Október 6-án a magyar nemzet - immár több mint 150 éve - az aradi tizenhárom és az első magyar miniszterelnök, Batthyány Lajos kivégzésére emlékezik. Ne törjük meg ezt a hagyományt, hajtsunk fejet a nemzet e nagyjai előtt ma is!
Tisztelt ünneplő közönség, hölgyeim és uraim! Ötven évvel ezelőtt az ország nem csak az aradi tizenháromra és Batthyány Lajosra emlékezett. Ezen a napon temették újra Rajk László kommunista vezetőt, akit más kommunista vezetők által kreált ún. koncepciós perben, ártatlanul ítéltek halálra és végeztek ki még 1949-ben. A rehabilitáció és a temetés jelzi, hogy Magyarország ekkor már mélyen benne volt az ún. olvadás folyamatában, amely Sztálin 1953-ban bekövetkezett halálával vette kezdetét és amely a Szovjetunióban és más kommunista irányítás alatt álló országokban magával hozta a kényszermunkatáborok fokozatos felszámolását, a deportálások megszüntetését, a rettegés, a félelem oldódását, egyszóval a sztálinizmustól való óvatos, fokozatos távolodást.
Nálunk ez a folyamat kormányváltáshoz is vezetett. 1953-ban megalakult a Nagy Imre-kormány, a nemzeti kommunista vonalat képviselő miniszterelnök meghirdette reformprogramját, s hozzákezdett annak megvalósításához, de - a diktatúrában teljesen szokatlan módon - ellenszélben: a kormány kezdettől fogva ki volt téve a sztálinista pártvezetés támadásainak. És hiába szerveződött meg egy kormánypárti erő, főként az értelmiség, írók, újságírók, szerkesztőségek, egyetemi oktatók részvételével, az Írószövetség aktivizálódásával, a Hazafias Népfront létrehozásával, e különös küzdelemben végül a kormány húzta a rövidebbet. A reformpolitika egyre inkább ellehetetlenült és 1955-ben Nagy Imrét formálisan is leváltották a Rákosi Mátyás által vezetett sztálinisták.
Az időnként lélegzetelállító események azonban folytatódtak. 1956 februárjában megtartották az SZKP XX. Kongresszusát, amelyen az új pártvezetés nyíltan is szakított a sztálinizmussal és a személyi kultusszal. A szellemet ezt követően Magyarországon már nem lehetett visszagyömöszölni a palackba. A párttaggyűléseken - moszkvai követelésre - fel kellett olvasni bizonyos részleteket Hruscsov titkos kongresszusi beszédéből, s ezt követően lázas viták kezdődtek, főként a Petőfi-körben. A nyáron Rákosiék betiltották a Petőfi-kör rendezvényeit, ám a kommunista pártszervezetekben ezt már hangos bekiabálásokkal fogadták és több száz pártszervezet tiltakozott a döntés miatt. A kommunista pártban, az MDP-ben ez korábban elképzelhetetlen lett volna.
A levegő ezen a nyáron Lengyelországban is felforrósodott: Poznanban munkáslázadás tört ki. A politikai következtetések levonása októberben gyorsult fel és hatalomra juttatta a nemzeti kommunista vonalat, élén Gomulkával. Magyarországon fölerősödött a lengyelek iránti hagyományos szimpátia és fölvetődött egy rokonszenvtüntetés gondolata.
Október közepén a szegedi egyetemisták újjáalakították a MEFESZT, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szervezetét, s az általuk megfogalmazott követelésekkel küldötteik megjelentek Budapesten és az ország más városaiban is. Pécsett, itt ennek az épületnek az udvarán október 22-én tartottak diákparlamentet mintegy ezer egyetemista és főiskolás részvételével; a diákparlament éles viták után 21 általános és 17 réteg-, illetőleg helyi érdekú pontban foglalta össze követeléseit. Ezek általában véve egybecsengtek a szegedi és a budapesti pontokkal, helyenként azonban kiegészítették és részletezték azokat. Követelték például a halálbüntetés eltörlését a politikai bűncselekmények körében, a pártvezetők széles körének felelősségre vonását, a második világháborús özvegyek és hadiárvák méltó ellátását, a történelemtanítás felülvizsgálatát, a parasztságot sújtó beszolgáltatás megszüntetését, adócsökkentést, a téeszek és az egyéni gazdák gépellátását.
