Korántsem tekinthető példa nélkül állónak a jogfilozófia történetében, hogy annak művelői kilépve szűkebb szakterületük határai közül, de ahhoz erős szálakkal kötődve, állást foglaltak aktuális közéleti kérdésekben. Az ilyen vállalkozások a jogbölcselettel foglalkozók esetében nem pusztán az írástudói felelősségérzet megnyilvánulását tükrözik, mint egyéb tudományok képviselőinek esetében, hanem részben a "szakmai elem" megjelenését is. A jog általános problémáinak megértése összefügg társadalmi, erkölcsi vagy politikai kérdések megválaszolásával. Ezt a legszigorúbb jogpozitivista szerzők is elismerték, még ha a jogelmélet körén kívül esőnek tekintették e tényezőket, mint például Hans Kelsen. Aki a jogot tudományos igénnyel vizsgálja, az általában rendelkezik valamilyen átfogó képpel a jogon kívüli társadalmi jelenségek funkciójáról, helyéről és a joghoz fűződő viszonyáról. Ennek következtében az aktuális társadalmi kérdéseket el tudja helyezni egy kidolgozott elméleti keretben, azokat képes "átkódolni" a saját fogalmi apparátusa szerint. Így egy módszeresen átgondolt, koherens álláspontot tud képviselni, mely többnyire "véletlenül" alátámasztja saját tudományos nézeteit is.
E kiállás egyébiránt legszervesebben az angol-amerikai jogfilozófiai tradícióba illeszkedik, melynek egyik jellemzője, hogy az elméleti megközelítések jóval erősebben kapcsolódnak a jog és a társadalom mindennapi valóságához, mint a kontinentális jogbölcseleti gondolkodásban. Jól mutatja ezt az időben párhuzamosan együtt létező amerikai jogi realizmus, és a kontinensen uralkodó pozícióban lévő neokantiánus jogfilozófia alapvető különbsége. Természetesen a közéleti szerepvállalás a mi jogi kultúránkban sem idegen a jogtudomány művelőitől, gondoljunk csak Gustav Radbruchra, Max Weberre vagy éppenséggel magyar jogfilozófusok sorára Pulszky Ágosttól Bibó Istvánig. Mégis, amíg például a hazai jogbölcselők jelentős része "muszáj Herkulesként" viselte szerepét, addig angolszász társaik magától értetődő természetességgel foglalhattak (foglalhatnak) állást a jelentős társadalmi visszhangot kiváltó vitákban, anélkül ráadásul, hogy rájuk sütnék a "kávéházi filozófus" bélyeget.
Kiváló példája ennek a tudatos szerepvállalásnak az elsősorban kiemelkedő jogfilozófusként számon tartott Herbert Hart magyarul most megjelent könyve, mely az 1962-ben a Stanford Egyetemen tartott három, a jog és az erkölcs kapcsolatának kérdéseit tárgyaló előadásainak írásos egybe szerkesztett változata.
Nálunk Hart munkásságát ma már nemcsak a tárggyal hivatásszerűen foglalkozók viszonylag szűk köre ismeri, hanem bizonyára neve a fiatalabb jogász generációk számára sem cseng idegenül, hiszen az utóbbi 6-8 évben megjelent a jogbölcselet történetét tárgyaló vagy azt érintő egyetemi tankönyvek túlnyomó része jelentőségének megfelelő terjedelmet szentel elméleté-nek.2 E pozitív folyamatot nyilvánvalóan elősegítette, hogy 1995-ben megjelent magyarul is fő műve A jog fogalma* melyet először 1961-ben publikált. E könyve révén vált a jogelmélet meghatározó alakjává, amit; az is jelez, hogy sikerült áttörnie az elméleti gondolkodás terén is meglehetősen szilárdnak tűnő határt, mely a common-law és a kontinentális jogrendszerek között húzódik. Elméletével valamilyen módon számolnia kell mindenkinek, akinek e tudományterületről mondanivalója van.
