnak minden mást meg kellene előznie. Narratívánk tehát csak hagyományelvű lehet. Ha a rendszerváltást a hagyományok világától elszakítva próbáljuk mérlegre tenni, soha nem értjük meg a lényegét és soha nem fogjuk tudni megkötni előremutató konszenzusainkat.
A rendszerváltás értékelése, pontosabban a rendszerváltás bizonyos idő távlatából történő (ha talán nem is kifejezetten történelmi, mindenesetre) értelmezése mind sűrűbben kerül manapság a politikai és szellemi közbeszéd homlokterébe. Ha történészként ezúttal megfordítom a sorrendet és nem a rendszerváltás felől tekintve értékelem (át) a múltat, hanem történelmünk alakulásának a függvényében értelmezem 1989-et az esemény összes következményével együtt, akkor - reményeim szerint - eredményesebben válaszolhatok a szerkesztőség által feltett kérdésekre.
De lehetséges-e vajon egy ilyen, nem kimondottan retrospektív nézőpont kitűzése? A kérdést az a belátás szüli, hogy a vizsgálódás időpontjában adott jelenbeli állapot képezi a múlt számbavételének egyedül lehetséges perspektíváját; ez szabja meg ugyanis azt a hermeneutikai kört, amely a történelemnek, így az 1989-es rendszerváltozásnak is megadja az értelmét. Hadd támasszam alá ezt két - a történelemről korántsem azonos módon gondolkodó -teoretikus álláspontjának felidézésével. "Amit a történész leír, annak igaznak, tárgyilagosnak kell lennie, és ahol személyes nézeteit fejtegeti erkölcsi és politi-
- 43/44 -
kai ügyekről, ott mindig világossá kell tennie, hogy nézetei, javaslatai és döntései nem ugyanazon jellegűek, mint a történelmi tényekről szóló állításai. A feldolgozott tények kiválasztása azonban mindig igen nagy mértékben személyes döntés kérdése [...] A természettudomány sem csupán »tények összessége«. Legalábbis tények gyűjteménye, és mint olyan, a tények gyűjtőjétől, nézőpontjától függő. A tudományban ezt a nézőpontot rendszerint egy tudományos elmélet határozza meg. [...] Meghatározott álláspont vagy nézőpont kifejlesztése tehát elkerülhetetlen; és a naiv próbálkozás, hogy e nézőpontot kikerüljük, csak ahhoz vezethet, hogy megtévesztjük magunkat és kritikátlanul egy nem tudatosított nézőpontot alkalmazunk."[1] És ezután nézzük a másik jeles gondolkodó tételét: "Végül pedig a valódi történelem utolsó vonása: nem fél attól, hogy perspektivikus tudás lesz. A történészek mindent megtesznek annak érdekében, hogy eltakarják szemük elől azt a bizonyos pontot, ahonnan nézik, látják a dolgokat, leplezzék álláspontjukat, szenvedélyesen igyekeznek körülhatárolhatatlanok maradni. A történelmi érzék, ahogy Nietzsche fogja föl, perspektivikusnak vallja önmagát és nem tagadja tulajdon igazságtalansága rendszerét. Egy bizonyos szögből szemléli az összefüggéseket, az értékelés bevallott szándékával, igent vagy nemet akar mondani, pontosan meghatározni a méreg hatását, hogy megtalálja a legjobb ellenmérget. Ez a tekintet nagyon is jól tudja, honnan szemléli az összefüggéseket, azt is tudja, mit szemlél, és színleli, hogy diszkréten elmosódik ahhoz képest, amit szemlél és azt sem tetteti, hogy mindenben szemléletének tárgyához alkalmazkodik."[2] Az, amiről Karl Popper és Michel Foucault nyilatkozik, nem egy teoretikusan érvényes megállapítás csupán, hanem olyasmi, amiről tapasztalati úton is számot lehet adni.[3]
Az általam ezúttal követni kívánt megközelítés a múlt adott pontjain rögzített nézőpontok lehetséges felhasználásával próbálkozik, olyan nézőpontokéval, melyek fényében a jövő (tehát saját jelenünk is) merőben más képet mutat, mintha csak a retrospektív (és elkerülhetetlenül teleologikus) történeti szemlélet jegyében kutakodnánk. Ez pedig azt jelenti, hogy a múlt mint folyamat e látószög nyomán nem feltétlenül mutatja magát folytonosnak (és lineáris természetűnek), hanem olyasmivé lesz, ami diszkontinuus, továbbá különféle irányokba tart, egyszóval kaotikus entitás. Ha ezúttal nem ragaszkodunk a történetszemléletünket a XIX. századi historizmus örökségeként még ma is hatalmában tartó (determinista) fejlődéselvhez, kinyílhat végre a szemünk a múlt (egyelőre) elveszett öröksége iránt. S ezzel fény derülhet a múltnak a jövő számára tartogatott, idővel viszont elsikkadó lehetőségeire is, melyek hosszú időn át lappangtak ugyan, de bármikor életre kelhetnek (sőt, időnként életre is kelnek), hogy folytassák azt, aminek a múltjáról eddig még csak nem is tudtunk. Égetően fontos ez a horizontváltás egy olyan kor és egy olyan ország (vagy régió) hosszabb távú történelmének vizsgálatakor, melyet a megszakítottság fátuma kísért. Hiszen hány rendszerváltás is volt valójában Magyarországon a nemrég elbúcsúztatott XX. században? Ha jól számolom, három nagy (1919, 1945, 1989) és számos kisebb cezúrát sorolhatunk fel (1918 ősze, 1919 tavasza, 1919 nyara, 1944 ősze, 1947-49, 1953 tavasza, 1956 októbere, 1956 novembere, az 1960-as évek eleje, 1968 stb.). A kis és nagy politikai változások tükrében pedig a múlt egynemű fogalma teljesen tarthatatlannak tűnik. Hiszen a legitimációs céllal sűrűn felidézett "használható múlt" éppen a folytonos töréspontok által felszabdalt, s a tradíciókat ezáltal is megsokszorozó múlt változatos képeit hívja elő, hogy mindegyikükre saját előzményeként hivatkozzon, ellátva őket a folytatásra méltó példa kitüntető címkéjével.
A politikai közbeszéd történelemképét 1989 óta jellemző zűrzavar nem utolsósorban a használható múlt kétségbeejtően gazdag változatosságából is fakad. Az ügynök-vita úgyszintén arra bizonyíték, hogy a múlt tisztázásához, pontosabban: a jelen múlt által megoldani vélt igazolásához e diszkontinuitások kivételesen bő lehetőségeket kínálnak. A közeli múltban a politikai rendőrséggel együttműködők mai - erkölcsi - megítélésében a nagy és a kis változások eltérő súlyozása meglepően nagy lavírozásra ad módot. Az ügynöki múltat politikai ellenfeleik lejáratására, politikai hiteltelenítésükre hasznosítók ilyenkor többnyire inkább a nagy változások által tagolható múlt távlataiban gondolkodnak. Mindenki, aki valamikor ügynök volt, a folytonosan azonos kommunista diktatúra arcátlan kiszolgálójának számít a szemükben. A politikai identitásukban ilyenformán kikezdett közszereplők és azok, akik gyorsan a védelmükre sietnek, ezzel szemben a kis változások szerint felosztható múlt számukra kedvezőbb differenciálási lehetőségével élnek. Ez utóbbi szerint ugyanis nem létezett a folytonos és homogén kommunista múlt, erkölcsileg sem ítélkezhetünk tehát ezen a sommás alapon. Hallgatólagosan pedig az 1989-es rendszerváltás konszenzusos jellegével támasztják alá a múlt ebből levezetett, "differenciált" fogalmát. Mivel a közvetlen kommunista múlttal való szakítást 1989 rendszerváltói nem konfrontatív, hanem békés módon oldották meg, tagadhatatlanul fennáll vele némi folytonosság.
Ez azonban nem abban az értelemben érvényesül, hogy a Kádár-rendszer folytatódik tovább kissé átalakult formában; az ugyanis tényleg folytathatatlannak bizonyult és meg is történt vele a nyílt szakítás.
- 44/45 -
A tervgazdaság, sőt a szimulált piaci gazdálkodás helyébe a piaci rendszer, az egypárti diktatúra (és ennek hazai, némileg enyhített változata) helyébe pedig a parlamenti demokrácia lépett, ami valóban forradalmi változások sorát eredményezte. Ez a forradalom azonban egyáltalán nem forradalmi úton zajlott le, ennek folytán, egyebek közt, elitcserére is legföljebb csak részben került sor, mivel a régi rend embereinek egy bizonyos hányada túlélte a változások viharait.