A pécsi eseményekkel egyidejűleg, október 22-én tartották Budapesten a MEFESZ műegyetemi nagygyűlését. Ez a fórum 16 pontban foglalta össze a fő követeléseket, köztük az általános, egyenlő és titkos választásokat többpárti alapon, a magyar-szovjet és a magyar jugoszláv politikai, gazdasági és szellemi kapcsolatok felülvizsgálatát, az egész gazdasági élet átszervezését, a külkereskedelmi szerződések nyilvánosságra hozatalát, a teljes vélemény-, szólás- és sajtószabadságot, a politikai elnyomás jelképének, a Sztálin-szobornak az elbontását, a Kossuth-címer visszaállítását. A nagygyűlés döntött arról is, hogy október 23-án csendes tüntetést tartanak Budapesten. A Petőfi-kör vezetősége hosszú vita után csatla-
- 7/8 -
kozott a diákság követeléseihez és elhatározta, hogy részt vesz a tüntetésen.
Október 23-án a hatóságok először betiltottak mindenféle megmozdulást, majd nem egészen egy óra múlva a tilalmat visszavonták, s mindezt közvetítette a rádió. Azután megkezdődött: a március 15. téren és környékén hullámzik a tömeg, Sinkovits Imre fellép a Petőfi-szobor lépcsőjére és elszavalja a Nemzeti dalt. Más csoportok a lengyel nagykövetség környékén gyülekeznek, majd később csatlakoznak a nagy tüntetéshez, immár a Bem téren. Innen a mintegy két-háromszázezres tömeg visszafordul, a Parlament elé vonul és Nagy Imrét követeli. Hosszú várakozás után Nagy Imre megjelenik az Országház erkélyén és "Elvtársak!" megszólítással üdvözli a tömeget, mely erre kifütyüli. Végül azért meghallgatják.
Ezzel párhuzamosan a Városligetben különös népünnepély folyik: megpróbálják ledönteni a Sztálin-szobrot; nehéz feladat, de végül megoldják. És persze a rádió. Az első lövések. Aztán az ostrom. A fegyveres felkelés kezdete.
Tisztelt ünneplő közönség! Tudjuk, hogy október 23-a csak a forradalom első napja volt. Tudjuk, hogy mi követte, hogy Nagy Imre ismét miniszterelnök lett, hogy a szovjetek beavatkoztak, hogy ez a beavatkozás nem járt számukra sikerrel, hogy a hónap végére ismét létrejött Magyarországon a többpártrendszer, hogy ez kifejeződött a kormány összetételében is, s hogy Mindszenty bíboros szabadságharcnak nevezte a történteket. Épp így tudjuk, hogy a törvényes magyar kormányt a második szovjet invázió november 4-én eltávolította a hatalomból, s hogy a harcok még november második feléig folytatódtak, többek közt itt a Mecsekben, ahová a jogász és főiskolás zászlóalj jelentős része is visszahúzódott és a "mecseki láthatatlanok" néven vonult be a történelembe. Tudjuk továbbá, hogy a küzdelem ezt követően sem fejeződött be, hiszen sztrájkolt az ország, a munkástanácsok hatalmi tényezők voltak, tüntetésekre és sortüzekre került sor, s az új hatalom, a Kádár-kormány december 11-én kénytelen volt statáriumot hirdetni. És tudjuk, hogy miként csalták tőrbe Nagy Imrét, hogyan vitték Romániába, Snagovba, hogyan fogták perbe, ítélték el és végezték ki 1958-ban. És ismerjük Kádár János szerepét, árulását, be nem tartott ígéreteit, a nevéhez fűződő megtorlás méreteit. A kivégzettek, a bebörtönzöttek, a kényszerű menekülők számát, az ország vérveszteségét. És tudjuk, hogy ezekben az októberi napokban kulminált a szuezi válság, hogy az USA-ban választási kampány zajlott, hogy milyen értelmű táviratot kapott Hruscsov Amerikából, s hogy mit tett a magyar kérdésben az ENSZ.
