Jelen elemzés, arra tesz kísérletet, hogy tágabb kontextusba helyezve a Bosznia-Hercegovinában 2018. október 7-én sikeresen lezajlott parlamenti és kollektív államfőválasztásokat, bemutassa a választások eredményeit és lehetséges következményeit, továbbá, hogy ismertesse a választási rendszer főbb vonásait és a körülötte kialakult anomáliákat. A lezajlott parlamenti és kollektív államfőválasztási eredmények csak keveseknek okozhattak különösebb meglepetést, mivel továbbra is folytatódik az a közel negyed évszázados tendencia, hogy a politikai diskurzus elsősorban nem elvi, hanem az országot behálózó és uraló etnikai törésvonalak mentén szerveződik. Az újonnan megválasztott alsó- és felsőházi parlamentek és a kormányok is a már jól ismert gyakorlat mintájára egyaránt etnikai törésvonalak mentén alakultak és alakulhatnak majd meg, konzerválva és előrevetítve a múltban már megtapasztalt politikai cselekvéseket és forgatókönyveket. Az írás feltárja, hogy a választásokat megelőző kampányidőszak és a választási eredmények is sokadszorra mutattak rá arra az alapproblémára, hogy a nemzetközi közösség és az egyes helyi szereplők elvárásai ellenére az etnikai elvet meghaladó politizálásnak, vagy az államérdeknek legalább az etnikai érdekkel azonos szintre (és nem magasabbra) történő emelésének továbbra sincs reális esélye az országban, holott leginkább ez jelenthetne kitörési lehetőséget a kialakult helyzetből. Az államélettel kapcsolatos olyan nézeteltérések mögött, mint amilyen az állam felépítése, az alkotmányos hatalommegosztás, az állami szintű választási törvény, a Sejdic-Finci-ügy vagy akár Szerb Köztársaság Napjának megünneplése kivétel nélkül az etnikumok közötti ellentétek és a bizalmatlanság húzódnak meg. Pozitívum és reménykeltő azonban, hogy alkalmanként egy-egy olyan "össznemzeti ügy" mögé, mint amilyen például az Európai Unióhoz való csatlakozás, rendkívül felemás dinamikával ugyan, de sikerül felsorakoznia a feleknek. Az írás végkövetkeztetésként megállapítja, hogy a daytoni megállapodás ma már inkább az ország fejlődésének gátja, mintsem elősegítője, hiszen egy olyan állami struktúrát hozott létre, mely nem képes megfelelő válaszokat adni az államot feszítő jelenkori kihívásokra. A megoldások azonban egyelőre nem igazán körvonalazódnak.
- 73/74 -
A nyolcvanas évek végén újjáéledő és a kilencvenes évek elejére felerősödő etnikai ellentétek rövid időn belül elemi erővel törtek a felszínre és borították lángba a Balkán egy részét. A nacionalizmus mentén történő éles szembenállás a huszonegyedik század küszöbén nemzetállami reneszánszt eredményezett a térségben. Az újonnan függetlenné vált egykori Jugoszláv tagállamok túlnyomó többségére az etnikai homogenitás volt jellemző, vagy legalábbis homogénebbek voltak, mint Bosznia-Hercegovina, ahol a történelem három nagyobb népcsoportot zárt egy állam keretei közé. Amíg a hat függetlené vált tagállam közül öt esetben unitárius állammal találkozunk, ahol tisztán lehatárolható az egy államalkotó nemzet és a nemzeti közösségek viszonyrendszere, addig Bosznia-Hercegovina esetében egy föderális állammal találjuk magunkat szemben, amelyet a három államalkotó nemzet egymáshoz és az egyéb nemzeti közösségekhez való viszonyrendszer strukturál. Ha az értelmezési keretet kicsit módosítjuk és Szlovénia és Horvátország helyett a Nyugat-Balkán térség további két államát, Albániát és Koszovót vonjuk be az összehasonlításba, hasonló képletet kapunk. A térség államainak vizsgálata során jól láthatóvá válik, hogy a népességszerkezet különbözősége a pártpolitikát szervező elvet is erőteljesen befolyásolja. Amíg a Nyugat-Balkán etnikailag homogénebb államaiban (Albánia, Koszovó, Észak-Macedónia, Montenegró, Szerbia) a legnagyobb pártok elsősorban jobb- és baloldal dichotómia mentén szerveződnek, addig Boszniában, az ország