Kovács András György: A bírói döntések karakterisztikája komplex problémák esetén, az ítéleti indokolás meggyőző erejének egyes kérdései (ÁJT, 2006/2., 269-289. o.)[1]

A bírói ítéletek döntéselméleti szempontú elemzése relatíve periférikus szerepet játszik a döntéselméleti kutatások területén, ha a tudományág egyébként bőséges szakirodalmát áttekintjük. Ha figyelembe vesszük, hogy a legformalizáltabb és a döntés objektivitását a legkimunkáltabb garanciális eljárási szabályrendszerrel biztosító eljárásról van szó, amely akár leíró, akár a normatív elemzés szempontjából kiváló alap lehet az elméleti kutatások keretében végzett modellezésre, akkor ez a tény nehezen magyarázható. Anélkül, hogy találgatnánk az okokat, ennek a tanulmánynak a célja az, hogy rávilágítson azokra a döntéselméleti paradigmarendszerek eredményeiből levezethető elvi korlátokra, melyek jogi felfogásunkat a bírói döntés karakterisztikájáról lényegesen módosíthatják. A tiszta, formális jogi megközelítésben - legalábbis a magyar pozitivista jogelméleti és tételes jog által megkövetelt felfogásban - a bírói döntés jogvita eldöntése a törvény (jogszabály) alapján, egyszerű jogalkalmazás, a törvények végrehajtása, attól való minden valós vagy vélt eltérés alkotmányosan a jogállam és jogbiztonság keretei között nem értelmezhető. A döntéselméleti kutatások azonban feltárták ennek a kijelentésnek elvi korlátait, e felfogás érvényességének határait, mely nagyban választ jelent a gyakorlati jogászok azon kritikájára, hogy a bírói döntések elsősorban a komplex problémák esetén nem csak lassúak, hanem inadekvátak, kalkulálhatatlanok. Ez a tanulmány nem szól a rutin jellegű bírói döntésekről, amely körbe az ítéletek többsége tartozik, noha időnként ezekre vonatkozó általánosításokat teszünk. Témánk, a komplex jogi problémákat megoldani próbáló bírói ítéletek, ezek közül is elsősorban a közigazgatási döntések törvényességét ellenőrző közigazgatási ügyekre koncentrálunk, főként a közösségi versenypolitika területére tartozó ügyekre, melyekben a komp-

- 269/270 -

lex jogi problémák a legerőteljesebben jelentkeznek. Ide tartoznak a Gazdasági Versenyhivatal határozatai (versenyügyek), az ágazat specifikus piacszabályozást végző szabályozó hatóságok határozatainak bírósági felülvizsgálata körébe tartozó ügyek (elektronikus hírközlés, energiaszektor), valamint a közbeszerzés területe is, bár ez utóbbi területen a komplexitás általában lényegesen csekélyebb, mivel klasszikus jurisdictios határozatok felülvizsgálatáról van szó. Ezeken belül is szélsőséges és ekként jó modellnek tekinthető elektronikus hírközlési ügyekre koncentrálunk, és ezt is tovább szűkítjük a jelentős piaci erejű szolgáltatókra vonatkozó teljes piac szabályozását, piac "utánzását" jogi eszközökkel elérni kívánó határozatokra. Mivel a bírói döntések - mint minden döntés - az adott szervezet, jelen esetben a bírói szervezet struktúrájától, erőforrásaitól is függ, ezért is célszerű a fenti kizárólag a Fővárosi Bíróság (és a döntései elleni jogorvoslatot ellátó bíróságok) körébe tartozó közigazgatási ügyek tapasztalataira koncentrálni. E szűkítés azért is indokolt, mert Fővárosi Bíróság feladatokhoz mért személyi és tárgyi feltételei eltérőek más bíróságokétól, jóval gyengébbek, mint a vidéki bíróságok esetében, melynek döntéselméleti konzekvenciái is vannak. Egyrészt a fenti komplex problémákat tömegesen szállító ügyek elő sem fordulhatnak, az ügyek komplexitása más ügyekben is ritkán éri el ezeknek összetettségét, ezenkívül jellemzően kisebb munkateherrel dolgoznak a megyei bíróságok első fokon eljáró bírái, mint a Fővárosi Bíróság.[1] Ez a két körülmény egyébként egymással összefügg. A fenti szűkítésekre a fentieken túl módszertani okokból van szükség, jelen tanulmány megállapításai nem szisztematikus empirikus kutatáson alapulnak, hanem lassan egy évtizedes bírósági-jogalkalmazói tapasztalatokon, melyek a Fővárosi Bíróság ilyen típusú ügyeihez kötődik. Következésképp a tanulmány megállapításai és ezért az abból elvont következtetések sem tekinthetők általánosan igazolhatóknak, a szigorúan vett tudományos módszertani elveknek nem felelnek meg. A tanulmány célja ezért nem is olyan tudományosan megalapozott állítások megfogalmazása, melyek tudományos ismeretek bővítését szolgálja, hanem kizárólag olyan problémák felvetése állítások megfogalmazása útján, melyek célja ráirányítani a figyelmet olyan kutatási területre, mely új tudományos eredmények elérésének forrása lehet, és melyek tanulmányozása megítélésem

- 270/271 -

szerint hasznos és ekként szükséges a döntéselméleti koncepciók továbbfejlesztéséhez, cizellálásához.

A komplex bírói döntések elemezéséhez először egzaktan definiálnunk kell, hogy mit értünk pontosan a bírói döntés komplexitása alatt.[2] Komplex a bírói döntés, ha sokváltozós, összetett, nyílt, rosszul strukturált és dinamikus problémáról valószínűségi ítéletet kell alkotni. A megoldandó probléma megoldásában tehát egyaránt szerepet játszik a komplexitás, a nagyon fokú bizonytalanság, és az időtényező. A továbbiakban tehát a Howard-féle porblématérben a "kocka" 8. élén elhelyezkedő problématípusokkal fogunk foglalkozni.

1. ábra[3]

A mellékelt ábrán jól látszik, hogy a Howard-féle problématérnek három dimenziója van. A vizsgált problémák e problématérben komplexek, mert egyszerre több cél jelenik meg a szabályozásban, szélsőségesen valószínűségi jellegű a probléma, és dinamikus, mert ex ante, azaz jövőre néző szabályozásról van szó, tehát múltbéli tényekből jövőre vonatkozó követ-

- 271/272 -

keztetéseket kell levonni, nagyfokú a bizonytalanság mértéke, mert a rendelkezésre álló információk ugyan nagyszámúak de a releváns információk szükségszerűen szűkösek,[4] kevéssé vagy csak nagyon bonyolultan kvantifikálhatók, és a figyelembe veendő tények időben gyorsan változnak. A Howard-féle problématérben a kocka 8. éléhez tartozó problémák tankönyvi példája az iparvállalatok fúziója, amely a fúziókontroll ügyekben a döntés tárgya. Az iparvállalatok fúziójának problémájához képest azonban összehasonlíthatatlanul bonyolultabb problémát jelent az elektronikus hírközlés területén a piacmeghatározás, piacelemzés, jelentős piaci erejű szolgáltatók és azokra vonatkozó kötelezettségek előírását tartalmazó határozatok (továbbiakban JPE határozatok), döntések mögött meghúzódó problémák. Bartee-féle problématérben[5] elemezve az ilyen problémák az egyéni döntéshozatal során, elsősorban a döntéshozatal folyamatának probléma felismerés és diagnózis szakaszában is már konceptuális problémaként jelennek meg, ekként a hagyományos rutin jellegű feladatokhoz képest eltérő elemzési módszereket igényelnek. Ezek az esetek meglehetősen nyílt problémák, mert a peremfeltételek folyamatosan változnak, a megoldáskeresés során új és váratlan megoldások bukkannak fel, a törvény szigorú végrehajtásához kapcsolódó egzakt logikai levezetésen alapuló döntésektől többé-kevésbé idegen kreatív gondolkodás nem mellőzhető, az így létrejövő megoldások a jogállami koncepción alapuló jól definiált bírói feladat megoldási technikáktól eltérően nem bizonyíthatók illetve cáfolhatók a logika eszközeivel, a probléma megoldási folyamat

