A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) XV-XVIII. fejezete által szabályozott személyállapoti perek a különleges perek egyik legfontosabb csoportját alkotják. Ezt az állítást nemcsak a normák mennyisége indokolja, hanem a vonatkozó fejezetekben rejlő specialitások is. E perekben ugyanis több, alapvető polgári perjogi alapelv megkérdőjeleződik, illetve csak jelentősen módosult tartalommal érvényesülhet.
Tanulmányomban e kérdéskört kívánom részletesebben elemezni, figyelemmel az 1267/2013. (V. 17.) Korm. határozattal elrendelt Pp. kodifikációra is.
A magyar perjogban is az egyik legfontosabb alapelv a kérelemre történő eljárás elve [Pp. 3. § (2) bek.], valamint az, hogy a bíróság fő szabályként hivatalból bizonyítást nem rendelhet el [vö.: Pp. 164. § (1) bek.].
A státuszperekben azonban éppen, hogy megengedett a hivatalbóli bizonyítás: a házassági [Pp. 286. § (1) bek.] és a gondnokság alá helyezési perek [Pp. 310. § (1) bek.] kapcsán kifejezetten rögzíti a törvény, míg a származás megállapítási és a szülői felügyelet megszüntetése iránti perek során utaló szabályok révén [Pp. 293. § (1) bek. és 302. § (1) bek.] engedi meg a hivatalból történő bizonyítást.
A Pp. 286. § (1) bekezdésében biztosított lehetőség - a bíróság az általa szükségesnek talált bizonyítást hivatalból is elrendelheti - sokkal többet jelent, mint az első pillantásra gondolnánk.
A Pp. 3. § (3) bekezdése első mondata szerint: "A jogvita elbírálásához szükséges bizonyítékok rendelkezésre bocsátása - ha törvény eltérően nem rendelkezik - a feleket terheli." E rendelkezéssel teremti meg az összhangot a bizonyítás terén a Pp. 164. § (1) bekezdése, amely lényegében a bizonyítási kötelezettség fő szabályát tartalmazza. Azaz a feleket állítási és bizonyítási kötelezettség terheli.[1] (Az állítási kötelezettségről és teherről később lesz szó). A Pp. 3. § (3) bekezdés harmadik mondata szerint a "A bíróság köteles a jogvita eldöntése érdekében a bizonyításra szoruló tényekről, a bizonyítási teherről, illetve a bizonyítás sikertelenségének következményeiről a feleket előzetesen tájékoztatni." Ez a rendelkezés pedig ténylegesen a bizonyítási teher szabályát tartalmazza. Álláspontom szerint ugyanakkor a fent idézettek a személyállapoti perekben némiképp eltérő tartalommal érvényesülnek.
Alapvetésként egyetérthetünk a jogirodalom azon megállapításával, hogy a bizonyítási kötelezettség és a bizonyítási teher "valójában a perbeli bizonyítás fő rendező elvének két oldalát jeleníti meg, azaz fő szabály szerint elválaszthatatlan egységet alkotnak."[2] Kérdés ugyanakkor, hogy a Pp. 3. § (3) bekezdésében írtak, valamint a vonatkozó kioktatási, tájékoztatási kötelezettség miként értelmezhető a személyállapoti perekben, figyelemmel a hivatalbóli bizonyításra.
A válasz megtalálásához szükséges a két fogalmat egymástól elhatárolni. Korábbi perjogunkban "csak" a bizonyítási teher fogalma létezett, amellyel a "ki" és "mit" bizonyít kérdésre keresték a választ.[3] A hatályos Pp. megalkotásával párhuzamosan azonban már megszületett a bizonyítási kötelezettség egyértelmű fogalma mind törvényi szinten [Pp. 164. § (1) bek.], mind a jogirodalomban is: "a feleknek és a bíróságoknak arról a tevékenységéről szól, amely a bizonyítási eszközök megjelölésében, bíróság elé állításában, illetve beszerzésében valósul meg."[4]
A státuszperekben - figyelemmel a hivatalbóli bizonyításra - a bizonyítási kötelezettség fogalma, illetve
- 24/25 -
annak kötelezettség mivolta nem értelmezhető. Jóllehet a Pp. 164. § (1) bekezdése alapvetően ezen perekben is irányadó, azonban, ha ennek ellenére nem indítványozza a bizonyításra kötelezett személy a szükséges bizonyítást, akkor a bíróságnak hivatalból kell eljárnia.
