Az uzsorabíróság, mint különös bíróság, a magyar igazságszolgáltatás rendszerében még a Horthy-korszak (1920-1944) elején jelent meg.[1] A második világháború után sem volt ez másként, ugyanis szintén különbíróságként funkcionált tovább a népi demokrácia hajnalán is. Az uzsorabíróságon kívül külön bíróságként működött még a második világháború utáni, új korszakban, mint olyan, a Választási Bíróság is, e bírói fórum, mint különbíróság, 1945 és 1950 között létezett. De különbíróságok voltak a népbíróságok, a hadbíróságok és a rögtönítélkező bíróságok, illetve a Magyar Népköztársaság Alkotmánya megalkotásának évéig működött, mint különbírói fórum az előbb említetteken kívül még a Hatásköri-, valamint a Közigazgatási Bíróság is.[2] Halálos ítéletek meghozatalára azonban kizárólag a had-, az uzsora-, a nép-, és a rögtönítélő bíróságok (mint különbíróságok) voltak jogosultak.[3]
Új különbírói intézményként állította fel még az 1954. évi bírósági szervezeti törvény a közlekedési különbíróságokat. Hat ilyen bíróság alakult, és hatáskörükbe tartoztak a közlekedés, szállítás és hírközlés sérelmére elkövetett bűncselekmények. Ítéletük ellen a Legfelsőbb Bírósághoz volt helye fellebbezésnek. Működésüket az 1957. évi XXXIV. törvény[4] szüntette meg, és e bűncselekmények elbírálását Budapesten a Központi Kerületi Bíróság, vidéken pedig a megyei bíróság székhelyén működő járásbíróság hatáskörébe utalta.
Külön ügyészségek is működtek az említett különbíróságok mellett. A népbíróság mellett népügyészség, a közlekedési bíróság mellett 1953 és 1957 között pedig közlekedési ügyészség funkcionált, továbbá működtek katonai ügyészségek a katonai bíróságok mellett, valamint létezett a határőrségnek is külön katonai ügyészsége. Azonban ezek is az országos ügyészi szervezetbe tartozva működtek a legfőbb ügyésznek alárendelve.[5]
Az uzsorabíróságok - amelyek kizárólag árdrágítással kapcsolatos és valutáris bűncselekményekben jártak el - mellett pedig valutaügyészségek[6] működtek.
Az 1919. augusztus 1-jéig fennálló Tanácsköztársaság után a szegedi, majd siófoki központtal megalakuló, Horthy vezette Nemzeti Hadsereg különítményeseinek fehérterrorja következett, majd 1920. március 1-jétől datálódik a király nélküli Magyar Királyság ismételt megalakulása, Horthy Miklós kormányzóságával.[7] A nemzetgyűlés 1921-ben, a királypuccsok után kimondta a Habsburg-ház uralkodói jogának megszűnését. Magyarország király nélküli királyságként működött, a hivatalokat továbbra is magyar királyinak nevezték, a bíróságok a Szent Korona nevében ítélkeztek.[8] A Szent Korona birtoktan egyszersmind a revíziós törekvéseket támasztotta alá. Az 1920 februárjában összeülő egykamarás nemzetgyűlés az állami szuverenitás törvényes képviselőjének nyilvánította magát. Mandátuma 1922-ig szólt. Az országgyűlés 1927 és 1944 között kétkamarás törvényhozó szervként működött.[9]
Törvényhatóságok a vármegyék és a törvényhatósági jogú városok voltak, amelyek között különálló helyet kapott Budapest, az ország "székesfővárosa". A vármegyék területében a trianoni békeszerződés következtében jelentős változás állt be, ugyanis a 63 vármegyéből a békeszerződés mindössze 33 vármegyét hagyott meg és ezek közül is csupán 10 maradt "területében érintetlen állapotban", míg 23 ún. "csonka vármegye" keletkezett. Az 1923. évi XXV. törvénycikk egyesített több csonka vármegyét, úgy, hogy 25 vármegyei törvényhatóság lett, régebbi elnevezésüket azonban mint k. e. (közigazgatásilag egyelőre) "egyesített" megyék megőrizték.[10]
A két világháború között jórészt visszatértek a dualista kori bírósági szervezethez[11], némely változások csak a különbírói (például a hadbírói) fórumokat érintették, illetve az esküdtbíróságok működését már a korszak elején felfüggesztette a 6898/1919. ME rendelet. Ezután az esküdtszékeket többé már nem is állították vissza, holott ez a későbbiek során többször is tervbe lett véve.[12] De nem csak a bírósági szervezetrendszer, hanem az ügyészségek is mind szervezeti felépítésükben, mind pedig működésükben hasonlítottak a dualista-kori rendszerhez, és ez az ügyészi szervezet egészen a népi demokratikus korszakig fennmaradt.[13] Alapvető fontosságú volt a Horthy-korszak igazságszolgáltatása szempontjából még az 1921. évi III. törvénycikk is.[14]
Az uzsorabíróságokat az árdrágító visszaélésekről szóló 1920. évi XV. törvénycikk (ez egyben hatályon kívül helyezte az árdrágító visszaélésekről addig rendelkező 1916:IX. törvénycikket) végrehajtására kiadott 5.950/1920. M. E. sz. rendelettel állították fel, kizárólag az e bűncselekmények elkövetői feletti ítélkezés
- 148/149 -
céljából.[15] Majd a későbbiekben már a valutabűncselekmények és némely más gazdasági bűncselekmények esetén is eljártak. E különleges bíróságoknak[16] eredetileg nem volt joguk arra, hogy halálos ítéleteket szabjanak ki, azt csak - mint majd látni fogjuk - a II. világháború után megalkotott, új jogszabályok tették számukra lehetővé.
Az uzsorabíróságok a Horthy-korszakban a királyi törvényszékek vagy a nagyobb járásbíróságok keretén belül, azonban azoktól különálló, háromfős uzsorabírói tanácsokban működtek, melyek elnöke és egyik tagja mindig hivatásos bíró (szakbíró), másik tagja pedig, mint laikus ülnök, az őstermelés, az ipar és a kereskedelem egyik képviselője (szakférfiúja) volt.[17] A bíróság eljárására a gyorsaság volt a jellemző, amely eljárás az elejétől a végéig az együttülő bíróság előtt - a lehetőségekhez képest - félbeszakítás nélkül folyt le. Ez a bírósági szervezet egy ideig még 1945 után is megmaradt, és az uzsorabíróság hatáskörébe utalt büntető eljárásokat ilyen összetételű (tehát többségükben hivatásos bírákból álló) tanácsok bírálták el.
Az árdrágító visszaélésekről szóló törvény büntetőrendelkezéseit a katonai büntetőbíráskodás alá tartozó egyénekkel szemben is megfelelően alkalmazni kellett.[18] Az eljárásra a katonai büntetőeljárás szabályai szerint a katonai büntetőbíróságok voltak hivatottak, tehát nem az uzsorabíróságok! Vagyoni elégtétel alkalmazását azonban katonai büntetőbíráskodás alá tartozó egyénekkel szemben is csak a polgári büntetőbíróság rendelhette el. Amennyiben a katonai büntetőbíróság vagyoni elégtétel alkalmazását tartotta szükségesnek, az iratokat ítéletének jogerőre emelkedése után megfelelő indítványtétel végett az illetékes ügyészséghez tette át.[19] Az uzsorabíróságok - tulajdonképpen a most ismertetett formában - 1950-ig álltak fenn.
Az árdrágító visszaélés vétségét az követte el:
- aki közszükségleti cikkért a törvény értelmében erre jogosult hatóság részéről megszabott vagy megengedett legmagasabb árnál magasabb árat követelt, kötött ki vagy fogadott el, vagy aki közszükségleti cikket - nyereséget célzó tovább eladás végett - a legmagasabb árnál magasabb áron vásárolt (ártúllépés);
- aki olyan közszükségleti cikkért, amelynek legmagasabb árát a hatóság nem szabta meg, olyan árat vagy egyéb ellenszolgáltatást követelt, kötött ki vagy fogadott el, amely - tekintettel az előállítási vagy termelési, illetőleg a beszerzési és egyéb költségekre, valamint az összes egyéb körülményekre, különösen a gazdasági élet viszonyaira is - a méltányos hasznot meghaladó nyereséget foglalt magában (áruuzsora);
- aki közszükséglet tárgyául szolgáló munkateljesítésre vonatkozó szerződésnél, akár mint munkaadó, akár mint munkavállaló a másik fél szorult helyzetének kihasználásával olyan ellenszolgáltatást követelt, kötött ki vagy fogadott el, amely - tekintettel az összes körülményekre, különösen a gazdasági élet viszonyaira is - a saját szolgáltatásának értékét szembetűnően aránytalanul meghaladta (munkabéruzsora);
- aki közszükségleti cikkel árdrágításra alkalmas módon üzérkedett, különösen ily célból a közszükségleti cikk árát az árunak a fogyasztóhoz juttatása végett nem szükséges közbenső kereskedéssel (láncolatos kereskedés) drágította vagy közszükségleti cikk forgalomba hozatalának közvetítésénél aránytalan díjazásért járt el (árdrágító üzérkedés);
- aki forgalomba hozatal céljára rendelt közszükségleti cikk készletét a cikk árának drágítása vagy magas árának fenntartása végett nyerészkedési célzattal elrejtette, eltitkolta, megsemmisítette, használhatatlanná tette, a forgalomba hozataltól visszatartotta, termelését (előállítását) vagy a vele való kereskedést korlátozta vagy a készletet a közellátástól árdrágításra alkalmas bármely más módon jogosulatlanul elvonta (áruelvonás);
- aki oly közszükségleti cikket, amelynek forgalmát a minisztérium rendelkezései korlátozták, e korlátozások megszegésével vagy kijátszásával nyerészkedés végett beszerzett vagy a minisztérium tilalma ellenére külföldre vagy az ország megszállott területére kivitt (árucsempészet);
- valamint, aki forgalomba hozatal céljára rendelt közszükségleti cikk eladását valakivel szemben csak azért tagadta meg, mert az a személy vagy e személynek a hozzátartozója őt vagy mást az előbbiekben említett cselekmények miatt a hatóságnál feljelentette (közszükségleti cikk eladásának megtagadása).[20]
Azonban aki oly közszükségleti cikkért, amelyre nézve a törvény értelmében erre feljogosított hatóság tájékoztató árat állapított meg, olyan árat vagy egyéb ellenszolgáltatást követelt, kötött ki vagy fogadott el, amely a tájékoztató árat meg nem haladta, nem volt büntethető.[21]
Az árdrágító visszaélés bűntettét követte el, és öt évig terjedő börtönnel, valamint ötszázezer koronáig terjedő pénzbüntetéssel volt büntetendő az árdrágítást elkövető közvetítő. Árdrágító visszaélés bűntettét
- 149/150 -
követte el továbbá az is, aki abból a célból, hogy a hatóságot az ár megállapításnál lényeges körülmény tekintetében tévedésbe ejtse vagy tévedésben tartsa, a hatóság előtt - ezt tudva - hamis vagy hamisított adatokat tartalmazó számlát, kötlevelet, fuvarlevelet vagy más ilyen (illetve hasonló) okiratot használt.[22]
Ha pedig a törvénycikkben meghatározott valamely vétséget vagy bűntettet üzem vagy vállalat alkalmazottja vagy megbízottja követte el és az üzem vagy vállalat tulajdonosát (üzletvezetőjét), illetőleg a megbízót a hivatásából folyó felügyeleti vagy ellenőrzési kötelességének teljesítésében akár szándékos, akár gondatlan mulasztás terhelte, akkor az üzem tulajdonosa (üzletvezetője), illetőleg a megbízó - amennyiben cselekménye súlyosabb büntetőrendelkezés alá nem esett - vétség miatt hat hónapig terjedő fogházzal és húszezer koronáig terjedő pénzbüntetéssel, ha pedig az alkalmazott vagy megbízott cselekménye bűntetté minősült, két évig terjedő fogházzal és százezer koronáig terjedő pénzbüntetéssel volt büntetendő. Ellenben nem volt büntethető az, aki a cselekmény elkövetését rendes gondossággal sem előzhette volna meg.[23]
Annyit szükséges még ide megjegyezni, hogy a törvénycikk értelmében annak rendelkezései nem terjedtek ki az áruknak kiviteli engedély alapján külföldre szállítása céljából történt eladásokra és vásárlásokra.[24]
A második világháborút követő időszak jelentős változást hozott mind Magyarország, mind pedig egész Közép - Kelet Európa népeinek életében. Ez természetesen a bírósági szervezetünkre is hatással volt, és Magyarország is rákényszerült a szovjet minta bevezetésére. A szocialista igazságszolgáltatási modell végeredményben az 1936. évi Szovjet Alkotmányon és az 1938. évi Szovjet Bírósági Szervezeti Törvényen alapult.[25]
A letűnt Horthy-rendszer romjainak eltakarításához tartozott a Magyar Főudvarnagyi Bíróság megszüntetése[26] és a használhatatlan formává süllyedt vádtanács felszámolása[27], valamint a politikailag megbízhatatlan bírák eltávolítása is. Ez utóbbi törekvés megvalósítása érdekében az 1948. évi XXII. törvény felhatalmazta az igazságügy-minisztert, hogy bármely bírót beleegyezése nélkül is más bírósághoz áthelyezhessen, vagy végelbánás alá vonhasson.