- 272/273 -

közvetlen támogatása nehéz, nincsenek ismert problémamegoldó eljárások, és egyáltalán nem működnek a bírói jogalkalmazás heurisztikái által kialakított jól bevált hüvelykujjszabályok. Az ilyen piacszabályozások és általában a versenyjogi területek fenti értelemben vett komplex problémaként való megjelenése több elvi és gyakorlati körülményre vezethető vissza. Először is sztochasztikusan érvényesülő közgazdasági fogalmak jogba ültetéséről van szó, mely jogi fogalmak csak akkor értelmesek és értelmezhetők, ha azokat közgazdasági tartalommal töltjük meg, ugyanakkor a közgazdasági gondolkodás alapvető irányzatai a marginalista közgazdasági paradigmarendszeren alapulnak, esetleg azt kiegészítve működnek,[6] melynek elméleti alaptételei önmagukban is ellentmondanak a versenyjogban megvalósuló szabályozhatóság elvi lehetőségének. Az olyan általános piacszabályozásnak, amely az elektronikus hírközlés területén megvalósul, központi problémája és feladata a költségalapú árszabályozással összefüggő kérdések hatékony megoldása. A marginális közgazdaságtan elméleti alapvetése ugyanakkor éppen az, hogy a költségeknek az egyensúlyi ár kialakulásában nincs szerepe,[7] a marginális közgazdaságtan uralkodó költségfelfogása döntően a lehetőségköltségek elméletén alapul,[8] és ekként eleve kizárja, hogy piacgazdaság egyébként alkotmányos rögzített gazdasági berendezkedésével összhangban legyen, vagy akárcsak a piac, verseny közgazdasági fogalmaival értelmezhető legyen egy költségalapú árszabályozás, melynek elvi célja a hosszú távú verseny biztosítása, a hatékony verseny jogi szabályozókkal való létrehozása. Önmagában is paradox az, hogy piacgazdaságot, versenyt jogi szabályozók hozzák létre és közel sem a tranzakciós költségek csökkentésére koncentrál.. A jogi szabályozás kerete lehet elsősorban jól definiált tulajdonjogokon keresztül a piacgazdaságnak, de fogalmilag nem lehet annak létrehozója.[9] Mindez a probléma fennáll általában a versenyjog alapvető intézményei tekintetében, így a piacmeghatározás, vagy például a tisztességtelen ár fogalmának ki-

- 273/274 -

töltése tekintetében. Csak példaként: a tisztességtelen ár fogalmának meghatározását a gyakorlat szintén közgazdasági fogalmakkal igyekszik kitölteni, és szintén a költség-haszon elemzésen (indokolt költség+normatív nyereség/nominális kamatláb+kockázati tényező) alapul, ezzel szemben közgazdaságilag a tisztességtelenség nem értelmezhető. Ez tisztán jogi kategória, melynek kritériumai csak közgazdasági alapon határozhatók meg, de nem a marginális közgazdaságtan keretein belül. Ugyanis a lehetőségköltség elmélet keretei között minden kialakuló ár piaci folyamatokkal magyarázható, vagy ha nem, akkor azt empirikusan nem vagy korlátozottan vizsgálható elemekre vezeti vissza (pl. kockázati tényező).[10] Egy olyan egyszerű fogalom is, mint a felfaló ár (predatory price), amely félelmetesen hangzik és mindenki számára sugallja, hogy a költségek alatti értékesítés jogellenességéről következésképp versenyellenességéről van szó, mégis közgazdasági értelemben nem minden költség alatti értékesítésnek a célja ez, hanem az egyszerű közgazdasági racionalitás és ekként a piacgazdaság természetes velejárójaként jelentkező piaci esemény.[11] Ezért a külső piaci eseményekből sosem vonható le következtetés egy ilyen magatartás jogellenességére sem, a célzat vizsgálata elmaradhatatlan.[12] Az elektronikus hírközlési jog piacszabályozásának gyakorlati, megvalósítási és ekként jogdogmatikai-elméleti problémái egyrészt arra vezethetők vissza, hogy a magyar jogi dogmatikán alapuló hatósági eljárási rendre, egy közösségi alapú egészen eltérő struktúrájú szabályozási technika épül rá, melyek eljárási értelemben egymáshoz képest súlyosan inkonzisztensek, másrészt olyan egységes szabályozási rendszerről van szó, melynek érvényesítése egyedi aktusokon keresztül történik, amelyek egymásra tekintettel születnek meg, az egész szabályozási rendszer csak együttesen képes megvalósítani a piaci kudarc elkerülését, amely a szabályozási rendszer alapvető célja.[13] Az ilyen típusú szabályozó hatóságok által végzett jogérvényesítések azért szükségszerűen komplex problémák, mert a jogal-

- 274/275 -

kotó tudatosan alkalmatlannak minősíti önmagát a szabályozásra. Ha a jogalkotó megmondaná, ahogy a korábbi szabályozás során ezt legalább részben megtette,[14] hogy mik a beavatkozás pontos és nem absztrakt kritériumai, például konkrétan kifejezné, hogy azt szeretné, ha a távközlési szolgáltatások árai az uniós árak átlaga legyen, és ezt az összekapcsolási vagy más piac költségalapú árainak meghatározásán keresztül kell elérni, mely költségalapú ár számítási módját rögzíti, akkor a probléma lényegesen leegyszerűsödik a jogalkalmazó számára. Ehelyett a jelenlegi szabályozás nemcsak a pontos eszközök, de a pontos célok meghatározását is szinte a jogalkalmazóra bízza, mert a jogalkotó felismeri, hogy maga sem képes a piaci folyamatok közvetlen lekövetésére, sőt megelőzésére sem Így ma nem azt mondja például az összekapcsolási piacok közül az ún. "16-os piacok" tekintetében,[15] hogy írj elő itt költségalapú árakat, hanem absztrakt fogalmakkal olyan körülírást alkalmaz, melyből elvileg más is következhet, gyakorlatilag aligha (ha a verseny nem hatékony akkor írj elő kötelezettséget, minden mobilszolgáltató monopólium saját végződtetési piacain, hacsak más piacot nem kell a magyar sajátosságokra figyelemmel meghatározni stb.). Sőt ha költségalapú díjak alkalmazása mellett dönt a hatóság, akkor ennek számítási módszertanát is a jogalkalmazóra bízza, noha ennek a fentiekből következőleg nem csak jogi, de szakmai-konceptuális keretei sincsenek. Nem szeretném ennél részletesebben leírni ezeknek a komplex problémáknak még részproblémáit sem, mert meghaladná egy tanulmány terjedelmi kereteit, és tanulmányunk tárgya sem ez. Amikor példákat hozok a továbbiakban egy-egy döntéselméleti probléma megvilágítására akkor a fenti szabályozási anomáliákkal jellemezhető térben kell azokat elhelyezni, ezért tartottam szükségesnek ezt a rövid jogi-szakmai, de nem döntéselméleti tanulmányhoz illő bevezetőt.