A folytonosság és a szakítás eme dialektikája rejlik tehát az 1989-es rendszerváltás történelmi múlthoz fűződő felemás viszonya, az azt átható többértelműség mélyén. A politikai elitből a rendszerváltást szerencsésen átvészelőknek nincs tehát szégyellnivalójuk a saját múltjukkal kapcsolatban. Sőt mi több, akár még ügynöki múltjuk sem minősül vállalhatatlan erkölcsi tehernek, ha sikerül beilleszteniük a kis változások logikája szerint tagolható történelem megfelelő kontextusába. "Megjegyzem - jelentette ki Nyers Rezső, a folytonosságot a maga személyében beszédesen képviselő szocialista párti politikus a 90-es években -, én 60-tól, 62-től számítom a saját történelmi felfogásomban a Kádár-rendszert. Addig nem volt Kádár igazán hatalmon, addig csak egyik nagyon esélyes résztvevője volt a tartós hatalomért folyó harcnak, bár a felszínen úgy látszott, hogy már hatalmon van."[4] Nem a kommunista diktatúra, hanem azon belül a rendszerváltást úgymond "előkészítő" időszak integráns elemeként nyer tehát új - pozitív - értelmet az ancien régime-beli ügynöki tevékenység ténye egyes mai közszereplők esetében. Hiszen ahogy Nyers kifejezően fogalmazott: "A nemzeti akarat 89-90 táján két dologban koncentrálódott és szintetizálódott: abban, hogy piacgazdaság legyen, és abban, hogy plurális demokrácia legyen. És véleményem szerint mindkettőben az egykori MSZMP jelentős része részt vett. Bár ezt mindig vitatják. [...] Ahogy 56-ban a csepeli munkások, forradalmi bizottságok tagjai, az írók forradalmárrá váltak, úgy 89-ben a pártbeli reformerek lettek rendszerváltókká. [...] A szocialista reformerek belülről szálltak szembe a kádári megoldással, tulajdonképpen a szabadság hiányával, mert az intézményesített rend már nem volt elegendő a jövő szempontjából, és szükségszerűen meg kellett haladni."[5]
A diskurzus mögött mindenestre az az axióma munkál, hogy a Kádár-rendszer egy ideje már maga is jó irányban haladt előre, csupán idővel megtorpant ezen az úton. "Az államszocializmus és annak politikai intézményrendszere történelmileg megbukott, mert a nyolcvanas évek közepétől már nem volt képes továbbhaladni a saját modernizációs pályáján, megrekedt."[6] Ne gondoljuk azonban, hogy ez csupán egy politikus magánvéleménye. Az, amit Nyers a kérdésről gondol, teljesen egybevág a baloldali "rendszerváltó" elit önmagáról alkotott (vele együtt a múltját illető) elképzelésével, melynek történészként így ad hangot Földes György: "A korszak nem Kádárkorszakként indult, hanem az idők folyamán lett belőle az."[7] Majd ezt követően azt ecseteli, hogy milyen döntő pontokon tért el egymástól a kádári terror és a Rákosi-féle rémuralom.
A korszakhatárok áttolását az ancien régime vége sem kerüli el. Ha a Kádár-rendszer indulásánál - az 1989 utáni szocialista politikai identitás szempontjából - a diszkontinuitás (a kommunizmus Rákosi nevével fémjelzett időszakával való szakítás) hangsúlyozása az igazán fontos, akkor a rendszer alkonyán a kontinuitás előtérbe állítása nyer jelentőséget. Ezzel lehet ugyanis megerősíteni a rendszerváltáshoz vezető út egyengetésének általuk szorgalmazott tézisét. "A késő Kádár-kor jellemzője - szólal meg újra a historikus -, hogy az ország vezetése elsődlegesnek tartotta a stabilitást, de annak védelmében nem keményített irányvonalán. Néha visszalépett, tett fenyegető gesztusokat, de politikáját inkább az engedmények, kompromisszumok uralták. Így tett az utolsó periódusban is, amikor [...] utat engedett a politikai átalakulásnak. [...] Ebben az értelemben a Kádár-korszak a békés átmenet előzményének tekinthető."[8]
Ne higgyük, hogy merőben új, teljesen szokatlan dologról van ezúttal szó. Mivel történelmünk teljes XX. századi menetét a kis és a nagy cezúrák folytonos és túl gyakori ismétlődése szabályozta, a folytonosság elismerésének vagy megtagadásának gyakorlata kézenfekvő hagyományként kínálja magát az alkalmankénti újrahasznosításra. A dualizmus (vagyis a királyi Magyarország) felbomlása, századunk első nagy rendszerváltása három egymást követő fázisban ment végbe. Ez azt is jelenti egyúttal, hogy három - idővel folytatható vagy folytatásra váró - lehetséges múlt eszmei hagyománya került forgalomba: az októbrizmusé, a kommüné, valamint a Horthy-rendszerként ismert konzervatív (autoriter?) politikai berendezkedésé. Miközben a kis változások teremtette - egymással összeegyeztethetetlen - alternatív hagyományok (a kommün hagyatékának kivételével) használható múlt gyanánt kivétel nélkül mind rendelkezésére állnak az 1989 utáni politikai erőknek, azok már a maguk idejében is a mostanihoz hasonló manipulációk tárgyául szolgáltak. A dualizmust sokkal inkább folytató, semmint megtagadó, ugyanakkor tőle számos ponton el is térő Horthy-rendszer politikai elitje például semmilyen érdemi különbséget nem tett 1918 és 1919 megítélése között. Önnön identitását ennek megfelelően a dualizmus rendszerét és a királyi Magyarországot leromboló destruktív forradalmi erők ellenében határozta meg (ellenforra-
- 45/46 -
dalmi rendszer); egyúttal azonban a dualizmust is kárhoztatta túlzott (Trianonért szintén felelőssé tehető) liberalizmusáért.[9] Ennek az akkori kontaminációnak (1918 és 1919 azonosításának) a hagyományát olyanok keltik életre 1989 után, akik elsősorban a Horthy-kor (egyfajta) hagyományát gondolják általuk folytatandónak. Számukra a Horthy-rendszerben az a legvonzóbb, ami abból főként az általa részben megtagadott dualizmusra látszik emlékeztetni, nem pedig az, ami a rendszert - annak kései szakaszában - már inkább jellemezte. Ez készteti a jobboldali politikai diskurzust történészként erélyesen képviselő Schmidt Máriát arra, hogy polgári demokráciaként könyvelje el a Horthy-rendszert.[10] S ugyancsak ez motiválja a diskurzus művelőit akkor is, amikor a bethlenizmusként azonosított és Tisza István nevével (is) fémjelzett, konzervatív liberalizmusként számon tartott politikai hagyományt a destruktív forradalmiság osztatlanul kezelt hagyományával, az egy táborba terelt Károlyi Mihállyal és Kun Bélával szemben piedesztálra emeljék.[11]
A nagy változások, láthatjuk, nem egyértelműen határolják tehát körül az utódok által jó szívvel vállalható, vagyis politikailag értékesíthető múltat. A forradalmak átélői és alakítói elsősorban az előtt és az után, vagyis a tegnap és a ma szekvenciáiban érzékelik a történelmi időt. A tegnap jelenti a rosszat, a ma, az újrakezdés pedig az immár megvalósíthatóvá lett jót ígéri számukra. Ismeretes olyan forradalmi naptár is, amely immár hármas osztatú. A kettős séma ekkor kiegészül a tegnapelőtt"aranykorként" (jól használható múltként) tekintett ideáljával. A tegnapelőtt az, ami ugyan nem folytatódott tovább tegnap, de általunk végre folytatódhat. Ez a "konzervatív", kontinuitásra orientált forradalmiság a totális változások jakobinus (és persze bolsevik) fogalmától idegenkedő liberalizmussal szokott leginkább együtt járni. Az új, általuk megújított társadalom némely elemének a távolabbi múltba való visszavetítése, a folytonosság szálának addig a pontig történő visszavezetése alkalmas rá, hogy valamelyest csökkenhessen a gyökértelenség érzése és némileg enyhüljön a történelmi nihilizmus nyomasztó terhe.[12]
A mérsékelt, "konzervatív" forradalmiság ethosza szabta meg 1989 rendszerváltóinak a történelmi időhöz fűződő viszonyát is. Problémát jelenthet azonban számukra, hogy ki lehet-e biztonsággal jelölni egy ilyen glorifikált, ugyanakkor tényszerűen is azonosítható tegnapelőttöt, olyat, amely a mostani folytatásra vár. Hiszen a Horthy-rendszer mint kompakt történelmi hagyomány - mint ahogy persze a kommunizmus teljes négy évtizede - sem olyan, hogy vállalható volna a maga teljességében. Így és ezáltal nyer mind nagyobb jelentőséget a kis változások szerint tagolható múlt fogalma, amely végül akár még fölébe is kerekedhet a sorsfordulók által strukturált történelem képzetének. A Horthy-rendszertől nyilvánvalóan elválaszthatatlan politikai antiszemitizmus (numerus clausus 1920-ban, zsidótörvények a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején a zsidó munkaszolgálat, és végül a holokauszt 1944 nyarán) például nem fogadható el egyetlen mai (szalonképes) politikai erő számára sem jól használható múltként. Ezért is kerülnek egyoldalúan előtérbe a Horthy-kor vagy a kommunizmus időszakának immár tisztán pozitív, azonosulásra ma is kiválóan alkalmas elemei; ezek fényében pedig könnyed kézzel tolható félre a genocídium szörnyű ténye, amikor a Horthy-kor politikai valóságáról esik szó vagy tehető zárójelbe (a Rákosi-kor tovább élő zárványaként kezelve) a rettenetes kádári politikai terror és ítélhető végül feledésre a rendszer egy percre sem szünetelő diktatórikus hatalomgyakorlása. Mind a jobb-, mind a baloldal történelmi emlékezetének megvan tehát az a közös jellemzője, hogy "fedőemlékek" révén próbálják megteremteni saját identitásukat. Freud nyomán fedőemléknek nevezzük, amikor egy kellemetlen eseményre nem közvetlenül, hanem egy időben ahhoz közel álló vagy az adott eseményhez kapcsolódó, de annál jóval ártatlanabb történés felidézésével emlékezünk.[13]
A kompakt hagyomány formájában imigyen emészthetetlen Horthy- és Kádár-kor mai (és napi) igényekhez szabott folytonos destrukciója arra szolgál tehát, hogy mindenki a saját szája íze szerint értelmezhesse 1989-et, belehelyezve a rendszerváltást egy általa teremtett történelmi kontextus tengelyébe. A "polgári" kormány saját igaz történelmeként dekonstruált múlt így, ezzel a céllal teremt lineáris kapcsolatot Tisza István, Bethlen István és a "polgári forradalomként" aposztrofált 56 között. A teleologikus történet pedig nyomban értelmezi is 1989-et, melyet úgy állít be, mint amely felé maga a múlt is irányul. Ebben a kontextusban a rendszerváltás értelme éppen az, hogy midőn a történet elbeszélői maguk veszik végre kezükbe a hatalom gyeplőjét, 1989 is elkezdi beváltani a hozzá fűzött nagy reményeket. Így azután már nem is feltétlenül 1989 a rendszerváltás tényleges kezdőpontja. Éppen ezt fejezi ki az 1998-as választásokon győztes párt által meghirdetett "rendszerváltásnál kevesebb, kormányváltásnál több" jelszó.
