Takács Róbert könyve egy olyan korba vezeti az olvasót, amelyben tömegkommunikáció eszközeit kizárólag az állampárti vezetés birtokolta, és azokat saját hatalmi-ideológiai céljainak szolgálatába állította; egy olyan korba, amelyben "a legnagyobb napilap még 700 000 példányban jelent meg, volt olyan hetilap, amelyből egymillió példányra volt igény, és a vasárnap esti politikai műsort (A Hét) akár hárommillióan is követték: családok tízezrei igazították hozzá a telekről hazaindulás időpontját". (7.) A kötet olyan sajtótörténet, amely elsősorban a politikatörténethez sorolható, de intézménytörténeti, szociológiai szempontok is érvényesülnek benne. A mű az állampárti hatalom és a sajtó kapcsolatának bonyolult összefüggéseit igyekszik megvilágítani, eközben nem az újságírás és az állami- és pártvezetés konfliktusainak a feltárása az elsődleges célja, hiszen viszonylag ritkán fordult elő, hogy valamelyik sajtóban megjelent írásból ügy lett, ezért az összeütközést eredményező esetek kiemelése az egész kapcsolatrendszer torzított bemutatását eredményezné. Ennek a csapdának az elkerülésére figyelmeztet az a tény is, hogy a Kádár-korszakban cenzúrahivatal nem működött ugyan, ennek ellenére a hatalom végig biztosította a lojális újságírás monopóliumát. Ez pedig feltételezte a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) vezetése és a sajtóban dolgozók közötti érdek- és/vagy nézetazonosságot.
A kötet 12 fejezetre tagolódik. A témát és a megválaszolandó kérdéseket megjelölő bevezető után, a második fejezet a "szocialista nyilvánosság" kérdését vizsgálja, annak jelentését és változását, a különböző nyilvánosság elméleteket a jó 30 évet átölelő korszak vonatkozásában. A szerző megállapítása szerint a Kádár-kor politikai képe nem volt mozdulatlan, ennek megfelelően a korszak nyilvánossága is változáson ment át. A szocializmus alapjait nem tagadó alternatív nézetek a nyilvánosságban - bizonyos fórumokon - kifejezésre juthattak, de a párt elvárta, hogy azokat a marxista kritika "helyre tegye". A "szocialista nyilvánosságot" is - hasonlóan a "szocialista demokráciához" - a polgári ellentétjeként értelmezték, amely "formális, nem biztosítja a tömegek valódi beleszólását." A korban egyre több téma vált vitathatóvá, de az alapkérdések végig tabuk maradtak. Ilyen értelemben alkalmazza a szakirodalom a "félnyilvánosság" vagy "szimulált nyilvánosság" kifejezéseket, amikor a tömegkommunikációnak az volt a feladata, hogy úgy tegyen, mintha a közvéleményt jelenítené meg. A sajtószabadság biztosítását a szocialista alkotmány is tartalmazta. A hatalom a sajtószabadságot úgy értelmezte, hogy annak szükségszerűen korlátai vannak, amennyiben az addig terjedhet, amíg nem ütközik a társadalom (értsd: az állampárt által meghatározott) érdekeivel. A sajtószabadság kérdésében a nemzetközi kapcsolatok jelentőségének növekedésével a Kádár-rendszer is egyre többször szorult magyarázkodásra Nyugaton, hiszen belföldön a "kapitalista" sajtótermékek igencsak korlátozottan voltak hozzáférhetők, míg fordítva nem voltak akadályok.
