A modern demokratikus alkotmányok a népszuverenitás elvéből indulnak ki, sőt az esetek döntő többségében ezeket az alaptörvényeket a nép nevében fogadták el. Az említett elv tehát valamilyen formában majdnem mindegyik demokratikus alkotmányban jelen van, ugyanakkor jelentős különbségek léteznek a probléma terminológiai megfogalmazása tekintetében. Az egyes alkotmányok az államhatalom legfőbb forrásának a népet, mások a nemzetet vagy esetleg az állam polgárainak összességét tekintik. A felhasznált konkrét fogalom többnyire az adott alaptörvény elfogadásának időpontjától és helyétől függ. Tisztában kell lenni viszont azzal, hogy a modern konstitucionalizmus döntően az elmúlt két-háromszáz év terméke, ezért megjelenése szorosan összefügg a modern nemzetek megszületésével, amely pedig a társadalom széles rétegeinek emancipálódásával és a nemzetet alkotó tagok egyenjogúsításával járt együtt. Az olyan fogalmak, mint például az ember, polgár, nép vagy nemzet emiatt nagyon gyakran fordulnak elő a modern kor alkotmányaiban, azok egyfajta pilléreit képezik.
Más kérdés, hogy a modern alkotmányok pontosan mit is értenek a nép és a nemzet fogalma alatt. Milyen közösségekről van itt szó? Mi alkotja a lényeges elemüket? Mi határozza meg e közösségek külső határait - a nyelv, terület, vallás, kultúra, mentalitás vagy netán tradíció? Majdnem mindegyik modern demokratikus alkotmány a nemzet- és népfelfogás politikai értelmezéséből indul ki. A nemzetet vagy népet ezért bizonyos szempontból a különböző módon meghatározott entitások tagjai alkothatják. A modern polgári nemzet tagjainak legfőbb meghatározó jegye mégis az adott politikai és jogi közösséghez tartozás ténye. Ebből következnek a különböző jogok és kötelességek. Az alkot-
- 223/224 -
mányos állam pedig köteles azonos jogokat garantálni az alkotmányos közösség mindegyik tagjának, mégpedig faji, nemzeti, vallási vagy korbeli különbségekre való tekintet nélkül.
Talán legnehezebben a nép fogalmát lehet megragadni, pedig ez az egyik leggyakoribb fogalom. Olyan terminusról van szó, amely hosszú ideig fejlődött és ma sem teljesen körülhatárolható.[1] Ugyanakkor a nemzet fogalma sem mindig teljesen világos és egyértelműen tisztázott, annak ellenére, hogy ennek a problémának sokkal gazdagabb az irodalma.[2] Leggyakrabban a kulturális-nyelvi és állami-politikai nemzetfelfogás között szokás különbséget tenni. A politikai nemzet fogalmának használata inkább a hosszabb alkotmányos hagyományokkal rendelkező Nyugat-Európa országaira jellemző, gyakran azonban itt is párhuzamosan jelenik meg a nép fogalmával. Sok esetben többnyire szinonimákról van szó, de nem mindig, mert a nyugat-európai törvényhozók sem voltak mindig következetesek.
A fentiek alátámasztására szolgál például a francia alkotmányos fejlődés. Franciaország hagyományosan a politikai nemzetfogalom éllovasának számít. Az 1958. évi francia alkotmány 3. cikkének 1. bekezdése szerint "A nemzeti szuverenitás a népet illeti, amely azt képviselői révén, valamint népszavazás útján gyakorolja."[3] A preambulum szerint magát az alkotmányt is a francia nép nevében fogadták el. A 20. cikk 1. bekezdése szerint viszont a kormány a nemzeti politikát határozza meg, a választójogosultság (3. cikk. 4. bek.) meghatározásánál pedig az alkotmányozó a némileg szokatlan francia férfi és nő fogalmát használta. Ami pedig a mai napig érvényes, az 1789. augusztus 26-án elfogadott
- 224/225 -
Deklarációt az ember és polgár jogairól illeti, az a korszellemnek megfelelően a szuverenitás letéteményesének a nemzetet tekinti. Az 1946. évi alkotmányt is a francia nemzet nevében fogadták el.[4] Figyelembe véve a francia nemzetfelfogást és a politikai-jogi tradíciókat, az 1958. évi alaptörvényben felbukkanó nép és nemzet fogalmakat lényegében szinonimáknak lehet tekinteni.
A Svájci Államszövetségnek 1874. május 29-én elfogadott alkotmánya - amely azóta már elvesztette hatályát - a bevezető részben és az általános rendelkezésekben mindkét fogalmat használta: a nép és a nemzet fogalmát is, ezenkívül a konkrét rendelkezésekben az állampolgárok megjelölésére egyszerűen csak a "svájciak" fogalmát alkalmazta. Kifejezetten a "svájci állampolgárokról" csak az állampolgársági kérdésekkel foglalkozó rendelkezésekben volt szó. A bevezető mondat például a következőképpen szólt: "A Svájci Államszövetség azzal a szándékkal, hogy megszilárdítsa az eskütársak szövetségét, előmozdítsa és fenntartsa a svájci nemzet egységét, erejét és becsületét, a következő szövetségi alkotmányt fogadta el: ..." Az 1. cikk viszont már azt mondta ki, hogy a Svájci Államszövetséget a 23 szuverén kanton népei együttesen alkotják.
1999. április 18-án Svájcban új szövetségi alkotmányt fogadtak el. Az alkotmány preambuluma a "svájci népet és kantonokat" említi, mint az alkotmányozás szubjektumait. Ezen dokumentum az előző alaptörvénynél következetesebb, legalábbis a fogalmak területén - a legtöbb helyen például már a svájci állampolgárokról szól. (Pontosabban a svájci állampolgárságú férfiakról és nőkről - Schweizerbürgerin oder Schweizerbürger -, csakhogy a magyar nyelvű jogi terminológia nem alkalmas ezen különbség maradéktalan kifejezésére.) Ugyanakkor a "svájciak" kifejezés nem tűnt el teljesen az alkotmányból, hiszen a 40. cikk a külföldi svájci nőkről és férfiakról szól (Auslandsschweizerinnen and Auslandschweizer). A 40. cikk 1. bekezdése szerint a Svájci Államszövetség támogatja a külföldi svájciak egymás között létesített kapcsolatait, valamint a Svájccal fenntartott kapcsolataikat, és ennek érdekében az ilyen célokat követő szervezeteket is támogathatja. A 2. bekezdés értelmében pedig az Államszövetség kibocsát előírásokat a külföldi svájciak jogairól és kötelességeiről, nevezetesen a szövetségi szintű politikai jogok gyakorlásáról, a katonai és tartalékos szolgálat teljesítéséről, valamint az olyan támogatásokról, mint amilyen a szociális biztosítás. Bár az első pillantásra talán úgy tűnik, hogy itt nem a svájci állampolgár-
- 225/226 -
ságú személyekről van szó, az idézett cikkely egész szellemiségéből, illetve az alkotmányon belüli elhelyezkedéséből és környezetéből az következik, hogy itt tulajdonképpen a külföldön élő svájci állampolgárokról van szó, hiszen ki más lenne kötelezhető katonai és tartalékos szolgálatra. Egyébként ezen cikk az alapjogokkal, állampolgári jogokkal és a szociális célokkal foglalkozó II. részben található, amelynek a 2. fejezete az állampolgársági kérdésekkel és politikai jogokkal foglalkozik. A korábbi svájci alkotmányban is volt nagyon hasonló rendelkezés, amely a külföldön élő svájciakról szólt. A két - régi és új - rendelkezés között az a fontos különbség, hogy most már az Államszövetségnek nem kell meghallgatnia a kantonok véleményét akkor, amikor a külföldi svájciak jogairól és kötelezettségeiről akar valamilyen jogi normát megalkotni. Természetesen világos, hogy a svájciak esetében amúgy is csak nehezen lehetne beszélni a kulturális-nyelvi értelemben vett nemzetről, hiszen az ország közismerten négynyelvű és multikulturális. A svájci tudat azonban nemcsak elméleti konstrukció, hiszen majdnem 800 éves történelem és erős gazdaság áll mögötte.