"A fordulat évétől (1948), a népi demokrácia fejlődésének második szakaszában, a jogszolgáltatási szervezet alakulására is rányomta bélyegét a proletariátus diktatúrájának kialakulása, melyben a vezetés a parasztsággal szövetségre lépett munkásosztály kezébe került. Most már átfogó jellegű, határozottabban szocialista átszervezés érvényesült. Ennek jele volt az 1949. XI. tc., mely a népi ülnökök működését a büntetőbíráskodás egész vonalán bevezette. Büntetőügyekben megszűnt az egyesbíráskodás."[28] Ez "rendszerváltás utáni" nyelvezetre lefordítva azt jelentette, hogy az 1940-es évek végén kezdődött el a régi magyar bírósági szervezet felszámolása. Ennek "nyitánya" az 1949. évi XI. törvény volt. Eszerint a büntetőeljárásban egyszerűsítették a fellebbvitelt, és ezzel megszüntették a harmadfokú eljárást (tulajdonképpen az ítélőtáblákat). Érdekesség, hogy ezzel szemben az 1949. évi XX. törvényben, az új Alkotmányban a felsőbb bíróság, mint olyan, még szerepelt.[29]
Rákosiék gyors ütemben igyekeztek a még mindig a Horthy-korszakéhoz hasonlító bírósági szervezetet végérvényesen felszámolni: "nem elég, ha a gyár élén munkásigazgató van, hanem szükség van arra, hogy az államapparátus, a hadsereg, a rendőrség, a diplomácia, a bíróság, a minisztériumok, a városi önkormányzatok kulcspozícióiba mindenüvé a munkások, parasztok, a haladó értelmiség fiai kerüljenek."[30] "A bíróságokat is, melyek oly gyakran hoznak felháborító és a demokráciára szégyenletes ítéleteket, az idén szemügyre fogjuk venni és intézményesen gondoskodunk arról, hogy az új magyar szellem közéjük is teljes erővel benyomuljon."[31] A szovjet "Visinszki-elmélet" rányomta a bélyegét mind a magyar "népi demokratikus" törvényalkotásra, mind pedig az új, a népi demokráciának megfelelni akaró bírósági szervezetre és igazgatásra. Felszámolták például a Közigazgatási Bíróságot, illetve a Hatásköri Bíróságot, valamint a munkaügyi bíróságokat is.[32]
Az 1949. évi XI. törvény értelmében megjelentek az ítélkezésben a laikus elemek, a népi ülnökök is. A járásbíróságon a tárgyalást vezető szakbíró elnök mellett két népi ülnök, a törvényszék öttagú tanácsában az elnökön kívül még egy szakbíró és 3 népi ülnök, az ítélőtábla és a Kúria fellebbezési tanácsaiban pedig 3 szakbíró mellett 2 népi ülnök foglalt helyet. E törvény ugyanis egyben bevezette az egyfokú fellebbezés rendszerét is. Értelemszerűen a járásbíróságtól az ítélőtáblához, a törvényszéktől pedig a Kúriához volt helye fellebbezésnek. Az ülnököket a nagyüzemi munkásság megfelelő szervei választották, és egy vagy két hónapi szolgálatra hívták be őket a bírósághoz. A népi ülnökké választás feltétele a magyar állampolgárság, a büntetlen előélet, a választójog és a betöltött 23. életév volt. Mind a bíróságok, mind pedig az ügyészségek elnevezését is törvényerejű rendelettel szabályozták újra (persze ekkortól nagyszámú tvr. született más alapvető, lényeges kérdések szabályozására is). Így elvesztette addigi "magyar jellegét" elnevezéseiben is a bírósági szervezet, hiszen a törvényszékből megyei bíróság, a Kúriából pedig Legfelsőbb Bíróság lett 1949-ben.[33]
- 150/151 -
Lényeges törvényi szabályozásra az 1949. évi XX., ún. alkotmánytörvény (azaz a Magyar Népköztársaság Alkotmánya) kiadásával került sor.[34] Az új Alkotmány VI. fejezetében[35], a bírói szervezet ismertetésében a következő, ún. rendes ítélkező fórumokat találjuk: a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságát, amely a Kúriát, valamint a felsőbíróságokat (az ítélőtáblák) váltotta fel. Rendes bíróságok voltak még az alkotmány szerint a megyei bíróságok, amelyek pedig a törvényszékeket váltották. Változatlan névvel csupán az egyébként is fennmaradó járásbíróságokat hagyták meg. A külsőségeket tekintve is átalakuláson ment keresztül a bírósági rendszer. A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságán például 1949 novembere után változott meg az ülésterem addig jellegzetes képe. Míg korábban a széksorokat egymás fölött helyezték el, jelképezve - a bíróság másodelnöke, dr. Somogyi Ödön véleménye szerint -, hogy a kiváltságosok bírósága a Kúria, addig az alkotmány megjelenése után a "székek egyenlő sorokban lettek elhelyezve, ezzel is a törvény előtti egyenlőség nyer kifejezést."[36]
Az igazságszolgáltatási rendszer átalakításának következő állomása az 1950. évi IV. törvény[37] volt, ami megszüntette az államügyészségeket és a felsőbíróságokat. Ugyanis az ítélőtáblákból 1949 és 1950 között felsőbíróságok lettek, amiket aztán megszüntettek, hiszen nem illettek bele a szovjet típusú, 3 szintű bírósági rendszerbe.[38] Egyszerűsítették az ügymenetet, megszűnt a harmadfokú perorvoslat lehetősége, és így a súlypont a törvényszékekről a járásbíróságokra tevődött át. Ettől kezdve a büntető ügyek első fokú hatáskörű bírósága a járásbíróság lett.[39] Mint már említettem, a törvényszékekből megyei bíróságok, a Kúriából pedig Legfelsőbb Bíróság lett. Ezzel létrejött a háromszintű igazságszolgáltatás, amely egyértelműen igazodott az állami és pártbürokrácia tagozódásához, és a demokratikus centralizmus elvéhez, valamint megegyezett a szovjet mintával is.[40]
Nem szabad elfelejteni, hogy ezekben az évtizedekben az igazságszolgáltatás nem volt teljesen független, hiszen a politika kiszolgálójává vált: "(...) az osztályharcban a büntető igazságszolgáltatás éles fegyver és az ügyészségek és a bíróságok az osztályharcnak rendkívül fontos szervei."[41] Ugyanez így hangzott a rendszerváltás utáni megfogalmazásban: "A büntetőbíráskodás eszközzé vált, hogy a diktatúra megvalósítsa a célkitűzéseit: a társadalom strukturális átalakítását, a tulajdonviszonyok megváltoztatását, az ideológiai arculat átformálását, és a politikai ellenfelek megsemmisítését."[42]
A Kádár-rendszer alatt aztán a helyi (járási, városi) bíróságok számát csökkentették, amelynek okai elsősorban az egyre romló személyi és tárgyi feltételek voltak: " Ezekre az évekre jellemző a bírói kar leépülésének, a kontraszelekciónak felgyorsulása, amely egészen a 90-es évek elejéig tartott."[43] Ide említendő meg az 1949. évi 4181. számú Kormányrendelet. Ezzel hozták létre ugyanis a Büntetőbírói és Államügyészi Akadémiát.[44] Az Akadémián 2 év alatt képeztek, elsősorban kádereket a bíróságok és az ügyészségek élére. A népi ülnökök köréből került ki a hallgatók egy része, akik az Akadémia elvégzése után hihetetlen gyors karriert tudtak befutni. Részletes bírósági szervezeti törvény megalkotására azonban csak az új büntető és polgári peres eljárás egységes törvénykönyvben való szabályozása után került sor. A bírósági szervezetről szóló 1954. évi II. törvény (Bsz.) alapelve a minden bíróságnál[45] egységesen háromtagú tanácsban való ítélkezés megvalósítása volt, ami az egyesbíróságot és az ötös tanácsot egyaránt megszüntette. A járásbíróságon és a megyei bíróságon a tanács egy szakbíróból, mint elnökből és 2 népi ülnökből, a megyei bíróság fellebbezési tanácsán és a Legfelsőbb Bíróságon pedig 3 szakbíróból alakult, büntető és polgári perekben egyaránt.[46]
Az 1989. évi rendszerváltozást megelőzően még egy alkalommal, 1972-ben érte egy nagyobb változtatás a magyar bírósági szervezetrendszert. Az 1972. évi igazságügyi egységesítés és reform az 1972. évi IV. törvény alapján módosította a Magyar Népköztársaság bírói és ügyészi, valamint egyéb jogszolgáltató fórumait.