- 370/371 -
A harmadik fejezet a tömegkommunikáció szerkezetét és magukat a sajtóorgánumokat vizsgálja. Meghatározó szempont volt, hogy újság (kiadó) magánszemély tulajdonában nem állhatott, országos hatókörű orgánumok indításához pedig kifejezetten a pártvezetés engedélye volt szükséges. Nem lehet teljesen egyetérteni Takács azon megállapításával, hogy a lapstruktúra a társadalmat annak politikai, társadalmi és gazdasági egyesületeinek "prizmáján" keresztül tükrözte, hiszen az egyesületi struktúra sem spontán szerveződés révén, hanem az állampárt kívánalmainak megfelelően alakult ki. Később Takács is megállapítja, hogy a sajtóirányítás a lapstruktúra formálásában is politikai szempontokat érvényesített. Új lap indítását elsősorban a sajtót felügyelő szervek kezdeményezhették, vagy akkor volt esély lapalapításra, ha azt valamely "társadalompolitikai céllal" lehetett megindokolni. Viszonylag könnyebben kaptak engedélyt a helyi pártbizottságok felügyelete alá tartozó üzemi-egyesületi lapok. Az Agitációs és Propaganda Bizottság időről időre felülvizsgálta a lapstruktúrát, de ezek a revíziók egyszer sem eredményeztek látványos átalakítást. Az állami dotáció rendszere és a piaci viszonyok hiánya is a kialakult szerkezet fenntartásának irányába mutatott. Az árképzést is a vezető párttestületek határozták meg, a politikailag fontosnak ítélt sajtótermékek esetén jóval a költségszint alatt. A különböző nyomtatott termékek száma, kisebb visszaesésekkel, növekvő tendenciát mutatott, a korszak végére elérte a másfél ezret is. Az MSZMP vezetése előszeretettel hivatkozott ezen számadatokra, amikor külföldön a hazai sajtószabadság érvényesülését kellett bizonygatnia.
A negyedik fejezet a sajtóirányítás szervezetével foglalkozik. Amint már fent volt róla szó, nem volt külön cenzúrahivatal, ugyanakkor több intézménynek is elsődleges feladata volt a tömegkommunikáció tartalmi irányítása. Közvetlenül a sajtó irányításával a Politikai Bizottság és a Titkárság foglalkozott. A pártnak kifejezetten a tömegkommunikáció irányítására felállított szervei voltak az Agitációs és Propaganda Bizottság és a Központi Bizottság Agitációs és Propaganda Osztálya. Az állam részéről a Tájékoztatási Hivatalnak volt elsősorban feladata a sajtóirányítás, befolyásban azonban elmaradt a párt szervei mögött. Emellett az egyes minisztériumok is rendelkeztek sajtóosztályokkal. A kulturális minisztériumé részt kapott a kulturális lapok engedélyeztetésében. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége az újságírók kinevelésében játszott szerepet, újságíró ugyanis az lehetett, aki a Szövetség tanfolyamait elvégezte. A sajtóirányításban kitüntetett helyet foglalt el az MSZMP ifjúsági szerve, a KISZ és a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT), amelyek jelentős lapgazdaként saját lapjaikat felügyelték. A hírek szelektálásában és elosztása révén a Magyar Távirati Iroda is döntően befolyásolta a lapok tartalmát.
Az ötödik fejezet azt kísérli meg bemutatni, hogyan nézett ki az előzőekben ismertetett szervek együttműködése. Megismerhetjük a különböző szerkesztői tájékoztatók rendszerét, a főszerkesztő egyszemélyi felelősségének jelentőségét. Az újságírókat - főleg a vezető beosztásúakat - "beavatták", partnerként kezelték, és ezáltal mintegy a rendszer részévé tették. Az újságírók kiválasztásának és nevelésének meghatározott rendje mellett az értékelés mint utólagos cenzúra, valamint az öncenzúra is részét képezte annak a mechanizmusnak, amely által biztosítva volt, hogy csak az elvárt tartalmak jelenjenek meg. Az egymás hatáskörét átfedő szervek közötti együttműködés nem volt hibátlan, s ez néha valamiféle korlátozott mozgásteret eredményezhetett az újságírók számára. Köszönhetően az összetett, többlépcsős szűrőrendszernek, viszonylag ritkán került sor már megjelent sajtótermék utólagos betiltására és bezúzására.
