A hazai jogtudományi szakirodalomban jártas olvasó tisztában van azzal, hogy a környezetvédelem szabályozásával kapcsolatos kérdések folyamatosan napirenden vannak nálunk. Tanulmányok jelennek meg periodikákban, tankönyvek, monográfiák és kézikönyvek is rendelkezésünkre állnak már, sőt, az egyik legnagyobb hazai kiadónak saját környezetvédelmi sorozata van, melyben jogi és közgazdasági tárgyú munkák kapnak helyt. A környezetjognak azonban évkönyve - legalábbis egyelőre - még nincs. Azok a gondolatok, melyek jelen sorok tárgyát képezik, egy német nyelvű, de véleményem szerint magyar szemmel is érdekes tanulmánykötet forgatása közben születtek.
A németországi Trieri Egyetem Környezetjogi és Műszaki Jogi Intézetének (Institut für Umwelt-und Technikrecht der Universität Trier) gondozásában 1987 óta jelenik meg "A környezet- és műszaki jog évkönyve" (Jahrbuch des Umwelt- und Technikrechts), a legutóbbi, a 2001-es (Umwelt und Technikrecht, Bd. 58) épp a tizenötödik. A rangos kiadónál - Erich Schmidt Verlag, Berlin - megjelenő környezetjogi sorozat, mely az évkönyvek mellett doktori disszertációkat és az intézet éves konferenciáinak anyagait is magában foglalja, 2002-ben minden bizonnyal meghaladja a hatvanadik számot.
Mielőtt az olvasó elcsodálkozna e magas számon, meg kell említenem, hogy Németországban nem ez az egyetlen, immár sokkötetes környezetjogi kiadványsorozat, de emellett mások is kiadnak konferenciaköteteket, monográfiákat, kommentárokat; sőt, azt is figyelemre méltónak tartom, hogy több, kifejezetten környezetjogi tematikájú szakfolyóirat létezik. Ez persze azt is jelenti, hogy a német környezetjogi szakirodalom nagyságrendje alapján nem sorolható azonos súlycsoportba a nála jóval szerényebb magyarral. Mi lehet az oka e különbségnek? E kérdés megválaszolása nem lehet most feladatom, csupán néhány evidenciára utalok, mint a kutatóhelyek és oktatási intézmények (ezzel a környezetjoggal foglalkozó professzorok) számának, vagy a könyvszakma finanszírozási helyzetének jelentősen kedvezőbb alakulása.
Ha fentieknek megfelelően belátjuk, hogy a német környezetjogi szakirodalom milyen dimenziókkal - s így a kutató számára milyen forrásértékkel - bír, azt is könnyű elfogadni, hogy e hatalmas tömegű matériában szelektálnia kell az olvasónak. Annak is, aki egy konkrét kutatási tárgykörben kíván megmaradni, de annak is, aki recenzensként fel akar villantani valamit mindebből a hazai szakmai közönségnek. A mostani "szelekció" oka részben prózai: a kiadó és az intézet jóvoltából az évkönyvhöz sikerült recenziós példányként hozzájutnom. Ez persze nem jelenti azt, hogy választásom önkényes vagy a szakmaiság követelményeit figyelmen kívül hagyó lett volna. A tartalmában és megjelenésében is igényes kötet elismert professzorok munkáit tartalmazza; 730 oldalas terjedelménél fogva alkalmas felvillantani a németországi szakmai közvéleményt aktuálisan foglalkoztató problémákat; illetve számos írás ezen belül az uniós és a tagállami jog viszonyát elemzi, s így a magyar olvasó számára is érdekes.
Az évkönyvek profiljának a folyamatos színesítését is segíti az a megoldás, miszerint az intézetnek minden évben más-más professzora (a négy professzor-igazgató közül mindig az aktuális ügyvezető) az adott évi kötet szerkesztője, aki meg tudja jeleníteni egyéni érdeklődését is. A szóban forgó kötet gazdája Reinhard Hendler professzor volt, aki egyébként 8-10 évvel ezelőtt sokat tett a kelet-nyugati szakmai kapcsolatok kibontakozásáért (a Warschauer Gespräche nevű konferenciasorozat egyik szervezője volt, de ma is több kelet-európai, köztük magyar kapcsolata van).
Az évkönyv kezdettől fogva két szerkezeti egységből áll: az aktuális tudományos kérdésekkel foglalkozó tanulmányok mellett ún. "jelentéseket" is tartalmaz. Ezzel egy olyan szakirodalmi műfajnak nyújt - nem is csekély - keretet, mely sajnos nálunk kevéssé népszerű. Arról van szó, hogy az intézet fiatal munkatársai publikációs lehetőséget kapnak annak feltárására, hogy a megelőző évben hogyan változott a német környezetjog (M. Klein és S. Solf, az európai környezetjog (B. Pfundt és T. Zimmer) és az Európai Bíróság környezetvédelmi joggyakorlata (M. Séché és S. Wiesendahl). Ezek az áttekintések azon aktuális jogalkotási és jogalkalmazási kérdésekről is
- 238/239 -
rendszerezett (azonos témakörök, szerkesztési elvek szerint kidolgozott) információkat nyújtanak számunkra, melyekkel adott esetben a tudomány mélységeiben nem foglalkozik.