Az imént már említettem, hogy magának az uzsorabíróságnak a szervezete ugyan nem sokat változott 1945 után, azonban a második világháború utáni új élethelyzet, a merőben megváltozott társadalmi, politikai és gazdasági valóság teljesen új jogalkotói felfogást hozott magával.
Már a legelső, új hatalomgyakorló szervnek, az Ideiglenes Nemzeti Kormánynak a felhatalmazása is kiterjedt egyrészt akár új büntető rendelkezések meghozatalára (azaz egyes, eddig büntetendővé nem nyilvánított magatartások szankcionálására), másrészt akár az egyes deliktumok büntetési tételeinek az újbóli meghatározására (ezen belül azok szigorítására) is.
Ilyen büntetőjogi tárgyú és akár halálbüntetést is előíró jogszabály volt például az árdrágító visszaélések büntetésének szigorításáról szóló, 1945. augusztus 19. napján kihirdetett és hatályba lépett 6730/1945. ME. számú rendelet is, amely abszolút határozott szankcióként most már halálbüntetés kiszabását írta elő az uzsorabíróságnak az árdrágító visszaélés (1920. évi XV. tc. 1. §) elkövetőjére, amennyiben
- 151/152 -
az a bűncselekményét visszaesőként[47], jelentős - az eredeti rendelkezés szerint húszezer pengőnél nagyobb - értékre (1944. évi VI. tc. 3. § 2. pont) vagy üzletszerűen[48] követte el, feltéve, ha azzal a közellátás érdekét súlyosan veszélyeztette.[49] A háború utáni állapotok, a közszükségleti cikkek égető hiánya és a cselekmény ebből következő társadalomra veszélyessége és nagyfokú tárgyi súlya miatt a jogalkotó úgy látta, hogy olyan külön szabályozásra van szükség, amely expressis verbis kimondja e tettek halállal büntetendőségét.
1945 október 19. napján hirdették ki és lépett hatályba a 9480/1945. ME. számú rendelet is, amely a közszükségleti cikkek engedély nélkül való kivitelének megtorlásáról szólt. A büntetőeljárás lefolytatását a rendelet 3. §-a az uzsorabíróságok hatáskörébe utalta. A rendelet értelmében a közszükségleti cikknek (az utazással kapcsolatos személyes szükségletet meghaladó mennyiségben) miniszteri engedély nélkül történő külföldre szállítását példát statuáló szankcióval (értsd: halálbüntetéssel) kellett sújtani, ha a cselekmény a közellátás érdekét súlyosan sértette vagy veszélyeztette, valamint úgyszintén üzletszerűség esetében is [1. § (2) bek.].
A 60/1946. ME. számú rendelet az orgazdaság azon eseteit is halálbüntetéssel rendelte sújtani, amelyet közforgalmú közlekedési vállalat birtokából vagy birlalatából származó, avagy rablásból szerzett dologgal kapcsolatban követtek el.[50]
A 8800/1946. ME. számú rendelet már egységesen szólt a gazdasági rend büntetőjogi védelméről. Ez a kormányrendelet egyrészt újraszabályozta a 6730/1945. ME. számú rendeletben foglalt árdrágító visszaélések különböző fajtáit, másrészt felsorolta és definiálta a közellátás érdekét veszélyeztető bűncselekményeket.
A rendelet az árdrágító visszaélések öt fajtájára (ár-túllépés, áruuzsora, árdrágító üzérkedés, áru-elvonás, árdrágító csalárdság)[51] írta elő a halálbüntetés kiszabásának lehetőségét, akkor, ha e cselekmények valamelyikét büntetett előéletűként, illetve üzletszerűen vagy jelentős értékre valósították meg, feltéve, hogy az elkövető ezzel a gazdasági rend érdekének súlyos sérelmét idézte elő [8800/1946. ME. számú rendelet 9. § (4) bek.].
Ugyanezen feltételek (tehát egyrészről a büntetett előélet, az üzletszerűség vagy a jelentős elkövetési érték, másrészről pedig a gazdasági rend érdekének súlyos sérelme) esetén szintén halál volt a büntetése annak, aki a közellátás érdekét veszélyeztető cselekmények valamelyikét követte el.[52] Ezek körébe tartozott a jogszabályon alapuló termelési kötelezettség megsértése (ha valaki nem a jogszabályban meghatározott terményt vagy terméket állított elő, vagy azt nem az ott előírt terjedelemben vagy eljárással tette); termék vagy termény készletének az elvonása, felhasználása, elfogyasztása, megsemmisítése és használhatatlanná tétele, azok hatóság által elrendelt bejelentésének elmulasztása, avagy hamis vagy hiányos bejelentése; a közellátás vagy az anyaggazdálkodás céljára zár alá vett termék- vagy terménykészlet elvonása[53]; ilyen készlet forgalomba hozatalának jogszabály rendelkezése ellenére történő visszatartása, illetve nem megfelelő módon, mennyiségben vagy célra történő forgalomba hozatala; termék vagy termény beszolgáltatására vonatkozó, jogszabályon alapuló kötelezettség nem teljesítése; terméknek vagy terménynek a hatóság által megállapított legmagasabb ár túllépésével való (akár nem továbbeladási célú) beszerzése; valamint termék vagy termény beszerzésére, szállítására vagy felhasználására való jogosultságnak valótlan bejelentéssel, a valóság elhallgatásával vagy más fondorlattal való kieszközlése, továbbá az ilyen jogosultsággal való üzérkedés is.
Végül a 8800/1946. ME. számú rendelet 20. § (2) bekezdése úgyszintén a legsúlyosabb szankció kiszabását rendelte el az ilyen ügyekben eljárni hivatott uzsorabíróságok számára azon bűnelkövetőkkel szemben, akik különböző pénzügyi jellegű deliktumokkal[54] a rendelet hatályba lépésével (1946. augusztus 1.) egyidejűleg bevezetendő új törvényes fizetőeszköz, a magyar forint értékállandóságához fűződő érdeket súlyosan sértették.
Ez utóbbi rendelkezés hatálya a 20. § értelmében 1946. december 31. napjáig tartott, ezt a határidőt azonban előbb a 24.650/1946. ME. számú rendelet 1947. június 30-ig, majd a 8000/1947. Korm. rendelet[55] az 1947. július 1. napját követő időszakra is (az utóbb megalkotott 15.340/1947. Korm. rendelet[56] értelmében 1948. július 31-ig) meghosszabbította.
Az 5450/1948. Korm. rendelet a halálbüntetés lehetőségét kiterjesztette a 8800/1946. ME. rendelet 20. §-ában felsorolt bűncselekmények mellett (az ott említett feltételek fennállása esetén) "a forintértékre szóló bankjegyek és érmék tekintetében elkövetett pénzhamisítás bűntettére és vétségére"[57] is, és az ilyen deliktumok miatti eljárást szintén az uzsorabíróság hatáskörébe utalta.
Végül mind a 8800/1946. ME. számú rendelet 20. §-ának, mind pedig a frissen megalkotott 5450/1948. Korm. rendeletnek[58] a hatályát a 7920/1948. Korm. rendelet[59] az 1948. augusztus 1. napját követő időszakra is (az utóbb megalkotott 12.590/1948. Korm. rendelet[60] értelmében 1949. december 31-ig) meghosszabbította.
A Bónis - Degré - Varga szerzőtrió szűkszavúan ír a munkásbíróságról: "További lépést jelentett a nép rész-
- 152/153 -
vételével történő szocialista bíráskodás megvalósításában az 1947. XXIII. tc.-kel felállított uzsorabírósági különtanács, amit a közbeszédben munkásbíróságnak neveztek. Hamarosan minden törvényszéken megalakították. Egy szakbíróból és négy ülnökből álló tanácsban ítélt. Az ülnököket a nagyüzemek üzemi bizottságának javaslatára a szakszervezeti tanács által összeállított névjegyzékből sorshúzás alapján hívták be 6-6 havi szolgálatra. A munkásbíróság hatáskörébe tartozott a népi demokrácia gazdasági rendje elleni bűncselekmények, a forintrontás, az újjáépítés szabotálása, az árdrágítás, és egyéb gazdasági természetű bűncselekmények ügyében való ítélkezés. Példás szigorral sújtotta a nagy gazdasági bűnözőket."[61] Az 1947. évi XXIII. törvény rendelkezett az uzsorabírósági különtanácsokról, vagyis a munkásbíróságról. Itt egy hasonlóképpen működő és eljáró bírósági szervezetet kell elképzelni, mint például a népbírósági ötös különtanácsok[62] esetében, vagyis a külön bíróságon belül egy külön működő bíróságot (tanácsot) tulajdonképpen.
Az eljárás az uzsorabírósági különtanács hatáskörébe tartozott a következő esetekben. A gazdasági rend büntetőjogi védelme tárgyában kibocsátott 8800/1946. ME. sz. rendelet 1. §-ában meghatározott árdrágító visszaélés bűntette, úgyszintén ugyanennek a 7. és 8. §-ában meghatározott közellátás érdekét veszélyeztető bűntett miatti eljárás abban az esetben, ha elkövetőjük: 1) az árdrágító visszaélésekről szóló 1920:XV. törvénycikkben, a magyar állam biztonságát és nemzetközi érdekét veszélyeztető egyes cselekmények büntetéséről szóló 1940:XVIII. tc. 5-8. §-aiban, a közellátás érdekét veszélyeztető cselekmények büntetéséről szóló 1941:X. törvénycikkben, a nemzeti gazdálkodás rendjét zavaró egyes cselekmények szigorúbb büntetéséről szóló 1944:VI. törvénycikkben vagy a 8800/1946. ME. rendelet I-III. fejezetében meghatározott valamely bűncselekmény miatt 1945. évi július hó 1. napja után már büntetve volt és büntetésének kiállása óta újabb cselekményének elkövetéséig öt év még nem telt el; vagy 2) tudatosan arra törekedett, hogy illetéktelen nyereségből állandó keresetforrásra tegyen szert (üzletszerű elkövetés); vagy 3) a cselekménnyel jelentős, illetéktelen nyereséget ért el vagy törekedett elérni vagy a cselekményt jelentős termény- vagy terménymennyiség tekintetében követte el (8800/1946. ME. számú rendelet 9. §-ának (2) bekezdése); úgyszintén, ha 4) a fentebbi 1-3. pontok valamelyike szerint minősülő cselekmény a gazdasági rend érdekét súlyosan sértette (8800/1946. ME. rendelet 9. §-ának (4) bekezdése).