Ugyanakkor a bizonyítási teher fogalma már a személyállapoti perekben is megfelelően alkalmazható, mert attól függetlenül, hogy a bizonyítást de facto a bíróság folytatta le, amennyiben ennek eredményeképpen az derül ki, hogy nem megalapozott a felperes állítása, akkor a keresetet ítélettel kell - a bizonyítási teher szabályát alkalmazva - elutasítani.[5]
Például egy gondnokság alá helyezési perben a felperesnek elmeorvos-szakértő útján kell bizonyítania, hogy az alperes belátási képessége miatt szükséges cselekvőképességének valamilyen szintű korlátozása. A bíróságnak a Pp. 3. § (3) bekezdése alapján ki kell oktatnia a bizonyításra szoruló tényekről. Azonban, ha ennek ellenére a felperes nem indítványozza elmeorvos-szakértő kirendelését, a bíróság hivatalból rendeli ki [vö.: Pp. 310. § (1) bek. első mondat]. Amennyiben pedig a szakértői vélemény alapján nem indokolt a gondnokság alá helyezés, a bíróság a keresetet ítélettel elutasítja.
A fentebb írtak jól tükrözik a bizonyítási kötelezettség, illetve teher közötti különbséget a szankciók tekintetében is. Amíg a bizonyítási kötelezettség rosszhiszemű nemteljesítése esetén az érintettel szemben pusztán a Pp. 8. § (2) és (3) bekezdésében foglaltak alkalmazhatóak, addig, ha a ráeső bizonyítási teher nem teljesül, annak "jogkövetkezménye" a kereset elutasítása lesz.[6]
Kijelenthető az is, hogy azon perekben, ahol hivatalbóli bizonyítás érvényesül, elválik egymástól a bizonyítási kötelezettség, illetve teher. A teher megmarad, a kötelezettség azonban nem értelmezhető továbbá. Egyetértek a jogirodalom azon álláspontjával, hogy "a bizonyítási kötelezettségnek és a bizonyítási tehernek tehát csak egy és ugyanazon fél[7] lehet a címzettje."[8] A kiemelés azért szükséges, mert ez az állítás csak akkor igaz, ha kizárólag felek szerepelnek a perben, ellenben ha más perbeli személy (például beavatkozó) akkor ez már kiegészítésre szorul. Ugyanis a beavatkozót is terheli az általa támogatott fél oldalán bizonyítási kötelezettség [vö.: Pp. 57. § (1) bek.]. Amennyiben a beavatkozó nem teljesíti feladatát a bizonyítás indítványozása körében, a bizonyítás sikertelensége elsődlegesen az általa támogatott fél oldalán állhat be, azaz ennek következményeit a fél viseli.[9] Ez a kérdés különösen az önálló beavatkozó esetében bír relevanciával, ahol a támogatott fél és a beavatkozó "ellentétes cselekményeinek befolyását az ügy eldöntésére a bíróság a per egyéb adatait is figyelembe véve bírálja el" [Pp. 57. § (1) bek.]. Ez esetben ugyanis a beavatkozóra kiterjed az anyagi jogerő személyi hatálya, azaz még hangsúlyosabban jelenik meg az önálló beavatkozót esetlegesen terhelő bizonyítási kötelezettség. Álláspontom szerint azáltal pedig, hogy az önálló beavatkozóra kiterjed az anyagi jogerő, felmerülhet, hogy a bizonyítási teher szabálya, és az ennek alapján beálló jogkövetkezmény az önálló beavatkozóra is vonatkozik.
"Az állítási kötelezettség, illetve teher számos ponton kapcsolódik a bizonyításhoz."[10] Ezen mondat alapján érdemes megvizsgálni mit is jelent az állítási teher és az állítási kötelezettség, hiszen az nem azonos a bizonyítási kötelezettség, valamint teher fogalmával.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