Tisztelt kollégák, hallgatók, kedves vendégeink! Jean Jacques Rousseau a következőket írja a társadalmi szerződésről szóló művében: "Amíg egy népet engedelmességre kényszerítenek és az engedelmeskedik - jól teszi; mihelyt azonban lerázhatja az igát és le is rázza, még jobban teszi." - Nos, a magyar népet 1949-től engedelmességre kényszerítették: engedelmeskednie kellett egy rá erőszakolt, általa el nem fogadott társadalmi berendezkedésnek, és engedelmeskednie kellett egy külföldi hatalomnak, a Szovjetuniónak is. Am amint úgy érezte, hogy lerázhatja ezt a kettős igát, megkísérelte. És nem ment fejjel a falnak. Nem követelte a szocializmus teljes felszámolását, és nem követelte a Szovjetunióval való teljes szakítást sem. A magyar hagyományok szellemében törvényes forradalmat vívott, követeléseit egyebek közt a párizsi békeszerződés előírásaival és a hatályos magyar alkotmány rendelkezéseivel támasztotta alá. Megelégedett volna tehát egy kiegyezéssel, egy kompromisszumos megoldással.
Hogy volt-e ennek realitása? Nekem úgy tűnik, hogy volt. 1956 októberében a szovjet vezetés nem akarta elfogadni Gomulkát a lengyel párt élén, ezért katonai lépéseket kezdeményezett. Miután azonban lengyel részről határozott hadmozdulatokkal válaszoltak, Moszkva meghátrált és tudomásul vette a helyzetet. Egyáltalán nem volt elképzelhetetlen ezért a bizonyos keretek közt maradó magyar változások elfogadtatása sem. Megerősítik ezt a Kremlben történtekről immár nyilvánosságra került jegyzőkönyvek: ezekből kiderül, hogy a szovjet vezetés október 28. és 30. között a békés megoldás, a Nagy Imre-kormány elfogadása mellett foglalt állást. Mi több, Hruscsov egy fogadáson állítólag kijelentette, elképzelhető Magyarország valamilyen formában történő finlandizálása is.
Ezért nem csak heroikus erőfeszítésük, hanem reálpolitikai érzékük miatt is büszkék lehetünk a forradalom hőseire, e nagy népmozgalom részeseire. Nem annyira rajtuk, mint inkább a Quislingeken, és egyes felkészületlen, ügyetlen külső szereplőkön múlott a dolgok kimenetele.
Voltak persze, akik a magyar forradalomban és szabadságharcban a másik oldalon álltak. Rövid távon őket, hosszabb távon azonban a felkelőket, a nép nagy többségét igazolták az események. A létező szocializmus, bár nem 1956-ban, összeomlott - nem csak Magyarországon, hanem szerte Európában és a Szovjetunióban is. Ezen a rendszeren pedig a magyar forradalom ütötte az első nagy sebet. Ebben áll a forradalom szélesebb, Magyarországon messze túlmutató jelentősége.
