1787 októberében New York akkori öt napilapja közül négy közölni kezdett egy nyolcvanöt levélből álló sorozatot, amely arra igyekezte rábírni az állam választópolgárait, hogy hagyják jóvá az addigi laza konföderáció dokumentuma helyébe az év májusa és szeptembere között tizenkét állam ötvenöt küldötte részvételével Philadelphiában tartott Alkotmányozó Konvenció alapító atyáinak föderációs javaslatát. Az agitációra egyrészt azért volt szükség, mert New York állam polgárainak többsége ellenezte az államok szorosabb kapcsolatára épülő alkotmányos berendezkedést, másrészt a titkos philadelphiai viták nyomán kialakult alkotmánytervezet meglehetősen szűkszavúra sikeredett, ami nem szolgált magyarázatul a föderalizmus előnyeiről.
Az 1777-es konföderációs cikkelyek által létrehozott kormányzatot bíráló harminchat, és az új alkotmánynak a törvényhozásról, a végrehajtásról és a bírói hatalomról szóló fejezetét elemző negyvenkilenc levél alatt minden alkalommal a talányos Publius aláírás volt olvasható. Az álnév mögött valójában három jeles "alapító atya" rejtőzött.
Alexander Hamilton, aki előbb Washington hadsegéde, majd a konvención New York állam küldötte, később pedig pénzügyminiszter volt, írta a levelek mintegy felét. Harci sebesülése miatt csak viszonylag kevés, alapvetően külpolitikai témájú cikk fűződik James Jay nevéhez, aki spanyolországi nagyköveti tiszte után 1789 és 1795 között a Legfelső Bíróság elnöke, és a Nagy-Britanniával kötött egyezmény kidolgozója volt. A levelek közel felének a konvenció másik vezéralakja, Jefferson elnök későbbi külügyminisztere, majd 1809 és 1817 között az Egyesült Államok elnöke, James Madison a szerzője.
A sorozatot ismertető első levélben Hamilton drámai szavakkal szól saját államának polgáraihoz: "vagy elfogadjuk az új alkotmányt, vagy szétesik az unió". Értelemszerűen a későbbi leveleknek is a föderalizmus és ennek államszervezeti megoldásai a fő témája. Ehhez tartozik az erősebb szövetségi kormányzat megteremtése éppúgy, mint a kétkamarás képviseleti rendszer. Ez utóbbi a kilencedik esszében a "törvényhozás ellensúlyainak és fékeinek" rendszereként jelenik meg, amelyekben a szenátus féken tartja a képviselőházat. Ugyanakkor ebben az időszakban a képviselet még nem pártokra épül, sőt a tízedik levél szerzője, Madison nem is nagyon titkolja elítélő véleményét a pártrendszerrel kapcsolatban. (Más kérdés, hogy később maga is aktívan részt vett megszervezésében.) A 47-es számot viselő opus azt is világossá teszi, Madison nem kívánta a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom teljes szétválasztását, hanem olyan rendszert képzelt el, amelyben az egyes ágazatoknak csak "részleges befolyásolása" lehet egymásra, és "ellenőrzést gyakorolhatnak egymás tevékenysége felett".
Az utolsó előtti levélben Hamilton az alkotmány tervezetének legkomolyabb hiányosságáról szól, vagyis arról, hogy az nem tartalmazta a jogok jegyzékét. Érvelésében igyekszik megnyugtatni olvasóit, hogy az alkotmányszöveg azért több, jogokra és kiváltságokra vonatkozó előírást tartalmaz. Ilyen például a habeas corpus végzés felfüggeszthetetlensége, a visszaható hatályú törvényalkotás, illetve a nemesi címek adományozásának tilalma. Az alkotmány melletti agitációban odáig megy, hogy egyenesen azt állítja, a jogok jegyzéke még veszélyeket is magában rejtett volna: "Mert hát ugyan miért kinyilatkoztatni, hogy nem szabad olyasmit tenni, amire a szóban forgó jogkör nem is ad felhatalmazást? Például miért kellene kijelenteni, hogy a sajtószabadság nem korlátozható, amikor nem adományoztak olyan jogkört, amely módot adna a korlátozásra?" Szerencsére az alkotmányozók később nem vették egészen komolyan ezt az érvelést, és az 1791-ben elfogadott - azóta is Bill of Rights-nak nevezett - első tíz alkotmánykiegészítés közül a bíróságok által legtöbbet alkalmazott legelsőt éppen azzal kezdték, hogy "a kongresszus nem hozhat törvényt a sajtószabadság korlátozására."
