2012 nyarán jelent meg Vörös Imre akadémiai székfoglalója, amely az európai jog és a magyar alkotmányjog, alkotmánybíráskodás közötti rendkívül összetett viszonyrendszert mutatja be, a szerzőtől megszokott lendületes és olvasmányos, nem jogászok számára is jól érthető stílusban.[1]
Az európai integráció elmélyülése magával hozta a tagállami alkotmányok és az európai (ma már uniós) jog közötti konfliktushelyzetet. Vörös Imre akadémiai székfoglalója ebből kiindulva vizsgálja a két joganyag egymáshoz való viszonyát. A szerző szerint ez a viszony nem írható le pusztán az uniós jog közvetlen alkalmazhatóságának és elsőbbségének a tételével. A tagállami alkotmánybíróságok számára ehhez kapcsolódóan az egyik alapkérdés az, hogyan kerül az európai jog egy tagállam jogrendszerébe. Ebből következően pedig második kérdésként az merül fel, hogy a két joganyag hogyan viszonyul egymáshoz. A két kérdés részletesebb kifejtése és megválaszolása előtt a szerző azt is megállapítja, hogy a két egymásba fonódó joganyag mögött eltérő jogpolitikai célok húzódnak meg, ami különösen az uniós jogi eredetű tagállami belső jogszabály tagállami alkotmányba ütközésének kérdéséhez vezethet el.[2]
A kötet első nagyobb szerkezeti egységét a szerző azzal a megállapítással vezeti be, hogy miközben a rendes bíróságok számára nem okoz megoldhatatlan problémát az uniós jog és a tagállami jog egymásra tekintettel történő alkalmazása, a tagállami alkotmánybíróságok joggal tartanak hatáskörük kiüresedésétől.
A szerző a magyar Alkotmánybíróság gyakorlatának elemzését azzal kezdi, hogy a testület már 1997-ben foglalkozott az európai jognak a magyar jogra gyakorolt hatásával. Ebben a túlzott aktivizmusról tanúskodó 4/1997. (I. 22.) AB határozatban lefektetett gondolatmenet vált az AB további gyakorlatának az alapjává. A 143/2010. (VII. 14.) AB határozat (ún. Lisszabon-határozat) meghozatalánál azonban világossá váltak azok az alapvető nézetkülönbségek, amelyek már az 1997-es határozatnak az alapgondolatát kérdőjelezték meg. Ennek ellenére a többségi vélemény továbbra is követte az 1997-es határozat gondolatmenetét és ennek mentén a Lisszabon-határozat is leszögezte, hogy a nemzetközi szerződést kihirdető magyar törvény utólagos normakontrolljára uniós kontextusban - tehát az alapszerződések tekintetében is - van hatásköre a magyar Alkotmánybíróságnak, azonban az esetleges alkotmányellenesség megállapítása az uniós tagságból folyó kötelezettségeinket nem érinti. A jogalkotónak kell olyan helyzetet teremtenie, hogy a Magyar Köztársaság az Alkotmány sérelme nélkül teljesítse a tagságból adódó kötelezettségeit.