A munkástanács hatáskörébe tartozott még a közszükségleti cikkek engedély nélkül való kivitelének megtorlása tárgyában kibocsátott 9480/1945. ME. rendelet 1. §-ának (1) bekezdésében meghatározott bűntett elbírálása is, de csak abban az esetben, ha a cselekményt üzletszerűen követték el (9480/1945. ME. rendelet 1. §-ának (2) bekezdése).[63]
Viszont az őstermelőknek a saját terményeik tekintetében elkövetett cselekménye csupán abban az esetben tartozott az uzsorabírósági különtanács hatáskörébe, ha árdrágító visszaélés esetében az árdrágítással elért vagy elérni kívánt vételár összege, egyébként pedig a cselekmény tárgyát képező termény értéke az ötezer forintot meghaladta.[64]
Az uzsorabírósági különtanács eljárásának tárgya rendszerint csak az 1947. évi XXIII. törvény 1. §-ában megjelölt bűncselekmény lehetett, az ilyen bűncselekménnyel összefüggésben elkövetett más bűncselekményt azonban a különtanács az államügyészség indítványára szintén ítélkezése körébe vonhatta. A különtanács akkor is eljárhatott, ha a cselekményt a vádtól eltérően - a tettazonosság körében - az 1. § alá nem eső bűncselekménynek minősítette.[65]
Uzsorabírósági különtanácsot kellett alakítani az ítélőtáblák székhelyén működő minden uzsorabíróságnál. A szükséghez képest ugyanazon uzsorabíróság kebelében több tanács is alakítható volt. Ugyancsak a szükséghez képest az igazságügy-miniszter az ítélőtábla székhelyén kívül működő uzsorabíróságnál is elrendelhette különtanács alakítását.[66]
A munkásbíróság öt tagból állt. Elnöke az igazságügy-miniszter által kijelölt ítélőbíró (tehát szakbíró), tagjai pedig a (3) bekezdés[67] szerint összeállított jegyzékbe felvett munkavállalók közül az igazságügy-miniszter által közvetlenül megejtett sorshúzás útján hat hónapi időre kijelölt munkásbírák[68] voltak. Minden tanácshoz ezenfelül, ugyanilyen módon hat hónapi időre két pótbírót is kellett jelölni. A pótbíró behívására akkor került sor, ha valamelyik munkásbíró akadályozva volt.[69]
A tárgyalást az elnök vezette. A munkásbírót (illetve a pótbírót) az e törvénnyel szabályozott eljárásban egyébként ugyanazok a jogok illették meg, mint az ítélőbírót. A tanácskozásra és a szavazásra nézve a törvényszéki ügyvitel megfelelő szabályai voltak irányadók azzal az eltéréssel, hogy szavazásra bocsátás előtt az elnök az ügy állását mind a ténykérdések, mind pedig a jogkérdések feltüntetésével összegezni volt köteles. A határozathozatalnál a szavazás sorrendjét a munkásbírák életkora határozta meg, akként, hogy legelőször a legidősebb munkásbíró szavazott. Az elnök a legfiatalabb munkásbíró után adta le szavazatát (ez ma a magyar bírói ítélőtanácsokban fordítva van annyiban, hogy mindig a fiatalabb szavaz először, pont azért, hogy ne befolyásolják az idősebbek [és tapasztaltabbak] szavazatai). A határozat írásba foglalása viszont az elnök feladata volt.[70] Az uzsorabírósági különtanács köteles volt a tárgyaláson a döntése előtt minden esetben szakértőt meghallgatni.[71]
- 153/154 -
Az uzsorabírósági különtanács határozatai ellen - újrafelvétel és jogegység érdekében[72] használható perorvoslat kivételével - perorvoslatnak nem volt helye.[73]
Ha az uzsorabírósági különtanács ítélete halálbüntetést állapított meg, a különtanács a Bűnvádi perrendtartás (1896. évi XXXIII. tc.) 497. §-ának megfelelő eljárás után azonnal határozott abban a kérdésben, hogy az elítéltet kegyelemre ajánlja-e, vagy sem. Ezután a bűnügyi iratokat az esetleg beadott kegyelmi kérvénnyel, valamint az államügyészségnek és a különtanácsnak a véleményével együtt minden esetben az igazságügy-miniszterhez kellett felterjeszteni.[74]
Amennyiben a törvény eltérően nem rendelkezett, az uzsorabírósági különtanács eljárása tekintetében az uzsorabírósági eljárás szabályait kellett alkalmazni. Megemlítendő még, hogy a munkásbíróság előtti eljárásban az 1930. évi XXXIV. tc. 113. §-a alkalmazásának nem volt helye.[75]
A Magyar Dolgozók Pártja határozatai 1948-1956. Napvilág Kiadó, Budapest 1998
Beér János - Csizmadia Andor: Történelmünk a jogalkotás tükrében. Sarkalatos honi törvényeinkről 1001-1945. Gondolat Kiadó, Budapest 1966
Béli Gábor: Magyar jogtörténet. Dialóg Campus Kiadó, Budapest - Pécs 1999
Dr. Bónis György - Dr. Degré Alajos - Dr. Varga Endre: A magyar bírósági szervezet és perjog története. Kiadja a Zala Megyei Bíróság és a Magyar Jogász Egylet Zala Megyei Szervezete. 2. bővített kiadás. Zalaegerszeg 1996
Csizmadia Andor - Kovács Kálmán - Asztalos László: Magyar Állam és Jogtörténet. Tankönyvkiadó, Budapest 1975
Csizmadia - Kovács - Asztalos: Magyar állam- és jogtörténet. Szerkesztette: Csizmadia Andor (1987) Átdolgozta: Horváth Pál és Stipta István (1995). Nemzeti Tankönyvkiadó Rt., Budapest 1998
Fehér Lajos: Így történt. Budapest 1979
Hajdu Gyula: Jogfejlődés a népi demokráciában. Jogtudományi Közlöny 1948. évi 19-20. sz.
Dr. Horváth Ibolya - Dr. Solt Pál - Dr. Szabó Győző - Dr. Zanathy János - Dr. Zinner Tibor: Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez 3. - Kúriai teljes ülések, államvédelmi felülvizsgálatok, "Párt"-ítéletek, törvényességi óvások, tárgyalási jegyzőkönyvek. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1994
Kahler Frigyes: Joghalál Magyarországon 1945-1989. Zrínyi Kiadó, 1993
Kengyel Miklós: Magyar Polgári Eljárásjog. Osiris Kiadó, Budapest 2005
Korom Mihály: A magyar népi demokrácia első évei. Valóság 1984. 3. sz.
Dr. Lukács Tibor: A magyar népbírósági jog és a népbíróságok (1945-1950). Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó - Zrínyi Kiadó, Budapest 1979
Molnár János: A gazdasági rendőrség megalakulásának körülményei. Sic Itur ad Astra 2003. 2-3. sz.
Mezey Barna: Magyar jogtörténet. Budapest 1999
Dr. Nánási László: Az ügyészség története. Megjelent a Legfőbb Ügyészség hivatalos honlapján (http://www.mklu.hu/cgi-bin/index.pl?lang=hu/)
Névai László: A magyar bírósági szervezet fejlődése a felszabadulás óta. Jogtudományi Közlöny 1960. április
Ordass Lajos: Válogatott írások (folytatás). Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, Budapest 1998
Papp Attila: A magyar Szent Korona országainak ítélkező fórumai, különös tekintettel az Osztrák-Magyar Monarchia időszakára. E-tudomány 2011. 1. sz. (www.e-tudomany.hu)
Papp Attila: "A magyar nép nevében!" A népügyészségek felállításának 66. évfordulójára. Jogi Fórum Publikációk, 2011. július 11. (www.jogiforum.hu)
Papp Attila: Néptörvényszék, Népbíróság és népbírósági jog Magyarországon. E-tudomány 2011. 4. sz. (www.e-tudomany.hu)
Rákosi Mátyás: Építjük a nép országát. Szikra, Budapest 1949
Rákosi Mátyás: A fordulat éve. Szikra, Budapest 1950
Stipta István: A magyar bírósági rendszer története. Multiplex Media - Debrecen University Press, Debrecen 1997
Tóth J. Zoltán: A halálbüntetésre vonatkozó magyarországi szabályozás a rendes és a rendkívüli büntetőjogban a II. világháborút követő években, valamint az államszocializmus első évtizedében. Miskolci Jogi Szemle 2008. sz. Dr. Ujkéry Csaba: Bírósági szervezet és igazgatás. Pécs 2002 ■
JEGYZETEK
[1] Az uzsorabíróságokat az árdrágító visszaélésekről szóló 1920. évi XV. tc. végrehajtására kiadott 5.950/1920. M. E. sz. rendelettel állították fel. Később már a valutabűncselekmények és némely más gazdasági bűncselekmények esetén is eljártak. Az uzsorabíróságok a Horthy-korszakban a királyi törvényszékek vagy a nagyobb járásbíróságok keretén belül, különálló, háromfős uzsorabírói tanácsokban működtek, melyek elnöke és egyik tagja mindig hivatásos bíró (szakbíró), másik tagja pedig, mint laikus ülnök, az őstermelés, az ipar és a kereskedelem egyik képviselője (szakférfiúja) volt.
[2] Az 1949. évi II. törvény szüntette meg őket.
[3] Ezek eljárási jogosultsága kapcsolódott ugyanis a különböző típusú, de akár halállal is büntethető bűncselekmények elkövetői feletti ítélkezéshez.
[4] Megemlítendő ide még az 1957. évi 8. törvényerejű rendelet az egyes büntető eljárási rendelkezések módosításáról is.
[5] Dr. Bónis György - Dr. Degré Alajos - Dr. Varga Endre: A magyar bírósági szervezet és perjog története. Kiadja a Zala Megyei Bíróság és a Magyar Jogász Egylet Zala Megyei Szervezete. 2. bővített kiadás. Zalaegerszeg 1996. 264. o.
[6] Ezek viszont az államügyészség szervezetén belül működő külön ügyészségi osztályok voltak. Például a Budapesti Rendőrfőkapitányság Gazdasági Rendészeti Osztályáról (a továbbiakban GRO) a bűntettek vagy vétségek nyomozati anyagait vádemelésre mindig a Budapesti Államügyészség Fizetési Eszközökkel Elkövetett Bűncselekmények Osztályára küldték meg. Erről bővebben lásd: Molnár János: A gazdasági rendőrség megalakulásának körülményei. Sic Itur ad Astra 2003. 2-3. sz. 293-312. o.