A föderalista ugyan éppen New York állam polgárainak többségét nem tudta meggyőzni, de az Egyesült Államok ma is hatályos, sok ország számára mintául szolgáló alkotmányának elfogadásához bizonnyal jelentősen hozzájárult azzal, hogy leghitelesebb értelmezését adja az alkotmányozó atyák elképzeléseinek.
Hála az Atlantisz Könyvkiadónak és a kötetet szerkesztő és bevezető tanulmánnyal ellátó Ludassy Máriának, a 18-19. századi francia politikai filozófia kiváló szakértőjének, immáron magyarul is megjelentek az emberi jogok elmélete szempontjából egyik legjelentősebb liberális gondolkodó írásai. A kötetbe válogatott értekezések, szónoklatok, publicisztikák szisztematikus kifejtését adják Constant szabadságjogokkal kapcsolatos felfogásának, köztük hangsúlyozottan annak a meggyőződésnek, hogy a jogi formák szent-
- 185/186 -
ségének és sérthetetlenségének érvényesülniük kell minden körülmények között. Ez alól nem jelenthetnek kivételt azok a bírósági eljárások sem, amelyek a jogállam ellenségeinek ügyében folynak. Ne feledjük, Constant politikai filozófusi pályafutása éppen akkor indult, amikor a thermidoristák vérpadra küldték a jakobinus terror képviselőit. Ezért is nem vált Constant thermidor hivatalos ideológusává, miként -ahogy azt a Politikai alapelvek című írás igazolja - bíráló parlamenti szónoklataival és politikai publicisztikájával nem hagyott fel a restauráció ideje alatt sem.
Sosem téveszthették meg a klasszikus demokrácia-felfogásnak a népszuverenitásra hivatkozó tételei, folyamatosan figyelmeztetett azok veszélyeire, ahogyan A népszuverenitásról című írásában is: "A népszuverenitás elvont elismerése semmivel sem növeli az egyéni szabadságok összegét; és ha ennek a főhatalomnak olyan tág mozgásteret biztosítunk, amellyel nem szabad rendelkeznie, a szabadság elveszhet ezen elv ellenére, vagy éppen miatta."
A sajtószabadságról szóló esszében fejti ki legmódszeresebben a 18-19. századi liberalizmus elveit. Szavai ma is megfontolásra kell késztessenek mindenkit, beleértve a demokratikusan választott politikusokat is: "Az írásokkal mint ősellenséggel szemben hozott túlzott óvintézkedések teszik ősellenséggé a sajtót: ezek azok az óvintézkedések, amelyek a sajtónak sátáni befolyást tulajdonítva felnagyítják annak tényleges hatását." Úgy tűnik, ezt csak kivételes államférfiak voltak képesek felismerni. Constant ilyenként említi Nagy Frigyest, akinek uralkodása idején (17401786) Poroszországban a sajtó korlátlan szabadsággal rendelkezett. Az esszé meggyőzően igazolja a sok liberális gondolkodó által vallott tételt, miszerint valamennyi polgári, politikai szabadságjog illuzórikussá válik a sajtószabadság nélkül: "A forradalom majd' minden időszakában megsértették a bíróságok függetlenségét, ez a bűn azonban nem került nyilvánosságra." Ugyancsak rendkívül szemléletes az érvelése az előzetes cenzúrával szemben, miközben nem tagadja a szólást követően a jogi szankciók lehetőségét: "Azt a szónokot, aki rablásra, gyilkosságra, fosztogatásra szólít fel, megbüntetik beszédeiért, de ne kívánjátok megvonni az állampolgároktól a szólás jogát attól való félelmetekben, hogy közülük egyvalaki esetleg rablásra vagy gyilkosságra buzdíthat. Azon ember esetében, aki úgy él vissza a szabad mozgás lehetőségével, hogy szomszédai ajtaját feltöri, nem fogadható el a szabad mozgás követelése; ám ezen az alapon sem helyeselhető olyan törvény, mely mindenkinek megtiltja, hogy az utcára lépjen, mondván: félő, hogy az utcán sétálva valaki betörhet a házakba."
