Napjainkra bebizonyosodott, hogy a szabadságvesztés alkalmazása nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Nem képes megvalósítani célját: az elkövető megjavítását, visszatartását a további bűncselekmények elkövetésétől; csupán arra az időre hatástalanítja, amíg a büntetését tölti. Érvényesülnek viszont a negatív hatások; az elítélt kikerül megszokott környezetéből, ahová aztán nehezen vagy egyáltalán nem illeszkedik vissza. Különösen káros a rövidebb tartamú szabadságvesztés, hiszen néhány hónap nem elég arra, hogy valamilyen kezelési, gondozási program segítségével megvalósuljon az elítélt reszocializációja, és az elrettentő hatás is csekély. Ugyanakkor korábbi kapcsolatai megromolhatnak, elvesztheti állását, s a börtönlét maga elősegítheti azt is, hogy az elítélt bűnözőként kezdjen tekinteni magára, s a későbbiekben e szerint is viselkedjék.
Emellett a szabadságvesztésbüntetés végrehajtása és a kiszabásig vezető út, azaz a bírósági eljárás igen költséges az állam számára. Mindezek következtében kialakult az alternatív büntetési formák iránti igény.
Barabás A. Tünde, az Országos Kriminológiai Intézet osztályvezetőjének könyve a fenti problémával és annak megoldási lehetőségeivel foglalkozik, a legnagyobb hangsúlyt a - nemcsak a bűncselekmény elkövetője, de áldozata számára is számos előnnyel járó - mediációra fektetve.
A könyv első fejezete a büntetések fejlődéséről szól. Megtudhatjuk, hogy a szabadságvesztés évszázadokon keresztül csak őrző funkciót töltött be a büntetés - például a halálbüntetés - végrehajtásáig. Elődeink számára nem volt ismeretlen az áldozat tettes általi kárpótlása, sőt, az volt a jellemző, hogy az elkövető bizonyos, részben vagy egészben az áldozat részére fizetett összeg ellenében mentesülhetett a halál- vagy a testcsonkító büntetéstől. Ez csak a központi hatalom megerősödésével szorult fokozatosan háttérbe. A folyamat a 18. században zárult le, amikor a törvény előtti egyenlőség, a humanitás és más, a felvilágosodás során kikristályosodott elvek érvényesítésének érdekében kiküszöbölték az egyéni mentesülést engedő büntetési módokat, és helyette általánossá tették - az éppen uralkodó tudományos nézet függvényében - a tett súlyához vagy az elkövető személyéhez, veszélyességének fokához igazodó szabadságvesztésbüntetés alkalmazását. Ezzel azonban mind a bűncselekmény elkövetője, mind sértettje elvesztette korábbi meghatározó szerepét a büntetőeljárásban. A sértett ezután legfeljebb tanúként járhatott el, és kára megtérülésére is sokkal kevesebb reménye volt, mint a korábbi időszakban.
A XX. században azonban olyan új nézetek jelentek meg, mint a reszocializáció igénye, az áldozatot középpontba állító viktimológiai szemlélet vagy a dekriminalizálási törekvések. Ezek hatottak a kriminálpolitikára, és felerősítették az olyan szankciók iránti igényt, melyek képesek a szabadságvesztésbüntetés felváltására úgy, hogy az áldozat és a társadalom érdekeit egyaránt érvényre juttatják.
A második fejezetben megismerhetjük - a könyv tárgykörébe tartozó kérdések vonatkozásában - a magyar büntetőjog fejlődését. Hazánkban egészen a Csemegi-kódex bevezetéséig lehetőség volt egyezségre büntetőügyekben, még Szent István, Szent László szigorú törvényei is lehetővé tették a mentesülést kompenzáció esetén. A Csemegi-kódex azonban a tettarányos büntetés elvét követte, és elvetette az állami büntetőhatalmat csorbító tettes és áldozat közötti egyezség lehetőségét.