A Német Szövetségi Köztársaság 1949. május 23-án elfogadott alaptörvénye szintén az állampolgárok megjelölésére használja a "németek" fogalmát. Ami az alkotmányozó alany meghatározását illeti, a német alaptörvény preambuluma a német népre hivatkozik, amelyet az egyes tartományok németjei alkotnak. Az 1949. évi alkotmány viszont eltérően az egyes hasonló dokumentumoktól legalább megpróbálja pontosan meghatározni, hogy kiket kell érteni a németek fogalma alatt. A 116. cikk 1. bekezdése ugyanis kimondja: "A jelen Alaptörvény értelmében az egyéb törvényi szabályozást fenntartva, német az, aki német állampolgárságú, áttelepített, vagy mint menekült, illetve mint kényszernémet néphez tartozik, úgyszintén akinek házastársa vagy leszármazója az 1937. december 31-i állapotnak megfelelő német birodalmi területen ilyenként elismerést nyernek."
Az 1978. december 29-i spanyol alkotmány szintén úgy használja a "spanyol" és a "spanyolok" fogalmát, mint a spanyol állampolgárok megfelelőjét, de a fent idézett bonni alaptörvénytől eltérően sehol sem definiálja azt. Ugyanakkor érdekes a spanyol alkotmány preambuluma, amely egyaránt említi a "spanyol nemzetet" és "Spanyolország nemzeteit", sőt a végén még a nemzeti szuverenitás legfőbb hordozójának tekintett "spanyol népet" is, amely nevében elfogadták az egész alaptörvényt. Ugyanakkor a "spanyol nemzetet" az alkotmány elfogadása során azon óhaj vezérelte, hogy egyebek mellett "...támogat minden spanyolt és
- 226/227 -
Spanyolország minden népét emberi jogai gyakorlásában, kultúrájának, hagyományainak, nyelvének és intézményeinek fejlesztésében..." A 2. cikk megint kimondja, hogy "Az alkotmány, amely a spanyol nemzetnek, valamennyi spanyol közös és oszthatatlan hazájának a felbonthatatlan egységén alapul, elismeri és garantálja a nemzetet alkotó nemzetiségek és régiók önkormányzathoz való jogát és a közöttük meglévő szolidaritást." Ezekből a rendelkezésekből, megfogalmazásokból tehát kiderül, hogy a spanyol alkotmányban, amely alapvetően az egységes politikai nemzet fogalmából akar kiindulni, egyaránt keveredik a nemzet fogalmának politikai és kulturális felfogása.
A közép- és kelet-európai országok 1989 után elfogadott alkotmányai valamivel következetesebbek és pontosabbak a nép és a nemzet fogalma használatának tekintetében. Ez valószínűleg születésük körülményeiből következik. Elfogadásuk idején a térségben egyrészt tombolt az ún. nemzeti reneszánsz, másrészt sokan tartottak ennek esetleges következményeitől, főleg ha tisztában voltak az országaik soknemzetiségű voltával. A "nemzet", illetve a "nemzetiség" fogalmak azért viszonylag gyakran előfordulnak ezen alkotmányok preambulumaiban vagy általános rendelkezéseiben, de csak ritkán szerepelnek úgy, mint a hatalom forrásai. A fent említetteken kívül ez azzal is összefügg, hogy a régebbi keletű nyugat-európai nemzetállamoktól eltérően az Elbától keletre fekvő térségben még mindig inkább a nemzetfogalom kulturális-nyelvi felfogása dominál. A valamely nemzetnek az összes hatalom forrásaként való szerepeltetése az alaptörvényben ezért valószínűleg olyan vitákat eredményezett volna az érintett országokban, amelyeket az ott kormányzó neonacionalista elitek többsége nem mindig akart megkockáztatni.
A posztszocialista államok többsége emiatt inkább az etnikailag semlegesebb "nép" fogalmát részesíti előnyben, amely fogalmat egyébként a "dolgozó" jelzővel együtt a korábbi kommunista rezsimek is nagyon kedvelték. A nép alatt pedig ezen új alkotmányok az adott ország állampolgárainak közösségét értik. Az egyik legelegánsabb és az ország soknemzetiségű jellegét figyelembe véve egyben a legkorrektebb megfogalmazást talán Oroszországban választották ki, hiszen az oroszországi alkotmányt "az Oroszországi Föderáció soknemzetiségű népének"
- 227/228 -
nevében fogadták el. Ezen soknemzetiségű nép egyben a szuverenitás hordozója és az összes hatalom egyetlen forrása is. Hasonló megoldást találtak Ukrajnában is, amelynek az 1996. évi alkotmányát "az ukrán nép - az Ukrajna minden nemzetiségű polgára" nevében fogadtak el.[5] Az ukrán alaptörvény tehát pontosan meghatározza, mit kell érteni a nép alatt. Az 1996-ban elfogadott fehér-orosz alkotmány lakonikusan már csak "Fehér-Oroszország népéről" szól. Az 1991-ben elfogadott román és bolgár alkotmányok viszont már kevésbé világosak, amikor egyszerűen, de némileg félrevezetően a román népet és a bolgár népet említik (az utóbbi csak a preambulumban).
Érdekes a helyzet Közép-Európa országaiban. A hatályos magyar alkotmány 2. cikkének (2) bekezdése minden hatalom forrásaként a népet említi, anélkül, hogy közelebbről is konkretizálná ezt a fogalmat. Később azonban, a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 68. cikk (1) bekezdésében mégis közvetve pontosítja azt, hiszen azt mondja ki, hogy "A Magyar Köztársaságban élő nemzeti és etnikai kisebbségek részesei a nép hatalmának: államalkotó tényezők." A magyar alkotmány tehát közvetve jelzi, hogy létezik egy többségi államalkotó tényező is, azaz az egyik kisebbséghez sem tartozó állampolgárok közössége, de ezt kifejezetten nem említi.