A vallásszabadságról szóló írásban olvasható liberális felfogás szintén megszívlelendő a nem történelmi egyházak ellen érvelők részéről: "De vajon nem egy régi szekta megoldásának következtében jött-e létre minden egyes megtűrt szekta?" Az egyéni szabadságról címet viselő munkában Constant túlmegy a negatív szabadság hagyományos liberális követelésén, és megfogalmazza a valamihez való, pozitív szabadság gondolatát is. A jogi garanciákról szóló cikkben a természetes jogokra hivatkozva bontja ki igazságosságfelfogását: "Semmiféle kötelezettséggel nem tartozunk az olyan törvényeknek, melyek nemcsak korlátoznak bennünket törvényes szabadságunkban (...), hanem az igazságosság és a szánalomérzet örök érvényű alapelveivel ellenkező tetteket parancsolnak meg nekünk, mert az igazságossággal és az emberiséggel ellentétes módon az ember csak természetének megtagadásával cselekedhet." Szubsztantív értelemben az emberi jogok tiszteletbentartását, az emberi méltóság megkérdőjelezhetetlenségét, eljárásjogilag pedig a visszamenőleges jogalkotás tilalmát olvashatjuk ki írásából, mint a constanti törvény-fogalom összetevőit.
Az ipar szabadságáról írott esszében a klasszikus laissez-faire libertárius gazdasági elveit képviselve állapítja meg, hogy minden állami beavatkozás szükségképpen gazdaságilag diszfunkcionális, ugyanakkor itt is leszögezi a hagyományos szabadságokkal kapcsolatos elkötelezettségét: "Semmiképpen sem szeretném a kereskedelem szabadságát egy sorba helyezni a polgári szabadságjogokkal."
A kötet címadó írása az ókori kollektív és a modern individuális szabadság-fogalmat értelmezi, egyértelműen az utóbbi javára: "Mi már nem élvezhetjük az ókoriak szabadságát, amelynek lényege a kollektív hatalomban való tevékeny és állandó részvétel volt. A mi szabadságunknak a magánfüggetlenség élvezetében kell állnia." Ugyanakkor ez egyszersmind állásfoglalás a liberalizmus és a republikanizmus mai vitájában is az előbbi javára, hiszen - érvel Constant - a kollektív szabadság eszméje egységes államvallást, egységes állami nevelést feltételez, vagyis mindannak az ellentétét, amit a modern liberalizmus a szabadságon ért.
Michel Foucault, a nagy hatású francia társadalomfilozófus 1973-ban ötrészes előadást tartott a riói egyetemen. Az előadások témájául olyan kérdéskört válasz-
- 186/187 -
tott, amely azután, más művek mellett a Felügyelet és büntetés című könyvében került részletes kifejtésre. Az előadás-sorozatban Foucault a nyomozás és a vizsgálat mint a tudományos kutatás gyakorlati mintáinak elemzésétől jut el a panoptizmus hatalomtípusának, a börtön mint társadalmi intézmény születésének, a "veszélyes" emberek totális intézményekben való elszigetelésének gyakorlatáig. Olyan intézményekben (gyár, kórház, elmegyógyintézet, javítóintézet, iskola, árvaház, dologház, börtön), amelyekben az elhelyezés alapjául "az illető által képviselt magatartásformában rejlő lehetőségek" szolgáltak. "Mire szolgál ez az intézményhálózat? A következőképpen írhatjuk le funkciójukat: ezeknek a pedagógiai, orvosi, büntető vagy ipari létesítményeknek megvan az a szerfelett különös sajátosságuk, hogy ellenőrzésüket és felelősségüket kiterjesztik az egyéni élet idejének egészére vagy csaknem egészére; márpedig ez azt jelenti, hogy bizonyos értelemben az emberi élet teljes időbeli dimenzióját gondozásba veszik."
Nos, az elszaporodott emberiség modern tömegtársadalmai aligha létezhetnek az ellenőrzést végző intézmények nélkül. A feladat azok humanizálása. Az ellenőrző intézmények humanizálása az egyén jogain keresztül az ellenőrzőket ellenőrző újabb társadalmi intézményekig - az Emberi Jogok Európai Bíróságától a pszichiátriai betegek jogait védő NGO-kig - vezet. Ezek feladata pontosan az, hogy megakadályozzák "egyfajta tudás összeállítását." "Ez a tudás manapság nemcsak annak eldöntését segíti elő, hogy valami megtörtént-e vagy sem, de arról is felvilágosítást ad, hogy az egyének megfelelően, szabályszerűen viselkednek-e, s hogy képesek-e fejlődés felmutatására. (...) Rendező elve a norma, fő kérdése a normalitásra és a helyességre vonatkozik."
Sikerül nekik?
