Az I. rendű felperes alatt szerelés közben eldőlt a szerelőállvány, amely miatt a bal lábának többszörös törését szenvedte el, és amelynek következtében a bal térd alatt amputálni kellett a lábát. A balesetből eredően 66 százalékos össz-szervezeti egészségkárosodást szenvedett. Az I. rendű felperes keresetében kérte, hogy a bíróság kötelezze az alperest nem vagyoni kár, valamint vagyoni kárai megfizetésére. Az I. rendű felperes házastársa a II. rendű felperes nem vagyoni kártérítés címén 3 000 000 forintot igényelt. Az alperes a kereset elutasítását, valamint az I. rendű felperesnek már megfizetett összeg beszámítását kérte.
A Kúria utalt a 34/1992. (VI. 1.) AB határozatban foglaltakra, valamint a hosszabb ideje egységes bírói gyakorlatra, mely szerint a nem vagyoni kártérítésére irányuló igény elbírálása során azt kell vizsgálni, hogy az elszenvedett sérelem milyen mértékű, és a megítélhető vagyoni szolgáltatás mennyiben nyújt körülbelül egyenértékű más nemű előnyt (BH 1993.127.). Az elsőfokú bíróság az ítéletében figyelembe vette a 2016. június 25-i balesetet, amely az I. rendű felperes otthonában következett be, és megállapította, hogy az közvetve okozati összefüggésben van a felperes korábbi balesetével. Az életminőséget javító vagyoni kár körében az elsőfokú bíróság értékelte a gépjármű beszerzését, valamint az emelt minőségű lábprotézist, azonban az nem volt megállapítható, hogy ezt túlzott mértékben vette volna figyelembe. A nem vagyoni kártérítés összegét a balesetkori értékviszonyok alapján határozta meg az elsőfokú bíróság. Az I. rendű felperes felülvizsgálati kérelmében több kúriai, fővárosi ítélőtáblai határozatot jelölt meg hasonló tényállásra alapozva. A kialakult bírói gyakorlat szerint a nem vagyoni kártérítés összegét vagy a balesetkori értékviszonyok alapján kamattal, vagy pedig az elbíráláskori értékviszonyok alapján (kamat nélkül) kell megállapítani (Mfv.I.10.714/1996.). Az ítélkezési gyakorlat egységesítésének biztosítása érdekében elvárható, hogy ugyanabban az időszakban bekövetkezett hasonló káresemény által okozott hátrányok után megítélt nem vagyoni kártérítések összege egymástól kirívóan ne térjen el, azonban a hátrányoknak az egyénre gyakorolt hatása, életének további alakulása függ a személyiségétől, az adott ügy egyedi körülményeitől (Pfv.III.22.149/2010/7.). Az egyéni körülmények és az egészségkárosodásból származó hátrányok különbsége alapot adhat az eltérő mértékű nem vagyoni kártérítés megállapítására. A nagyon hasonló tényállások mellett is lehetnek olyan különbségek az adott ügyek között, amelyek indokolják az eltérő döntés meghozatalát. Az egyedi ügyekben hozott döntés nem köti a bíróságot. Az összehasonlítás alapjául szolgáló ítéletek nem bizonyítékok, és az ítéletek közötti különbség nem jelenti a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 206. § (1) bekezdése sérelmét.
A felperes munkajogviszonyát az alperes felmondással megszüntette. A felperes keresetében a felmondás jogellenességének megállapítását és jogviszonyának helyreállítását kérte. Ezen túl elmaradt munkabér, cafetériajuttatás, tizenharmadik havi munkabér és jutalom megfizetését, és az alperes értékelés kiadására kötelezését kérte. A jogvita eldöntése során elsődlegesen abban a kérdésben kellett állást foglalni, hogy a felperes nyugdíjas munkavállalónak minősült-e. A felperes a jogviszony megszüntetésekor öregségi nyugdíjban nem részesült, az öregségi nyugdíjkorhatárt nem töltötte be, így nem tekinthető a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 294. § (1) bekezdés g) pontja szerinti nyugdíjas munkavállalónak. A felperes a felmondáskor védett korban álló munkavállaló volt, ezért rá az Mt. 66. § (4) és (5) bekezdésében foglaltak voltak irányadóak. Ebben a körben alaptalanul sérelmezte a felperes, hogy a felmondás nem tartalmazta, miért nincs az alperesnél felajánlható munkakör. A következetes ítélkezési gyakorlat szerint, ha felmondási korlátra utalást sem tartalmaz a felmondás, önmagában emiatt nem lesz az intézkedés jogellenes (Mfv.I.10.120/2017.). Az alperes a felmondásában megjelölte az intézkedés szükségességét, a létszámcsökkentés elrendelését, és a felperes - az alperes állításával szemben - maga sem tudott megjelölni olyan munkakört, amely álláspontja szerint általa betölthető lett volna. A jogbiztonság követelményéből is az következik, hogy a felmondási ok vizsgálata nem jogosítja fel a bíróságot arra, hogy olyan kérdések eldöntésébe is beavatkozzék, amelyek a munkaügyi jogvita keretein kívül esnek. Nem lehet vizsgálni, hogy a megtörtént átszervezés, létszámleépítés célszerű volt-e (BH 2002.374.), vagy hogy a munkáltató miért az érintett munkavállaló munkaviszonyát mondta fel, és miért nem valamely azonos munkakört betöltő munkatársának a jogviszonyát szüntette meg. A felmondási indok valóságát és okszerűségét annak közlése időpontjában kell vizsgálni. A felmondás megfelelt a jogszabályi követelményeknek, a felperes azonban a kiválasztás szempontjait illetően hátrányos megkülönböztetésre hivatkozott, amit vizsgálni kellett (Mfv.I.10.358/2017.). A Kúria e körben hivatkozott a 4/2017. (XI. 28.) KMK vélemény 1. pontjára, az Ebktv. 