Az 1992. szeptember 1-jén elfogadott szlovák alkotmány a népszuverenitás elvének deklarálásánál egyáltalán nem használja a nép fogalmát. Az államhatalom ugyanis a 2. cikk (1) bekezdése szerint a polgároktól ered, azaz az államhatalom forrása Szlovákiában az ország állampolgárainak összessége. Ez tulajdonképpen az államhatalom forrásának egyik legpontosabb és legkorrektebb meghatározása. A szlovák alkotmány mégis egy helyen említi a szlovák nemzetet, mégpedig a preambulumban, amely a következő szavakkal kezdődik: "Mi, a szlovák nemzet...". Ezt a megfogalmazást gyakran azzal magyarázzák, hogy az alkotmányozó szlovák parlament így akarta kifejezni a szlovák nemzet önrendelkezési jogának érvényre jutását. Ebben az esetben azonban egyértelmű, hogy nem a nyugat-európai típusú ún. állam vagy politikai nemzetről van szó, hanem inkább a nemzet kulturális-nyelvi felfogásáról. Erről magának a preambulumnak a szövege tanúskodik, amikor egyebek mellett arról szól, hogy az alkotmányt a szlovák nemzet "... a Szlovák Köztársaság területén élő nemzetiségi kisebbségek és etnikai csoportok tagjaival közösen..." fogadja el. Ebből az következik, hogy a
- 228/229 -
nemzeti és etnikai kisebbségek tagjait az alkotmány nem tekinti a szlovák nemzet részének. Ezt a preambulum utolsó, úgymond az előző szöveget összegző mondata is alátámasztja, amely a következőképpen hangzik: "...tehát mi, a Szlovák Köztársaság polgárai választott képviselőink révén elfogadtuk a következő alkotmányt." A szlovák nemzet és a nemzeti és etnikai kisebbségek tagjai tehát együtt, de mint két különálló entitás alkotják a Szlovák Köztársaság állampolgárainak közösségét, amely végső soron az egész államhatalom forrásának tekinthető.
A Cseh Köztársaságnak az 1992. december 16-án elfogadott alkotmánya a 2. cikk 1. bekezdésében az államhatalom forrásaként a népet deklarálja, amelyet azonban a magyar alaptörvényhez hasonlóan közelebbről nem határoz meg. Václav Pavlíček alkotmányjogász szerint az államhatalom a népből, mint egészből ered. A nép egyik része sem sajátíthatja ki az államhatalmat és nem alapozhatja arra külön privilégiumait.[6] Az alkotmány a nép alatt értelemszerűen a Cseh Köztársaság összes állampolgárát érti. A nép fogalmának konkretizálásánál, értelmezésénél segítséget nyújt az alkotmány preambuluma, amely ugyan egyáltalán nem említi ezt a fogalmat, de említi a "Cseh Köztársaságnak a Csehországban, Morvaországban és Sziléziában élő állampolgárait", akik a szabadon megválasztott képviselőik által elfogadták az ország alkotmányát.[7] A cseh alkotmányos rend egy helyén azonban mégis előfordul a "cseh nemzet" fogalom, mégpedig az Alapvető Jogok és Szabadságjogok Chartájának preambulumában, amelyben a törvényhozó megemlítette, hogy a Charta elfogadása során a cseh és szlovák nemzet önrendelkezési jogát is kiindulópontként tekintették. Ezen megfogalmazás valószínűleg a csehszlovák szövetségi állam talán utolsó maradványa a cseh alkotmányos rendben, hiszen a Chartát éppen a Csehszlovákia további sorsáról dúló viták idején fogadták el.
Az összes eddig említett alkotmány inkább kerüli a nemzet fogalmát, vagy ha mégis használják, akkor inkább kulturális-nyelvi értelemben, és főleg mint az önrendelkezési jog hordozóját. Némileg más
- 229/230 -
megoldást képvisel az 1997-ben elfogadott lengyel alkotmány,[8] amely 4. cikkének 1. bekezdése kimondja, hogy a szuverén hatalom a Lengyel Köztársaságban a nemzetet illeti. A nemzet fogalmát pedig a preambulum határozza meg, amely az alkotmányozó alanyként a "lengyel nemzetet - a köztársaság minden állampolgárát" említi. A nemzet alatt tehát az állampolgárok összességét kell érteni, a nemzeti és etnikai hovatartozásukra való tekintet nélkül. Itt egyértelműen a nemzet politikai közösségként való felfogásáról van szó. Leszek Garlicki alkotmányjogász szerint teljesen világos, hogy itt nem a nemzet etnikai jellegéről van szó, hanem azt inkább a filozófiai-társadalmi értelemben kell érteni.[9] Mindezt így kell érteni annak ellenére is, hogy a lengyel alkotmány 6. cikkének (2) bekezdése, valamint a preambuluma is megemlíti a külföldön élő lengyeleket, ami már etnikai fogalom, valamint a preambulumában közvetve szó van a lengyel nemzetnek a kultúrában gyökerező időkfelettiségéről. Itt kell megjegyezni, hogy a nemzet teljesen pontos definíciója talán nem is lehetséges. A hatalomgyakorlás szempontjából úgyis a választójoggal rendelkező állampolgárok közössége a fontos.
A kulturális-nyelvi nemzetfelfogás elemei a modern kelet- és közép-európai demokratikus alkotmányokban azonban nemcsak a preambulumokban vagy a bevezető és általános rendelkezésekben fordulnak elő, hanem sokkal inkább az ún. felelősségi klauzulákban, azaz azokban az alkotmányos rendelkezésekben, amelyek a határon túl élő nemzettársak iránti felelősségről és gondoskodásról szólnak. A nyugat-európai országokban sem teljesen ismeretlen és szokatlan az adott ország többségi nemzetéhez tartozó, de külföldön élő és az ottani állampolgársággal rendelkező úgynevezett nemzettársak bizonyos előnyökhöz juttatása (elég csak a német állampolgársági gyakorlatra gondolni, amely előnyben részesítette a külföldi németeket), de a határon túl élő nem állampolgár honfitársak iránti felelősség alkotmányos szintű deklarálása inkább csak az 1989 utáni kelet- és közép-európai alkotmányfej-
- 230/231 -
lődés sajátossága. Az egyik legelső fecskét e téren az 1989-ben módosított 1949. évi magyar alkotmány 6. cikkének 3. bekezdése jelentette, amely kimondta, hogy "A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását."
Magyarország azonban nem az egyetlen ország, amely alkotmányában van ilyen felelősségi klauzula. Az 1991-ben elfogadott román alkotmánynak a "A külföldön élő románok" címet viselő 7. cikke például kimondja, hogy "Az állam támogatja a kapcsolatok erősítését az ország határain kívül élő románokkal, és az állampolgárságuk szerinti állam törvényhozását betartva cselekvően fellép etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk megtartásáért, fejlesztéséért és kifejezéséért." Ezen rendelkezés ugyan hosszabb és konkrétabb, mint a hasonló jellegű magyar rendelkezés, más oldalról viszont leszűkítő jellegű is, hiszen "a határokon kívül élő magyarok sorsáért való felelősség" tágabb fogalom és nagyobb feladat, mint "az etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitás megőrzése" vagy a külföldi honfitársakkal való "kapcsolatok erősítése".