Most, hogy tudjuk mit értünk komplex probléma alatt, először egyéni és szervezeti szinten egyaránt elemezzük a bírói döntés korlátait leíró

- 275/276 -

(deskriptív) döntéselméleti alapon, majd megpróbáljuk a normatív döntéselméleti modellekből következő konzekvenciákat is levonni.[16]

Ha leíró modellben szemléljük a komplex bírói döntéseket ezen a területen, akkor azt látjuk, hogy nem hogy optimális, de a kielégítő, korlátozottan racionális döntés sem igazán képzelhető el. Utalva arra, hogy aspirációs szinttől függően a korlátozott racionalitás elmélete nem feltétlenül áll szemben az optimális döntések elméletével,[17] megállapítható, hogy minden olyan döntési korlát fellelhető a bírói döntéshozatal és döntéshozatali eljárás során, amely végső soron a szemétkosár döntési modellbe illeszthető leginkább, amely modell nem más, mint a döntéshozatal racionális leírhatóságának a tagadása. Míg viszonylag egyszerűbb, de már nem rutin jellegű döntéseknél is, ahol még csak a jogi szabályozás komplex, a kis lépések politikájának alkalmazását érzékelhetjük és leginkább a fokozatos hozadék modelljéhez közelít a bírói jogalkalmazás, addig a komplex problémák esetén még az ehhez szükséges alapvető kritériumok sem teljesülnek. Ha a hierarchikusan felépülő egyes bírói szintek döntéseiből adódó összeredményt vizsgáljuk, akkor az emberi gondolkodás sémáihoz közelebb álló ág módszer alkalmazása, tehát a kipróbált módszerek, hüvelykujj szabályok alkalmazása az elsődleges a fokozatos hozadék modelljén belül is. A komplex problémáknál elvileg alkalmazható lenne a gyökér módszer, amely racionális összehasonlításokon keresztül kis lépésekben, de alapvető konceptuális elvek feltárásával a Bayes-tételhez képest konzervatívabb döntéshozói attitűd mentén igyekszik kezelni az adott problémát, azonban ezt a szintet sem képes elérni a problémakezelés a komplex problémáknál. A rutin jellegű bírói döntések leírhatók a kielégítő döntések, különösen az adminisztratív modell paradigmarendszerében, melyet a Skinner-féle szigorú megerősítés modellje alapján a felsőbb bíróságok viszonylagosan szisztematikus iránymutatása folytán valóban nagy többségben kielégítő döntéseknek nevezhetünk. Az éves szinten milliós nagyságrendű ügyet kezelő bíróságok ezen rutinszerű döntések meghozatalára rendezkedtek be mind tárgyi, mind személyi motivációs eszközök tekintetében. Jól jellemzi ezt a szinte kizárólagos statisztikai-mennyiségi szemlélet adminisztratíve konkrétan, és a bírói vezetők megnyilatkozásaiban is, melyet a három majd kétszer 6 évente végzett "minőségi" vizsgálat

- 276/277 -

sem befolyásol különösebben, mivel egyrészt nem folyamatos, másrészt dominánsan az ügyviteli szabályok betartására, betartatására koncentrál (az érdemi kérdések értékelése úgymond a felsőbb bíróságok dolga). A nem rutinszerű, de még nem a fenti értelemben vett komplex problémák, tehát a hagyományos jogértelmezéssel, és bírói döntési technikákkal kezelhető problémák megoldásai azért csak a fokozatos hozadék modelljében írhatók le leginkább, mert a bíróságok joggyakorlatában az ilyen kérdések kezelésében már nagyszámú és komplex eredmény fordulhat elő, a cselekvési változatok nem összehasonlíthatóak, és a bíró a nagy hiba elkövetésének kockázatát így minimalizálja. Ez a Legfelsőbb Bíróság gyakorlatában a legdominánsabb, hiszen ott egy kis hiba is jóval nagyobb (komolyabb konzekvenciái lehetnek), mint bármekkora hiba egy első fokon eljáró bíró esetében. Ez az egyetlen módszer, amellyel a tényleges megismerés számára túlságosan komplex környezet problémáival a bíró megbirkózhatik. Mindezt erősíti az a tény, hogy a bíróságok és a hatóságok is, mint döntéshozók egymással versengő hatalmi centrumokként is értékelhetők, melyek az eredményekről és azok értékéről is gyakorta különböző nézeteket vallanak, ugyanakkor a döntések egymástól teljesen independensen születnek, az első fokú bíró saját döntését már nem tudja védeni - pl. a fellebbezésben előadottakhoz képest - a másodfokú bíróságon.[18] A különböző nézetek léte az eredményről és azok értékéről egyrészt adódik a bíróságok gerontokratikus jellegéből, abból, hogy a bírói személyiségfejlődés és szerepfelfogás különböző szintjén állnak - bírói gyakorlattól függően - az egyes bírák, mivel a bíróvá válást megelőző kb. 10 éves tanulás elméleti-gyakorlati tudása lényegesen különbözik egy 10 éves bírói-gyakorlati tudás tapasztalatától, másrészt ezen tapasztalati tudás általánosítása nem történik meg, ezek átadása szoros karrier bírói rendszerben nem valósul meg maradéktalanul. Amellett, hogy az egyéni döntés racionalitása a több szintű döntéshozatal során törvényszerűen fokozatosan megkérdőjeleződhet,[19] a cél-eszköz viszonyrendszer feladása szintén az akárcsak korlátozottan racionális döntések meghozatala ellen hat. Ami a bírói döntések racionalitását illeti, az elfogadott jogértelmezési preferencia sorrend felborulásával jár együtt a fenti cél-eszköz viszonyt negligáló domináns működési modell. Így a nyelvtani-logikai, majd rendszertani és történeti értelmezést követő teleologikus (jogalkotó célja) értelmezés le-

- 277/278 -

hetősége, mint hézagpótló értelmezés, amely csak akkor alkalmazható, ha az előzőek nem vezetnek eredményre, egyre inkább előtérbe kerül. A komplex bírói döntéseknél, ahol maga a jogalkalmazás is komplex probléma, a döntéshozók valóban csak inkonzisztens statisztákká válnak. Nincs idő egész egyszerűen ezekre a problémákra, mivel nincsenek kész megoldások, és a bíró emellett számos más üggyel foglalkozik. Az ilyen problémáknál az amerikai tárgyalási szisztéma nyilvánvalóan hatékonyabb lenne - némely komolyabb büntetőügyben ez alkalmazásra is kerül - azonban rendszerszerűen a közigazgatási ügyek területén a statisztikai szemlélet elburjánzása miatt nincsen mód. A bírók sok témában érintettek, figyelmüket és energiájukat több feladat között kell megosztani, ezért a könnyebben eldönthető ügyeket előre rangsorolják,[20] a figyelem változó, a döntési rendet az idő szabja meg, és a sokklépcsős döntési hierarchiában pedig az eltérő preferenciarendszerek miatt eleve csökken a problémák megoldási esélye. Ezért az ilyen típusú ügyek rendszerint az igazságszolgáltatás torkán akadnak, hosszú éveken keresztül évtizedes távlatban dőlnek el, feltéve, hogy az érdekeltnek még van ahhoz akárcsak elvi okból is türelmük.[21] A komplex közigazgatási ügyek mind soron kívüli döntést igényelnek a tételes jog szerint is, épp azért, mert a probléma dinamikus jellege a gyors ügyintézést igényli, azonban a bíróságok rutindöntésre optimalizált szervezetrendszerében ezek szükségszerűen akadnak el huzamosabb időre. Ez a probléma csak eltérő szerkezeti struktúrájú, felkészültségű speciális bíróságokon - külön bíróságokon - keresztül lenne megoldható, ahogy ezt más országok tapasztalatai mutatják.[22] Ennek hiányában két jellemző megoldása születik a problémáknak. Az egyik, hogy az ügy komplexitásához képest minimális idő és energia befektetéssel rendszerint rossz döntések születnek (egyszerű tévedés), azaz nem oldódik meg a probléma, és ekként évekig kering a rendszerben, a különböző bírói szinteken, vagy menekülés figyelhető meg. Ilyenkor lebegtetik a problémát, mivel meg-