A strasbourgi székhelyű Európai Emberi Jogi Bíróság Magyarországot mindeddig az Egyezményben biztosított egyetlen emberi jog megsértése miatt sem marasztalta el. Mi lehet ennek az oka?
Gondolhatnánk, hogy a magyar állami szervek minden esetben az Egyezmény betűit megtartva működnek, a tények azonban másra engednek következtetni. Hazánkban a polgárok és jogi képviselőik sokszor nem is tudnak arról, hogy bizonyos esetekben, amikor az emberi jogi jogsértések a rendelkezésre álló hazai jogi fórumrendszer keretei között nem orvosolhatóak, érdemes az Emberi Jogi Bíróságnál kopogtatni. Ha viszont a Strasbourgba fordulás gondolata fel is merül, további akadályt jelenthet a strasbourgi jog ismeretének hiánya. Ezen kívül figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy az ügyek a legtöbb esetben el sem érik a Bíróságot, hanem azok már a bizottsági szakaszban rendeződnek, illetve hogy a felek, tehát a jogaiban sértett polgár és az állam közötti megegyezés megszülethet még mielőtt az ügy a Bíróság elé kerülne.
Grád András most megjelent Kézikönyv a strasbourgi emberi jogi ítélkezésről című munkájának előszavában elsősorban a jogásztársadalom azon képviselőit szólítja meg, akik tisztában vannak azzal, hogy Magyarország 1992. november 5-én ratifikálta az Európai emberi jogi egyezményt, ám magáról a konvencióról és az annak nyomán kialakult esetjogról nem rendelkeznek ismeretekkel. Az Egyezmény megerősítése eredményeképp ugyanis megnyílt a lehetőség arra, hogy az a polgár, akinek emberi jogait valamely magyar állami szerv döntésével vagy intézkedésével megsértette, jogsérelme orvoslását az Egyezmény által felállított Bizottságtól, illetve Bíróságtól kérje, ám a strasbourgi szervek működése és gyakorlata ismeretének hiányában kevesen vállalkoznak ügyfeleiknek e testületek előtt való képviseletére.
Grád András azt a célt tűzte ki könyve megírásakor, hogy ez a jogászréteg gyors, pontos és a lehetőségekhez mérten részletes információt kapjon a strasbourgi joggyakorlatról. Ennek érdekében a könyv praktikus tanácsokkal segíti az Egyezmény által felállított nemzetközi testülethez fordulást fontolgatókat. Az első három fejezet bemutatja, hogy milyen követelményeknek kell megfelelnie a strasbourgi szervekhez benyújtott kérelemnek, milyen eljárás során állapítják meg, hogy a panasz elbírálásra alkalmas-e, illetve hogy milyen akadályai lehetnek a kérelmek elfogadhatóvá nyilvánításának. A könyv további fejezeteiben a szerző részletesen foglalkozik az Egyezmény cikkeiben foglalt emberi jogokkal kapcsolatos, a Bizottság és a Bíróság által kialakított joggyakorlattal, segítve ezzel a jogi képviselőket, akik valamely ügyfelük esete kapcsán a strasbourgi szervek igénybevételének gondolatával kacérkodnak.
Szabad immár az út az emberi jogi jogérvényesítés előtt, hiszen ahogyan a kézikönyv szerzője fogalmaz: most már nincs kibúvó, van miből megtanulni a strasbourgi jogot.
Sok szerencsét!
- 187/188 -
A Furmann Imre vezette NEKI 1994 óta adja ki a magyarországi cigánysággal szembeni mindennapi rasszizmust pontosan dokumentáló Fehér füzeteket. Ezúttal hat kiváló újságírót és egy remek fotóriportert kértek meg, láttatnák a maguk eszközeivel e jogsértéseket a szereplők - elkövetők, áldozatok és a bámész közönség - megszólaltatásával. Miként a dokumentumok, úgy e riportok olvastán sincs semmi okunk az örvendezésre. Mert megdöbbentőek Prieger Zsolt roma holocaustról szóló szép írásában az egyik túlélő riportalany szavai: az elhurcoltakkal olykor piszkosabbak voltak a magyarok, mint a németek. Másfelől igaza van Bíró Andrásnak, aki az előszóban akként magyarázza a kötet címét, hogy a szomorú esetek egyszersmind az áldozatok egyre csökkenő félelmét, és ezzel talán a megaláztatásokba való beletörődést sugalló "ácsi"-kultúra végének kezdetét is példázzák.