Miután azonban a múlt kétségbeejtően szerteágazó és szinte követhetetlenül szaggatott, a múlthoz közvetlenül tapadó különféle nézőpontok kereszteződési pontjában álló 1989-nek nincs, nem lehet egyetlen autentikus értelme. Ez azonban a legkevésbé sem veszélyezteti a kelet-európai rendszerváltások mai legitimitását, mivel 1989 történései nem az endogén nemzeti történelmi fejlődés eredményeként kö-
- 46/47 -
vetkeztek be, hanem a nemzetközi erőviszonyok ilyen irányú alakulásából fakadtak. A jelenlegi közép-és kelet-európai status quo már ilyen okokból sem felelhet meg maradéktalanul a régió múltjának vagy akár csak e múlt újabban láthatóvá lett, lappangó örökségének. Ennek azonban némileg ellentmond, hogy 1989 egyik következménye a nemzeti szuverenitás újbóli visszaszerzése és a nemzeti öntudat ennek megfelelő magas hőfokon való izzása. Ám a klasszikus (a XIX. századi értelemben vett) nemzetállami szuverenitás mai törékenysége és efemer érvényesíthetősége világosan utal a kelet-európai 1989 európai (vagy világbeli) kontextusának alig túlbecsülhető nagy jelentőségére.
1989 értelme látszólag - kivált az események átélőinek saját tapasztalatai szerint - a történelemhez, a saját történelmükhöz (a valóságos, ám kényszerűen megszakított nemzeti léthez) való visszatérésben rejlik: erre reflektált az elmúlt évtizedben a "történelem visszatérése" címén zajló tudományos diskurzus is. A valamennyire is tárgyilagos szemlélet előtt azonban nem maradhat rejtve, hogy a grandiózus átalakulás aligha történt volna meg a nagyhatalmak közti erőviszonyok hirtelen (persze nem minden előzmény nélküli) gyökeres megváltozása nélkül. Ami számunkra ebből igazán érdekes, az az, hogy az 1989-es rendszerváltás szerte Közép- és Kelet-Európában elsősorban a kívülről, mások által megszabott (noha az érintett népek által egyöntetűen kedvezően fogadott) irányban dőlt el. Amellett tehát, hogy az egyes - belülről is diffúz és egymáshoz mérten is diverz - nemzeti történelmek nem jutottak, nem juthattak komolyan szóhoz a "választható" út kijelölésekor, legalább annyira fontos az is, hogy az elméletileg kívánatos vagy csak szóba jövő kibontakozási alternatívák sem játszhattak itt érdemi szerepet. S e tekintetben némi különbség mutatkozik az 1956-os kibontakozás ígérete és aközött, ami 1989-cel végül megvalósulni látszik.
1956-nak a ma távlatából történő, a politikai diskurzusban gyakorta meg is fogalmazott értékelése minden bizonnyal azért is olyan ellentmondásos, mert az eseménnyel megnyíló történelmi perspektíva már eleve fölöttébb plurális volt. A forradalomhoz vezető Nagy Imre-i kommunista revizionizmus (lásd az 1953-as, kis változásként említett szakaszhatárt) éppúgy elengedhetetlen összetevője 56-nak, mint a volt koalíciós pártok színre lépte, az 1945 utáni néhány év lehetséges folytatásának ekkor felvillanó lehetősége; és ne feledjük a munkástanácsos 56 teoretikus értelmét vagy üzenetét se. Az utóbbinak - történészként - a fő szószólója az angol Bill Lomax, aki éppen ebben véli fellelni a forradalom világtörténelmi jelentőségét: "A magyar forradalom legnagyobb vívmányát tehát abban kell látni, hogy megteremtette a népi hatalom tökéletesen új struktúráját - a munkások által közvetlenül ellenőrzött munkástanácsok államát. [...] A magyar munkások tehát a gyárak feletti közvetlen ellenőrzést gyakorló munkástanácsok révén egy csapásra szétzúzták a kommunista párt korábbi államhatalmát, és megnyitották az utat egy olyan társadalom felé, amely a marxizmus és a szocializmus eredeti célja volt - ahol a hierarchia az egyenlőségnek adja át a helyét, ahol a politikai intézményeket népi szervek váltják fel, ahol a politikai uralomból társadalmi hatalom lesz és ahol »a személyek feletti kormányzás helyébe dolgoknak az igazgatása lép«."[14]
1956 ez utóbbi értelmezése két dologra hívja fel a figyelmünket: egyrészt 56 a legkevésbé sem szolgál homogén történeti referenciaként; másrészt 56 forradalmárai előtt még olyan kibontakozási perspektíva is feltárult, amilyenről 1989 tevőleges alakítói már nem is álmodhattak. Ahogy Kende Péter egy évtizede helyesen utalt rá, "az 56-os forradalom nem hagyott világos örökséget maga után; nem is hagyhatott, lévén, hogy demokrácián a forradalom különböző szereplői mást és mást értettek".[15] S azért sem hagyhatott ilyet hátra, mert 1989 másik két célkitűzése, a nemzeti szuverenitás visszaszerzése, valamint a piacgazdaság helyreállítása nem vezethető le automatikusan 56-ból. Az első azért nem, mert 56 (mint ahogy ez már 1848-ra is áll) nem úgy indult, hogy nyomban kitűzték volna a nemzeti függetlenség csorbítatlan visszaállításának programját. A piacgazdaság restaurálása pedig jószerivel fel sem merült akkortájt. Sőt: a munkástanácsi (Bill Lomax által egyébként jelentősen túlbecsült) alternatíva éppen hogy nem ebbe az irányba mutatott. Ez teszi azután oly nyilvánvalóvá, hogy miben rejlett 56 forradalmának az 1989-es rendszerváltással szembeni egyetlen(?) előnye: abban, hogy az útkeresés akkori lázában a történelmi precedenst nélkülöző modell felé való tájékozódásra is lehetőség adódott, 1989-ben viszont már nem. Ennek adott hangot a kilencvenes években a baloldali politológus, kijelentve: "most nincs olyan »kapitalista utópia«, nincs olyan társadalmi célkitűzés, mely egyesíthetné az értelmiséget."[16] Persze, ha tekintetbe vesszük az egyes teoretikusok által újabban megfogalmazott "liberális forradalom" eszméjét, akkor az 1989-es rendszerváltást úgy is tekinthetjük, mint ami új perspektívát nyitott a világtörténelemben.[17]
A rendszerváltás egy további paradox vonása tehát az, hogy a szovjet birodalmi kommunizmus jármából kiszabadulva az európai (nyugati) társadalmi-politikai modell keretei közé való minél teljesebb és minél gyorsabb beilleszkedés kényszere diktált az érintett népeknek. Az ennek során "választott út" végső állo-
- 47/48 -
mása pedig az, hogy a rendszerváltó országok (legalábbis a szerencsésebbek) kis idő elteltével az Európai Unió teljes jogú tagjainak érezhetik majd magukat.