A hatodik fejezet a tájékoztatáspolitika elveinek alakulását, a pártvezetés tájékoztatásról vallott nézeteinek a változását és az azt kiváltó körülményeket vizsgálja a korabeli dokumentumok alapján. A második fejezethez hasonlóan itt is a politikai ideológia elméleti megközelítése
- 371/372 -
dominál. A szerző alapos filológiai elemzésnek veti alá az egyes pártdokumentumokat, és helyenként talán túlzott jelentőséget tulajdonít egyes fogalmak használatában vagy a kifejezésmódban tapasztalható változásoknak. Azok nem feltétlenül arra utalnak, hogy érezhető változások következtek volna be a gyakorlati tájékoztatáspolitikában. A címben szereplő újságírás közelebbi vizsgálatára ebben a fejezetben kerül sor. Megismerhetjük, milyen területekre osztható fel a Kádár-korszak újságírása, és a szerző bemutatja a belföldi, a külföldi és a gazdasági újságírás tulajdonságait, speciális jellegzetességeit, amelyek részben a rendszer szabta keretekből adódtak.
A hetedik fejezet az újságíró-társadalom szerkezetét vizsgálja, az újságírók korösszetételét, iskolai végzettségét, származását, eredeti foglalkozását, ezen ismérvek változását a három évtized során; továbbá a szelekció és a politikai megbízhatóság kérdését, az újságírás és a politika közötti összefonódások és a kölcsönös átjárás lehetőségét. Utóbbira mindkét irányba lehet példákat hozni, de általában nem volt jellemző, hogy az újságírókból vezető pártpolitikusok váltak volna.
A nyolcadik fejezet témája az újságírók és a normák. Az elvárások megkövetelték a "szocialista elkötelezettséget", ennek gyakorlati, az újságírói munkában való megvalósításához azonban az újságírók nem rendelkeztek minden esetben egyértelmű útmutatással, ami olykor dilemmákhoz, konfliktusokhoz vezetett. A korszak újságírói túlnyomó többségükben baloldali elkötelezettségűek és a pártállamhoz lojálisak voltak, de a normakövetésben a meggyőződés mellett a karrierépítés és a pragmatizmus is szerepet játszhatott.
Az utolsó előtti fejezet - ismételten - elsősorban pártdokumentumok alapján - a sajtó irányítóinak az olvasóról, a közvéleményről alkotott nézeteit igyekszik felvázolni. Az olvasó alapvetően meggyőzendő, nevelendő lény maradt, de a közvélemény visszacsatolásai bizonyos mértékben a sajtóirányítást is az egyes olvasórétegek eltérő igényeinek a figyelembevételére ösztönözték, ami a sajtótermékek kínálatának némi gazdagodását eredményezte.
Az utolsó fejezetben a szerző a kádári sajtóirányítás belső korszakhatárainak meghúzására tesz kísérletet, és azt vizsgálja, mennyire a struktúra, és mennyire a sajtóirányításban szerepet játszó személyek voltak meghatározók. Megállapítása szerint a sajtóirányításnak nem volt olyan meghatározó figurája, mint amilyen Aczél György volt a kultúrpolitikában.
A szerző monográfiájához felhasználja a tömegkommunikációról szóló korabeli cikkeket, tanulmányokat, az MSZMP kongresszusainak és vezető szerveinek kiadott dokumentumait, a Magyar Országos Levéltár, a Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára vonatkozó iratait, továbbá interjúkat, visszaemlékezéseket.
Takács Róbert munkája értékes hozzájárulás a 20. század magyar történelme leghosszabb korszakának tudományos megismeréséhez. Az olvasó többet kap, mint amennyire a cím alapján számíthat: korántsem csak a politikai újságírás, hanem a Kádár-korszak tájékoztatáspolitikája és annak minden jelentős szereplője több szempontból is bemutatásra kerül. ■
Visszaugrás