Hasonló klauzulákat a többi kelet- és közép-európai alkotmányban is lehet találni. A szlovák alkotmány 7a. cikke például kimondja, hogy a Szlovák Köztársaság támogatja a külföldön élő szlovákok nemzeti öntudatát és kulturális identitását, továbbá pártolja az e cél elérésére létrehozott intézményeiket és az anyaországgal való kapcsolattartást. Az 1997. évi lengyel alkotmány is megemlíti a külföldi lengyeleket, mégpedig két helyen - először a preambulumban, majd a Köztársaságra vonatkozó általános rendelkezések között. A preambulum szerint a lengyel nemzet az alkotmány elfogadása során érezte, hogy közös szálakkal össze van kötve a világszerte szétszórt honfitársakkal. A 6. cikk 2. bekezdése valamivel konkrétabb, amikor kimondja, hogy "A Lengyel Köztársaság segíti a külföldön élő lengyeleket a nemzeti kulturális örökséggel való kapcsolataik megőrzésében." Az 1996. évi ukrán alaptörvény 12. cikke szintén arról rendelkezik, hogy "Ukrajna gondoskodik az ország határain kívül élő ukránok nemzeti-kulturális és nyelvi szükségleteinek kielégítéséről." Ezek a rendelkezések láthatóan szintén szűkebbek és körülhatároltabbak, mint a magyar megoldás. Az utóbbihoz talán leginkább a 2000-ben módosított 1990. évi horvát alkotmány felelősségi klauzulája hasonlít. Az alkotmány 10. cikke először kimondja, hogy a Horvát Köztársaság védi a külföldön élő vagy tartózkodó horvát állampolgárok jogait és érdekeit, valamint elősegíti a hazájukkal való kapcsolattartást. Ezt követően a 10. cikk már nem az állampolgárokról,
- 231/232 -
hanem a horvát nemzet külföldön élő részeiről rendelkezik, mint a Horvát Köztársaság különleges védelmének és gondoskodásának alanyairól. Ezen második mondat azonban csak később került be a horvát alkotmányba. Ez feltehetően azzal függ össze, hogy egészen a legutóbbi időkig Horvátország a határon túl élő horvátok esetében széles körben alkalmazta a kettős állampolgárság jogintézményét. Az etnikai horvátok különösebb problémák nélkül hozzájuthattak az anyaországuk állampolgárságához. Ezen gyakorlat viszont az utóbbi időkben megváltozott, ami arra ösztönözte a képviselőket, hogy az említett cikket kiegészítsék egy másik, már nemcsak az állampolgárokra vonatkozó mondattal. Talán a legérdekesebb és legrészletesebb megoldást az 1990. évi szlovén alkotmány tartalmazza, amely az 5. cikkében a következőket deklarálja: "Az állam saját területén védi az ember jogait és alapvető szabadságjogait, biztosítja az őshonos olasz és magyar nemzeti közösség jogait. Gondoskodik az őshonos szlovén nemzeti közösségekről a szomszédos országokban, a kivándorolt szlovénokról és a vendégmunkásokról, valamint elősegíti kapcsolataikat hazájukkal. Gondoskodik a természeti kincsek és a kulturális örökség megőrzéséről, és biztosítja a feltételeket Szlovénia összehangolt civilizációs és kulturális fejlődésére. Azok a szlovének, akik nem szlovén állampolgárok, Szlovéniában külön jogokat és kedvezményeket élvezhetnek. E jogok és kedvezmények fajtáit és kereteit törvény állapítja meg." A szlovén alkotmányozó honatyák tehát már az alkotmányban felvetették a későbbi kedvezménytörvény megalkotásának a gondolatát. A szlovén alaptörvény azonban még egy tekintetben messzebb ment, mint a már említett alkotmányok, amikor "az anyanemzettel és az anyaországgal való kapcsolatok ápolását" az őshonos olasz és magyar nemzeti közösség alkotmányos jogaként deklarálta. A rendelkezés egyetlen szépséghibája, hogy az alkotmány ezt a jogot csak az említett két "őshonos" kisebbség vonatkozásában tartja alkalmazhatónak, pedig rajtuk kívül az ország területén élnek még romák, szerbek, horvátok és más nemzeti kisebbségek is.
Ezen a helyen ki kell emelni, hogy az utóbbi években nemcsak a posztszocialista országok politikusait foglalkoztatta a határon-túliaknak biztosított kedvezményekről szóló jogszabályok elfogadásának a gondolata, hanem egyes nyugatinak számító országok is próbálkoztak ezzel, ha
- 232/233 -
nem is alkotmányos szinten. Sőt, az egyik legelső ilyen irányba mutató törvényt az olaszországi Dél-Tirol kérdésében védőhatalomként fellépő Ausztriában fogadták el 1979. január 25-én. A viszonylag rövid jogszabály a dél-tiroli és osztrák állampolgárok egyes igazgatási kérdésekben való egyenlőségéről szól és döntően a dél-tiroli német- és ladin ajkú lakosság számára az osztrák egyetemeken és főiskolákon teremtett egyenlő feltételekről rendelkezik. A törvényt azóta részben módosították. Manapság a dél-tiroliak beiratkozhatnak az osztrák egyetemekre, amennyiben német tannyelvű középiskolákban végeztek és a német vagy a ladin nyelvi kisebbséghez tartoznak.[10] Az osztrák jogszabálynál sokkal fiatalabb a szlovéniai és horvátországi olasz kisebbség kedvezményeiről szóló 2001. évi 73. sz. törvény, amely már inkább beleilleszthető az 1989 utáni folyamatokba. Végül meg kell említeni még egy görög jogszabályt, amely hasonló problémákra keresi a választ. A görögországi belügyminiszter, védelmi miniszter, külügyminiszter, munkaügyi miniszter és a közrendészeti miniszter 4000/3/10e számú, 1998. április 15-29-i közös miniszteri határozatról van szó, amely a görög származású albán állampolgárságú személyek részére kiállítandó különleges személyi igazolvány feltételeiről, érvényességéről és eljárási rendjéről szól. Az etnikai, esetleg nyelvi vagy vallási alapon történő előnyben részesítés és támogatás korábban más nyugat-európai államoktól sem volt teljesen idegen és ma sem az. Ilyen ország volt például a már említett Németország vagy némileg más körülmények között Izrael is. A kevésbé ismert példák közül meg lehet említeni Portugáliát, amely az 1976. évi alkotmányában (konkrétan annak 15. cikk 3. bekezdésében) kimondja, hogy "A portugál nyelvű országok állampolgárait nemzetközi egyezmény útján és a kölcsönösség feltétele mellett fel lehet ruházni azokkal a jogokkal, amelyek a külföldieket nem illetnek meg, kivéve annak lehetőségét, hogy vezető posztot töltsenek be a legfelsőbb hatalmi és autonóm területi szervekben, a fegyveres erők szolgálatában és a diplomáciában." Ennek a rendelkezésnek a szellemisége és kiindulópontja kétségtelenül más, mint a közép- és kelet-európai országok szabályozási koncepciója, de az azonos nyelvű és kultúrájú személyeknek a többi külfölditől való pozitív megkülönböztetése itt is kimutatható. Mindebből látszik, hogy a most tárgyalt probléma egyál-
- 233/234 -
talán nem szűkíthető le csak Kelet- és Közép-Európára, bár a jelen írás döntően annak problémáira koncentrál.
A fentiekben említett úgynevezett felelősségi vagy honfitársi klauzulák egyértelműen a kulturális-nyelvi nemzetfelfogást tükrözik, amely a 19. századtól a kelet- és közép-európai térségben dominál. Természetesen bizonyos eltérések néha itt is tapasztalhatók, ami az egyes nemzetfejlődések sajátosságaival függ össze. Mindez nem annyira az alkotmányos szabályozásból derül ki, hanem inkább az ezen klauzulák alapján az utóbbi években elfogadott, a határon-túliak jogállásáról és a számukra nyújtott kedvezményekről szóló törvényekből. Elsőként a szomszédos országokban élő őshonos szlovén kisebbségek helyzetéről szóló 1996. 2280. sz. országgyűlési határozat született, amelyet 1997-ben a külföldi szlovákokról szóló 70. sz. törvény követett, valamint a nagyvilág román közösségeinek nyújtandó támogatásról szóló 1998. évi törvény. A következő évben fogadták el az Oroszországi Föderációban a honfitársakról szóló 2670. sz. szövetségi törvényt. A bolgár törvényhozás 2000. április 11-én alkotta meg a Bolgár Köztársaság határain kívül élő bolgárokról szóló törvényt. A sort egyelőre a szomszédos országokban élő magyarokról szóló 2001. évi LXII. sz. törvény zárja, de más országokban is gondolkodnak hasonló jellegű jogszabály elfogadásán.[11] Lengyelországban már egyszer parlament elé került a külföldi lengyelek igazolványáról szóló törvényjavaslat, amelyet azonban nem szavazták meg. Ukrajnában is egyre élénkebben érdeklődnek hasonló jellegű jogszabály iránt.