- 278/279 -

haladja a döntéshozó energiáját, egyben az újonnan felmerülő problémák megoldási esélyei csökkennek. Ez a lebegtetés - kreált eljárásjogi alapon, vagy egyszerű indok nélküli elhúzódása az ügyeknek - egyrészt azzal jár, hogy több megoldható rész vagy álproblémával tölti a bíró az idejét a lényegi probléma megoldása helyett, következésképp a szervezet pazarlóan bánik az erőforrásaival, majd egy idő után elérhetnek a meg nem oldott problémák egy olyan kritikus tömeget, hogy az a szervezet összeomlását vonhatja maga után. Ezt az összeomlást nem úgy kell elképzelni, hogy a bíróságok működése leáll, hanem akként, hogy a komplex problémák körében, az elvi kérdések megoldatlansága folytán a hatósággal szemben a felperes keresete elvileg sem lehet alapos (lásd. JPE határozatok), az így vagy úgy érdemben vagy érdemi értékelés nélkül elutasításra kerül, következésképp nem képes érdemi jogvita kialakulni a bíróság előtt. Márpedig a bíróság és a bíró feladata a jogvita elbírálása, és ha ennek elvi lehetősége sem adott, eleve meghatározott, hogy kinek lehet igaza, akkor azt csakis az adott szervezetrendszer összeomlásaként értékelhetjük az adott konkrét jogterületen. Érdekes különbség, hogy ha a szervezeti döntéshozatal modelljeinek keretei között vizsgáljuk a kérdést, akkor a hatóság döntése nem jogi-racionális vagy korlátozottan racionális, hanem politikai modellt, a bíróságoké pedig a viselkedéstudományi modell mentén írható le. A Nemzeti Hírközlési Hatóság Tanácsa - legalábbis a jelentős piaci erejű szolgáltatókkal kapcsolatos kötelezettségek előírása során - nem a jogállamiság eszméjéhez közelítő klasszikus racionalitás talaján, vagy legalább az érdekek tartalmi - és nem részleges formai - bevonása útján valamiféle korlátozott racionális kielégítő döntésre törekszik, mivel a jogalkalmazás szokásos paradigmarendszerén ugyan túllép, de nem képes koherens paradigmarendszert ráépíteni, és mivel képtelen a hatósági érdek - és itt jogalkotó által definiált közérdek nincs, mint fentebb utaltam rá, hanem az a hatóságra van bízva - és az azzal gyökeresen szembenálló ügyfél-távközlési szolgáltató érdekkonfliktust kezelni, ezért saját maga által definiált célját követve, a hatalmi szó a konfliktuskezelés eszköze. Ez a cél nagyon egyszerű politikai célkitűzés: a fogyasztók minél olcsóbban telefonálhassanak, terjedjen az információs társadalom, érjük el a régi uniós tagállamok árszintjét, és ennek eszköze döntően bizonyos szegmenseken a költségalapú szabályozás, költség alatt értve lényegében - és persze fokozatosan - az uniós árszintet. Ez azonban még csak köszönő viszonyban sincs a tételes joggal, tekintve, hogy nem az uniós árszint a cél, hanem olyan piaci struktúra felé való befolyásolás, amely végső soron az "uniós árszinthez" és technológiai szinthez, versenyképességhez vezet.

- 279/280 -

Végül is a szabályozási környezetet figyelembe véve ez szokásos és elfogadható magatartása egy hatóságnak: a teljesítmény és önigazolási kényszer jelentkezése a hatósági funkciók mentén. Ezen működés célszerűségi és részben törvényességi szempontú megfelelőségét az Európai Bizottság notifikációs eljárásai, törvényességét, jogállami voltát pedig további külső hatásként, mint döntésbefolyásoló tényezőként épp a bíróságoknak kéne biztosítaniuk a felek közti jogviták elbírálásával, egyáltalán ezek lehetősége folytán. A bíróságnak ugyanis a tiszta funkciója éppen ez, ekként gyakorol kontrollt és tereli helyes irányba az egyébként politikai döntési modellen alapuló hatósági döntéseket. A bíróságoknak ugyanakkor erőforrásai a korábban felhalmozódott tapasztalatokon alapulnak, azonban ezen a területen nincsenek tapasztalataik. A hatóság a jogalkotói bizalom ellenére nem építi ki eljárásának jogi kereteit ennek eredményeként szobányi iratanyagok tartoznak egy-egy ügyhöz, mivel felépített új paradigmarendszer hiányában nem képes felismerni azt sem, hol van az eljárásának eleje, vége, mik az ügyhöz tartozó iratok, iktatási rendszere így aztán csökevényes, eljárása követhetetlen, döntéshez vezető folyamatok pedig rekonstruálhatatlanok. Maguk a döntések is sajátosak. Pl. a 16-os piacazonosítás és elemzés, JPE azonosítás és kötelezettség kiszabásról szóló határozat[23] különböző osztályok által készített elemezések hagyományos paradigmarendszerben megkísérelt összeillesztése, amelynek sikertelenségét jól jelzi az, hogy a 200 oldalt is meghaladó terjedelmű határozatot erős tartalmi elemzés alá kell vetni, hogy a rendelkező rész és az indokolási részek egyáltalán elkülöníthetők legyenek, a lényeges és lényegtelen részek felismerhetővé váljanak (noha lényegtelen részeknek elvileg nincs helyük egy határozatban). Amikor a bíróságok egy ilyen döntést megkapnak és a korábbi paradigmarendszerüket nem váltják fel, akkor lényegében döntésképtelenné válnak, nem csak az iratkezelés válik technikailag problémássá, de szinte felderíthetetlen, hogy mi a jogvita tárgya, és elvileg is képtelen azt megoldani. Például a kereseti kérelemhez kötöttség szűk értelmezése és a megváltoztatási jogkör gyakorlásának soron kívüliségből adódó követelménye, melyet a felsőbb bíróságok szisztematikusan követelnek meg, lehetetlenné teszi egy ilyen komplex döntés meghozatalát. Gondoljunk bele: mivel nem kielégítő döntésről van szó, a konfliktuskezelés hatalmi szóval történt, valamint nem felmérhető számú döntési lehetőség van, melyek érdekviszonyokra gyakorolt hatása sem ismerhető