A forradalom e szélesebb, tágabb jelentőségének van egy olyan összetevője is, amelyről viszonylag keveset beszélünk. Magyarország nyugati megítélése rendkívül negatív, rendkívül kedvezőtlen volt a két világháború után. A kilencvenes években ma-
- 8/9 -
gam is elcsodálkoztam, amikor nyugati országok egyetemi könyvtáraiban bele-belenéztem Magyarországgal foglalkozó könyvekbe. Nem akartam hinni a szememnek, amikor olvastam a meglehetősen elfogult, és velünk szemben bizony nagyon ellenséges fejtegetéseket. Ezt a rossz megítélésünket változtatta meg alapvetően az 1956-os forradalom és szabadságharc. Nem iktatta ki a régi, ellenséges és igazságtalan előítéleteket, de melléjük állított egy világraszóló pozitívumot, egy példátlan hősies tettet. Vigyázzunk erre az értékre, ne engedjük, hogy belső vitáink, ki nem hordott konfliktusaink kikezdjék, felmorzsolják. Nehéz dolog ez, melyre még nem találtunk jó megoldást.
Hölgyeim és uraim! Azzal, hogy 1956-ban nem sikerült leráznunk a kettős igát, szinte felmérhetetlen károkat szenvedtünk. Engedjék meg, hogy a gazdasági károkat csupán egyetlen adattal érzékeltessem: 1948-ban, a proletárdiktatúra kezdetén Magyarország egy főre eső GDP-je 80%-át tette ki Ausztria egy főre eső GDP-jének; 1989-ben, a proletárdiktatúra végén az egy főre jutó magyar GDP már csak 42%-a volt az egy főre jutó osztrák GDP-nek (a magyar szempontból kedvező vásárlóerő-paritás szerint számolva).
Ennél is nagyobb károkat szenvedtünk el azonban lelkiekben, szellemiekben, erkölcseinkben. Megrázó képet fest erről Csoóri Sándor az Egy nomád értelmiségi című írásában, mely írás - mondanom sem kell -, csak a rendszerváltozás után jelenhetett meg Magyarországon. A cikk 1978-ban született és mi, akkoriban még fiatal tanársegédek, ösztöndíjas gyakornokok ún. szamizdatban olvastuk, ha olvashattuk. Nos, Csoóri talán legfontosabb megállapítása így hangzott: "Korszakok múltak el tudatosításuk nélkül." - Mit jelent ez? Azt, hogy a szocializmusban élve nem tudtuk, mi történik velünk, nem tudtuk, hogy minek vagyunk a részesei, hogy miben állnak korunk valóságos kérdései, problémái. Csöndre ítéltettünk, s csak néztük messziről "a valóság és az eszmék megromlott kapcsolatát". Nem csak az utca embere, hanem az értelmiség, a magas kultúrát alkotó és fenntartó értelmiség is.
Hazugság volt az osztályrészünk: előbb az ötvenes évek "derűs, jókedvű diktatúrája", amelyben elnyomásunk, kifosztásunk, engedelmességre kényszerítésünk mellett azt is elvárták, hogy mindehhez mosolyogjunk, tapsoljunk, éljenezzünk; később a Kádár-korszak már beérte azzal is, ha lakatot teszünk a szánkra, illetőleg megmaradunk az ún. építő kritikánál.
A gondolkodásnak ez az előírt rendje vonatkozott a marxizmusra is. Marxot nem lehetett csak úgy szabadon értelmezni, olykor még olvasni sem. Jellemző, hogy Marx egyes műveit csak harmincéves késéssel publikálták magyarul, akkor sem a Marx-Engels Művei című sorozatban, hanem külön kötetben. Azokra a művekre gondolok, amelyek Nyugaton évtizedekkel korábban már óriási vitákat váltottak ki marxista-szociáldemokrata körökben. Paradox módon tehát lett volna még az ún. hivatalos ideológián belül is értékes, igen komoly muníció a létező szocializmus magyar valóságának megértéséhez, vagy ahogy Csoóri mondja, tudatosításához. De nem lehetett, vagy csak egy ideig és egy bizonyos pontig lehetett, aztán jött menetrendszerűen a kiátkozás.