1989 ellentmondó megítélését ez utóbbi, belőle is fakadó következmény teszi talán még az eddigieknél is kuszábbá. A kelet-európai euroszkepticizmus, amely rendszerint a politikai jobboldal és leginkább a szélsőjobb ideológiai eszköztárához tartozik, a birodalmon belüli gyarmatias alávetettséget egyik napról a másikra felváltó, a globalizmusnak való alávetettség sérelméből táplálkozik. Innen, ebből a látószögből nézve 1989 tehát azt jelenti, hogy a Nyugat csupán azért járult hozzá vagy adott segítséget az évtizedeken át elnyomott kelet-európai népek felszabadulásához, hogy a maga képére formálja a térséget. 1989 ezek szerint a közelmúltbelinél kétségkívül jobb, az elképzeltnél és a reméltnél azonban kétségkívül rosszabb kibontakozás nyitánya, olyan út kezdete, amely továbbra sem illeszkedik a nemzeti történelem teleologikus folyamatába. Lengyel László az 1990-es évek derekán a rendszerváltás és az értelmiség kapcsolatáról tartott egyik előadásában a liberalizálódás vagy a "valamiféle önkörbe való bezáródás" alternatívájaként szólt erről a fejleményről. "Úgy is fogalmazhatnék, hogy vagy egy Pannónia- vagy egy Hunnia-kép lebeg az emberek szeme előtt. Egyesek Pannónia nevében közölték, hogy a hunnusok a keleti végeken fogják be a szájukat, hagyják abba az ordítozást, mert Európa felé csak úgy lehet menni, ha belépünk a Római Birodalomba, tessék tehát csöndben maradni és nem hunnuskodni. Mások Hunnia nevében elindultak fokosokkal, nem tűrve, hogy nekik Pannóniából nem jut semmi." Majd hozzáfűzte: "Ezt lehet akár urbánus-népi vitának, akár kultúrharcnak is nevezni."[18] Csurka István, e politikai irányvonal fő hazai exponense már akkor sem nagyon rejtette véka alá azt a véleményét, mely szerint "csatlakozásvágyunk Európához szomorú és szánalmas". Szerinte ugyanis "az értelmiségnek az lenne a feladata, hogy megvizsgálja: a nemzet egészének életben maradása szempontjából milyen újításokat, milyen könnyítéseket, milyen lehetőségeket tud adni az új rendszer a társadalom különböző rétegeinek".[19]
Nem azért kell számot vetnünk az ebből a forrásból is táplálkozó euroszkepticizmussal, mert az komolyan veszélyeztetné a politikai elit szilárd csatlakozásbarát politikáját. Nem másért, csupán azért érdemel figyelmet a jelenség, mert miként arról a múlt egyes magvaszakadt, (időlegesen) elfelejtett fejleménye kapcsán utólag meggyőződhettünk már, egy adott politikai hagyományba ágyazódó, azt tovább örökítő törekvés látszik általa újraéledni a globalizáció ideológiai ellenhatásaként.[20] Az euroszkepticizmus pedig e történelmi kontextus jóvoltából az 1989-es rendszerváltás megítélésének további lehetséges nézőpontjaként kínálja magát.
Nincs abban semmi meglepő, hogy napjaink politikai közbeszédében 1989 úgy kerül a maga helyére, mint egyik vagy másik történelmi folyamat záróköve és egyúttal nyitánya. A menthetetlenül a historizálásra épülő honi politikai kultúra és politikai öntudat - a saját helyzetét és feladatait értelmezve -úgyszólván mindig a megfelelő történelmi kontextusok megteremtésével reméli elérni a sikert. S 1989 ugyan még messze nem történelem, hiszen az események vele kapcsolatos láncolata ma még egyáltalán nem zárult le, sőt, éppen az általa elindított eseménysor közepén állunk ma is, ennek ellenére - a historizáló diskurzusok hatására - 1989 ténylegesen is elfoglalta az őt megillető helyet a különféle, egymással többnyire összeegyeztethetetlen nézőpontok alapján megszerkesztett teleologikus történetekben. Ezt a helyet pedig attól függően jelölték ki számára itt vagy ott, hogy milyen (és melyik) múlthoz tartozó nézőpont perspektívájából szeretné láttatni a rendszerváltást 1989 megannyi átélője, szemlélője és aktív közreműködője.
JEGYZETEK
[1] Karl Popper: A történetírás és a történelem értelme, in K. P.: Megismerés, történelem, politika. Válogatott írások és beszédek, Budapest, Aduprint, 1997, 133-134.
[2] Michel Foucault: Nietzsche, a genealógia és a történelem, in M. F.: A fantasztikus könyvtár. Válogatott tanulmányok, előadások és interjúk, Budapest, Pallas Stúdió-Attraktor Kft., 1998, 86.
[3] Robert F. Berkhofer Jr.: Nézőpont a történetírói gyakorlatok nézőpontjairól, in Narratívák, 4, A történelem poétikája, szerk. Thomka Beáta, Budapest, Kijárat Kiadó, 2000, 147-169; Gyáni Gábor: Történetírói nézőpont és narratív igazság, Magyar Tudomány, 2003/1 (megjelenés előtt).
[4] Értelmiségi magatartásformák a Kádár-rendszerben. Kerekasztal-beszélgetés, in Értelmiség - közélet - hatalom 1955-1995, szerk. Bánki Erika, Budapest, TIT, 1995, 100.
[5] Uo., 101. Az MSZMP-t a tárgyalóasztalhoz kényszerítő ellenzék természetesen egyáltalán nem osztja ezt az (ön)képet az akkori kommunistákat illetően. "Abban, hogy az MSZMP kényszeredetten elfogadta: tárgyal az ellenzékkel a rendszerváltásról, kezdetben a taktikai elemek, ha tetszik, hatalmi machinációk játszották a fő szerepet - ez ma már, a publikált források alapján is, egyértelmű." Pető Iván: A rendszerváltás naplója, BUKSZ, 2002 nyár, 121.
[6] Uo., 103.
[7] Földes György: A Kádár-korszak jellegzetességei, in Mérlegen a XX. századi magyar történelem. Értelmezések és értéke-
- 48/49 -
lések, szerk. Püski Levente, Valuch Tibor, Debrecen, 1956-os Intézet-Debreceni Egyetem, 2002, 231.
[8] Uo, 240.
[9] Az utóbbi leghatásosabb (történész) szószólója Szekfű Gyula, aki 1919-ben írt, 1920-ban publikált történetpolitikai művét, a Három nemzedéket e gondolat szolgálatába állította.
[10] Népszava, 2000. november 2., 2.
[11] Ez a törekvés áll Tőkéczki László történeti témájú politikai publicisztikájának középpontjában.
[12] Vö. Bruce Ackerman: The Future of Liberal Revolution, New Haven-London, Yale University Press, 1992, 5, 125 (1. jegyzet).
[13] Sigmund Freud: A mindennapi élet pszichopatológiája, Budapest, cserépfalvi, é. n., 47.
[14] Bill Lomax: Magyarország 1956, Budapest, Aura, 1989, 242-243.
[15] Kende Péter: Megmarad-e 1956 nemzeti hagyománynak?, in Évkönyv, II, 1993, Budapest, 1956-os Intézet, 1993, 11.
[16] A rendszervált(oztat)ás és az értelmiség. Kerekasztal-beszélgetés, in Értelmiségi magatartásformák..., id. kiad., 129. Az idézet Bayer Józseftől származik.
[17] Ackerman: I. m., különösen a 2. fejezet.
[18] A rendszervált(oztatás)..., id. kiad., 122.
[19] Uo., 133, 153.
[20] Ennek a történelmi (eszmei) örökségnek az anyagába nyújt bepillantást Romsics Ignác: A magyar birodalmi gondolat, in Nem élhetek birodalom nélkül, szerk. Gombár Csaba, Volosin Hédi, Budapest, Helikon-Korridor, 2002, 41-82.
Miként a körkérdés felhívása is tartalmazza, az államszocializmus ügynökeinek erkölcsi és politikai problematikája csak annak a kérdésnek a fényében közelíthető meg, hogy vajon a közelmúltunkban végbement nagy társadalmi átalakulás mennyiben felel meg elindítói morális normáinak, követelményeinek - és egyáltalán, e rendszerváltásnak nevezett átalakulásról mint valódi rendszerváltásként megtörtént, végigvitt folyamatról beszélhetünk-e.
Az utóbbi kérdéssel kezdem, melyre válaszom kétértelmű. A gazdaság hatalmi szerkezetében végbement gyökeres változások és ezzel összefüggésben az ország külpolitikai-külgazdasági orientációjának "nyugatosodása" következtében mára kiépült a magyarországi újkapitalizmus rendszere, melynek döntő vonása a gazdasági elit dominanciája egyfelől a társadalom, másfelől a politikai és kulturális elit felett. Ez a rendszer abból a fontos szempontból különbözik az államszocializmustól, hogy utóbbit a politikai elit dominanciája jellemezte mind a társadalom, mind a másik két elitcsoport felett. Abból a szempontból azonban nem történik (és nem is történhet) rendszerváltás, hogy mind az államszocializmusban, mind az újkapitalizmusban valamely elitcsoport dominálja a társadalmat -mert mindaddig, amíg a kapitalista logikájú (tehát egyrészt az erősek kumulálódó előnyére, másrészt a minimális ráfordítással maximális eredmény elvére épülő) társadalmi berendezkedés funkcionál világrendszerként, valódi népuralmon alapuló, tehát valóban demokratikus viszonyok igazából nem képzelhetők el.
Ebből (is) következik, hogy jelen viszonyaink között az átalakulás eszmei előkészítésében döntő szerepet játszó demokratikus ellenzék erkölcsi elvei, normái is csak igen korlátozottan érvényesülhetnek. Egyrészt az átalakulás során annak gazdasági terheit nem lehetett a különböző társadalmi csoportok között a méltányosság elvei alapján elosztani. (Ez volt a Beszélő "vezércikkeinek" egyik legfontosabb követelése.) Másrészt a liberális demokrácia döntő eszménye, hogy a szilárd jogrend alapja a politikai és gazdasági szféra (a politikai és gazdasági elit) egyensúlya, ismét csak nem biztosítható; a gazdasági elit jelenlegi erős dominanciájának eredője az államszocialista korszak túlsúlyos politikai szférája (politikai elitje). Ennek következménye nem pusztán a tömeges normaszegés, hanem többek között az is, hogy egyenesen maguknak a jogi normáknak, sőt, az egész jogrendszernek az alakítására igen erős befolyást gyakoroltak és gyakorolhatnak a különböző gazdasági elitcsoportok. Végül, de nem utolsósorban: az átalakulási folyamatban és magában az új rendszer hatalmi szerkezetében is döntő szerepet játszanak az államszocialista hatalmi elitek, ami gyakorlatilag kivitelezhetetlenné teszi a múlt bűneinek feltárását, feldolgozását - és az előbbiek tulajdonképpeni célját, a bűnökön való túllépést. Ez utóbbi felvillantásával pedig elérkeztünk eszmefuttatásunk valódi tárgyához.