- 280/281 -

fel, ezért a logikus felperesi magatartás a határozat jogsértő voltának igazolása, majd kizárólag saját érdekeit szem előtt tartó rendszerint másik jogsértő - vagy jogsértőbb megoldás - kikényszerítése. Ilyenkor a bíró - szemben egy rutin üggyel - nem lehet abban biztos, hogy a számtalan jogszerű megváltoztatási lehetőség közül egyrészt miért válassza éppen azt, amit választ - ez klasszikusan eleve hatósági hatáskör és feladat - másrészt nem tudja felmérni, hogy az adott megváltoztatási mód az a felperesi érdekeivel mennyiben és miként ellentétes vagy egyező, következésképp nem tudja a kereseti kérelemhez kötöttség tág értelmezése mellett sem megváltoztatni a döntést, mert az egy új vélt vagy valós felperesi jogsérelmet indukálhat. Ha ebből a felsőbb bíróságok által diktált paradigmarendszerből - ahová egyébként a kereshetőségi jog kérdései is tartoznak - nem lép ki, annak ellenére, hogy azok a polgári peres eljárás alapvető és évtizedek alatt kikristályosodott alapintézményeinek újraértékelést is igényli, ami további visszatartó erő; akkor racionális döntés nem fog születni. A bíró ilyenkor a részletekbe menő elemzést intuitív megoldásokkal próbálja áthidalni, elveszti a racionalitásra való képességét, és olyan döntést hoz mellyel időt nyerhet, valahogy átevickélhet az egyik helyzetből a másikba. Valószínűségi döntésének alapja nem logikai lehetőségeken, vagy a relatív gyakoriságon alapszik (nincs múltbéli tapasztalat), hanem személyes hiedelmeken alapul és ilyenkor két vagy több nagyon különböző megoldása is lehet az ügynek, következésképp a döntés kalkulálhatatlan és a jogbiztonság alapvető kritériumait nem elégíti ki. Ez azért nagyon veszélyes helyzet, mert lényegében a konfliktuskezelés kudarcát jelenti, a viselkedéstudományi modellben ugyanis az erős érdekkonfliktusok esetén működő alacsony racionalitási fokú intuitív döntésekhez vezet, amely mint ilyen, nem képes a tételes joghoz igazodni. Ahhoz, hogy a bíró a komplex problémához szükséges új paradigmarendszert felállítsa nem csak kreativitás kell, amely nem más mint a korábbi paradigmarendszerek leépítésének képessége, de ezt minden bírói szinten biztosítani kell (kéne) ahhoz, hogy a paradigmaváltás megtörténhessen. Nyilvánvaló, hogy a társadalmi felszívódása ezeknek a szabályrendszereknek a hagyományos szervezeti struktúrában nem lehet hatékony, mert nem állítható, hogy ezek az új megoldások, szabályrendszerek jobbak lennének mint a régiek (relatív előny elve), nem egyeztethető össze az alkalmazó szervezet tapasztalataival és értékrendjével (kompatibilitás elve), és definitive nem teljesíti az egyszerűség elvének kritériumát, az új megoldás nem nyilvánvaló, nem érthető meg könnyen, használata pedig kifejezetten nehéz.

- 281/282 -

Ahogy említettük a bíró - mint más döntéshozó is - különböző döntést torzító heurisztikákat vesz igénybe az ilyen döntések során, amelynek oka az, hogy túl bonyolult a probléma, meghaladja az ember kognitív képességeit. A heurisztikák alkalmazása, leegyszerűsítő mechanizmusok alkalmazása elkerülhetetlen, mert csak ezzel válhat kezelhetővé a probléma, ezzel tudja a bíró átvágni a gordiuszi csomót. Ezzel elérkeztünk a normatív szempontú legalább vázlatos és részleges elemzésnek a szükségességéhez, mely elemzés tárgya a helyes ítéletek kérdése. Mivel az ember kognitív képességei korlátozottak ezért szelektív a percepciónk a kellő kapacitás hiány miatt, motivációink átalakulnak az ügytől való megszabadulás élményévé, mely önkéntelenül torzítja a döntést, memóriánk és a korábbi paradigmarendszerben begyakorolt sztereotípiák és sémák változtatnak a felek előadásának kontextusán, a felidézés, megfogalmazás önmagában is befolyásol, míg múltbéli tapasztalat hiányában az okság és együttes előfordulások közti különbségtétel rendszerint sikertelen, és különösen működik a kognitív disszonancia redukciójának vágya. Nem titkolom: ez a tanulmány egy kísérlet a bennem lévő kognitív disszonancia redukálására. Bíróként olyan döntéseket kellett meghoznom, mely a Max Weber-i értelemben vett értékracionalitásom alapján próbálnak állni, de csak részben elégítik azt ki, ugyanakkor célracionalitás szempontjából is értéktelenek, és ez annak belátásához vezet, hogy ha a döntés helyes is lenne, annak megindokolhatósága nem lehet meggyőző.

Két kérdést érdemesebb megvizsgálni. A bírói célkitűzés a döntés és annak indokolása során értékracionális vagy célracionális megközelítésen alapuljon-e, illetve az indokolási kötelezettség és annak terjedelme, mondhatnánk milyensége milyen normatív követelményeknek kell, hogy megfeleljen.[24]

Az első kérdéskör a bírói döntések etikájához is kapcsolódik, tehát mikor nevezhetünk egy bírói döntést etikusnak. Meggyőződésem, hogy mivel a bírói döntés alapja a törvény (jogszabály), a bíróság funkciója a tételes jog betartása és betartatása, ezért lényegesen különbözik bármely hatósági döntés funkciójától, a probléma és így a döntés tárgya is más. A jogállamiság és a bírói függetlenség (kizárólag a tételes joghoz kötöttség) önmagában a jogpozitivista felfogás dominanciáját eredményezi, következésképp erény alapú etikai nézőpontok nem jöhetnek számításba. Gyakran

- 282/283 -

mondják, hogy a bíróságok nem igazságot szolgáltatnak, hanem jogot, jogszolgáltatásról van szó és ez a leegyszerűsítés a bírók kognitív disszonanciája nullára redukálásának kiváló eszköze, noha ez a megközelítés könnyen felszínre hozhatja a hatalmi pozícióban immanensen benne rejtőző önkényeskedési hajlamot. Az, hogy ez még sem így van, annak köszönhető, hogy a bírói függetlenség, az az a tételes jog parancsának szentsége a stakeholder (érintett) alapú etikai nézőpontok közül a jogokra alapozott álláspont kitűnő alapja lehet az etikai döntésnek. Ez azt jelenti, hogy a bíró morális hozzáállását nem az érdekkielégítésnek, hanem a jogok védelmének kell irányítania. Ebből pedig számomra egyenesen következik, hogy következményelvű konzekvencialista etikai nézőpont tévút a bírói döntések helyességének értékelésekor, következésképp a bírói döntésnek az értékracionalitás alapján kell állnia. Értékracionalitás azt jelenti, hogy a bírói az előrelátható következmények nélkül (alkotmányos és egyéb törvényi) elvek, értékek alapján dönt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy döntésének következményeit ne vizsgálná. Azonban ez a vizsgálat kizárólag az elvek és értékek mentén történik szigorúan az autonóm jog logikájának keretein belül maradva. Mivel a jog autonómiájának letéteményese épp a bíróság - és lényegében erre másoknak számottevő befolyása nincsen - ezért a célracionális megközelítés előtérbe kerülése könnyen a jog, mint autonóm társadalmi alrendszer (professzionális intézményrendszer) relativizálódásához vezethet. Mondanom sem kell, hogy a jogállam fogalma egy ilyen helyzetben nem lenne értelmezhető. Mint ahogy arra utaltam bizonyos jogértelmezési preferencia sorrendben azonban maga jogalkotó célja is számításba jöhet az értékracionális döntéskor, és ilyenkor nincs ellentmondás az értékracionális vagy a célracionális megközelítések között. Ugyanakkor a tapasztalat az, hogy ha komplex és bonyolult maga a szabályozás - noha lehetne egyszerűbb is, lásd: adójog - akkor a fenti kis lépések modelljében a heurisztikus torzítások a tisztán célracionális döntésekhez vezetnek. Például amikor az érvelésben megjelenik az adójog területén az államrezon érdeke, mint érv, az szükségszerűen célracionális döntésekhez vezet. Ennél súlyosabb helyzet, ha intézményesül a célracionalitás, amikor az alsóbb bíróságok döntéseinek minőségi értékelése kizárólag a felsőbb bíróságok döntésein keresztül érvényesül, és a Skinner-féle szigorú megerősítés modellje szerint az alsóbb bíróságok döntései célként az ítéleteik helybenhagyását tételezik elsődleges szempontként, akkor a jogi axiológia által feltárt jog autonómiájából következő értékracionalitás csorbát szenved, azaz bírói döntések etikátlanná válhatnak, ez pedig a bírói függetlenség értékvesztésével jár-