Erős Ferenc 1994-es, a cigánysággal szembeni előítéletekről folytatott vizsgálatának tanúsága szerint például a válaszolók kilencven százaléka egyetértett azzal a megállapítással, hogy "a cigányok gondjai megoldódnának, ha végre elkezdenének dolgozni". Vagy a megkérdezettek hatvanhét százaléka azonosult "a bűnözési hajlam a cigányok vérében van" kijelentéssel. Ugyanez az előítélet munkál a sátoraljaújhelyi polgármester szavaiban, aki Kibédi Varga Sándor riportjában is büszkén vállalja a kitelepíteni tervezett cigány családokkal kapcsolatos véleményét, amit már a Magyar Televízió nyilvánossága előtt sem restellt: "valahol ha valamiben a gének behatárolnak valamit, akkor ebben az esetben sajnos így van". De sajnos még az Andrassew Iván riportjában megszólaló bátor ügyvéd, aki el merte vállalni egy cigányember védelmét három rendőrrel szemben, sem tud különbséget tenni ok és okozat között, midőn így vélekedik: nem mindig teljesen alaptalanok az előítéletek, most is kilencven százalékban cigányok ülnek a fogdában.
Cseri László riportja Góman Gyula esetéről, akit cigány volta miatt nem szolgáltak ki egy pécsi vendéglőben, is igazolja az Erős-féle vizsgálatnak azt az adatát, mely szerint a megkérdezettek negyvenkilenc százaléka vélekedett úgy: "csak helyeselni lehet, hogy vannak még olyan szórakozóhelyek, ahová a cigányokat nem engedik be". A vendéglős büszkén meséli az újságírónak, milyen sokan gratulálnak, hősként ünneplik, a hivatalok is "nagyon pozitívan állnak hozzá", reklám is volt neki az ügy, aminek nagyon sok előnyét élvezi a mai napig is.
Persze, bármennyire is elkeserítőek a történetek, mindegyikben megtalálhatóak a félelem végének jelei is. Ha csak annyi is, mint a Pogány Ira által megírt esetben, hogy a roma fiatalasszony kismagnójával fejbevágja az őt gyalázó rendőrt. Vagy a Czene Gábor riportjában szereplő, a rendőrök által rákkeltő benzidinnel kezelt cigányember az Emberi Jogok Európai Bizottságáig ment igazáért. A Furmann Imre által képviselt Góman Gyula pedig Magyarországon először nyert jogerősen pert faji diszkriminációs ügyben, ami elindítójává válhat egy, a mainál sokkal következetesebb és szigorúbb antidiszkriminációs jogalkotásnak és jogalkalmazásnak. (A precedensértékű bírósági ítélet szövegét lásd a Fundamentum 1998. évi 1-2. számában.)
Azokban a napokban, amikor ez a könyv megjelent, az újságok bűnügyi rovatában vezető helyen szerepelt egy hír, miszerint egy rabbiátus férj - foglalkozására nézve hentes - feldarabolta, majd megfőzte válófélben levő feleségét. A férj kegyetlenkedését tovább már nem tűrő feleség elszánja magát, hogy mégis elválik fenyegetőző urától, aztán az utolsó tárgyalás előtti napon az asszony hirtelen eltűnik, ismerősei rögtön rosszat sejtenek, bejelentik a rendőrségen, ahol rutinszerűen felveszik az eltűnt személyek hosszú listájára, a rokonok folyamatosan érdeklődnek, még semmi hír felőle, hangzik a lakonikus válasz, egy hét múlva végre beindul a nyomozás, megkeresik a férjet, aztán majd egy hónap múlva a szörnyű gyanú bizonyosság válik: a férj beismeri tettét.
Morvai Krisztina két éven át kutatta a feleségbántalmazás magyarországi gyakorlatát. Több mint hatvan interjút készített a családfő terrorjától szenvedő nőkkel és gyerekekkel, ezer bírósági aktát tanulmányozott át, átolvasta a legfontosabb hazai és nemzetközi jogszabályokat és dokumentumokat. A neki elmesélt eseteket már-már naturalisztikus hűséggel tárja az olvasó elé, mint írja, természetesen nem a szenzációhajhászás, hanem a figyelemkeltés és a változtatás sürgetésének szándékával. A fejezetcímek egy pillanatig sem hagynak kétséget afelől, hogy bizony döbbenet és sokk vár az olvasóra: "Gyötört, ütött, megerőszakolt..." "Pont olyan volt, mint azokban a szörnyű filmekben, csak én a gyerek miatt nem is sikíthattam." "Nem fáj semmim. Csak mindenem."