Mielőtt azonban az érdemi tárgyalást elkezdenénk, még mindig kell egy kis kitérőt tennünk. Megkerülhetetlen a kérdés: vajon az átalakulás történhetett-e volna másként, végbemehetett-e volna valódi rendszerváltás? Megítélésem szerint a kapitalista fejlődési út választásának nem volt alternatívája. Annak azonban igen, hogy egy szervesebb, az egyének, csoportok alkalmazkodási és megújulási készségéhez jobban igazodó (valószínűleg a megvalósultnál hosszabb) átalakulási folyamat menjen végbe - és ennek révén kiegyensúlyozottabb, kevesebb egyenlőtlenséget és igazságtalanságot hordozó társadalmi szerkezet alakulhasson ki. Ennek két feltétele lett volna. Egyrészt a szovjet uralom alól felszabaduló országoknak korlátozniuk kellett volna az egymással folytatott versengést, és valóban egyeztetniük kellett volna a "Nyugattal" folytatott alkuk stratégiáit és taktikáit. (Nem felel meg a va-
- 49/50 -
lóságnak, hogy a "rendszerváltó" országok nem rendelkeztek alkupozícióval. Egyfelől kimagasló minőségű, olcsó munkaerővel bírtak, másfelől együttesen jelentős felvevőpiacot jelentettek, nem utolsósorban pedig rendelkeztek - legalábbis részlegesen - értékes termelővagyonnal is.) Másrészt a demokratikus ellenzéknek nem liberális, hanem szociáldemokrata politikai erőként kellett volna megszerveződnie - mely szociáldemokrata identitásra egyébként múltja erősen predesztinálta. Ebben az esetben ma ő és "utódai" alkotnák a legjelentősebb politikai szerveződést - bizton mondhatjuk, ha így történt volna, ma jóval közelebb állnánk a jogállamiság eszményéhez, nem utolsósorban pedig az államszocialista elitek jóval kevesebb politikai, gazdasági és kulturális erőt birtokolhatnának. És mindezek által a múlt és bűnei feldolgozásában is előbbre tartanánk.
Az államszocializmus ügynökeinek kérdését a politikai átalakulás idején vagy azt követően kellett volna empirikusan és morálisan tisztába tenni. Miután ez nem így történt - többek között azért, mert az új parlamenti képviselők igen nagy hányada maga is "érintett" volt -, ma már csak rossz és kevésbé rossz "megoldások" közül lehet választani. Elsősorban annak következtében, hogy mára már e problematika körül (is) - mint egy elfekélyesedett seb körül - súlyos erkölcsi válság alakult ki. Vagyis nem pusztán az nehezíti a tisztázást, hogy az iratok egy - ismeretlen nagyságrendű - részét megsemmisítették vagy "átrendezték", hanem döntően az, hogy a társadalom - az elmúlt tizenhárom évben elszenvedett súlyos megrázkódtatások következtében - mára már elvesztette a kérdés súlyának megítéléséhez szükséges erkölcsi érzékét. Ennek pedig az a következménye, hogy nincs társadalmi elvárás, nyomás, mely a kérdés valódi tisztázását kikényszeríthetné. Ennek eredményeként -mint azt láttuk - a problematika nyilvános kezelése a mindenkori politikai konstellációk, erőviszonyok függvényévé vált és válik. Akkor pattan ki egy-egy ügy, amikor erős politikai érdekcsoportoknak ehhez súlyos érdekeik fűződnek. És ugyanilyen okokból halnak is el ügyek. Vagyis az egész kérdés a társadalom ügyéből a politikai elit belső harcainak egyik eszközévé vált.
A kérdés körüli mulasztásoknak van egy másik, távolabbra mutató hatása is. Különösen a Medgyessy-ügy utórezgéseként tapasztalható, hogy az államszocializmus más kisebb-nagyobb bűneinek, ballépéseinek elkövetői ma már mind-mind felmentve érzik magukat. Ha kémelhárítói múlttal valaki nemcsak miniszterelnök lehet, de az ország legnépszerűbb politikusa is, akkor miért számítana bűnnek, elmarasztalható cselekedetnek a régi rendszer hatalmi apparátusával való bárminemű kollaborálás? Akkor "elkövetők" és áldozatok között nem húzódnak többé morális választófalak.
Mielőtt gondolatmenetemet tovább gombolyítanám, hosszú-hosszú évek után nem kerülhetem meg személyes érintettségem feltárását. Az 1980-as évek elején egy kiélezett politikai helyzetben nyilvánosan választanom kellett az MSZMP és a demokratikus ellenzék iránti elkötelezettségem között. Akkor már minden vívódás nélkül az utóbbi mellett döntöttem, és kiléptem az MSZMP-ből. Munkahelyi vezetőm már az ezt követő első napon közölte lépésem következményeit: nem távolítanak el a munkahelyemről, de mostantól a "szervek" fokozott ellenőrzésük alá vonnak. Szörnyű hónapok következtek, melyek alatt a "szervek" tevékenysége messze túlmutatott a puszta megfigyelésen. Mint nemrég megtudtam, a KGB-től átvett, "játszma" elnevezésű megfélemlítési technikát alkalmazták ellenem - ennek célja a célszemély teljes pszichikai megtörése, eszköze pedig egy valóságos összeesküvés-sorozat felépítése. Akik látták a Gázláng című filmet, azok sejthetik ennek rafináltan kegyetlen eszközeit. Csakhogy itt nem pusztán egy személy volt a cselekmény alanya, hanem az ügynökök sokasága. A "játszma" kis híján tragikus végkifejletbe torkollott, és következményeinek teljes feldolgozása mind a mai napig nem történt meg. És valószínűleg már soha nem is fog megtörténni. Két évvel ezelőtt a Történeti Hivatalnál elindítottam irataim kikérését, de két hét után visszakoznom kellett. Ahogy fokozatosan felelevenedtek bennem a történtek, úgy egyre erősebben éreztem, hogy képtelen vagyok szembenézni a konkrétumokkal, képtelen vagyok szembenézni azzal, hogy ki mindenki - közöttük engem szerető emberek is - vett részt, egy bizton általa sem átlátható ördögi mechanizmus eszközeként, lelki összetörésemben. (Mert megtörni, azt nem tudtak.) Emellett abban sem hittem, hogy hozzájuthatok a teljes "anyag" akár csak töredékéhez is. Így maradt számomra a talán kevésbé rossz, mégis csak nehezen viselhető érzés: a több konkrét személyt is érintő határozott gyanú. És ez most már végig fogja kísérni az életemet.
Történetemnek írásom tárgya szempontjából két tanulsága van. Egyrészt az, hogy szemben az ügynökök tevékenységéről a köztudatban élő képpel, azok enyhén szólva nem pusztán jelentéseket írtak - adott esetekben nagyon is aktívan beleavatkoztak a "célszemélyek" életébe. Másrészt a "szervek" tevékenységének feltárására csakis olyan technikák alkalmazása kívánatos, melyek az egyes emberek számára nem teszik elkerülhetetlenné, mintegy "kötelezővé" sem áldozat mivoltukkal, sem a közreműködők konkrét cselekedeteivel való szembenézést.
Eddigi fejtegetéseim során még nem foglaltam állást abban a kérdésben, hogy az államszocialista állambiztonság ügynökei valójában miért is marasztalhatók
- 50/51 -
el: egy bűnös rendszer, a "diktatúra" kiszolgálásáért, vagy pedig a besúgói tevékenységért - mint "a" hatalommal való kollaborálásért és főként a vele való visszaélésért - önmagáért. Válaszom összetett lesz.
Egyrészt úgy vélem, hogy az államszocializmust, fennállásának teljes idejét tekintve, nem lehet egyértelműen sem bűnös rendszerként, sem diktatúraként jellemezni. Az államszocializmus első, sztálinista-rákosista korszaka iszonyú bűnökkel terhelt, mindazonáltal három olyan pontja is van, mely - a rendszer egészének, egymást követő korszakainak összteljesítményét tekintve - pozitív változásokat hozott a társadalom életében. Az első a félfeudális társadalomszerkezet széttörése. A második a nagymértékű társadalmi mobilitás csatornáinak megnyitása. A harmadik egy olyan, bár felemás, de a magyar történelemben egyedülálló "középosztály" létrejötte, létrehozása az 1956-os forradalom után (annak mintegy vívmányaként), mely nélkül a rendszerváltásnak nevezett politikai, gazdasági és kulturális átalakulás csak jóval nagyobb társadalmi áldozatok árán mehetett volna végbe. Az államszocializmus klasszikus és egyben már bomlást is mutató korszakában nem volt már diktatúra sem, a magam részéről inkább autoritárius rendszerként jellemezném, melyben a politikai szabadságjogok ugyan erősen korlátozottak voltak, mindazonáltal nyílott mód - részben a hatalom sáncain belül is - az 1989-es politikai változásokat előkészítő társadalmi ellenelitek kialakulására és megszerveződésére.