- 283/284 -

hat együtt. Ezért egyetértek azokkal a jogászokkal, jogszociológusokkal[25] akik szükségnek tartják a bírói döntések teljes körű nyilvánosságát és könnyen hozzáférhetőségét, a szakmai és nyilvánosság általi kritizálhatóság megteremtését. Ennek hiánya jól tükröződik kommentár irodalmunkban, amely rendkívül silány minőségű más, fejlettebb jogi kultúrájú európai országokkal összehasonlítva. Az igazsághoz azonban hozzátartozik az is, hogy a közösségi jogi érintettségű komplex problémák esetén (és a komplex jogi problémák, szinte mind közösségi jogi érintettségűek), az értékracionalitás követése olyan ellentmondásokhoz vezethet, amely az abszurd következtetés elkerülésének elve, mint utolsó döntés helyességét ellenőrző logikai elv próbáját gyakran nem állja ki, ezért szükségszerűen célracionális döntést kell hozni. Az ilyen esetek azért gyakoriak, mert a közösségi jogi alapú szabályozások gyakran nyers fordítás eredményei, tehát az elsődleges nyelvtani-logikai elemzés eleve tévútra vezethet, hiszen az egyes szavak elhelyezése egy mondatban nem a jogalkotói megfontolás, hanem fordítási technika eredménye is lehet, így az okság és együttes előfordulások közti különbségtétel lehetetlensége folytán az értékracionális megközelítés könnyen torzító heurisztikává válhat a döntés során.

Ha már most megvizsgáljuk a bírói ítéletek indokolásának a milyenségét különösen a komplex bírói döntések esetében, akkor az alábbi következtetésekre juthatunk.

A bírói ítéletek indokolása összehasonlítva az Európai Bíróság ítéleteivel, angolszász rendszerű országokban hozott ítéletekkel és döntésekkel, nem csak, hogy rövid, de a logikus érvelés zártságát biztosító, az ellenérvek cáfolatát is jelentő struktúrát nem követi. A bírósági ítéletek indokolása dominánsan kinyilatkoztatásokból áll, a helyes álláspont közlésével, ha nem komplex jogi problémáról van szó, akkor időnként egy-két logikai következtetésen keresztül levezetve, és a logikus érvelések paradigmarendszerét cáfoló részletes jogszabályt és annak összefüggéseit elemző indokolásokkal a legritkább esetben találkozhatunk.

Az elfogultság vádját elkerülendő egy egyszerű példa arra, hogy mit értek kinyilatkoztatáson:

A korábbi jóval egyszerűbb hírközlésről szóló törvény a 2001 évi XL. törvény 110. § 54. pontja szerint összekapcsolás: egyazon vagy különböző távközlési szolgáltatók által használt távközlő hálózatok fizikai és logikai csatlakoztatása, annak érdekében, hogy az egyik szolgáltató felhasználói

- 284/285 -

információt cserélhessenek ugyanezen vagy másik szolgáltató felhasználóival, illetve hozzáférhessenek más szolgáltató által nyújtott szolgáltatásokhoz.

Az adott ügy jóval több problémát vetett fel, de ehhez a jogszabályhelyhez kapcsolódott az egyik lényeges kérdés: egy távközlési szolgáltatónak a saját előfizetői közti összekapcsolást is érteni kell összekapcsoláson avagy csak más távközlési hálózatokkal történő összekapcsolást. A jogvita tárgya tehát az, hogy mit keres ebben a definícióban az "egyazon távközlési szolgáltató" és az "ugyanezen szolgáltató felhasználóival" kifejezések a törvényszövegben, ha hatóság szerint csak a különböző szolgáltatók közti információ csere és hozzáférés tekinthető összekapcsolásnak.[26] Míg ezt a problémát az elsőfokú bíróság akként próbálta kezelni, hogy a távközlő hálózat fogalmát részletesen elemezte, majd keresett olyan esetet, amikor egy szolgáltatónak több hálózata is lehet, a felsőbb bíróságok ezen elemzés nélkül a hatósági döntéssel egyezően csak tényként rögzítették, hogy helyes az a hatósági értelmezés, hogy a különböző távközlési hálózatok közti összekapcsolást kell érteni az összekapcsolás fogalma alatt. A felperesi részletes érvrendszer lényegében cáfolatlanul maradt, mely indokolható lehet azzal, hogy az elsőfokú ítélet arra kitér, azonban szükséges ilyenkor legalább az elsőfokú ítélet logikai levezetését követni. Ugyanis önmagában az a megállapítás, hogy a különböző távközlési szolgáltatók hálózatainak összekapcsolásáról van szó a fenti tételes jogi szabály alapján nem vonható le érvényes következtetésként a probléma elemzésére, a jogvita tényleges tárgyának elemzésére így sor sem került.[27] Talán már ez a jogszabályhely is bonyolult mondatnak tűnik, de ennek a jogszabályhelynek az értelmezése még egy primitív és klasszikus módon kezelhető jogi problémát jelent, amelynek komplexitási szintje meg sem közelíti a jelenlegi Eht. szabályozását, melynek egyes elemeire fentebb utaltam. Megjegyzem az Eht. szabályozásán alapuló komplex problémák

- 285/286 -

körében egy ilyen jogértelmezési kérdés a problémaküszöböt sem éri el, messze a felek és a bíró ingerküszöbe alatt van, azt még problémaként sem érdemes azonosítani.

Mi az oka annak, hogy a magyar bírói ítéletek megrekednek az indokolásnak ezen a színvonalán. Egyrészt jól magyarázható a fenti leíró döntéselméleti modellek tükrében, hiszen egy adminisztratív modellben sem értelmezhető rendszer nem alkalmas ennél bonyolultabb jogi problémák megoldására. Magyarázhatnák elvileg az ítéletek kinyilatkoztatás jellegét a szakmai fejlődés általános törvényszerűségei. Így Mérő érzékletesen mutatott rá,[28] hogy a kezdő, haladó, mesterjelölt és mester szintű szakmai tudások között jól körülhatárolható gondolkodási sémákban is megjelenő különbségek találhatók. Míg a kezdő, vagy fiatalabb elsőfokú bírók ritkább esetben haladó, gyakrabban mesterjelölti tudással rendelkeznek, addig elvárt követelmény, hogy a Fővárosi Ítélőtábla és a Legfelsőbb Bíróság bírái mesterfokon legyenek jártasak szakmájukban. Míg egy mesterjelölt bár több ezer szakmai sémával dolgozik és alkalmas arra, illetve csak arra alkalmas, hogy szakmai vitát érdemben lefolytasson szakszerű és logikus érveléssel saját álláspontját levezesse, addig a mesterszintű több tízezer sémára épülő gondolkodást a metaforikus intuitív megközelítés jellemzi, ráérez a helyes döntésre ekként döntéshez vezető út gyakorta nem vezethető le racionális érvelés zárt logikai eszközeivel. Hozzá kell azonban tenni, hogy a helyes döntés ilyenformán való megtalálása esetén viszont a nem osztott álláspontok szemléletesen cáfolhatók, melyet szükséges megtenni. Még is a legritkább esetben kerül sor a korábbi érvek, akár elsőfokú bíróságok érvrendszerének a megdöntésére és ekként sem a felek, sem a felsőbb bíróságok iránymutatását követő elsőfokú bírók nem jutnak abba a helyzetbe, hogy tudják: zárt logikai érvelésük hol hibádzik. Megítélésem szerint a felsőbb bíróságoknak már csak azért is cáfolniuk kell pár mondatban érdemben is azon elsőfokú bírósági döntések jogi levezetését, ahogy az elsőfokú bíróságnak is a hatóságét, mert valamelyik fél rendszerint azt osztva, amellett érvel, tehát csak így teljesíthető a kereseti kérelem kimerítésének jogszabályban előírt kötelezettsége.[29] Más oldalról viszont az elsőfokú ítéleteknek mesterjelölti szinten szakszerűnek kell lenniük, mert csak ebben az esetben juthat el a bíró a mester szintre. Ha