[7] A Nemzetgyűlés 1920. február 27. napi ülésén elfogadott 1920. I. tc. rendelkezett az államformáról, amely a jogfolytonosság figyelembevételével magyar királyság, ahol azonban a trón nincs betöltve. 1918. november 13. napján ugyanis megszűnt a királyi hatalomgyakorlás, de ez magát az államformát nem érintette. Mivel pedig a Friedrich-kormány részlegesen, a Huszár-kormány pedig egészében is - visszamenőleges hatállyal - érvénytelenné és semmissé nyilvánította a Károlyi-, majd a Berinkey-kormány, illetve a Tanácsköztársaság hatóságainak minden törvényét, rendeletét, határozatát és intézkedését, ezzel 1918. október 31. napjáig megteremtette a jogfolytonosságot. Bonhardt Attila - Sárhidai Gyula - Winkler László: A magyar királyi honvédség fegyverzete. Zrínyi Kiadó, 11. o.
[8] 1920. március 18. napján a hivatalban lévő Simonyi-Semadan Sándor miniszterelnök kormánya rendeletben döntött az állami névhasználatot illetően. "Az állami hatóságok, hivatalnokok és intézmények elnevezése az állami címerhez a szentkoronának alkalmazásáról" című, 2394/1920. ME. sz. rendelet a magyar királyi jelző használatát rendelte el. E rendelkezés törvénybe
- 154/155 -
iktatására csak 2 év múltán, 1922-ben került sor. Bonhardt Attila - Sárhidai Gyula - Winkler László: i. m. 11. o.
[9] Bővebben lásd erről még: Papp Tibor - Farkas Márton - Józsa Antal - Liptai Ervin - Dombrády Lóránd - Tóth Sándor - Györkei Jenő - Gazsi József - Godó Ágnes - Kis András - Mucs Sándor - Kovács Jenő: Magyarország Hadtörténete II. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest 1985
[10] Csizmadia - Kovács - Asztalos: Magyar állam- és jogtörténet. Szerkesztette: Csizmadia Andor (1987) Átdolgozta: Horváth Pál és Stipta István (1995). Nemzeti Tankönyvkiadó Rt., Budapest 1998. 527. o.
[11] A járásbíróságon általában egyesbíró járt el, innen a törvényszékhez lehetett fellebbezni. A megváltozott országterület miatt a törvényszékek elhelyezkedése is megváltozott. Némely megyében több törvényszék is volt (Pest megyében, vagy Zala megyében például a zalaegerszegi és a nagykanizsai), viszont a kicsi megyékben (pl. Komárom - Esztergom vármegye) nem volt külön törvényszék. A következő lépcső az ítélőtábla volt, ami több törvényszék területét fogta át. A legfelsőbb bírói fórum pedig a Kúria lett. Megjelent viszont az igény a gyorsabb ítélkezésre, ezért csökkentették a bírói tanácsok létszámát és növelték az egyesbíró elé tartozó ügyek számát, mind büntető, mind pedig polgári szakban. Egyes kisebb jelentőségű (értsd: súlyú vagy perértékű) törvényszéki ügyek járásbírósági megtárgyalása 1930-tól vált lehetővé. A Horthy-korszak különbíróságainak jelentős része szintén a dualizmusból eredt, néhány új különbírói fórum jelent csak meg. Ilyen volt például a Kartellbíróság. Az 1929-es gazdasági világválság negatív hatásai, káros folyamatai kiküszöbölése végett hozta meg a magyar országgyűlés a gazdasági verseny szabályozásáról szóló 1931. évi XX. törvénycikket, és ez hívta életre a kartellekkel szembeni eljárásokra hivatott Kartell-bíróságot. A bíróság a kartellekkel szemben akár közvetlen kényszerintézkedéseket is alkalmazhatott. Szervezetileg a királyi Kúrián belül alakult meg, határozatait öttagú tanácsban hozta. Elnöke a Kúria elnöke volt. A villamos energia törvény alapján felmerült vitás kérdések elbírálására szintén külön bíróságot szerveztek a Kúrián, az 1931. évi XVI. tc. alapján. Ezt ld. Dr. Bónis György - Dr. Degré Alajos - Dr. Varga Endre: i.m. 223. o.
[12] Például a 81/1945. (II. 5.) ME rendelet - a népbíróságokról - preambulumában is említést tesznek róla: "Az ideiglenes Nemzetgyűlés által 1944. évi december hó 21. és 22. napjain a Debrecenben adott felhatalmazás alapján az ideiglenes nemzeti kormány attól a szükségtől vezettetve, hogy mindazok, akik a magyar népet ért történelmi katasztrófa okozói, illetve részesei voltak, mielőbb elnyerjék büntetésüket, - az esküdtbíróságnak törvényhozás útján való visszaállításáig a népbíráskodás megvalósítása tárgyában a következőket rendeli." De aztán az intézmény a szocialista igazságszolgáltatási szervezettel nem volt összeegyeztethető. A népbíróságok működéséről bővebben lásd: Dr. Lukács Tibor: A magyar népbírósági jog és a népbíróságok (1945-1950). Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó - Zrínyi Kiadó, Budapest 1979. illetve Papp Attila: "A magyar nép nevében!" A népügyészségek felállításának 66. évfordulójára. Jogi Fórum, Publikációk, 2011. július 11. (www.jogiforum.hu) valamint Papp Attila: Néptörvényszék, Népbíróság és népbírósági jog Magyarországon. E-tudomány 2011. 4. sz. (www.e-tudomany.hu)
[13] A jogfolytonosság helyreállításával, 1920-tól ismét királyi ügyészség néven működött a szervezet, de igazolási, fegyelmi és büntető eljárásokra is sor került az igazságügyi apparátusokban a forradalmi időszakban tanúsított magatartások miatt. A zavaros időkben megnövekedett bűnözés és a gyorsabb eljárás követelményének eredményeként egyszerűsödtek az eljárási szabályok, és az addigi legalitási elvet megtörve megjelent a magyar jogrendben az opportunitás néhány eleme is. Az 1921. évi XXIX. tc. alapján a főügyész hozzájárulásával az ügyész megszüntethette a nyomozást a csekély jelentőségű, a közérdeket számba vehetően nem sértő cselekmények miatt, ha a terhelt egyéniségéből, életviszonyaiból, a sérelem jóvátételére irányuló törekvéséből alaposan feltehető volt, hogy nem fog újabb bűncselekményt elkövetni. E törvény nyomozási tevékenységre is feljogosította az ügyészséget, melynek ellenőrzése a bíróság vádtanácsának a feladata lett. A törvénykezés egyszerűsítéséről szóló 1930. évi XXXIV. tc. szerint pedig halmazat esetén az ügyészség mellőzhette a vádemelést az olyan bűncselekményért, amely a büntetés súlyát nem befolyásolta, sőt mellőzni kellett azon cselekmény miatt, amelynek felderítése jelentősen késleltette volna az eljárást. Erről bővebben lásd: Dr. Nánási László: Az ügyészség története. Megjelent a Legfőbb Ügyészség hivatalos honlapján:
http://www.mklu.hu/cgi-bin/index.pl?lang=hu/
[14] "Az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről" - címet viselte, és 15 § alkotta. "Az állami és társadalmi rend felforgatására vagy megsemmisítésére irányuló bűntettek és vétségek", valamint "a magyar állam és a magyar nemzet megbecsülése ellen irányuló bűntettek és vétségek" fejezetekben tárgyalta az e törvénycikk szerint büntetendő magatartásokat. A Horthy-rezsim, tartva attól, hogy 1919 megismétlődhet, megpróbálta 'bebetonozni' az új rendet e jogszabállyal, amely kihirdetetett és életbe léptetett 1921. április 6. napján, halállal fenyegetve minden ez irányú (vagyis baloldali, állam - azaz Horthy - ellenes) szervezkedést. "Aki az állam és társadalom törvényes rendjének erőszakos felforgatására vagy valamely társadalmi osztály kizárólagos uralmának erőszakos létesítésére irányuló mozgalommal vagy szervezkedéssel összefüggően bűntettet vagy vétséget követ el, annak a büntetése halál." (1921. évi III. tc. 2. §) Azaz, akár már az államellenes vétségekért (tehát bármilyen, az 1921. évi III. törvénycikkbe ütköző cselekedetért) is halálbüntetés volt kiszabható. Aztán az elnyomás további, még hangsúlyosabb eszköze lett az 1939. évi II. tc. "A honvédelemről". 235 § alkotta, és részletesen szabályozta a honvédelemmel, sorozással, leventékkel, munkaszolgálattal stb. összefüggő kérdéseket. Bartha Károly honvédelmi miniszter 1938. december 7. napján terjesztette a Képviselőház elé a törvényjavaslatot, melynek indoklása leszögezte: "Elengedhetetlenül szükséges, hogy háború vagy háborús veszély esetén az ország valamennyi polgára mind személyes szolgálatával, mind vagyonával kötelezően résztvegyen a haza védelmében." Erre az alapelvre támaszkodva kért és kapott a kormány szinte példátlan mértékű felhatalmazást a 141. §-ban, amely kimondta, hogy "háború idején vagy az országot közvetlenül fenyegető háborús veszély esetén" a kormány - kivételes hatalom alapján - "a fennálló törvényektől eltérőrendelkezéseket állapíthat meg." De felhatalmazást adott a kormánynak a jogszabály statárium hirdetésére a "civil" büntetőbíráskodás körében is. A honvédelmi törvény szerint a minisztérium rögtönbíráskodást rendelhet el bármely bűntettre, akár civilek felett is, "ha az ország épségének vagy belső rendjének megóvása végett elrettentő példaadás szükséges." (1939. évi II. tc. 221. §) Az ilyen politikai jellegű büntetőügyekben a Horthy-korszak alatt az öttagú tanácsok ítélkeztek. De e bírói fórumokból is kétfajta létezett. A 4039/1919. M. E. sz. rendelettel a Tanácsköztársaság szervei, megbízottai és fegyveres erejének tagjai elleni büntető perek tárgyalására minden törvényszéknél öttagú tanácsot alakítottak 1919 őszén, mely gyorsított eljárással, vizsgálat és vád alá helyezés nélkül, a fellebbezés teljes kizárásával ítélkezett (Dr. Bónis György - Dr. Degré Alajos - Dr. Varga Endre: i. m. 249. o.) Hasonló, politikai jellegű büntetőbíróságok voltak az ítélőtáblák székhelyén működő törvényszékek öttagú külön tanácsai. E nagyobb törvényszékeken működő több bíró közül ugyanis könnyebben lehetett olyat találni, aki a kormány által megkívánt szellemben járt el. E rendelkezéssel tulajdonkeppen az 1869:IV. tc.-nek azt az elvét törték át, hogy "senkit illetékes bírájától elvonni nem szabad". Ilyen külön tanács elé utalta először az 1915:XIX. tc. 16. §-a a hadiszállítások körül elkövetett visszaéléseket, melyekben a 9550/1915. IM. sz. rendelettel szabályozott gyorsított eljárást kellett alkalmazni (Dr. Bónis György - Dr. Degré Alajos - Dr. Varga Endre: i. m. 224. o.). Ezek az öttagú külön tanácsok ítéltek később aztán az állami és
- 155/156 -
társadalmi rend erőszakos felforgatására irányuló szervezkedés miatt indított büntetőperekben is, azaz elsősorban a kommunisták ellen jártak el, azonban a rendes eljárási szabályok alkalmazásával. Az 1938. évi XVI. tc. már a felségsértés, lázítás, izgatás, hűtlenség valamint a kommunista szervezkedés címén indított büntetőügyek elbírálására is ezt a tanácsot jelölte ki rövidített eljárás mellett, korlátozott fellebbezési lehetőséggel. Az 1940. évi XVIII. tc. pedig még jobban kiszélesítette a hatáskörüket, így ekkor már a budapesti büntetőtörvényszék öttagú tanácsa járt el az ország egész területén útlevél-hamísítás, tiltott csapatgyűjtés stb. ügyekben is. Ide lásd még: Csizmadia Andor - Kovács Kálmán - Asztalos László: Magyar Állam és Jogtörténet. Tankönyvkiadó, Budapest 1975
[15] 1920. évi XV. tc. 9. § 2. fordulata: "Az uzsorabíróság szervezetét és általában a jelen törvény alá eső bűncselekmények esetében követendő eljárást a minisztérium rendelettel szabályozza; rendeletében a bűnvádi perrendtartástól eltérő szabályokat is megállapíthat és ezek keretében a fellebbvitelt is kizárhatja vagy korlátozhatja."