Hart a jogfilozófia oxfordi professzoraként a neoana-litikus jogpozitivizmus megteremtője volt. A John Austin nevével fémjelzett analitikus módszert ötvözte a modern nyelvfilozófia eredményeivel. E módszer alkalmazása, illetve az ezzel együtt járó világos, közérthető gondolkodási, érvelési mód nemcsak jogelméleti vizsgálódásait jellemzi, hanem az alábbiakban ismertetendő értekezésében is felfedezhető.4
Művében a morál és a jog közötti kapcsolat számos vonatkozása közül csupán eggyel foglalkozik, mely közte és a Lordok Házának egyik neves bírája, Patrick Devlin között folyt vita tárgyát képezte. A polémia Angliában az ún. Wolfenden jelentés körül robbant ki. A Wolfenden bizottság 1957-ben javasolta a kormány számára, hogy terjesszen olyan törvényjavaslatot a parlament elé, amely feloldaná a "kölcsönös beleegyezésre épülő, felnőttek közti, nem nyilvános" homoszexuális kapcsolatok, illetőleg a prostitúció bizonyos - nem az utcán űzött - formáinak büntetőjogi tilalmát. A Hart által "jogi erkölcsvédelemnek" nevezett, a múlt században gyökerező irányzat, mai változatának reakciója erre először Lord Devlin Az erkölcsök kikényszerítése című 1959-ben megjelent esszéjében öltött testet. Ebben Devlin a közerkölcs bármilyen tartalmú szabályának jogi eszközökkel történő érvényre juttatását megengedhetőnek, s egyben szükségesnek tartotta. A javaslatból a kormány csak a prostitúció pönali-zálásának megszüntetésére vonatkozó részt támogatta, így csupán ez az ajánlás emelkedett törvényi erőre. Hasonló megfontolásokat látott Hart a Lordok Házának 1961-ben a Shaw-ügyben hozott döntése mögött, amikor a bíróság törvényi rendelkezések (statute law) hiányában feltámasztott egy common law-ra alapuló büntetőjogi tényállást, mely a rendkívül tágan értelmezhető "szövetkezés a közerkölcs megrontására" elnevezést viseli. A Harc-Devlin vita kiindulópontja így tehát a jogi, illetőleg a politikai gyakorlatban gyökerezik, de ezen jócskán túlnőve az erkölcs jogi kikényszerítésének filozófiai megalapozhatóságához jut el.
Maga a fő kérdésfeltevés is, miszerint "erkölcsileg megengedhető-e az erkölcs mint olyan kikényszerítése?" már elméleti tisztázásra szorul. Hart az "erkölcs" szónak két jelentését különbözteti meg, az egyiken a társadalom tagjai által osztott ténylegesen érvényesülő erkölcsi elveket, szabályokat értjük, ez a pozitív erkölcs,5 a másik pedig a "társadalmi intézmények értékelésére, illetve bírálatára általában alkalmas, ésszerűen elfogadható elvként" áll elénk. Amennyiben a bírálandó vagy értékelendő társadalmi intézmény a pozitív erkölcs jogi kikényszerítése, akkor ezzel kapcsolatban is eltérő kritikai elveket fogalmazhatunk meg. A vita tárgya általánosan megfogalmazva az, "mekkora jelentőséget tulajdonítunk annak a történelmi ténynek, hogy egy bizonyos magatartás, függetlenül annak mibenlététől, a pozitív erkölcs szerint tilos." Elegendő igazolás-e az erkölcs jogi kikényszerítéséhez önmagában ez a tény?
Hart a "jogi erkölcsvédelem" képviselőivel szemben védelmébe veszi, az általa - más területeken kifejtett álláspontjuk miatt is - őszintén tisztelt utilitariánus filozófusok, közöttük is leginkább J. S. Mill felfogását. Az utóbbiak kritikai mérceként a haszonelvűséget fogadják el: "Az egyetlen cél, amelynek érdekében jogosan lehet egy civilizált közösség bármely tagjával szemben - akarata ellenére - erőszakot alkalmazni: mások sérelmének megakadályozása".6 Gyökeresen eltér ettől a másik oldal félfogósa, akik szerint a büntetőjog célja a közerkölcs őrzése, tehát "nem pusztán a szenvedés vagy a kár megakadályozásának eszköze." Hart jelzi, hogy nem mindenben osztja a haszonelvű gondolkodók álláspontját, az egyének jogi úton történő kényszerítése nemcsak a másoknak okozott kár megakadályozása miatt lehet szükséges. De a fennálló erkölcsök jogi védelmével kapcsolatos álláspontjukat a magáénak tekinti.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