- 286/287 -

intuitív döntésekkel - a felsőbb bíróságokat követve - próbálkozik, akkor a mester szintre sosem fog eljutni, hanem megreked egy haladó szinten. Azt a kérdést, hogy a magyar bíróságok rövid és velős indokolásai a mesterszintű gondolkodás eredményei-e, azt az értő jogász olvasóim megítélésére bízom. Ugyanakkor másik alternatívaként jöhet számításba az az általános - és bírói körökben elterjedt - vélekedés, hogy a bírói ítélet indokolása azért legyen rövid, mert minél kevesebbet mond, annál kevésbé támadható. Ez a megállapítás szükségszerűen igaz. Azon a tudományos módszertani alapigazságon alapszik, hogy egy mondatnak minél kisebb az információtartalma, annál kevésbé falzifikálható.[30] Ha egy ítéleti indokolás nem tartalmaz érdemi információt, akkor falzifikálhatatlan.[31] Ebből pedig levonhatjuk a következtetést, hogy a meg nem indokolt ítélet a legtökéletesebb ítélet. E két szélső pontnak tekinthető magyarázat közül az utóbbit látszik alátámasztani az az alkalmazkodási spirálként értelmezhető tény, hogy a komplex problémákhoz kapcsolódó ítéleti döntések részletes és meggyőzésre törekvő indokolása semmilyen pozitív élményt nem vált ki a perben résztvevő felekből sem.

A felek érdeke ugyanis az ilyen ügyekben - a feloldhatatlan érdekellentét miatt - általában nem a korrekt jogi megoldás megtalálása, hanem a saját érdekek érvényesítése és ez különösen igaz akkor, amikor nem magánszemélyek, igazságkereső laikus ügyfelekről, hanem jogi irodák - a megbízó számára is szinte érthetetlen - jogi csűrés-csavarásáról van szó. A felek alkalmazkodnak a helyzethez és szemben a jogállami és komoly jogi kultúrával rendelkező országokkal, ahol a jogi képviselők nem engedhetik meg maguknak, hogy ne értsék meg a bírói ítélet indokolásának jogi okfejtését és nyilvánvalóan csak arra koncentrálva, azzal vitatkozva szakmai érveket vonultathatnak fel, a magyar "nevesebb" ügyvédi irodák rendszerint nem az ilyen intellektuális kihívásokat választják. Magyarországon egy létező jogi szakmai közösséget és annak közös nyelvét feltételező bíró ítéleti indokolását pertaktikai szempontból is célszerűbb az ítélet meg nem értésével és ekként eltérő érvelés mentén - egymás mellett elbeszélve - támadni, rámutatni az adott ítélet terjengőségére, öncélúságára és értelmetlen dogmatikai fejtegetéseire, mert alappal várhatja a fellebbező, hogy a felsőbb bíróságok a "túl bonyolultan" indokolt ítéleteket, mint vitathatókat hatályon kívül helyezik, új eljárást rendelnek el, esélyt

- 287/288 -

adva a további időhúzásra, amely ha másra nem is jó, de az adott ügyvédi iroda megélhetését a továbbiakban is hosszútávon biztosíthatja.[32] Ez logikus és hatékony pertaktika, amelynek alkalmazása ezért kellően indokolható.

Összefoglalva álláspontomat az ítéleti indokolások mélységének növelése a jövőben elkerülhetetlen a komplex jogi problémák megoldani kívánó ítéletek esetében, noha a velük való vita ebben az esetben jóval esélyesebb, mint egy hagyományos "kinyilatkoztatási" jellegű ítélet esetén. Jól láthatóan a fejlettebb jogi kultúrájú országokban az ítéleti indokolások cizelláltabbak és részletesebbek, és különösen kevésbé kinyilatkoztatás jellegűek,[33] amelyből következik, hogy még ha a közösségi alapú szektorspecifikus versenyszabályozások közösségi szinten is kudarcra lennének ítélve mert azok nem felelnek meg a probléma jellegének, még akkor is lényegi lemaradás lesz tapasztalható a fejlettebb uniós régiókkal szemben.

Míg a fejlettebb jogállamok képesek lesznek túl élni a jogállam kereteit sok szempontból feszegető közösségi szintű politikák szabályozási technikáit, addig a magyar és a hasonló színvonalú jogi kultúrával rendelkező országok jogállamisága bele fog fulladni a "jogszabálynak nevezett nyersfordításokba". Ennek a folyamatnak az előrehaladását pedig kiválóan jellemezni fogja a bírói ítéletek indokolásának aktuális színvonala, mely előreláthatóan főleg egy erős jogászi szakmai közösség tudományos igényű kritikája folytán javulhat csak. Akkor mondhatjuk, hogy valamit ezen a téren elértünk, ha a bírói ítéletek kommentár irodalma, a valamit magára adó és érintett ügyvédi irodák, egyetemek más szakmai közösségek mértékadó, szigorú, de szakszerű kritikájának tényleges tárgyává válnak a bírói ítéletek, ezzel indukálva a bírói szervezetrendszer jelenlegi diszfunkcionális rutinjainak a felszámolását.

* * *

- 288/289 -

THE CHARACTER OF JUDICIAL DECISIONS IN COMPLEX CASES: SOME ISSUES OF THE PERSUASIVENESS OF THE REASONING OF JUDICIAL DECISIONS

by András György Kovács

The author analyses (as a practising judge) complex judicial decisions in light of various theories of decision-making. The analysis focuses on administrative cases concerning community law, putting special emphasis on the area of electronic telecommunications and the judicial review on of decisions about the significant market power. The essay reveals theoretical constraints that have become obstacles to an efficient and reasonable judicial practice. The second part of the essay deals with issues of normative evaluation concerning the quality and depth of reasoning involved in complex judicial decisions in Hungary.■

- 289 -

JEGYZETEK

[1] Lásd erről bővebben: OIT Elnökének tájékoztatója a bíróságok általános helyzetéről és az OIT igazgatási tevékenységéről, 2004. január 1.-2004. december 31., Bírósági Közlöny melléklete, HVG-ORAC, Budapest, 2005.

[2] A bírói döntés alatt értelemszerűen a bírósági ítéletet, vagy nem érdemi befejezés esetén, az eljárást befejező végzést értjük.

[3] Forrás: ZOLTAYNÉ PAPRIKA Z.: Döntéselmélet. Alinea Kiadó, 2004.

[4] Jellemző, hogy a jelentős piaci erejű szolgáltatók piacazonosítása és piacelemzése kapcsán születő határozatok iratanyaga fél szobányi terjedelmű, melyek között azonban gyakorta nincs ott minden olyan irat, mely a döntéshozatalt befolyásolta. Ennek oka, hogy a Nemzeti Hírközlési Hatóság Tanácsa (NHHT) sosem dolgozta ki koncepcionálisan, hogy saját eljárási rendjében ezek a hatósági ügyek hol kezdődnek és érnek véget. Általában azt gondolják, hogy egy "hatalmas" eljárásról van szó, melynek 18 befejező érdemi határozata van [ennyi irányadó piactípust különített el az Európai Bizottság 2003/311/EK Ajánlásában (OJ L 114, 2003. 05. 08)], ami nyilvánvaló fogalmi képtelenség. Egy ügynek ugyanis szükségszerűen egy érdemi befejezése van. Döntéselméletileg is igaz ez, ugyanis a döntés nem más, mint alternatívák közti választás, ha több döntéssel zárul le egy ügy, akkor az alternatívák közt nem választottunk, következésképp nincs döntés!