domináns, vezető pártjait a három államalkotó nép etnikai alapon szerveződő pártjai képezik. Annak a három államalkotó népnek a pártjai, amely népek a boszniai háború idején komoly, sok esetben máig fel nem dolgozott sérelmeket és traumákat okoztak egymásnak. Ezen közelmúltbeli tapasztalatok ellenére kellett volna a háború befejezését követően egyből és kellene azóta is közösen megoldani mindazt a tömérdek, boszniai államélettel kapcsolatos társadalmi és gazdasági problémát, ami egy felkészült és egységes államvezetés számára is komoly kihívásokat jelentene (és amit egyébként a 2015 júliusában széles társadalmi konszenzus mellett elfogadott Reform Agenda[1] tartalmaz), továbbá kormányozni és koordi-
- 74/75 -
nálni[2] az államot stratégiai célja az európai uniós tagság[3] irányába. Ennek tükrében nem meglepő, hogy a nemzetközi közösség polgári és katonai jelenlétére és felügyeletére[4], az állami szuverenitás korlátozására szükség volt - és van ma is - ahhoz, hogy a háború utáni békét biztosítani, az ország fejlődésének dinamikáját pedig több-kevesebb sikerrel növelni lehessen. Indokolt ez azért is, mivel számos olyan alapvető kérdés tekintetében, mint amilyen az állam felépítése[5], az államalkotó népek benne elfoglalt helye, vagy az alkotmányos hatalommegosztás (közigazgatási hatáskörök megoszlása)[6], képtelenek megegyezésre jutni az érintett felek.[7] Az országot alkotó két entitás közül, talán valamivel egyszerűbb a helyzet az etnikailag homogén és centralizált Szerb Köztársaságban (Republika Srpska RS) (területe az állam 49%-át alkotja), mivel ott a szerb dominancia következtében a szerb pártoknak "csak" egymással kell versenyezniük, megküzdeniük. Árnyaltabb a kép a kantonokkal[8] tagolt bosnyák-horvát Föderációban (területe az állam 51%-át alkotja), ahol az entitáson belül mind a horvát, mind pedig a bosnyák fél gyakran kétfrontos harcot folytat. E két népcsoport esetében az érdekképviseleti szerveknek széttöredezettségük következtében a csatáikat gyakran egymással, majd az entitás másik államalkotó népével, és számos esetben állami szinten a harmadik államalkotó néppel is meg kell vívniuk. Annak ellenére, hogy Bosznia-Hercegovina szekuláris állam, informális módon a vallási intézmények is komoly szerepet játszanak a meglévő etnikai törésvonalak elmélyítésében, kiváltképp a választások előtti időszakokban.[9]
- 75/76 -
Az állam etnikai összetettsége miatt a délszláv háború boszniai lezárását követően, az igazságosságra törekvés jegyében egy rendkívül komplex választási rendszert és közigazgatási struktúrát hoztak létre. Mindezt azért, hogy mindhárom, az állami szintű alkotmányban rögzített államalkotó nép egyenlő módon kivegye részét az állam irányításából, továbbá, hogy bizonyos mértékig az államot alkotó, az alkotmányban egyéb jelzővel aposztrofált népcsoportok is beleszólással bírjanak a politikai folyamatokba. Ezért került sor például számos szövetségi állam vagy heterogén társadalom mintájára a kétkamarás törvényhozás[10] felállítására, mely kiváló eszköze lehet a "létfontosságú nemzeti érdekek"[11] érvényesítésének, valamint a demokráciadeficit és a társadalmi feszültségek csökkentésének. Az etnikumok közötti egyensúlyozási, az etnikai mérnökösködési[12] kísérletek eredményeképpen azonban napjainkig nem módosult az a gyakorlat, hogy az emberi jogok alapvetően a három fő etnikum jogait jelentik[13], amely következtében a képviseleti rendszer különböző szintjein a képviselők nem magát az állampolgárt, hanem egy-egy adott etnikumot képviselnek. E jelenség elsősorban annak tudható be, hogy a politikai értelemben vett állampolgárt az állami szintű alkotmány normatív része - a preambulum rendelkezésének ellentmondva - tulajdonképpen megsemmisíti az etnikai értelemben vett állampolgár javára.[14]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