A magyar sajtóban leginkább státus- vagy kedvezménytörvényként emlegetik ezeket a jogszabályokat, a szlovák vagy orosz sajtó viszont inkább az ún. honfitársi törvényekről beszél. A honfitársak alatt itt nem az azonos politikai közösséghez tartozó állampolgárokat kell érteni (ahogyan egyébként a magyar nyelvből logikusan következne, hiszen itt erre használják ezt a fogalmat), hanem inkább az egy helyről, az ún. anyaországból vagy őshazából elszármazó, annak többségi nemzetével azonos nemzetiségű személyeket, bár az utóbbi nem mindig feltétel, ahogyan azt a később ismertetett orosz honfitársi törvény rendelkezései is bizonyítják. A probléma abban rejlik, hogy bizonyos fogalmak más
- 234/235 -
konnotációkkal rendelkeznek az egyes nyelvekben. A másik probléma az, hogy ezen jogszabályok eltérő belső tartalommal rendelkeznek, például nem mindegyik rendelkezik a határon-túliaknak kiállított igazolványokról, azaz nem adnak konkrét státust, ezért csak nehezen nevezhetők státustörvényeknek. A státustörvénynek igazából csak a magyar, szlovák és részben az orosz jogszabályt lehetne tekinteni, és kevésbé az igazolványokról nem rendelkező szlovén és román jogi normákat. Talán legpontosabb gyűjtőnév emiatt a kedvezménytörvény lehet, hiszen a határon-túliaknak nyújtott kedvezményekről konkrét vagy általános formában mindegyik most említett jogszabály rendelkezik.
A kedvezménytörvényeknek tehát hasonló elvi alapjai és céljai vannak, de a konkrét rendelkezéseik gyakran meglehetősen eltérnek egymástól. Talán legjobban hasonlít egymásra a magyar és a szlovák jogszabály, de az esetükben is komolyak az eltérések. A szlovák törvény hatálya például a románhoz és oroszhoz hasonlóan az egész világ szlovákságára vonatkozik, a magyar státustörvény a szlovénnal együtt viszont korlátozott területi hatállyal rendelkezik - csak a szomszédos országok (Ausztria kivételével) magyarságának biztosítja a kedvezményeket. A szlovén jogszabály még nevesíti is a szomszédos országok azon vidékeit, ahol élni kell azoknak a szlovénoknak, akiknek segítséget és támogatást akar nyújtani (ilyen például a Rába-vidék Magyarországon, vagy Friuli-Venezia Giulia Tartomány Olaszországban).
A két - szlovák és magyar - jogszabály közötti fontos különbség abban rejlik, hogy a magyar jogszabály a család egységének elvéből indul ki, azaz lehetővé teszi a magyar hozzátartozói igazolványokat a határon-túli magyarok nem magyar származású hozzátartozóinak. A szlovák törvény ilyen lehetőséget csak a külföldi szlovákok kiskorú gyerekeinek garantálja. A további eltérés abból áll, hogy amíg a szlovák jogszabály viszonylag pontosan és tételesen igyekszik körülhatárolni a szlovákság, a szlovák származás "objektív" kritériumait, a magyar jogalkotó inkább lemondott erről a nagyon szubjektív és majdnem lehetetlen feladatról és az identitás szabad választásának elvéből kiindulva mellőzi a törvényből a magyar származás kritériumainak felsorolását. Ehelyett csak a magyar származásról szóló nyilatkozattól és az ún. határon-túli magyar szervezet ajánlásától teszi függővé az igazolvány kiállítását.
Jelentős eltérések tapasztalhatók a fenti jogszabályok között a határon-túliaknak nyújtandó konkrét kedvezmények és támogatások formáját és mértékét illetően is. Egyébként ez utóbbiak adják a kedvezmény-
- 235/236 -
törvények lényegét és vonzerejét. A magyar jogszabály különbséget tesz a kedvezmények és támogatások között - a kedvezmények alanyi jogon járnak a magyar (és hozzátartozói) igazolvány birtokosának, a támogatásokat viszont pályázni kell. A kedvezményeket csak a Magyar Köztársaság területén lehet igénybe venni, a támogatások egy részét azonban a szülőföldön is meg lehet pályázni és kapni. A legvitatottabb ebben a tekintetben a legalább két gyermeküket a magyar nyelvű oktatást vagy nevelést biztosító intézménybe járató családoknak járó és szülőföldön nyújtható nevelési-oktatási támogatás képezi, amelyet főleg Szlovákia kifogásol. Fontos megjegyezni, hogy ezen támogatás értelemszerűen nem jár automatikusan, hanem pályázni kell azt az erre a célra létrehozott közhasznú szervezetnél. A szlovák jogszabály ettől eltérően csak Szlovákia területén biztosítja a kedvezményeket, amelyek viszonylag jelentősek, főleg a munkavállalás és tartózkodás területén.[12] A szlovén és román jogszabályok nemcsak a saját országuk területén kívánják kedvezményekben részesíteni a határon túl élő szlovénokat és románokat, hanem a számukra külföldön nyújtandó támogatásról is rendelkeznek. Igaz, itt elvben nem annyira a személyeknek szóló támogatásokról van szó, hanem inkább a közösségeknek nyújtandó segélyekről és juttatásokról, de a szlovén jogszabályban említett gazdasági előnyök és kedvezmények végső soron a konkrét gazdasági szereplők szintjén vehetők igénybe. A szlovén jogszabály ugyanis egyértelműen kimondja, hogy egyik célja az őshonos szlovén kisebbségek gazdasági helyzetének erősítése, a szlovén-szlovén gazdasági kapcsolatok élénkítése, a határon-túli szlovén takarékintézetek és bankok helyzetének megőrzése. Az ehhez szükséges eszközöket a Szlovén Köztársaság költségvetéséből merítik és az együttműködés érdekében egy külön alapot is létrehoztak. A magyar kedvezménytörvény nem ment ilyen messzire a határon-túli magyar szervezeteknek nyújtandó magyar állami gazdasági támogatások területén, főleg azért nem, hogy ne legyen kritizálható a versenysemlegesség elvének megsértése miatt. A román jogszabály ugyanakkor nagyon rövid és általános jellegű, a részletekbe nem megy túlzottan bele, nem ismer sem utazási, sem munkavállalási kedvezményeket.