Hadd mondjak el valamit a saját történetemből! Már a hetvenes évek közepe táján arra a következtetésre jutottam, hogy Marx elmélete egyfelől igazolja, másfelől viszont megkérdőjelezi a szocializmus létét. Marx eredetileg úgy gondolta - szólt az elméletem -, hogy a kapitalizmus spontán módon, a saját természetes alapzatán fejlődve, bármiféle szocializmus nélkül, közvetlenül vezet el a kommunista társadalomhoz. Ugyanakkor Marx szembesült azzal a kérdéssel is, hogy mi lesz, ha a munkások korábban hódítják meg a politikai hatalmat, mint ahogy annak eljönne az ideje. A válasz elméletileg tiszta volt: az ilyen "forradalmaknak" el kell bukniuk, hiszen nincs anyagi alapzatuk, azaz felépítményük ellentétben áll gazdasági alapzatukkal, végső soron a termelőerők fejlettségi szintjével. Mindezek ellenére Marxot azért foglalkoztatta a gondolat, hogy vajon nem tarthatja-e meg mégis a proletariátus a túl korán megszerzett politikai hatalmat, s nem használhatja-e fel a történelem - mondjuk így - felgyorsítására, a kommunizmus anyagi alapjainak gyorsított ütemű létrehozására? E második út, ahogy én láttam, sok fejtörést okozott Marxnak: egyes írásaiban kizárta ennek lehetőségét, más írásaiban nem. 1847-ben például ezt írta: "ha a proletariátus meg is dönti a burzsoázia politikai uralmát, győzelme csak átmeneti lesz, csak egy momentum lesz magának a polgári forradalomnak a szolgálatában - mint anno 1794 - mindaddig, amíg a történelem folyamatában, 'mozgásában' még nem teremtődtek meg azok az anyagi feltételek, amelyek szükségessé teszik a polgári termelési mód eltörlését, s ennélfogva a politikai burzsoáuralom végleges megdöntését is."
Az idézett szövegben a mozgás szó idézőjelbe van téve, s ez utalás Hegelre. Utalás arra, hogy ez a nagy történelemelmélet nem Marx saját találmánya. Hozzátehetjük, hogy még csak nem is Hegelé, hanem Kanté. Az idős Kant történetfilozófiai írásai vázolták fel először ennek a történelemszemléletnek a vezérfonalát, utalva a rövidített út perspektívájára is. - Lehetett ilyen kérdésekről a létező szocializmus szellemi életében vitát folytatni? Természetesen nem. A valódi elméleti kérdések helyét a propaganda, az agitáció, illetőleg a szakmai aprómunka uralta, mely
- 9/10 -
élesen elvált a valódi, a nagy és feszítő problémáktól. Ezt a szellemi mélyrepülést, ahogy én látom, azóta sem voltunk képesek kiheverni.
Hölgyeim és uraim! A filozófiai hermeneutika különbséget tesz az értelmezés, a magyarázat és az alkalmazás között, s úgy véli, a múlt műveinek, alkotásainak megértését alapvetően befolyásolja az időbeli távolság, melyet az alkalmazás eszközei nélkül nem hidalhatunk át. Mintegy párbeszédben kell állnunk a múlt vizsgált alkotásaival, jelenségeivel, s valamiképp alkalmaznunk kell az innen felénk sugárzó üzeneteket mai körülményeinkre. Ünnepi alkalmakkor a szónokok ezért szoktak arról beszélni, vajon mit üzen nekünk Szent István, Rákóczi vagy Kossuth és Deák.
Természetesen 1956 megértése sem képzelhető el ilyen alkalmazások, a múlt és a jelen ilyen összekötése nélkül. E tanulságok, üzenetek boncolgatására itt és most azonban már nem vállalkozhatom. Annyi mindenesetre bizonyos: "történelmileg úgy alakult," hogy az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójához közeledve éppenséggel van miről gondolkodnunk. ■
JEGYZETEK
* A fenti című előadás elhangzott 2006. október 6.-án, az 1956-os forradalom 50. évfordulója alkalmából a PTE Állam- és Jogtudományi Karán tartott ünnepségen, a Halasy-Nagy József Aulában.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi tanár.
Visszaugrás