Másfelől az államszocializmus egy olyan dilemmára született sikertelen válaszkísérlet volt, mely ma - tehát a rendszer bukása után - is kihívásként fogalmazódik meg az emberiség számára. A kihívás lényege: vajon megvalósítható-e a francia forradalom hármas jelszava, a szabadság, egyenlőség, testvériség értékeinek akárcsak megközelítése is a tulajdonjogok erős monopolizáltságának és koncentráltságának körülményei között. Sőt, e kihívás erősödött az államszocializmus bukása után: a szovjet birodalom összeomlásával immár leomlottak az akadályok az egyre nemzetközibbé váló tőke korlátlan terjeszkedése és főként logikájának életvilágunk teljességébe való behatolása előtt.
Gondolatmenetemből az következik, hogyha bűnösnek tartom az államszocialista állambiztonsági szervek ügynökeit - márpedig valóban bűnösnek tartom (hozzátéve, hogy most még általános véleményemet később némileg árnyalni fogom) -, akkor az csak részben az államszocializmus hatalmi apparátusának kiszolgálása miatti elmarasztalást jelenti. Legalább ilyen fontos számomra az az alapvető morális norma, amit a gyerekek már az óvodában elsajátíthatnak. Nevezetesen az, hogy árulkodni csúnya dolog. ("Árulkodó Júdás, nem kap piros tojást.") Aki árulkodik vagy felső utasításra megfélemlít egy másik embert, az nemcsak egyszerűen visszaél áldozata bizalmával és kiszolgáltatottságával, de egyben egy olyan teljes és zárt hatalmi apparátust is felhasznál vele szemben, melynek valódi természetét még ő maga sem ismerheti.
A két megközelítés ugyanakkor nem áll egymással szemben: az államszocialista elit hiányzó politikai legitimitását kiterjedt besúgóhálózat kiépítésével és működtetésével "helyettesítette", magát a rendszert igen nagy mértékben ezzel tartotta fenn - és az ilyen, vagyis az "árulkodók" tömeges jelenlétét feltételező rendszert mindenképpen el kell utasítanunk.
Az ügynökproblematika csúcspontjáról, a Medgyessy-ügyről e gondolatmenet alapján alakítottam ki a magam véleményét. Pontosabban: első, érzelmi reakcióm Kis Jánoséhoz volt hasonló. Szívem szerint magam is azt követeltem volna, amit ő. Ugyanakkor végig kellett gondolnom azt, hogy Medgyessy Péter 2002-ben a többpártrendszerű parlamenti demokrácia játékszabályainak pontos betartásával lett Magyarország miniszterelnöke, és ha az 1989-es kerekasztaltárgyalások során a demokratikus ellenzék belement abba, hogy olyan személyeket fogadjon el tárgyalópartnerül, akik az ügynökhálózatnak nemcsak egyszerű kiszolgálói, de működtetői és megrendelői is voltak ("Medgyessy a III/II-es évei után magas rangú vezető lett, aki a korábban általa szolgált szolgálatot mintegy munkakörileg saját tulajdonába vette, és ezt a tényt már igazán ismertük korábban is" - írta Haraszti Miklós), nem utolsósorban pedig most már a második kormányzati ciklus alatt alkot velük (legalábbis "utódaikon" keresztül) koalíciót, akkor ebből következően ezen személyek csúcshatalmi pozícióját sincs lehetősége morálisan megkérdőjelezni. (Esetünkben már csak azért sem, mert Medgyessy Péter ügynöki múltjának napfényre kerülése nem derült égből a villámcsapás volt, hanem maga Medgyessy által egy vezető pártfórumon már jóval a választások előtt nyilvánosságra hozott, majd ennek révén a széles értelmiségi közvélemény előtt ismert - és közszájon forgó - tény.)
Ebből a logikából ugyanakkor nem következik az, hogy morálisan helyben lehetne hagynunk a miniszterelnök volt cselekedeteit, vagyis erkölcsi felmentésben részesíthetnénk őt. Márpedig Medgyessy "védőbeszédében" ezt célozta meg, sőt, önigazolási igényeivel még ennél is tovább lépett azzal, hogy nemcsak hogy nem mentegetőzött vagy kért bocsánatot, de egyenesen az 1980-as évek reformfolyamatai hősének tüntette fel magát, és ezen belül ügynöki tevékenységét is egyértelműen pozitív fényben igyekezett bemutatni - megengedhetetlenül összemosva ezzel saját tevékenységét a valóban súlyos ál-
- 51/52 -
dozatokat, súlyos egzisztenciális kockázatot vállaló demokratikus ellenzékével. Utóbbinak (de az egész értelmiségi közvéleménynek) joga és kötelessége is fellépni ezzel szemben. De ennél többet nemigen követelhet. Még sarkosabban és talán kissé kegyetlenül fogalmazva: 1989 környékén, majd azt követően olyan morális kompromisszumok köttettek, melyeket most már (vagy még) nincs mód felrúgni.
Már volt egy olyan félmondatom, hogy az ügynökkérdés megoldásában ma már csak rossz és kevésbé rossz megoldások közül választhatunk. Megpróbáltam körüljárni, miért. Ugyanakkor a megoldásokat mégiscsak keresni kell. Írásom befejezéséhez közeledve ehhez kapcsolódóan fogalmazok meg néhány szempontot és továbbgondolandó kérdést. Egyrészt - és itt sokakkal vagyok egyetértésben - a titkosszolgálati iratokat mind a kutatók, mind a titkosszolgálatok áldozatai számára megismerhetővé kell tenni. A titkosszolgálatok besúgói hálózata az elmúlt rendszer hatalmi mechanizmusának szerves része, nélküle nem érthető meg e rendszer működési módja - márpedig új identitásaink kialakítása nem lehetséges a régi rendszerhez való viszonyunk tisztázása nélkül. Ehhez pedig megalapozott ismeretek szükségesek. Az egyes emberek szintjén is, tehát mindenkinek lehetőséget kell biztosítani arra, hogy megismerhesse, kik, mikor és hogyan éltek vissza bizalmával és ártottak neki. Másrészt a politikai szereplők minél szélesebb köre számára kötelezővé kell tenni az átvilágítást és annak leszögezését, hogy érintettség esetén választhat a lemondás és a nyilvánosságra hozatal között. (Ebben a kérdésben az SZDSZ eddig el nem fogadott javaslatával értek egyet.)
Tudatában kell lennünk azonban annak, hogy mindez több problémát is felvet. Egyrészt hogyan akadályozható meg különböző listák készítése és nyilvánosságra hozatala, melyek révén óhatatlanul egy kalap alá kerülhetnek a különböző mértékben elmarasztalható ügynökök? (Véleményem szerint egészen más morális megítélés alá tartozik az, aki súlyos zsarolás árán vált a titkosszolgálatok kiszolgálójává és/vagy csak formális jelentéseket készített, mint az a túlbuzgó, aki kifejezetten élvezte az áldozatai feletti hatalmat.) Másrészt a jelenlegi törvénytervezetek védik azokat a régi ügynököket, akik e tevékenységüket mind a mai napig folytatják. (Számomra ők a legellenszenvesebbek, mert akiben még volt valami morális tartás - és persze nem vagy csak kevéssé volt zsarolható -, az ezt a tevékenységét 1989 körül abbahagyta.) És ez rendkívül igazságtalan. De a kérdés más problémák bekapcsolásával még tovább is bonyolítható. Bár belátható, hogy ügynökökre mind a szervezett alvilág, mind az alkotmányellenes politikai szélsőségek üldözése céljából továbbra is szükség van, mégis: többek között az ügynökök - és maguk a titkosszolgálatok - "folytonossága" miatt sem látok kellő garanciát arra, hogy ma Magyarországon a titkosszolgálatok és ügynökeik elég erős alkotmányos és politikai kontroll alatt tevékenykednének. (Csak röviden utalnék a magam tapasztalatára: 1996-ban, amikor gazdaságielit-kutatásaim legizgalmasabb fejezetéhez érkeztem, bár csak egy hónapon keresztül és "lájtosabb" formában, de hasonló "élményekben" volt részem, mint amilyeneket az 1980-as évek elejéről korábban felidéztem.) Továbbmegyek: vajon az ügynök-ügy rétestésztaszerű elhúzódásának hátterében nem elsősorban az érintettek (tehát a titkosszolgálatok és ügynökeik) sajátos folytonossága áll-e?
Még tovább lehetne folytatni a nyitott, problematikus kérdések felsorolását, de most itt abbahagyom. Sok honfitársammal együtt bízom abban, hogy a belátható jövőben azért talán mégiscsak sikerül legalábbis megközelítőleg feltárnunk és megismernünk múltunk eme sötét mechanizmusát. Mert csak ezután fordulhatunk teljes figyelmünkkel a jövő nagy kérdései felé.
Magyarország az 1980-as évek végén az egypárti politikai szerkezetből átlépett egy másik, többpárti, a politikai versengésen alapuló struktúrába. Az új politikai rendszer önmagát a szabad választásokkal legitimálta, működését a szabadságjogok létezésére alapozta, s igyekezett olyan viszonyokat teremteni, ahol nem lehet hatalom kontroll nélkül. A hatalmi ágak szétválasztásának elvét érvényesítve létrejött az a liberális demokrácia, ami kétségkívül fejleszthető, tökéletesíthető, s ami képessé vált (s ma már bizonnyal állíthatjuk ezt) a politikai váltógazdaság működtetésére. A rendszerváltás tehát - legalábbis az én interpretációmban - politikatörténeti fordulat, maga a kifejezés pedig politikatörténeti kategória. Jelentősége - szerintem - vitathatatlan, s csak azok kicsinyelhetik, akik szerint az előző politikai rendszer tulajdonképpen jó volt.