[5] A Bartee-féle rendszerszemléletű problématérben a három dimenziót a problématípusok (konceptuális, empirikus, viselkedési, társadalmi), a problémamegoldás módja (egyéni, csoportos, szervezeti, társadalmi), és a problémamegoldás folyamata (felismerés, meghatározás/diagnózis/, analízis, szintézis) jelentik. Lásd erről bővebben: BARTEE, E. M.: A holistic view of problem solving. Managment Science". Vol. 20. (1973) 439-448., vagy ZOLTAYNÉ.: i. m. 20-21.

[6] Lásd bővebben MÁTYÁS A.: Új osztrák iskola jellemzése. Közgazdasági Szemle, 2004/.10. szám. 36-44.

[7] Csak a kínálat rugalmasságára gyakorol hatást, a keresleti oldalra egyáltalán nem, Lásd HEYNE, P.-BOETTKE, P.-PRYCHITKO, D.: A közgazdasági gondolkodás alapjai. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2004. 79-94. .

[8] Természetesen itt a domináns felfogásról van szó, mert olyan klasszikusok, mint Marshall is próbálta kezelni a reálköltség fogalmát Lásd. MÁTYÁS A.: A modern közgazdaságtan története. Aula Kiadó, Budapest, 2003. 75.

[9] Lásd COASE, R. H.: Vállalat, a piac és a jog. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2005. 11-51.

[10] Továbbá Yale Brozen helyesen fejti ki, hogy az empirikus vizsgálatokkal kimutatható "torzulások", határköltségtől való eltérések az árban csak a piac alkalmazkodás adott szakaszára érvényesek időben a magas profitok erősen koncentrált piacokon is csökkenek, az alacsonyak pedig nőnek. YALE BROZEN: Antitrust Task Force Deconcentration Recommendation. Journal of Law and Economics, 1970. idézi COASE: i. m. 44.

[11] Ld. erről HEYNE-BOETTKE-PRYCHITKO: i. m. 251-260.

[12] Noha ez utóbbira is az objektív tényekből lehet valószínűségi következtetéseket levonni.

[13] Igaz ez különösen az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény (Eht.) szabályozására.

[14] A hírközlésről szóló 2001. XL. törvény (Hkt.) szerint 25% feletti piaci részesedés lényegében jelentős piaci erőt jelentett. Ilyen esetben a költségalapú árszabályozás kötelező volt, és a költségalapúság meghatározásának módszertanát, pl. az ún. LRIC modell részletszabályait pedig jogszabály határozta meg. Az Eht. esetében a hatóság dönt mindhárom kérdésben.

[15] A 16-os piacnak a beszédcélú hívásvégződtetés nagykereskedelmi szolgáltatás egyedi mobil hálózatban elnevezésű piacot hívjuk.

[16] Az elemezésben használt döntéselméleti koncepciókat és modelleket minden egyéb magyarázat nélkül használom a továbbiakban döntően Zoltayné Paprika Zita által szerkesztett már idézett Döntéselmélet c. műre alapozva, ebben találhatók meg az egyes koncepciók leírása abban a formában, ahogy azt magam is használni fogom.

[17] ZOLTAYNÉ: i. m. 71.

[18] Ez a lehetőség pl. a hatóságok esetében adott.

[19] Lásd az Arrow-féle lehetetlenségi tételt. ARROW, K. J.: Social Choice and Iindividual Vvalues. 2nd. ed., Wiley, New York, 1963.

[20] Egyébként jogállami szisztémákban ezt teszik a hatóságok is és így alakul ki az államigazgatás hallgatásának problémája.

[21] Büntetőügyekben persze nincs mód az "elállásra". Nagy sajtó visszhangot kiváltó büntetőügyekből a laikusok is tudják ezt (lásd Tocsik ügy) , de ugyan ez történik pl. polgári ügyszakban a "Postbank-Deloitte ügyben" vagy pl. a közigazgatási ügyszakban ilyen volt a "kávékartell" ügy.

[22] Nagy-Britanniában speciális versenyügyekkel foglalkozó bíróságokat hoztak létre a 90-es évek végén. Ezt a tendenciát jól mutatja az, hogy a magyar kormányzat is 2005 végén külön Kollégium létrehozásán gondolkodott a nemzetgazdasági szempontból kiemelkedő jelentőségű gyors ügyintézést igénylő ügyek tekintetében.

[23] Nemzeti Hírközlési Hatóság Tanácsának 2005. január 17. napján kelt DH-664/33/2004-es számú határozata.

[24] Ez utóbbi kérdés leíró értelemben is vizsgálható, továbbá szoros kapcsolat van az indokolások milyensége és a döntés helyessége, magának a döntésnek a milyensége között, annak lényegében tárgyiasult formája.

[25] Lásd pl. FLECK Z.: A bírói függetlenség állapota. Fundamentum. 2002/1. 28-38.

[26] Ez döntő jelentőségű kérdés azért volt, mert ha egy szolgáltató saját felhasználói közti végződtetései is összekapcsolásnak minősülnek, akkor a piaci részesedések az összekapcsolási piacon egészen eltérőek lehetnek a hatósági megállapítástól, adott esetben az ügyben felperesi szolgáltató az akkor még törvényben rögzített JPE kötelezettségektől is megszabadulhatott volna, mert piaci részesedése a 25%-ot nem éri el.

[27] Meg kell jegyeznem, hogy a fenti példa olyan ítéletekre vonatkozik, melyek kiemelése, mint negatív példa méltánytalan, mert azok nyilván nem kritika nélkül, de jó és kielégítő döntéseknek nevezhetők. Épp azért választottam ezeket a relatíve magasabb aspirációs szinten született ítéleteket példának, mert így jobban érzékelhető, hogy milyen mélyen átitatott az ilyen típusú szemlélettel a magyar bírói kar.

[28] MÉRŐ L.: Új észjárások. Teicum Kiadó, Budapest, 2001. 181-199.

[29] Kiemelendő, hogy azért számos felsőbb bírósági döntés eleget tesz ezeknek a követelményeknek, és ez az elemzés csak a többi - azonban szintén számos döntésre vonatkozik, ahol ezek a problémák felmerülnek.

[30] Lásd erről még KIESER, A.: Szervezetelméletek. Aula Kiadó, Budapest, 1995. 43-55.

[31] Ezt a matematika nyelvén úgy fejezik ki, hogy "az üres halmazra minden állítás igaz". HAJNAL A.-HAMBURGER P.: Halmazelmélet. Tankönyvkiadó, Budapest, 1989. 13.

[32] Nem szeretnék azonban igazságtalan lenni. Kivételesen vannak ügyvédek és ügyvédi irodák akik hasonló pertaktika mentén ugyan, de magas intellektuális színvonalon dolgoznak szem előtt tartva a bírói gyakorlat hosszú távú helyes irányba terelését - illetve annak "kikényszerítését" - is. A fent jellemzett ügyvédi irodák esetében sem arról van szó, hogy a kellő intellektuális képességek hiányoznának, hanem a magyar bírói rendszer diszfunkciói váltják ki a színvonalat lefelé kényszerítő spirált.

[33] Angol-szász jogrendszerekben bevett szokás, hogy a bíró nem "távolít", hanem személyes véleményét fejti ki, amely a magyar ítéleti indokolások szokásjoga szerint a legnagyobb hiba.