A harmadik fejezet az alternatív szankciókkal foglakozik. Mivel a szabadságvesztés-büntetés nem csak, hogy nem igazolta az elkövető megjavításával kapcsolatos várakozásokat, de kimutathatóan káros hatással is van az elítéltekre, s emellett igen költséges is, szükségessé vált új büntetési formák, eljárási megoldások kidolgozása.
A diverzió az elkövető elterelése a büntetőeljárás szokványos "állomásaitól". A szerző tágabb értelemben úgy határozza meg, mint ami felöleli a minden állami beavatkozástól mentes felelősségrevonási formákat, szűkebb értelemben pedig mint olyan intézményt, melynek alkalmazása csak a rendőrségi regisztrációtól a bírósági ítélet meghozataláig terjed.
A bűncselekményt konfliktusként szemlélve a sértett személye az elkövetett cselekményen keresztül szorosan kapcsolódik a tettes személyéhez. A büntetőjog azon-
- 194/195 -
ban csak az elkövetőre koncentrált. A viktimológia térnyerésével megerősödött az igény a sértett eljárásjogi helyzetének javítására, kártalanításának biztosítására is.
Barabás A. Tünde az Európában alkalmazott alternatív törekvéseket három csoportra osztja. A tettes szempontú, a szankciórendszer részét képező megoldások elsősorban a rövid tartamú szabadságvesztések káros hatásainak elkerülését célozzák. Ebbe a csoportba tartozik a büntetés kiszabásának, illetve végrehajtásának próbaidőre történő felfüggesztése - melynek végrehajtásához rendszerint pártfogó felügyelet elrendelése társul -, a pénzbüntetés, és az elektronikus háziőrizet.
A tettes szempontú vegyes, illetve a büntetés-végrehajtásban található megoldások közé a kábítószer-elvonó programban való részvételt és a büntetés-végrehajtáson belüli alternatív végrehajtási formákat sorolja (pl.: napi végrehajtás, félszabad végrehajtás, részlegesen felfüggesztett börtönbüntetés).
A harmadik csoportot a tettesi és áldozati szempontokat egyaránt képviselő megoldások alkotják. A kárjóvátétel különböző formái, illetve a közhasznú munka, mint a közösség részére végzett szimbolikus tettkiegyenlítés tartoznak ide.
A negyedik fejezet a kárjóvátétellel foglalkozik. A huszadik században megjelent resztoratív szemlélet, szemben a megtorló és a preventív büntetési irányzatokkal, nem a tettest és tettét, hanem a bűncselekmény által keletkezett probléma megoldását helyezi az eljárás középpontjába, célja a megbomlott egyensúly helyreállítása, a felek között keletkezett konfliktus feloldása.
A kárjóvátétel a bűncselekmény következményeinek kiegyenlítése az elkövető önkéntes teljesítése révén. A jóvátétel elhelyezkedhet akár az igazságszolgáltatás rendszerén belül, akár azon kívül, és számos fajtája létezik. Megvalósulhat a sértett vagy más személy részére - pl. a kártérítés összegét megelőlegező alapítvány számára - teljesített kártérítéssel, a sértett megajándékozásával, immateriális jóvátétellel, és a köz részére teljesített munkával is.
A következő fejezet a tettes-áldozat egyezséggel, azaz a mediációval foglalkozik. A szerző kiemeli, hogy bár az intézmény a kárjóvátételen alapul, mégis megkülönbözteti tőle az, hogy itt a kár helyreállításán túl szükséges a felek aktív részvétele, megegyezése is. A mediáció nélkülözhetetlen elemei a jóvátételi szándék, az érintettek önkéntes vállalkozása, a tettes általi beismerés, és az egyezség tartalmának korlátozhatatlansága (de jogellenes teljesítésre nem irányulhat). Emellett követelmény a tényállás tisztázott volta az ártatlanság vélelmének érvényesülése érdekében, mivel a tettesáldozat egyezség sikeres lezárása az elkövető részbeni vagy teljes büntetés alóli mentesülését eredményezi, azaz bizonyos esetekben nem is kerül az elkövető bíróság elé.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