A szerző szerint az AB afelé tendál, hogy a későbbiekben is várható alapszerződés-módosítások esetében az előzetes normakontrollt tartsa kívánatosnak, igaz az utólagos normakontrollra vonatkozó hatásköre korlátozottságának nyílt kimondását a testület kerüli. A Lisszabon-határozat a hatáskör szempontjából nyilvánvalóvá tette azokat a súlyos nézetkülönbségeket, amelyek az uniós alapszerződések módosításait kihirdető törvények előzetes normakontrolljának igenlése mellett az utólagos normakontroll gyakorlása tekintetében a testületen belül fennállnak. Márpedig a hatásköri probléma - hívja fel rá a figyelmet a szerző - az alapszerződés-módosítást kihirdető törvény esetében egyre kiélezettebb.[3]
A 17/2004. (V. 25.) AB határozat kapcsán a szerző azt emeli ki, hogy ebben az AB az alapkérdést nem az európai jog és a magyar jog viszonyában, hanem kizárólag a végrehajtó magyar jogszabály alkotmányosságában látta. Ha nem ezt tette volna, akkor értelemszerűen felmerült volna a közösségi rendeletek magyar Alkotmányba ütközésének a problémája. A határozat szigorúan elválasztotta a magyar jogot a közösségi jogtól, anélkül, hogy a magyar törvény közösségi jogot végrehajtó természetére tekintettel lett volna.[4]
A 76/2006. (XII. 20.) AB határozatban már kifejezetten egy európai irányelvvel ellentétes belső jogszabály került a testület elé. A szerző rámutat, hogy az ügy egyik pikantériája az volt, hogy a rendes bíróságok aggálytalanul alkalmazták az irányelvet a belső joggal szemben, az AB azonban csak a jövőre nézve semmisítette meg a jogszabályt, nem csekély jogbizonytalanságot keltve. Új megállapításként viszont a határozat kiterjesztette az alapszerződésekre vonatkozó korábbi megállapításta másodlagos jogra is. Eszerint a közösségi jog - tehát az irányelv is - nem minősül nemzetközi jognak, így az AB hatásköre szempontjából nem tartozik az Alkotmány 7. §-ának [Alaptörvény Q) cikk] hatálya alá. Ugyancsak új megállapítása a határozatnak az az elvi tétel, mely szerint a közösségi jog a belső jog része, mivel a Magyar Köztársaság már az EU tagja.[5]
A magyar Alkotmánybíróság gyakorlatát összegezve a szerző arra a megállapításra jut, hogy az AB csapdahelyzetben van. Ennek a paradoxonnak a lényege, hogy az Alkotmány (Alaptörvény) általános felhatalmazást ad egy olyan nemzetközi rendszerhez való csatlakozásra, amelynek normái magával az Alkotmánnyal szemben is feltétlen érvényesülést kívánnak. Ehhez kapcsolódóan az az alapkérdés vár megválaszolásra, hogy korlátja lehet-e a tagállami alkotmány az uniós integrációnak,
- 190/191 -
hatáskörgyakorlásnak, és ha igen, mely ponttól, vagyis mi a mérce ennek kijelölésére? A magyar AB a szerző véleménye szerint indokolatlan önkorlátozást gyakorol, amikor az uniós jog hiteles értelmezését teljes egészében az Európai Bíróságnak engedi át, hiszen azt a rendes bíróságok is értelmezik és alkalmazzák.[6]
A szerző álláspontja szerint az európai jog nem a magyar jog része. Az európai jog alkalmazási elsőbbségéből és közvetlen hatályából legfeljebb csak annyi látható, hogy két párhuzamosan alkalmazandó normaösszességről, jogrendről van szó, azonban az európai jognak ez a státusa nem az Alkotmányon, hanem nemzetközi szerződéseken, valamint az uniós jog egyes normáin és az Európai Bíróság gyakorlatán alapul.[7]
A szerző ezt követően bemutatja a cseh, a német, valamint a francia alkotmánybíróságok gyakorlatát, amelyeket elsődlegesen az EU alapszerződéseinek a Lisszaboni Szerződéssel való módosítása szempontjából vizsgál.
A kötet második nagy részében a szerző az európai jog néhány fontosabb területét emeli ki (versenyjog, nemzetközi kollíziós jog, nemzetközi társasági jog, uniós polgárság), melyeken keresztül részletesebben is elemzi az uniós jog és a tagállami jogok közötti viszonyt.
A szerző a közös európai tisztességtelen verseny elleni joganyaggal kapcsolatban azt emeli ki, hogy a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatokról szóló 2005-ben született irányelv (ún. UPC-irányelv) megbontotta a tisztességtelen verseny elleni joganyag dogmatikai egységét, mert kizárólag a B2C (business to consumer) relációval foglalkozik, és erre nézve állapít meg a kereskedelmi tisztességgel kapcsolatos kritériumokat. Ez a megoldás szembe megy a magyar jogban bevált kettős kritériumrendszer egységben való, a célcsoport tájékozottságának eltéréseit jól kifejező differenciált alkalmazásával. Az irányelv figyelmen kívül hagyja, hogy ugyanaz a tájékoztatás, tehát egyazon piaci magatartás elérhet fogyasztót és gazdasági tevékenységet kifejtő vállalkozót is, amelynek teljes kettéválasztása nem indokolt, mivel megkettőzi ugyanazon magatartás megítélését és szankcionálását.[8]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