A rendszerváltással összefüggően azonban több irányú kritika is megjelent, ami részben a történetiség kellő súlyú érzékelésének hiányából, részben pedig fogalmi problémákból adódik. Az egyik legfontosabb kritikai felület abból származik, hogy egyesek csak akkor ítélnék meg pozitívan a rendszerváltást, ha nem egyszerűen a rendszer változott volna meg, hanem az előző rendszert támogató, fenntartó emberekkel szemben is történt volna valamiféle felelősségre vonás. Hogy pontosan kikre vonatkozna és milyen mértékben kellett volna ilyen felelősségre vonásnak megtörténnie, az természetesen nem tisztázott, s
- 52/53 -
ezért nem is lehet racionálisan értelmezhető elemzés tárgyává tenni. Az viszont teljes mértékben érezhető, hogy időről időre előkerül a "nem is volt rendszerváltás" jellegű megközelítés. Az állítás létjogosultságát abból a tényből vezetik le, hogy Magyarországon senkit sem állítottak bíróság elé, zártak börtönbe, fosztottak meg állampolgári jogainak egyikétől-másikától azért, mert párttag, pártbizalmi, párttitkár, apparatcsik, elhárító tiszt, besúgó, PB-tag vagy bármi hasonló volt az előző politikai rendszerben.
Ez a kritikai felület - meggyőződésem szerint - mind történeti, mind erkölcsi értelemben felettébb ingoványos talajon áll. Történetileg a politikatörténeti folyamat kettős - nem utólagos, hanem egyidejű - céltételezést foglalt magában: a rendszerváltásban érdekelt erők Magyarországot demokráciává kívánták tenni, és mindezt békés módon kívánták megoldani. Az átalakulás célja és módja egyenlő fontosságú. A cél minőségi értéke - mint ezt már jeleztem - vitathatatlanul jelentős, de legalább ilyen fontos a mód is. Mivel a folyamat békésen le is zajlott, a mód kérdése utólag eljelentéktelenedik, noha az egész cél megkérdőjeleződhetett volna egy másfajta mód választásával.
A mód, a békés tartalmi változás elérése több okból is jelentős tényező. A XX. század - ebben a vetületben - Magyarországon arról szólt, hogy a politikai rendszer változásai általában együtt jártak a magyar állam polgárai egy részének üldözésével, szabadságjogai élvezetétől való megfosztásával. Szempontom alapján úgy is mondhatnám: a magyar állam állampolgárai egy-egy csoportját elárulta. A rendszerváltás módja azt is üzente a társadalomnak: a szabadság annyit jelent, hogy véget vetünk a félelem XX. századi váltógazdaságának. Ennek az összetevőnek -úgy látom - felmérhetetlen a jelentősége, hiszen az eltérő megítéléseket, az előző rendszer ilyen-olyan jellegű, tartalmú megvitatását nem a változás aktusának adminisztratív tétjeként fogalmazta meg, hanem a szabadság világának problémájává tette, ahol a vitára nem vetül rá az adminisztratív retorzió árnya.
A békesség fontosságát azonban nemcsak az egyik legnegatívabb XX. századi tradíció megtörése indokolta, hanem a józan reálpolitikai számítás is. Egykorúan senki sem lehetett száz százalékig biztos abban, mi történik, ha a leváltandó ellenfelet teljesen a sarokba szorítják. Nem az volt a kérdés, elveszítik-e a játékot, hanem az, hogy miként, hogyan. Az országban még itt állomásoztak a szovjet csapatok; a kommunista rendszer "segédcsapatainál" (például a munkásőrségnél) jelentős mennyiségű kézifegyver volt; a hatalmi apparátusban ott ültek a legsötétebb agyak is - egyszóval meg lett volna a lehetőség arra, hogy egy-egy provokált esemény mentén meginduljon a kiszámíthatatlan következményekkel járó félelemkeltés, a szabadság erőinek és szándékának diszkreditálása. Utólag ezt lehet jelentékteleníteni, egyidejűleg azonban óriási hiba lett volna.
A reálpolitikai szükség és a politikai ethosz szerencsés találkozása tette mintegy "politikai paranccsá" a tartalmi engedmények nélküli békességet. Aminek következményeként egyébként a politikai rendszer megváltozásakor egy pofon el nem csattant, s a váltásnak a szó szoros értelmében nem lett áldozata. Én ezt óriási eredménynek tartom, ami akkor is, most is arra ösztönöz, hogy elismerés illesse a rendszerváltás frissen született politikusait. Minden ezzel ellentétes, alternatív "forgatókönyv" magában hordozta azt a verziót, hogy a szabadság félelemben szülessen. Ami viszont szétáramló méregként gyilkolta volna a szabad Magyarország alapértékeit.
Természetesen ennek a békés metódusnak ára is volt. Például az, hogy a politikai veszteseknek nem lett mártírjuk, a győzteseknek nem lett hősük. (Bárhogy is iparkodunk időnként - utólag - ilyen-olyan hőst teremteni.) De ennél fontosabb árnak bizonyult az, hogy a békés átalakulásba politikai kompromisszív elemként bekerült: az új rendszer egyrészt a régi tagadásából származtatja magát, másrészt azonban csak az előző rendszert és nem annak személyi bázisát tekinti önnön kibékíthetetlen ellenfelének. Ezt kívánta a tartalmi cél és a békesség módszere. Ha az üldözés logikája kerekedett volna felül, akkor nagy lett volna a békességet fenyegető veszély kockázata. A kompromisszumból egy sajátos szociológiai tény is született: a demokratikus pártok vezetői, képviselői, az általuk pozícióba juttatott emberek között ott voltak az előző rendszer különböző szintű kiszolgálói, pozicionáltjai is. Ez nem kevés erkölcsi konfúzióra adott okot, de lehetővé tette, hogy sokan politikai identitást váltsanak, és immár a szabadság körülményei között, a nyilvánosság és a választók akarata alapján mérődjék hitelességük.
Tudnunk kell, hogy a békés rendszerváltás mindig kompromisszumos. Így volt ez a modern magyar történelem két nagy békés rendszerváltásánál, 1848-ban és 1867-ben is. Mindkét esetben erőteljesen jelen volt a kompromisszumos jelleg, méghozzá több vetületben is. Anélkül, hogy ennek részletes - s nem ide illő - taglalásába bocsátkoznék, csupán jelezni szeretném, hogy 1848-ban például az ország közjogi helyzetét, az állami szuverenitást illetően lettek kompromisszumosak az áprilisi törvények (s ebből később rengeteg probléma származott), miközben az előző rendszer egyik fő tisztségviselője (Széchenyi István gróf) tagja lett a rendszerváltó kormánynak - épp úgy, mint az előző rezsim által bebörtönzött Kossuth Lajos. 1867 pedig az önkényuralmi elv egy részével kötött kompromisszum volt, ami az uralkodó szemé-
- 53/54 -
lyében is testet öltött. Ehhez képest a kompromisszum nélküli rendszerváltás mindig áldozatokkal járt - 1849-ben az abszolutizmus berendezkedése, 1918-19-ben a forradalmi, illetve 1919-20-ban az ellenforradalmi rendszerváltás. Hasonlóan áldozatteli volt a nyilas rendszerváltás, majd 1945 és 1948 is. Mint ahogy 1956 sem nélkülözte a véres elemeket.
A békesség és a kompromisszivitás együtt jár. A reális alternatíva csak a kompromisszum mértékét, dimenzióját érintheti, s e tekintetben azt lehet mondani, hogy - szemben 1848-cal és 1867-tel - az 1989-90-es békés rendszerváltás egyetlen tartalmi, politikai, szerkezeti kérdésben sem tett engedményt az előző rezsimnek. Akár 1848-hoz, akár 1867-hez képest jóval jelentéktelenebb kompromisszum árán sikerült a politikai rendszer teljes megváltoztatása. (Megjegyezném, hogy a békesség ára a középkelet-európai rendszerváltásoknál is értelmezhető: a csehek például a gazdaság késleltetett átalakulását, a lengyelek a kommunista parlament életének meghosszabbítását adták cserébe.) Mindezek alapján állítom azt, hogy történetileg és erkölcsileg is ingoványos talajon áll a békés rendszerváltást kritizáló számonkérési, elszámoltatási logika. Nem veszi számításba a tényleges feltételeket, nem számol az alternatív forgatókönyvek lehetséges rizikóival, nem értelmezi a félelemmentes szabadság politikailag stabilizáló erejét, nem tekinti át sem a modern magyar história e tekintetben értelmezhető folyamatát, sem a környező országokban létezett árakat.
A rendszerváltás politikatörténeti fogalma szerintem tehát nem magában áll. Teljes neve: békés rendszerváltás. Nem tartom véletlennek, hogy a jelző napjainkra "felszívódott", pedig a mód és a tartalom együttese adja a pontos, arányosítható intellektuális megítélés lehetőségeit, a minősítgetés és számonkérés történeti kontextusba helyezhetőségét, a tényleges, s nem fiktív alternativitás felismerhetőségét.