[16] 1920. évi XV. tc. 9. § (1) bekezdés: "A jelen törvény alá eső vétségek és bűntettek esetében az eljárás az erre a célra szervezendő uzsorabíróság hatáskörébe tartozik."
[17] 1920. évi XV. tc. 9. § (2) bekezdés. A következő, (3) bekezdés pedig emígy rendelkezett: "Amennyiben egyes helyeken az uzsorabíróság megalakítása szükségesnek nem mutatkozik vagy nehézséggel járna, a jelen törvény alá eső vétség esetében a kir. járásbíróság" bűntett esetében a kir. törvényszék jár el."
[18] A katonai büntetőbíráskodás alá tartozó egyénekről az 1912:XXXIII. tc. 7. § 2. bekezdése (a honvédség katonai bűnvádi perrendtartásáról) rendelkezett.
[19] 1920. évi XV. tc. 10. §
[20] 1920. évi XV. tc. 1. §. E vétség egy évig terjedő fogházzal és százezer koronáig terjedő pénzbüntetéssel, továbbá hivatalvesztéssel és a politikai jogok gyakorlásának felfüggesztésével, valamint azoknak a cikkeknek az elkobzásával volt büntetendő, amelyekre nézve a cselekményt elkövették. Amennyiben pedig az árdrágítás visszaélését közvetítő követte el, ha felnőtt volt, akkor 10-től 25-ig terjedő botbüntetéssel, ha pedig fiatalkorú volt, akkor 5-től 25-ig terjedő vesszőlbüntetéssel volt büntetendő. Ezzel pedig visszatértek az egyes testfenyítő büntetések (ld. még az 1920. évi XXVI. tc.-t), ám ezt a bíróságok nem alkalmazták, betudható ez elsősorban a hazai és a külföldi közvélemény felháborodásának is. Ezeken felül elítélés esetében kimondandó volt az ítéletben, hogy az elítélt iparigazolványát vagy iparengedélyét, vagy az azt pótló hatósági engedélyét elvesztette, és egy évtől öt évig terjedő időre el kellett tiltani az ítéletben megjelölt, vagy általában a közszükségleti cikkekkel való kereskedéstől. A külföldi elkövető pedig az országból kiutasítandó s a visszatéréstől örökre eltiltandó volt, de a "belföldi" is öt évig terjedő időre kitiltandó volt a községből, mely nem illetőségi helyeként szerepelt. Az uzsorabíróság minden esetben elrendelte az ítéletnek az elítélt költségén hírlapokban és falragaszok útján való közzétételét, ezenkívül kötelezte a nyílt üzlettel bíró elítélteket arra is, hogy üzletük ajtaján, vagy kirakatában feltűnő helyen az elkövetett vétséget és az ezért kirótt büntetést jelző táblát függesszenek ki. A tábla e nyilvános helyen való kint hagyása fél éven át kötelező volt. Az ítéletet pedig be kellett vezetni az elítélt munkakönyvébe, vagy iparigazolványába is.
[21] 1920. évi XV. tc. 2. §
[22] 1920. évi XV. tc. 3. §. A büntetések kiegészültek az előbb már említett testfenyítő büntetésekkel, valamint az előbbiekben felsorolt egyéb mellékbüntetésekkel volt büntetendő az, aki a törvénycikk 1. §-a alá eső valamely cselekményt a közellátás érdekét súlyosan veszélyeztető mértékben vagy üzletszerűen követte el, vagy aki az árdrágító visszaélés bűntette vagy vétsége miatt a törvénycikk alapján, vagy korábban szabadságvesztés büntetéssel már büntetve volt. Ezenfelül, a bíróság az elítéltet az államkincstár javára, belátása szerint megállapítandó összegű, az elítélt vagyoni viszonyaihoz és a cselekménnyel illetéktelenül elért vagy elérni kívánt nyereség nagyságához mért vagyoni elégtétel megfizetésére is kötelezhette. A vagyoni elégtétel, a cselekménnyel illetéktelenül elért vagy elérni kívánt nyereség többszörösében is állhatott és az elítélt egész vagyonértékének elkobzásáig is terjedhetett.
[23] 1920. évi XV. tc. 4. §
[24] 1920. évi XV. tc. 7. §
[25] Dr. Ujkéry Csaba: Bírósági szervezet és igazgatás. Pécs 2002. 8. o.
[28] Dr. Bónis György - Dr. Degré Alajos - Dr. Varga Endre: i.m. 260. o.
[29] "Elvileg új alapot adott a bíróság szervezetének az alkotmány (1949. XX. tv.), mely megszüntette a bíróságnak még a feudális korból származó neveit, a Kúriát Legfelsőbb Bíróságnak, az ítélőtáblákat felsőbíróságnak, a törvényszékeket megyei bíróságnak nevezte. Törvénybe iktatta a bírák választásának elvét és beszámolási kötelezettségét, bár ezt még a gyakorlatban nem sikerült teljesen keresztülvinni." Dr. Bónis György - Dr. Degré Alajos - Dr. Varga Endre: i.m. 261. o.
[30] Rákosi Mátyás: Építjük a nép országát. Szikra, Budapest 1949. 144. o.
[31] Rákosi Mátyás: A fordulat éve. Szikra, Budapest 1950. 164. o. A Magyar Dolgozók Pártjának szintén a fordulat évében, 1948-ban kiadott programnyilatkozata alapján is egyértelmű, hogy Rákosiék egyik fő célja az igazságszolgáltatás és a jogrendszer gyökeres átalakítása lett. Lásd ezt: A Magyar Dolgozók Pártja határozatai 1948-1956. Napvilág Kiadó, Budapest 1998
[32] 1949. évi II. törvény a közigazgatási bíróság megszüntetéséről. Magyar Közlöny. Rendeletek Tára. 1949. évi 21. sz. 181-182. o.
[33] Dr. Ujkéry Csaba: i. m. 8. o. Ez az újfajta bírósági szervezeti modell aztán majd fél évszázadig fenn is maradt. Az 1989. évi rendszerváltás kezdetét jelentő alkotmánymódosítás (1989. évi XXXI. törvény) során, a bírósághoz fordulás joga a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya szerinti megfogalmazásban kapott helyet a ma már nem hatályos Alkotmány (1949. évi XX. törvény) alapvető jogokról és kötelességekről szóló XII. fejezetében. Az 57.§ (1) bekezdése szerint: "A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el." Az 1989. október 23. napi hatálybalépést követően rövid időn belül megszűntek a bírósági út igénybevételével kapcsolatos korábbi korlátozások. Ezen kívül még a jogállamiság irányába tett két legnagyobb lépés a közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálatának a kiterjesztése (1991. évi XXVI. törvény) és a munkaügyi pert megelőző kötelező döntőbizottsági eljárás megszüntetése volt (1992. évi XXII. törvény). A letűnt Alkotmányunk X. fejezete (a fejezet számozását az 1989. évi XXXI. törvény 16. §-a módosította) tartalmazott egy valódi, jogállami bírói szervezetre vonatkozó, alapvető rendelkezéseket. Eszerint a Magyar Köztársaságban az igazságszolgáltatást a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága, az ítélőtáblák, a Fővárosi Bíróság és a megyei bíróságok, valamint a helyi és a munkaügyi bíróságok gyakorolták (1949. évi XX. törvény 45. § (1) ~ megállapította az 1997. évi LIX. törvény 8. § ~ hatályos volt 1997. október 1. napjától), törvény azonban külön bíróságok létesítését is elrendelhette az ügyek meghatározott csoportjaira [1949. évi XX. törvény 45. § (2)]. Ezeken kívül még rendelkezett arról is, hogy a bíróság ellenőrzi a közigazgatási határozatok törvényességét, valamint hogy a bíróságok igazgatását az Országos Igazságszolgáltatási Tanács végzi, és az igazgatásban a bírói önkormányzati szervek is részt vesznek [1949. évi XX. törvény 50.§ (2) valamint (4). A (4) bekezdést megállapította az 1997. évi LIX. törvény 10. § és 1997. október 1. napjától volt hatályos]. Végül meghatározta, hogy a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról (1997. évi LXVI.), továbbá a bírák jogállásáról és javadalmazásáról (1997. évi LXVII.) szóló törvények elfoga-
- 156/157 -
dásához a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata volt szükséges [1949. évi XX. törvény 50.§ (5) ~ beiktatta az 1997. évi LIX. törvény 10. § és 1997. október 1. napjától volt hatályos]. Maga az 1989. évi rendszerváltás a magyar bírósági szervezet felépítését lényegesen nem érintette. A háromszintű szervezetet egészen 1997-ig fenntartották. Az mindenképpen megállapítható, hogy 1989 és 1997 között a bírósági szervezetrendszerünket érintő legfontosabb változás a katonai bíróságok (mint különbíróság) megszüntetése volt (1991. évi LVI. törvény). Feladataikat a rendes bíróságokon működő katonai tanácsok vették át. Jelentős változást tehát az 1997 évi bírósági szervezeti reform hozott. Az Országgyűlés megteremtette a négyszintű bírósági szervezetet. Az Alkotmányt módosító 1997. évi LIX. törvény a bíróságok felsorolását kibővítette az ítélőtáblákéval. A fél évszázaddal korábban megszüntetett felsőbíróságok visszaállításának gyakorlati célja a Legfelsőbb Bíróság tehermentesítése, valamint "a helyi és a megyei bíróságok közötti célszerűbb munkamegosztás kialakítása" volt. Lásd erről bővebben: Kengyel Miklós: Magyar Polgári Eljárásjog. Osiris Kiadó, Budapest 2005. 97. o. Így lett tehát a négyszintű bírósági szervezet legalsó alsó szintje a helyi és munkaügyi bíróságok, a második szintje a Fővárosi Bíróság és a megyei bíróságok. Az ítélőtáblák a harmadik szinten helyezkedtek el, míg a legfelső, negyedik szinten a Legfelsőbb Bíróság állt. A bíróságok igazgatását pedig az Országos Igazságszolgáltatási Tanács (OIT) végezte. De annak ellenére, hogy az Országgyűlés 1997-ben mind az ítélőtáblák számát, mind pedig az illetékességi területüket is meghatározta, felállításukra mégis csak hat évvel később került sor. Több változtatás után a 2002. évi XXII. törvény tette véglegessé azt, hogy 2005-ig öt fellebbviteli bíróság létesüljön az országban. A Fővárosi, a Szegedi és a Pécsi Ítélőtábla 2003. július 1. napján, míg a Debreceni, valamint a Győri Ítélőtábla pedig 2005. január 1. napján kezdte meg a tényleges működését. Az 1997. évi alkotmánymódosítás után az Országgyűlés elfogadta a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvényt (Bsz.), a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 1997. évi LXVII. törvényt, az igazságügyi alkalmazottak szolgálati jogviszonyáról szóló 1997. évi LXVIII. törvényt, valamint az ítélőtáblák székhelyének és illetékességi területének megállapításáról szóló 1997. évi LXIX. törvényt. Ezek a törvények, valamint az Alkotmánynak a bírósági szervezetre vonatkozó új rendelkezései 1997. október 1. napján léptek hatályba. Ezt a rendszert változtatta meg a 2011. év. Ugyanis 2012. január 1. napjával nemcsak a 2011. évi Alaptörvény lépett hatályba, hanem megszűnt az OIT is, helyette az Országos Bírósági Hivatal kezdte meg a működését az Országos Bírói Tanáccsal karöltve. A Legfelsőbb Bíróságból Kúria, míg a megyei bíróságokból pedig törvényszékek lettek. Nem "úszták meg" a változtatást azonban a városi bíróságok sem, belőlük ismét járásbíróságok lettek. Hogy a bíróságok száma miként fog alakulni, az még a jövő kérdése. Az ítélőtáblák viszont olyanok, mint a csillagok, azok ugyanis maradtak...