- 236/237 -
A legtöbb most ismertetett kedvezménytörvény annak a kulturális-nyelvi nemzetfelfogásnak a következménye, illetve eredménye, amely jellemző az 1989 után elfogadott kelet- és közép-európai alkotmányok többségére, illetve bizonyos elemeiben fellelhető az egyes nyugat-európai alaptörvényekben is. Ugyanakkor le kell szögezni, hogy a kulturális-nyelvi nemzetfogalom egyes "nemzeti" változatai között is vannak különbségek, amelyek érezhetők az imént tárgyalt kedvezménytörvényeken, főleg azok személyi hatályának meghatározásánál. Itt főleg az adott nemzethez tartozás kritériumairól van szó. Az olyan kritériumok, mint a "származás", a "nyelvismeret", a "kulturális kötődés" ugyanis sokat elárulnak az érintett országokban domináló felfogásról, illetve az adott ország állami és nemzeti fejlődésének egyéb sajátosságairól.
Az olasz és román jogszabály nem tartalmaz egyértelmű kritériumokat arra nézve, hogy kit kell olasz vagy román nemzetiségűnek tekinteni. A szlovén parlamenti határozat sem foglalkozik különösebben ezzel a kérdéssel, csupán azt mondja ki egy helyen (III. fejezet 1. pont), hogy "A Szlovén Köztársaságnak a határon túli egyénekkel és szervezetekkel történő együttműködésében mérvadó azok nemzetiségi hovatartozása és a nemzeti közösség fennmaradásáért és fejlődéséért való tevékenysége."
Ezzel szemben a szlovák, bolgár, orosz és részben magyar törvény sokkal nagyobb figyelmet szentel ennek a kérdésnek. Különösen a szlovák jogszabály terjedelmes ebben a tekintetben. Azt mondja ki, hogy a külföldi szlovák igazolványt azon személy kaphatja meg, aki nem szlovák állampolgár, de szlovák nemzetiségű vagy etnikai származású és szlovák kulturális-nyelvi identitástudattal rendelkezik. Az etnikai származás alatt pedig azt érti, hogy a kérelmező vagy annak egyeneságbeli ősei közül valamelyik három generációig visszamenőleg szlovák nemzetiségű volt. A szlovák kulturális-nyelvi identitástudat alatt a törvény a legalább passzív szlovák nyelvismeretet, valamint a szlovák kultúrában való alapfokú tájékozódást vagy a szlovák közösségtudat aktív megnyilvánulásait érti.[13] A szlovák státustörvény tehát egyaránt fontosnak tartja a származási kritériumot és a nyelvi-kulturális kötődést, és ezt nyíltan ki is mondja. Hasonló a bolgár jogszabály is, amely értelmében legalább egy bolgár származású felmenővel kell rendelkezni, amit egyebek
- 237/238 -
mellett a bolgár ortodox egyház által kiállított igazolással lehet bizonyítani. Ezenkívül a törvény bolgár nemzeti öntudatot vár el. Itt is szerepel tehát a származás, mint kritérium, illetve kiderül, hogy a törvényhozó a bolgár nemzeti tradíciónak megfelelően fontos szerepet tulajdonít a nemzeti identitás vallási mozzanatainak is.
A magyar kedvezménytörvény ugyan alapvetően a szabad identitásválasztás jogából indul ki (ebben hasonlít a hazai nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvényre) és nem próbálkozik a magyarság kritériumainak direkt megfogalmazásával, közvetve mégis kiderül egy konkrét feltétel, amelynek meg kell felelni - a magyar nemzetiség vállalása nyilatkozat formájában. A nyilatkozat pedig, amelyet a határon túl működő ajánló szervezet előtt kell tenni, értelemszerűen (de nem a jogszabály szerint, hiszen ezt a törvény expressis verbis nem mondja ki) magyar nyelvű, tehát legalább bizonyos szinten a kérelmezőnek bírnia kell a magyar nyelvet. A jogszabály kiindulópontjául szolgáló nemzetfelfogásról sokat elárul azon "kritériumrendszer", amelyet a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) résztvevői dolgoztak ki 2000. decemberi ülésükön annak eldöntésére, hogy ki minősül magyar nemzetiségűnek, azaz kinek adható ki az ajánlás. Az ajánlás kiadásához eszerint a magyar identitás írásbeli kinyilvánítása, az ajánlás igénylése és a magyar nyelv ismerete szükséges. Az ajánló szervezet a különleges méltánylást igénylő körülmények esetén eltekinthet a magyar nyelvtudástól, akkor ha a kérelmező a következő feltételek legalább egyikének megfelel: az állampolgársága szerinti állam magyarként tartja nyilván, szülei közül az egyik magyar nemzetiségű, házastársa rendelkezik magyar igazolvánnyal, az egyik bejegyzett magyar szervezet nyilvántartott tagja, valamely egyházi nyilvántartásban magyarként tartják számon, magyar oktatási nyelvű közoktatási intézménybe járt legalább négy évet, vagy gyermekei magyar nyelvű közoktatási intézménybe járnak. (Fontos viszont megjegyezni, hogy ezek a MÁÉRT által megfogalmazott feltételek ugyanakkor jogi kötelező erővel nem rendelkeznek.) Mindez nagyjából összhangban van nem annyira az etnikai származásra, hanem inkább a nyelvre és a kulturális kötődésekre koncentráló, "befogadó" jellegű magyar nemzeti tudattal, amely főleg az elmúlt kétszáz évben a különböző etnikai származású személyek százezreit a magyar nemzetbe integrálta. A nyitottabb jellegre utal egyébként a hozzátartozói igazolvány bevezetése, amely mindenképpen a magyar státustörvény pozitívumai közé tartozik.
- 238/239 -
Különleges esetet képez az osztrák és az orosz jogszabály. Az osztrák jogszabály ugyanis nemcsak a Dél-Tirolban lakó németajkú személyekre vonatkozik, hanem az ott szintén őshonos ladinokra is. E két nyelvcsoporthoz tartozó nem osztrák állampolgárok jogosultak tehát azokra a kedvezményekre, amelyeket az idézett jogszabály számukra biztosít. A hangsúly tehát egyrészt a német, illetve ladin nyelven, másrészt a regionális hovatartozáson van. Az utóbbi fontosságáról az is tanúskodik, hogy a dél-tiroliak megsegítése és védelme Ausztriában nemcsak szövetségi ügy, hanem abban fontos szerepet játszik Tirol Tartomány is, ezzel is kihangsúlyozván a két Tirol történelmi és kulturális egységét. A két tartomány képviseleti gyűléseinek képviselői időnként látványos közös tanácskozásokat is tartanak. Az olasz származású dél-tiroliak viszont nem részesülhetnek a törvény nyújtotta lehetőségekből. Tehát ebben a kérdésben is erőteljesen érezhetők az osztrák sajátosságok - a német nyelvhez való kötődés, az erős regionális öntudat, valamint a szupranacionális identitás bizonyos elemeinek továbbélése.
A nemzetértelmezés szempontjából legérdekesebb jogszabály az Oroszországi Föderációnak a határon túl élő honfitársaival kapcsolatos állami politikájáról szóló 1999. évi 2670. sz. szövetségi törvénye. A nemzetértelmezési szempontból talán ezen jogszabály különbözik legjobban a többi kelet- és közép-európai jogszabálytól. A különbség főleg abból adódik, hogy Oroszország soha nem volt klasszikus értelemben vett nemzetállam,[14] a hagyományosan soknemzetiségű birodalomban pedig jelenleg az alkotmány szerint az összes hatalom forrása a soknemzetiségű nép. E kifejezés valóban találó, hiszen az Oroszországi Föderáció nagyon bonyolult struktúrájú és nemzetiségileg roppant heterogén állam. A további különbségek az elmúlt évtized fejleményeiből, főleg a Szovjetunió felbomlásának tényéből és az egyes posztszovjet utódállamok állampolgársági politikájából következnek. De milyen különbségről is van itt szó?