Mielőtt rátérnék arra, hogy a fogalmi félreértések halmozódása miként vezet a rendszerváltással szembeni félreértések növekedéséhez, szükségesnek érzek egy axiomatikusnak szánt kijelentéshez fűzött megjegyzést. Az ügynöktörvény tervezetéről véleményt nyilvánító Sólyom-bizottság abból indult ki, hogy most jogállam van, a Kádár-rendszer pedig nem volt jogállam. Az állítás érvelhető, s alátámasztja azt a gondolatot, hogy az új politikai rendszer az előzővel szemben definiálta magát. Az állítás megfogalmazói vélhetően arra gondoltak, hogy a Kádár-rendszer mind a legitimáció jellegét, tartalmát, mind a hatalmak szétválasztásának elvét, mind az emberi szabadságjogokat tekintve minőségileg különbözött a demokratikus Magyarországtól. S mindez igaz is, ugyanakkor ha e tényező együttesét tekintjük a jogállamiság kritériumának, akkor korábban a nők szavazati jogát el nem ismerő Svájc vagy az egykoron faji diszkriminációt érvényesítő USA sem volt jogállam. De nem is ez a probléma, noha a normatív szemlélet korlátaira (és erényeire) egyaránt utal a fenti példa. Az igazi probléma abban áll, hogy az állítás a maga nyersességében és normativitásában mellőzi a legalább ennyire legitim történeti nézőpontot (nem is volt a bizottságnak történész tagja). A történeti nézőpont - ami azért bizonnyal itt (is) árnyalná a képet - azért fontos, mert újabb adalékokkal gyarapítaná a rendszerváltás békés, konszolidált jellegéről mondottakat. Míg ugyanis a politikai rendszer tekintetében az előző rendszerrel való teljes szakítás dominált, addig a mindennapi életet érintő állami működés terén a nem jogállami szerkezet kvázi jogszerűségének elismerése nyilvánult meg. Az új rendszer nem törölte el egy csapásra, nem tekintette jogszerűtlennek akár a tanácsrendszer, akár a különféle hivatalok, állami intézmények által kibocsátott rendeleteket, az általuk hozott intézkedéseket. A konszolidációból konszolidált módon akart új konszolidációt teremteni. Ez is a békesség kritériumának része lett, ez is árként épült be a folyamatba - nem csoda tehát, hogy a régi tulajdonukra vágyó emberek nem kapták vissza a kommunista rendszerben tőlük elvett és másnak kiutalt ingatlant, jogcímet stb., következésképp lehet, hogy a Kádár-rendszer nem volt jogállam, de a jogállam tudomásul vette a nem jogállam mindennapi jogszerűségét. Tudom, hogy egy normatív fogalmazáshoz szokott gondolkodás fogalmi abszurdumnak tekintheti a "nem jogállam jogszerűsége" kifejezést, de ettől ez még történetileg lehet releváns, s lehet olyan nézőpont, amely plasztikusabb értelmezési keretet nyújt.
Mint az talán a fenti példából is érzékelhető: a fogalmi keretrendszer használata, érvényessége, határainak érzékeltetése újabb és újabb szempontokat érvényesíthet, más és más - egyaránt hiteles - megfogalmazásokhoz vezethet. Van azonban egy olyan fogalmi tartomány, amelyet - megítélésem szerint - egyértelműen félrevezető módon párosítanak a békés rendszerváltással, ezért aztán a belőle következő kritika sem arra vonatkozik, amire látszólag irányul.
Megközelítésemben - s szerintem ez érvelhető álláspont - a rendszerváltás elsődlegesen politikatörténeti kategória. Amiből az is következik, hogy nem gazdaságtörténeti s nem is társadalomtörténeti foga-
- 54/55 -
lom. Sem elvileg, sem gyakorlatilag nem kizárt, hogy egy politikatörténeti kategória példának okáért egyidejű társadalomtörténeti tartalommal bírjon. 1848 "törvényes forradalma" ilyen volt. Azon egyszerű ok miatt, hogy a politikai rendszerváltás időben, térben és tartalomban összefonódott egy drasztikusan társadalomtörténeti jelentőségű intézkedéssel, a népszerű nevén jobbágyfelszabadításnak nevezett kötelező örökváltsággal. Az ország akkori lakosságának óriási többségét ez napi létviszonyaiban érintette - ha nem így lett volna, akkor soha nem tudott volna rövid idő alatt akkora honvédsereg verbuválódni, mint amekkora; akkor 48 nem folklorizálódhatott volna.
Tehát lehetséges a többféle tartalom egymásba zárkózódása. 1989-90-ben Magyarországon ilyen látványos összezárkózódás nem történt. Nyilvánvaló, hogy a gazdaság-, illetve társadalomtörténeti változások más (részben megelőző, részben következő) idősíkban zajlottak. S ma még csak sejtéseink vannak arról, hogy mit tekintsünk kezdetnek, s főként mit tekintsünk végpontnak - ha egyáltalán ilyen van vagy lehetséges. Mindezzel azt állítom, hogy a rendszerváltást nehéz felruházni közvetlen gazdaság-, illetve társadalomtörténeti tartalommal, ugyanakkor sokan éppen ezt teszik. Helyzete javulását vagy éppen romlását rengeteg ember a rendszerváltás politikai aktusához köti, s függően attól, hogy mi történt vele, kárhoztatja vagy éppen a kelleténél nagyobb, más tartalommal tölti meg.
Nem kétséges, hogy a rendszerváltás részben katalizált, részben felgyorsított, részben elindított sok gazdasági, társadalmi folyamatot, de mégsem egyenlő azokkal. Ha most elrugaszkodunk az eseménytörténeti szinttől, akkor nyugodtan kijelenthetjük: a térség - s benne Magyarország - számára a világtörténetileg új típusú probléma nem a puha diktatúra demokráciára való átváltásában állt és áll. A diktatúrából demokráciába történő váltás sok helyen - Latin-Amerikában, Ázsiában, Dél-Európában - lezajlott, s ilyen-olyan modellek mentén elrendezhetőnek bizonyult. Az új típusú feladatot és kihívást az jelentette és jelenti, hogy az irányított, köztulajdonra alapuló tervgazdaság és a neki megfelelő társadalmi szerkezet miként alakul át nemzetközileg is kompetitív piacgazdasággá és a neki megfelelő társadalmi struktúrává - úgy, hogy mindeközben ne sérüljön a rendszerváltás politikai hozadéka, az alkotmányos, demokratikus rendszer. Ilyet eddig a világtörténelemben még nem csináltak, az elsőbbség kiváltsága a volt kommunista országokat - köztük Magyarországot - illeti. Ebben a kontextusban viszont a rendszerváltás részben előfeltétel volt, részben immár adottság, politikai keret egy más típusú, más jellegű feladat és folyamat elvégzéséhez, kibontakoztatásához, végigviteléhez.
Mindezek alapján számomra eléggé értelmetlenek a "rendszerváltást be kell fejezni", a "még nem volt meg az igazi rendszerváltás" típusú kijelentések. Azt sem gondolom, hogy a pénztártól való távozás után túl sok reklamációra volna lehetőség - azaz nem lehet több mint egy évtized elmúltával újraszabni az árakat, átírni a bevétel és a kiadás rovatait. Pontosabban szólva meg lehet próbálni, de ez nem visz közelebb minket sem a megértéshez, sem saját - s még ránk váró - feladataink elvégzéséhez.
Amit elmondtam, abból az is következik, hogy én alapvetően rendkívül pozitívnak látom a rendszerváltó politikai erők teljesítményét, s nem osztom azt a véleményt, amelyik az ár miatt kárhoztatja őket. Úgy vélem, hogy a magyar szabadság teljes értékűségéhez hozzátartozik a félelemmentességhez való jog. Rendkívül jót tettünk önmagunkkal és a jövővel, hogy a nagy politikai váltás tartalmilag úgy lett teljes, hogy közben a konszolidáció értékei nem sérültek. A nagylélegzetű - ha úgy tetszik: világtörténetileg új - folyamat kezelését illetően már sokkal több kritikát tudnék megfogalmazni, akárcsak a magyar lakosság, amely minden eddigi választáson érvényesítette a maga kritikai attitűdjét. Mindazonáltal itt is indokoltnak tartom a mértéktartást, hiszen az elmúlt tizenkét évben is az élet békéjét fel nem rúgva zajlottak a gazdasági, társadalomtörténeti változások, és a magyar demokrácia - a rendszerváltás legfontosabb politikai következménye - is túlélte a vele és rajta folytatott kísérletezést. A rendszerváltás és eredménye, a magyar demokrácia önmagában nem tudja és nem fogja megoldani a társadalomtörténeti átalakulás problémáit. De a legjobb adottság, feltételrendszer ahhoz, hogy a problémák artikulálódjanak, kezelhetők legyenek, s talán megoldást nyerjenek.
A legjobb, ami a magyar politikával a XX. században történt, a békés rendszerváltás volt. De ez éppúgy nem váltja ki a gazdasági-társadalmi struktúraátalakítás problematikáját, mint ahogy az esküvő sem válasz a házasság problémáira vagy a születés sem az az élet kérdéseire. Most tehát másról van szó.
Hiba lenne a történeteket és a rájuk vonatkozó fogalmakat, beszédet összekeverni. ■
Visszaugrás