5. § d) pontjára, 7. § (1) bekezdésére, 19. §-ára. Helytállóan hivatkozott a bíróság arra, hogy nem minősül "egyéb helyzetnek", ha a hátrány egyéni körülményhez (például véleménynyilvánításhoz) kapcsolódik. A jogvédelmet megalapozó tulajdonságnak a személyiség lényeges vonását meghatározónak, nyilvánvalónak és egyértelműnek kell lennie (PJD 2016.10.II.), jelen esetben pedig ez nem valósult meg. Az, hogy a felperes más véleményen volt bizonyos kérdésekben, amit ki is fejtett, nem jelent védett tulajdonságot. Az életkoron alapuló diszkrimináció sem állapítható meg a munkáltató terhére. Peradat, hogy a felpereshez hasonló korú munkavállalók (nyugdíjasok vagy védett korban lévők) jogviszonyát az alperes nem szüntette meg, így a felperest életkora alapján nem érhette hátrány. A másodfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy az értékelés tartalmára irányadó rendelkezések hiányában a munkáltató igazolása
- 57/58 -
megfelelt a jogszabályoknak, az a felperes Mt. 9. § (1) bekezdésében szabályozott személyhez fűződő jogait tiszteletben tartotta, és az kellően körülírt volt.
A felperes munkajogviszonyát felmondással megszüntették. A bizonyítási kötelezettség a felmondás indokai körében az alperest terhelte [Mt. 64. § (2) bekezdés], aki ennek nem tudott eleget tenni. A felperes az eljárás során következetesen állította, hogy a szabadalommal érintett kutatási tevékenységet a munkajogviszony létesítését megelőzően végezte. A bíróság helytálló álláspontot foglalt el a felperes által engedély nélkül elvitt eszközökkel összefüggésben. A felperes által sem vitatottan több alkalommal, engedély nélkül vitt ki megpakolt dobozokat, illetve egy vegyszer tárolására alkalmas műanyag kannát. A felperes az eljárás során következetesen azt állította, hogy a ládák saját tulajdonát képezték és abban értékkel nem rendelkező katalógusokat vitt magával, illetve tudományos cikkéhez tartozó fénymásolatokat. A per tárgyává tett műanyag kanna pedig kidobásra várt. A műszaki vezető tanúvallomása szerint "engedély nélkül semmiféle intézeti tulajdont nem lehet kivinni, ezért az a gyakorlat alakult ki, hogy bárki bármit szeretne kivinni, azt bemutatja a portán, hogyha nem a saját tulajdona, akkor mellé az engedélyt is. Nekem személyesen nem jelentett semmiféle kivitelt a felperes". A biztonsági őr vallomása szerint pedig a dolgok elvitelekor a felperes nem a megszokott, megengedett parkolási rendet alkalmazta, ami feltűnt a biztonsági személyzetnek is. A bizonyítás eredményeként a másodfokú bíróság helyesen vont le következtetést arra is, hogy a kanna veszélyes hulladékot jelentett, mivel abban vegyszert tároltak, azt újrahasznosították külső cég közreműködésével, kezelése megfelelő eljárási rend szerint történt. A felperes - saját maga által sem vitatottan - a kannát magával vitte, annak pedig e körben nem volt kiemelt jelentősége, hogy végzettségére figyelemmel meg tudta-e állapítani, hogy veszélyes hulladékról van-e szó, mivel semmit nem lehetett a munkáltatótól engedély nélkül elvinni. A felperes egyébként maga is tisztában volt azzal, hogy "a veszélyes hulladék kezelését csak erre jogosult cég végezheti". Ezzel összefüggésben egy tanúvallomás szerint "veszélyes hulladékot nem vihetnek ki a munkavállalók semmilyen körülmények között. A vegyszeres kanna, amennyiben nincsen megfelelően kitisztítva, veszélyes hulladéknak minősül, mivel az alperesnél nincs lehetőség a kimosásra, ezért veszélyes hulladéknak minősül. Egy céget szerződtetett az alperes, amely ezt elszállítja". Helyesen mutatott rá arra a másodfokú bíróság, hogy a következetes ítélkezési gyakorlat szerint a munkahelyről engedély nélkül elvitt tárgyak forgalmi értékének nincs jelentősége a jogsértés súlyának megállapításakor (Mfv.I.10.484/2018/4.), és azonnali hatályú felmondás jogszerű indoka lehet olyan tárgy elvitele is, aminek egyáltalán nincs pénzben kifejezhető értéke. Jelen esetben a munkáltató a felperessel szemben nem a legsúlyosabb munkáltatói intézkedést hozta, a jogviszonyt felmondással szüntette meg bizalomvesztésre hivatkozással. A másodfokú bíróság helytállóan rögzítette, hogy több felmondási ok esetén egyetlen bizonyított, valóságnak megfelelő és okszerű indok is megalapozhatja a felmondást (Mfv.I.10.465/2000.). Jelen esetben ez utóbbi felmondási indok alapján a jogviszony megszüntetése jogszerűen történt, a másodfokú bíróság döntése pedig megfelelt a jogszabályi előírásoknak.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