A büntetőjogász szerző nem elégszik meg a tárgyilagos megfigyelő és elemző szerepével, a házasságon
- 188/189 -
belül erőszak áldozatául esett nőknek gyakorlati tanácsokkal is kíván segíteni, hogy lássanak reményt a reménytelenségben, hogy rádöbbenjenek: a hallgatás nem tarthat sokáig, és hogy tudják, merre induljanak, hogyan meneküljenek ki a mindennapi borzalomból.
Pénz olvasva, asszony verve jó, idézi valahol a kedélyes mondást a szerző. A könyv témájához is illő szenvedő szerkezetnél maradva: ez a könyv félretéve volna jó. Ha aktualitását vesztené. Egy darabig még ott a helye a könyvespolcainkon.
A kötet a Rendőrtiszti Főiskola hallgatói számára készült, akik a rendszerváltás óta vizsgát tesznek "emberi jogi alapismeretekből" is. A szerzők meggyőződése szerint azért szükséges az alapvető jogok megismertetése a leendő rendőrökkel, mert "a rendvédelmi munkának olyan irányba kell fejlődnie, hogy az emberi jogok érvényesülésének egyik biztosítéka legyen." Ezt a célt szolgálta az új, a korábbiakhoz képest jelentősen kibővült főiskolai jegyzet megjelentetése. Úgy tűnik, a kötet szerzői is azt tapasztalták, hogy a diplomát szerzett rendőrtisztek a gyakorlatban sorra megbuknak emberi jogi ismeretekből.
A jegyzet bemutatja az emberi jogok kialakulását, fejlődéstörténetét és szerepét az egyes államok jogában, valamint a nemzetközi jogban. Ismerteti az alapvető jogok főbb csoportjait és azok hatályos magyar szabályozását. Ezek mellett külön fejezet szól az emberi jogok és a rendvédelem kapcsolatáról, a rendőri tevékenység alkotmányos korlátairól.
A kötet nagy előnye, hogy közérthetően, lényegre törően foglalja össze a legfontosabb tudnivalókat az emberi jogokról. Ezért nemcsak a rendőrtiszti főiskolások számára jelent nélkülözhetetlen tananyagot, hanem haszonnal olvashatják mindazok, akik tárgyszerű alapozásra szorulnak emberi jogi ismeretekből. Sőt, joghallgatóknak is ajánlható, hiszen a jogi egyetemek még nem adtak ki önálló jegyzetet e témakörben. Talán ez is az egyik oka annak, hogy a képzett rendőrök mellett gyakran a jogászok is megbuknak a gyakorlatban emberi jogi alapismeretekből.
"Nincs kizárva, hogy előítéletesen közelítek a rendőretnikum felé" - mondta valamikor Solt Ottilia. Az ő ítéletei a rendőrségről semmiképpen sem szorultak felülvizsgálatra, ugyanakkor a "rendőretnikum" kisebbségekkel kapcsolatos előítéletes gondolkodását mindenképpen alakítani kell, mert az gyakran válik súlyos konfliktusok, sőt tragédiák forrásává.
Az Alkotmány- és Jogpolitikai Intézet által a közelmúltban kiadott szöveggyűjtemény elsősorban a leendő rendőrtisztek oktatásában használható, de segítséget jelenthet az államigazgatásban és az önkormányzati igazgatásban dolgozók számára is. A kötet tartalma imponáló: az első fejezet a kisebbségi ügyek kezelésének nemzetközi jogi és belső jogi normáit tartalmazza. A második fejezetben több állami, rendőrségi dokumentum olvasható, melyek a cigányság élethelyzetének javítását és az esélyegyenlőtlenség mérséklését célozzák. A harmadik fejezet tanulmányokat tartalmaz a rendőrség és a cigány kisebbség viszonyáról, a negyedik fejezet pedig a kisebbségi ombudsman, a cigányszervezetek és a jogvédő irodák tapasztalatait összegzi, míg a záró fejezetben interjúk és publicisztikák találhatók. A kötet függelékben közli a kisebbségi ügyekkel foglalkozó állami, önkormányzati szervek és civil szervezetek adatait.
Mivel a kiadvány a könyvesboltokban nem kapható, az érdeklődők a könyvtárakban férhetnek hozzá, valamint érdeklődhetnek a kiadónál is. ■
Visszaugrás