Először néhány szóval jellemezni kellene az orosz jogszabály szerkezetét. A jogszabály az Oroszországi Föderációt a korábbi Orosz Állam, az Orosz Köztársaság, az Oroszországi Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság és a Szovjetunió jogutódjának deklarálja. A honfitárs ter-
- 239/240 -
minust a törvény egyaránt kiterjeszti a külföldön állandó jelleggel élő orosz állampolgárokra, továbbá azokra a volt szovjet állampolgársággal rendelkező személyekre, akik a volt Szovjetunió utódállamaiban élnek és vagy megkapták ezen államok állampolgárságát vagy állampolgárság nélkül maradtak. A honfitárs kifejezés alatt végül azokat az emigránsokat (vichodci) is kell érteni, akik a fent felsorolt valamelyik jogelőd államból vándoroltak ki, rendelkeztek annak állampolgárságával, de már az új lakóhelyül szolgáló állam állampolgárai lettek, vagy megfelelő tartózkodási engedéllyel rendelkeznek, vagy állampolgárság nélkül maradtak. Végül honfitársnak minősülnek az összes fent említett kategóriának az utódai, kivéve azoknak a személyeknek az utódait, akik a külföldi országok "tituláris", azaz névadó nemzetéhez tartoznak. Ezen rendelkezés tehát kizáró jellegű és döntően a Szovjetunió volt tagállamainak többségi (bár e minősítés néha viszonylagos) nemzeteit érinti, amelyeket a szovjet érában a már említett tituláris jelzővel illettek (azaz észtek Észtországban, kazahok Kazahsztánban, stb.). Az orosz honfitársi törvény tehát nem egyszerűen etnikai jellegű, hiszen ezekkel az intézkedésekkel az ún. oroszajkú (azaz orosz nyelvű, kultúrájú, de nem mindig feltétlenül orosz etnikai származású) lakosságnak megadja a lehetőséget a honfitársi státus elnyerésére. (Észtországban például eredetileg az ukrán lakosság egy része, valamint az ottani zsidóság többsége minősült ilyennek).[15] A törvény általános, úgymond pozitív honfitársi definíciója is elég rugalmas ebből a szempontból, bár egyidejűleg zavarkeltő is. Eszerint "Honfitársnak minősülnek az egy államban született, és ott élő vagy valaha élt személyek, akik a nyelvi és vallási közösség, továbbá a kulturális örökség, hagyományok és szokások tekintetében fennálló közösség jegyeit viselik magukon, valamint ezeknek a személyeknek az egyeneságbeli leszármazottai."
Ebbe a kategóriába nemcsak a feltétlenül orosz pravoszlávnak minősülő személyek férnek bele, azért a vallási kritérium megemlítése némileg zavaró.[16] Tény az is, hogy az idézett megfogalmazás nem az orosz nyelvről és vallásról beszél. Ezt az is alátámasztja, hogy a jogszabály 17. cikkének 5. bekezdése a támogatás és védelem címzettjeként nemcsak az orosz, hanem az ország területén élő egyéb nemzetiségek nyelvét is megjelöli. Az Oroszországi Föderációban, illetve annak szubjektumai-
- 240/241 -
ban (megyék, kerületek, autonóm köztársaságok stb.) működő államhatalmi szervek elősegítik azt, hogy a honfitársaknak legyen lehetőségük elsajátítani az Oroszországi Föderáció nemzetiségeinek a nyelvét is. E cikk 6. bekezdése pedig kimondja, hogy az Oroszországi Föderáció elősegíti azt, hogy a honfitársak az Oroszországi Föderáció nemzetiségeinek anyanyelvén részesülhessenek általános oktatásban, ebbe beleértve az oroszországi (rosszijszkij) történelem és kulturális örökség oktatását is. Ebből látszik, hogy a honfitárs nemcsak az orosz, illetve oroszajkú személy lehet, hanem az egyéb "oroszországi" őshonos nemzetiségű személy is. Az orosz jogszabály tehát legalább szavakban igyekszik az utóbbiakat is belefoglalni "honfitársi politikájába". Az "oroszországi", azaz "rosszijszkij" jelző pedig inkább az államhoz kötődő territoriális fogalom, mint az "etnikaibb" jellegű "orosz", azaz "russzkij" fogalom.[17]
Egyébként az orosz jogszabály is ismeri a honfitársi mivoltát igazoló okirat, dokumentum (szvigyityelsztvo) fogalmát, amelyet vagy az orosz külképviselet vagy a belföldön működő belügyi szervek állítanak ki. A jogszabály rendelkezik a támogatásokról is, de csak meglehetősen általános formában. Ezenkívül Oroszországban ismerik a képviseleti jellegű társadalmi-konzultatív honfitársi tanácsok avagy bizottságok fogalmát, amelyek a szövetségi, illetve a tagállami államhatalmi szervek mellett működnek. Ezen tanácsok, illetve bizottságok létrejöttének módját és feladatait az Oroszországi Föderáció államhatalmi szervei határozzák meg. Eltekintve attól, hogy ez egy meglehetősen laza megfogalmazás, mégis érdekes abból a szempontból, hogy az orosz államhatalmi szervek mellett, az azok alkotta szabályok szerint hozza létre a honfitársi kunzultatív tanácsokat. Tulajdonképpen leginkább ezen intézmény hasonlít a MÁÉRT-ra, legalábbis az adott megoldás mögött húzódó eszmei síkon.
Az orosz honfitársi törvény tehát igyekszik reflektálni arra a tényre, hogy Oroszország egy soknemzetiségű ország, sőt birodalom, amelyben az oroszokon kívül régóta ott élő, őshonos helyi nemzetiségek és nem orosz etnikai származású, de elsődlegesen oroszajkú és kultúrájú emberek is élnek. Ezen személyek határon-túli hozzátartozóinak ugyanúgy joga van az Oroszországi Föderáció segítségére és védelmére, mint az etnikai oroszoknak. Talán itt meg lehet említeni, hogy a honfitársi iga-
- 241/242 -
zolványon, a konzultatív tanácsokon, az orosz politika főbb idevonatkozó irányelvein, a kapcsolattartás módján és a szomszédok megnyugtatását szolgáló néhány klauzulán túl az orosz jogszabály tartalmaz néhány nagyhatalmi indíttatású és stílusú fenyegetést is azon országok számára, amelyek diszkriminálják az oroszországi állampolgárokat és honfitársakat. Ilyenkor például az Oroszországi Föderáció újraértékeli az ezekkel az országokkal szembeni politikáját, illetve a nemzetközi jog normáinak megfelelő intézkedéseket hozhat. Ez a klauzula egyértelműen az orosz nagyhatalmi múltból táplálkozik.