Egy recenzió keretei - még ha a szerkesztő nagyvonalú is - szűkösek. Erre figyelemmel rá is térek az egyes tanulmányok rövid bemutatására, törekedve a hazai szakma érdeklődésére inkább számot tartó írások kiemelésére, részletezésére. A 18 tanulmányt a kötetnek megfelelő sorrendben tekintem át. Ez a sorrend többé-kevésbé az általános tárgyköröktől a speciálisak felé haladás elvére épül, így először a joggal határos, aztán alkotmányjogi, majd módszertani, európai jogi, végül szektorális megközelítésekkel találkozunk.
3.1. Günter Hager írása a környezetterhelés lélektani okait vizsgálja, s e jogon kívüli összefüggések alapján vázol követelményeket a szabályozással szemben. A szerzőtől nem idegen a jogon kívüli kérdések vizsgálata, korábban több tanulmányt is áldozott annak a kérdésnek, hogy a jog (félretéve a maga hagyományos, formális logikáját) hogyan lehet képes megfelelően reagálni az összetett környezeti problémákra. A mostani kiindulópont más. Azt veszi alapul (Tolsztoj egy ismert elbeszélésére és Platon pleonexia-tételére hivatkozva), hogy az embert a "mindig többre vágyás" mozgatja, s lelkében diszharmónia uralkodik. (Az irodalmi példa szerint a paraszt is egyre több földet akar, de végül csak annyi jut neki, amennyi testét betakarja.) Mivel a szerző szerint az említett vágy áll a környezet mértéktelen kiaknázásának hátterében is, a jogi szabályozásnak olyan eszközöket kell alkalmaznia, melyek az emberi magatartást vezérlő szándék kialakulására hatnak. Azt kell így a szabályozásnak elérnie, hogy az érintett jogalanyok a környezetvédelmet saját ügyüknek tekintsék. Ennek felel meg pl. a hatásvizsgálat és a környezetvédelmi megállapodás a közigazgatási eszközök közül, vagy a környezetvédelmi menedzsment és termékjelölés az önkéntesen alkalmazott szabályozóelemek sorából. A példálózás ürügyén rövid leírást olvashatunk e "reflexívnek" nevezett környezetjogi eszközökről, melyekről nem mulaszthatom el megjegyezni, hogy egy másik, nem kevésbé fontos megközelítésben ezek a környezetjog integratív elemei.
3.2. Andrzej Wasilewski és Reiner Schmidt a lengyel és a német alkotmány környezetvédelmi rendelkezéseit vizsgálták meg. Törekedtek az azonos szempontok szerinti elemzésre, de láthatóan a német szakmai közönséget célozva meg, ugyanis a lengyel alkotmányról többet - történetéből ízelítőt, a normaszövegből pedig kivonatot is - olvashatunk a tanulmányban. Az alkotmányos rendelkezések strukturális különbözőségéből fakadhat, hogy a jogösszehasonlító jelleg kevésbé domborodik ki, valójában a jogi jelleg (és nem a tartalom) értékelésére korlátozódik. Az elemzések ugyanakkor túllépnek a puszta normaszövegen, azt is vizsgálják a szerzők, hogy az alapnormák hogyan érvényesülnek a jogalkotás, a végrehajtás és a bírói jogalkalmazás során. Különleges súlyt nyernek a környezetvédelem alapelvei (pl. megelőzés, a közteherviselés helyett a szennyező fizet, a fenntartható fejlődés, stb.), melyek a bővebb lengyel és a szűkszavúbb német alkotmányból egyaránt levezethetőek. Magyar szemmel is érdekes olvasmány a tanulmány azon része, mely a környezetvédelem alkotmányos megjelenését értékeli. Olyan következtetésekre jut a szerzőpáros, minthogy a környezethez való jog nem alanyi alapjog egyik országban sem, a környezetvédelem jogszabályokkal elért szintje nem csökkenthető (ld. a Magyar Alkotmánybíróság ezzel egyező gyakorlatát), sőt, az alkotmányos értékké válásból a környezetjavítás követelménye vezethető le. Az állam közvetve sem támogathatja a környezetszennyezést, ugyanakkor viszont a környezetvédelem nem élvez elsőbbséget a többi alkotmányos értékkel, szabadsággal szemben. A jogalkotónak kötelezettsége a jogszabályok környezetvédelmi hatásait felmérni és ennek alapján a normaalkotást megindokolni. A tanulmány minden újdonsága és érdekessége mellett kár, hogy a két szabályozás összevetéséből eredő következtetéseket az olvasónak kell leszűrnie.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