[34] 1949. évi XX. törvény a Magyar Népköztársaság Alkotmánya. Magyar Közlöny Rendeletek Tára. 1949. évi 174. sz. 1355-1361. o.
[35] 1949. évi XX. törvény a Magyar Népköztársaság Alkotmánya. Magyar Közlöny Rendeletek Tára. 1949. évi 174. sz. 1359. o.
[36] Dr. Horváth Ibolya - Dr. Solt Pál - Dr. Szabó Győző - Dr. Zanathy János - Dr. Zinner Tibor: Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez 3. - Kúriai teljes ülések, államvédelmi felülvizsgálatok, "Párt"-ítéletek, törvényességi óvások, tárgyalási jegyzőkönyvek. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1994. 307. o.
[37] 1950. évi IV. törvény a Magyar Népköztársaság Alkotmányának módosításáról. Magyar Közlöny. Rendeletek Tára 1950. 199-203. sz. 1123. o. Hármas funkcióval hatalmazta fel a bíróságokat e törvény: a dolgozó nép ellenségeinek megbüntetésével; a népi demokrácia állami, gazdasági és társadalmi rendjének, intézményeinek, a dolgozók jogainak védelmével és biztosításával; valamint a dolgozók nevelésével, hogy megtartsák a szocialista társadalmi együttélés szabályait. A Legfelsőbb Bíróság másodelnöke, dr. Somogyi Ödön a bíráskodást egyfajta tanításként definiálta, szerinte ugyanis a néppel érintkező bíró magasabb erkölcsi és ideológiai elveket mond ki, így ítéletével egyúttal tanítja is a népet. Lásd: Dr. Horváth Ibolya - Dr. Solt Pál - Dr. Szabó Győző - Dr. Zanathy János - Dr. Zinner Tibor: i. m. 311-312. o.
[38] "Az Alkotmányban lefektetett elvek alapján hamarosan megszüntették a népi demokráciában értelmüket vesztett bíróságokat, így a Közigazgatási Bíróságot (1949. II. tv.) és az említett felsőbíróságokat (1950. IV. tv.), az államhatalmak elválasztása elvének felszámolásával ugyanis közigazgatási bíróságra, az egyfokú fellebbezés bevezetésével pedig felsőbíróságra nem volt többé szükség." Dr. Bónis György - Dr. Degré Alajos - Dr. Varga Endre: i.m. 261. o.
[39] Amikor felszámolták a közigazgatási értelemben vett járásokat és a járási tanácsokat, és helyükbe a városi tanácsok léptek, akkor a járásbíróság is városi bírósággá alakult át, most már országos szinten is egységesen, az 1980-as évek elején.
[40] Dr. Ujkéry Csaba: i.m. 9. o.
[41] Pest Megyei Levéltár XXV. 1-a-2. 0099/2/1951. 20. doboz. Dr. Horváth Ibolya - Dr. Solt Pál - Dr. Szabó Győző - Dr. Zanathy János - Dr. Zinner Tibor: i.m. 312. o.
[42] Kahler Frigyes: Joghalál Magyarországon 1945-1989. Zrínyi Kiadó, 1993. 140. o.
[43] Dr. Ujkéry Csaba: i. m. 9. o.
[44] A Magyar Köztársaság Kormányának 4181/1949. (163) Korm. számú rendelete Büntető Bírói és Államügyészi Akadémia létesítése tárgyában. Magyar Közlöny. Rendeletek Tára. 1949. évi 163. sz. 1276. o.
[45] Az általános hatáskörű elsőbíróság (helyi bíróság) most már a járásbíróság lett, mely minden ügyben hivatott volt eljárni, amit törvény kifejezetten más bíróság hatáskörébe nem utalt. Nagyobb városokban ugyane hatáskörrel városi bíróság (a járási tanács hatásköre alól kivett városokban), kisebb városokban városi és járási bíróság, Budapesten pedig kilenc kerületi bíróság alakult, mindegyik több kerületre kiterjedő illetékességgel, melyek helyébe utóbb aztán a Központi Kerületi Bíróság lépett. A járásbíróság elnevezés csak 1984-ben szűnt meg, és helyükbe egységesen a városi bíróság (mint általános hatáskörű, elsőfokú bíróság, azaz helyi bíróság) megnevezés lépett. Az igazságszolgáltatás szervezetének második szintjét a 19 megyei bíróság (Budapesten a Fővárosi Bíróság) jelentette. A megyei bíróságok első fokú hatásköre csökkent, és alapvetően fellebbezési bíróságként működtek. Ez esetben a tanács három bíróból állt, elsőbíróságként eljárva azonban továbbra is szerepet kaptak a népi ülnökök. A megyei bíróságok fellebbezési bíróságként jártak el a járásbíróság (városi, illetve kerületi bíróság) előtt indult perekben, első fokú bíróságként pedig a törvény által kifejezetten az ő hatáskörükbe utalt ügyekben (pl. emberölés, háborús vagy népellenes bűntettek, szerzői jog, iparjogvédelem stb.). Hivatásos bírái büntető és polgári kollégiumra oszlottak. A kollégium tulajdonképpen a szakbírák tanácskozó testülete, mely biztosítja a bírói gyakorlat egységét, és vitás kérdésekben egységes álláspontot alakít ki. A bírósági szervezet csúcsán, a harmadik szintet jelentő Legfelsőbb Bíróság állt, ami kezdetben nem rendelkezett első fokú hatáskörrel. A Legfelsőbb Bíróság élén az elnök állt, aki hivatalból, vagy a legfőbb ügyész javaslatára kivételes esetben bármely ügyet az eljárás bármely szakaszában a hatáskörébe vonhatott. 1972 és 1979 között polgári ügyekben, a törvény által meghatározott esetekben azonban még első fokú hatásköre is volt (Dr. Ujkéry Csaba: i.m. 10. o.). "A Legfelsőbb Bíróság első fokon is eljárhat a Legfelsőbb Bíróság elnöke vagy a Legfőbb Ügyész által oda terjesztett kiemelkedő fontosságú perekben, ilyenkor a tanács ott is egy szakbíróból és két népi ülnökből alakul." (Dr. Bónis György - Dr. Degré Alajos - Dr. Varga Endre: i.m. 262. o.) A Legfelsőbb Bíróság azonban alapvetően másodfokon járt el, méghozzá a megyei
- 157/158 -
bíróságok első fokú ítéletei ellen benyújtott fellebbezésekben. Bármely ügyben hozott jogerős határozat ellen, annak törvénysértő, vagy megalapozatlan volta miatt törvényességi óvással lehetett élni. Ezt a Legfelsőbb Bíróság három hivatásos bíróból álló tanácsa bírálta el. Ha az óvás a Legfelsőbb Bíróság határozata ellen irányult, úgy az Elnökségi Tanács járt el. A törvényességi óvás rendkívüli perorvoslat volt. A Legfelsőbb Bíróság feladata volt még a törvényesség és a jogalkalmazás egysége érdekében elvi irányítást gyakorolni. Ennek során irányelvei és elvi döntései valamennyi bíróság számára kötelezőek voltak (Dr. Ujkéry Csaba: i. m. 10. o.) "Főleg fellebbezési bíróságként jár el a megyei bíróságoktól fellebbezett perekben. Igen fontos állandó funkciója az elvi döntések meghozatala vitás jogkérdésekben. Ezekben általános irányelveket szögez le, amelyek alkalmazása a bíróságokra a kötelező. De kollégiumi határozataival is, melyeknek kötelező erejük nincs, konkrét ügyektől függetlenül hatékonyan irányítja a bíróságok ítélkezését." (Dr. Bónis György - Dr. Degré Alajos - Dr. Varga Endre: i.m. 262. o.)
[46] "A bírósági szervezeti törvény pontosan meghatározza nemcsak a népi ülnökök, de a hivatásos bírák választási módját és a választó szerveket is, ez azonban még nincs teljesen végrehajtva, a hivatásos bírák még kinevezés útján nyerik el a hivatalukat." Dr. Bónis György - Dr. Degré Alajos - Dr. Varga Endre: i.m. 262. o.