A fentiekből kiderül, hogy mindegyik kedvezménytörvény sajátos történeti háttérrel rendelkezik, más eszmei és fejlettségi alapokból indul ki, ami néha meglehetősen eltérő megoldásokhoz és következtetésekhez is elvezethet. A kelet- és közép-európai kedvezménytörvények döntően a térségben domináns nemzetfelfogásból és az 1989 után rohamosan változó nemzetközi körülményekből erednek. Megjelenésük ezenkívül a globalizáció által elindított folyamatok egyik következménye. A globalizáció és regionalizáció ugyanis lassan, de biztosan hatással van a nemzetállamok jelenlegi helyzetére, erejére, a nemzeti szuverenitásról vallott gondolkodásra. Ezen jogszabályok eszmeileg főleg az azonos etnikai csoporthoz tartozó emberek között meglévő nemzeti szolidaritásra és a pozitív diszkrimináció elvére támaszkodnak. Ez utóbbit azonban nem azon állam biztosítja, amely területén élnek az érintett kisebbségek, hanem az ún. anyaország, azaz azon állam, amelyben él az adott nemzet tagjainak többsége. Kérdéses marad azonban, hogy az etnikai elv valóban tekinthető-e a jog modern elemének, nincs-e szó valamifajta visszatérésről a már túlhaladott állapotokhoz. Ezen az alapon azonban a kisebbségvédelmet is meg lehetne kérdőjelezni, hiszen a nemzeti és etnikai kisebbségek védelme is valahol az etnicitás szerepének elismerésén alapul. Figyelembe kell továbbá venni, hogy az ún. anyaországok lakosságának többsége nem tiltakozik az ilyen jellegű jogszabályok elfogadása ellen, hiszen bizonyos szolidaritást mégiscsak érez a határon túl élőkkel. Végül pedig a kedvezménytörvények megpróbálják növelni az érintettek emberi és polgári komfortérzését, új jogokat és jogosultságokat biztosítanak nekik, amelyek valamilyen formában kiegyenlítik azokat a hátrányokat, amelyek kisebbségi helyzetükből erednek.
- 242/243 -
A jog - a nemzetközi és belső egyaránt - folyamatosan fejlődik, hiszen az állandóan változó világ szükségleteire kell reagálnia. Természetesen a globalizáció, regionalizálás és az államok nagyobb nyitottsága is befolyásolja a fejlődését. Néhány évvel ezelőtt, sokkal konzervatívabb nemzetközi környezetben valószínűleg nehezebben születtek volna meg a kedvezménytörvény típusú jogszabályok, érvényesítésük útja pedig még a mostaninál is rögösebb lenne. Az ún. kedvezménytörvények, illetve honfitársi jogszabályok tehát paradox módon nemcsak az 1989 után bekövetkezett nacionalizáció, a kelet- és közép-európai nemzeti reneszánsz következményei, hanem egyidejűleg a globalizáció és a nyitottabb nemzetközi környezet termékei is.
* * *
by Iván Halász
Although the terms "people" and "nation" quite often appear in modern constitutions, their usage is not always clear and precise. Due to historical reasons the term "nation" can be more often found in the early Western-European constitutions than in post-socialist countries. The latter make a quite clear distinction between the usage of these two terms using the word "nation" in the cultural-linguistic sense. Thus the dominant term is "people" for the post-socialist countries except Poland. As a result of the cultural-linguistic concept of nation the so-called clause regarding responsibility as concerns the "ethnic compatriots" living outside their mother country appeared in the Constitution. Laws implementing these provisions have already been adopted in Slovenia, Slovakia, Romania, Bulgaria, Russian Federation and Hungary. The structure and the content of these statutes are similar, since they all guarantee their ethnic compatriots different rights, privilegies and benefits.■
- 243 -
JEGYZETEK
* Készült az OTKA T-35063. sz. kutatás keretében.
[1] PAVLÍČEK, V.: Ústavní právo a státověda. II. díl. Ústavní právo České republiky. Část 1. Linde Praha a.s., Praha, 2001. 149 -150.
[2] Egy részét ismerteti és összefoglalja HOBSBAWN, E.: Nacionalizmus kétszáz éve. Pannonica Kiadó, Budapest, 1999.
[3] A nyugat- és dél-európai alkotmányokból származó idézetek tekintetében a jelen írás döntően a Nyugat-Európa alkotmányai (szerk. Kovács I.). Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1988. és Nyugat-Európa legújabb alkotmányai (szerk. Kovács I.-Tóth K.). Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990. c. könyvekre támaszkodik. Ami pedig a rendszerváltás utáni kelet- és közép-európai alkotmányokat illeti, azok esetében az idézetek többsége a Kelet- Európa új alkotmányai (szerk. Tóth K.). JATE, Szeged, 1997. c. munkából származik.)
[4] JIRÁSKOVÁ, V.: Dokumenty k ústavním systémům. Karolinum. Praha, 1996.
[5] Novije konsztyituciji sztran SzNG i Baltiji (szerk. Dmitrijev, J. A.-Michaleva, N. A.). Manuszkript. Moszkva, 1997.
[6] PAVLÍČEK: i. m. 149-150.
[7] 1918 előtt a Cseh Korona országait alkotó három történeti tartományra való utalás főleg a morva regionalistákra való tekintettel került a cseh alaptörvény preambulumába, egyébként más közjogi jelentősége nincs. Jelenleg a Cseh Köztársaság a régi tartományi határokat figyelmen kívül hagyó önkormányzati kerületekre tagolódik, tény viszont, hogy tudati szinten még erős reminiszcenciák élnek a korábbi tartományokat illetően, különösen Dél-Morvaországban.
[8] KALLAS, M.: Konstytucja Rzeczypospolitej Polskiej. Wydawnictwa prawnicze PWN, Warszawa, 1997.
[9] GARLICKI, L.: Polskie prawo konstytucyjne. Zarys wykładu. Liber, Warszawa, 1999. 53.
[10] Joggal a Demokráciáért Európai Bizottsága (Velencei Bizottság): Jelentés a nemzeti kisebbségek számára az anyaállamok által biztosított kedvezményes bánásmódról. (www.htmh.hu/velence.htm) 8.
[11] Ezen jogszabályok ismertetésével részletesen foglalkozik: HALÁSZ I.-MAJTÉNYI B.: A magyar és a szomszédos államok "státustörvényei". Kisebbségkutatás, 2001/ 3. sz.; HALÁSZ I.-MAJTÉNYI B.: A magyar státustörvény a kelet-közép-európai jogi szabályozás tükrében. In: Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből (szerk. Szarka L.-Kovács N.). Akadémiai Kiadó, Budapest, 2002.
[12] Természetesen Szlovákia is támogatja a külföldön működő szlovák nyelvű oktatási és kulturális intézményeket, de erről nem a státustörvényben rendelkezik.
[13] Természetesen mindezt még külön meghatározott okiratokkal és tanúkkal kell igazolni.
[14] Talán nem is lehet az, a saját érdekében nem. Ettől függetlenül időnként megjelennek olyan törekvések, amelyek ebbe az irányba mutatnak, de többnyire kudarcra vannak ítélve.
[15] A Szovjetunióban a zsidóság hivatalosan nem felekezetnek, hanem nemzetiségnek számított.
[16] Bár történetileg ez részben érthető, hiszen Oroszországban évszázadokon keresztül érvényes volt a következő axióma: aki orosz az pravoszláv és fordítva.
[17] A "rosszijszkij" és a "russzkij" páros egymáshoz való viszonya némileg hasonlít a korábban Magyarországon is elválasztható etnikai "magyar" és territoriális országos "hungarus" fogalom kölcsönös viszonyára.
Lábjegyzetek:
[1] Halász Iván, Tudományos munkatárs, MTA Jogtudományi Intézete, Budapest, E-mail: halasz@jog.mta.hu
Visszaugrás