[47] Visszaesőnek minősült e rendelkezés alkalmazása szempontjából az, aki "hasonló bűncselekmény miatt már büntetve volt, és büntetésének kiállása óta az újabb cselekményének elkövetéséig öt év még nem telt el" (1944. évi VI. tc. 3. § 1. pont).
[48] Az 1944. évi VI. tc. 3. § 3. pontja szerint üzletszerűen az követte el a cselekményt, aki "tudatosan arra törekedett, hogy illetéktelen nyereségből állandó keresetforrásra tegyen szert".
[49] 6730/1945. ME. számú rendelet 1. §
[50] "...az orgazdaság bűntettének büntetése halál, ha az orgazda 1. olyan lopott dolgot szerez meg, rejt el vagy olyan lopott dolog elidegenítésére működik közre, amelyről tudja, hogy a tolvaj azt közforgalmú vaspálya vagy tömegszállításra rendelt egyéb géperejű közforgalmú közlekedési vállalat birtokából vagy birlalatából, szállítóeszközeiről, pályaudvaráról, üzeméhez tartozó helyiségből vagy területéről lopta el; 2. olyan dolgot szerez meg, rejt el vagy olyan dolognak elidegenítésére működik közre, amelyről tudja, hogy az rablás bűntette következében jutott birtokosa vagy birlalója kezéhez." (60/1946. ME. sz. rendelet 1. §)
[51] Lásd a 8800/1946. ME. számú rendelet 1. § 1-5. pontjait. Amint azt láthatjuk, az 1920. évi XV. tc. 1. § (1) bekezdése által felsorolt és a 6730/1945. ME. rendelet által akár halállal is sújtani rendelt cselekmények közül kimaradt a munkabéruzsora (3. pont), az árucsempészet (6. pont) és a közszükségleti cikk eladásának megtagadása (7. pont), bekerült viszont egy új tényállás, az árdrágító csalárdság. Ezt a rendelet 1. § 5. pontja értelmében az követi el, aki: "abból a célból, hogy a hatóságot az ármegállapításnál lényeges körülmény tekintetében tévedésbe ejtse vagy tévedésben tartsa, tudva valótlan adatokat tár a hatóság elé".
[52] 8800/1946. ME. sz. rendelet 7. § 1-6. pont és 8. § 1-2. pont.
[53] Ilyen elvonásnak minősült e készlet eltitkolása, elrejtése, elidegenítése, továbbá az átadásra vagy elszállításra vonatkozó kötelezettség nem teljesítése is.
[54] A közhivatalnok által az állami számvitelre vonatkozó jogszabályok rendelkezéseinek megszegésével meg nem engedett hitelátruházást magában foglaló, illetve a költségvetési hitellel vagy a pénzügyminiszter által rendelkezésre bocsátott hitelösszeggel szemben túlkiadásként vagy előirányzat nélküli kiadásként jelentkező kiadás utalványozása, továbbá az ilyen utalványozás során az állami számvitelre vonatkozó jogszabályok szerint a közhivatalnokot terhelő kötelezettség egyébkénti szándékos megszegése (8800/1946. ME. számú rendelet 19. §); adócsalás; súlyos jövedéki kihágás; külföldi vagy belföldi fizetési eszközzel elkövetett üzérkedés [1922. évi XXVI. tc. 1. § (1) bek.]; külföldi fizetési eszközök és követelések bejelentésének elmulasztása vagy tudva valótlan adat bejelentése [1931. évi XXXII. tc. 1. § (1) bek. és 2. § (1) bek.]; kollektív szerződésben megállapított munkabérek vagy egyéb juttatások túllépése (490/1946. ME. sz. rendelet 13. §); valamint őstermelési, ipari, kereskedelmi vagy közlekedési célra szolgáló kölcsön vagy előleg rendeltetésellenes felhasználása (8990/1945. ME. számú rendelet 3. §).
[55] E rendelet kihirdetése és hatályba lépése 1947. június 28. napján történt meg.
[56] Kihirdetve 1947. december 23. napján
[57] 5450/1948. Korm. rendelet 1. § (1) bek.
[58] Az 5450/1948. kormányrendelet kihirdetésére és hatályba lépésére 1948. május 12. napján került sor.
[59] Kihirdetésének és hatályba lépésének napja: 1948. július 27.
[60] Kihirdetve 1948. december 15. napján
[61] Dr. Bónis György - Dr. Degré Alajos - Dr. Varga Endre: i.m. 260. o.
[62] 1946. március 23. napján hirdették ki az 1946. évi VII. törvényt "a demokratikus államrend és köztársaság büntetőjogi védelméről". A hatályába eső eseteket az ítélőtáblák székhelyén működő népbíróságokon belül alakuló külön tanácsokhoz utalták. Ezek a tanácsok ötös beosztásokban ítélkeztek.
[63] 1947. évi XXIII. törvény 1. § (1) ~ Ez azt is jelentette, hogy a 8800/1946. kormányrendelet 20. §-ában szabályozott, és bizonyos körülmények közt halállal büntetni rendelt pénzügyi jellegű bűntettek nem tartoztak az uzsorabírósági különtanácsok hatáskörébe. Ezek tekintetében az eljárást továbbra is a 'rendes' uzsorabíróságoknak kellett lefolytatniuk.
[64] 1947. évi XXIII. törvény 1. § (2)
[65] 1947. évi XXIII. törvény 7. § ~ Más, későbbi jogszabályok is rendelkeztek meghatározott deliktumok miatti büntető eljárásoknak az uzsorabírósági különtanácsok hatáskörébe való utalásáról. Így például a 680/1948, a 3350/1948. és a 4940/1948. Korm. rendeletek, de a legfontosabb az ilyen egyéb jogszabályok közül a 2140/1948. Kormányrendelet volt, amely a hároméves gazdasági terv megvalósítását veszélyeztető (a 14.200/1947. Korm. rendelet által szabályozott) egyes bűncselekményeket utalta az uzsorabírósági különtanácsok elé.
[66] 1947. évi XXIII. törvény 2. § (1)
[67] Az 1947. évi XXIII. törvény 2. § (3) bekezdése rendelkezett arról, hogy a budapesti ítélőtábla kerületében működő, legalább kétezer munkavállalót foglalkoztató minden ipari és bányaüzem, továbbá a többi ítélőtábla kerületében működő, legalább ötszáz munkavállalót foglalkoztató minden ipari és bányaüzem üzemi bizottsága elsőízben az e törvény hatálybalépésétől számított tizenöt nap alatt, azután pedig minden év december havának 15. napjáig száz-száz munkavállalónként az üzem alkalmazásában álló egy-egy testi munkával foglalkoztatott munkavállaló nevét és lakcímét magában foglaló jegyzéket volt köteles összeállítani és beküldeni a Szakszervezeti Tanácshoz. A Szakszervezeti Tanács a névjegyzékeket megfelelő átvizsgálás után ítélőtáblai kerületenként összesítette és az összesített jegyzékeket nyolc nap alatt az igazságügy-miniszterhez terjesztette fel. A (4) bekezdés pedig deklarálta, hogy a jegyzékbe csak olyan munkavállalót lehetett felvenni, aki magyar állampolgár volt és harmincadik életévét már betöltötte. Nem volt felvehető a jegyzékbe az, aki szülői hatalom, gyámság, gondnokság vagy csőd alatt, szabadságvesztés büntetés végrehajtása alatt, hivatalvesztést vagy politikai jogai gyakorlásának felfüggesztését kimondó ítélet hatálya alatt állt, sem pedig az, aki hamis tanúzás, hamis eskü vagy nyereségvágyból elkövetett bűntett vagy vétség, háborús, népellenes vagy a demokratikus államrend és köztársaság büntetőjogi védelméről szóló 1946. évi VII. törvényben meghatározott bűncselekmény, vagy az 1945. évi július hó 1. napja után árdrágító visszaélés, a közellátás érdekét veszélyeztető bűncselekmény vagy közszükségleti cikk engedély nélküli kivitelének bűntette miatt büntetve már volt, úgyszintén az sem, akivel szemben az igazoló eljárás során hátrányos jogkövetkezményt tartalmazó határozatot hoztak. Szintén nem volt felvehető a jegyzékbe olyan személy sem, aki
- 158/159 -
ellen az előbb felsorolt bűncselekmények valamelyike miatt bírói eljárás volt folyamatban.
[68] A munkásbíró (itt értsd mindig a pótbírót is) e minőségében, az 1940. évi XVIII. tc. 3. §-a értelmében közhivatalnok volt. A munkásbíró azzal az alkalommal, midőn első ízben teljesített bírói működést, az "elnök kezébe" a tárgyalás megkezdése előtt esküt (fogalmat) tett (1947. évi XXIII. törvény 3. §). A munkásbíró arra az időre, amíg bírói működést teljesített, munkabért a munkáltatótól nem követelhetett, a szolgálati viszonya azonban egyébként érintetlenül maradt. A munkásbírót azért, mert munkásbírói tisztével járó kötelességét teljesítette, hátránnyal sújtani vagy munkaviszonyát megszüntetni nem lehetett. A munkásbírót bírói működésének tartama alatt - az államkincstár terhére - munkabérével azonos összegű díjazás illette meg, ha pedig állandó lakóhelye nem a bíróság székhelyén volt, akkor a népbírákkal azonos összegű napidíjban is részesült (1947. évi XXIII. törvény 4. §). Arra nézve pedig, hogy a munkásbíró milyen ügyekben volt a közreműködésből kizárva, és hogy közreműködése milyen ügyekben volt mellőzendő, arra az 1896:XXXIII. törvénycikkbe iktatott bűnvádi perrendtartásnak a bírák kizárására és mellőzésére vonatkozó rendelkezései voltak az irányadók [1947. évi XXIII. törvény 5. § (1)].
[69] 1947. évi XXIII. törvény 2. § (2)
[70] 1947. évi XXIII. törvény 6. §
[71] 1947. évi XXIII. törvény 8. § első fordulata.
[72] Újrafelvétel esetében az eljárás szintén a különtanács hatáskörébe tartozott, az újrafelvételi eljárásban azonban nem járhatott el az a tanácselnök, sem pedig az a munkásbíró, aki az előbbi eljárás folyamán az érdemleges határozat meghozatalában részt vett. Ha ennek folytán az újrafelvétel tárgyában eljáró uzsorabírósági különtanács az illetékes uzsorabíróságnál nem volt megalakítható, akkor az újrafelvétel tárgyában a Kúria által kijelölt más uzsorabíróságnál alakított munkásbíróság járt el [1947. évi XXIII. törvény 9. § (2)]. A jogegység érdekében használt perorvoslatra pedig a Bp. szabályait kellett alkalmazni [1947. évi XXIII. törvény 9. § (3)].
[73] 1947. évi XXIII. törvény 9. § (1)
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogász.
Visszaugrás
