1. Nem lebecsülhető veszélyt jelent az a tény, hogy a hazai humán tudományok körében csak sporadikus előzményei vannak a modern historiográfiának. Így az egyetemtörténet tárgykörében is csak néhány alapkutatásokon nyugvó szintézisre vagyunk utalva.[1] Ezek a művek a maguk korában (1835, 1880, 1936) jelentős előrelépések voltak és az általunk felszínre hozott tényanyag számbavételét számottevő mértékben máig sem kérdőjelezték meg a kapcsolódó hazai kutatások.[2] Ennek ellenére könnyen felismerhető, hogy a hiteles történelmi kútfők sajnálatos pusztulása következtében a jogi művelődés fejlődéstörténetének nem egy szakasza ma már az eredeti források nyomán nem revideálható. Az egyes tudományágazatok fejlődését vizsgálva helyenként áthidalhatatlan ez a probléma, pedig a felidézett úttörő munkálatok a tanszakok fejlődéstörténetének a kronologikus feltárására helyezték át a hangsúlyokat. Korszakonként a főbb jogtudományi ágazatok differenciálódásának, az önálló katedrával rendelkező diszciplínák születésének tisztázásában váltak tehát ezek az alkotások alapozó jellegű művekké. Az elért eredmények értékét nem deminuálva utalni kell azonban arra, hogy ez a ma már sok tekintetben hézagpótló könyvészeti érték pl. az angol" a francia, illetve a német földön kifejlett egyetemtörténeti kutatások mértékével nem mérhető és általában nem nyújt számunkra alapot az egyetemi-jogi kultúrák általános összefüggéseinek a megértésére. Ábel Jenő (1881), Békefi Remig (1909) egyetemtörténeti munkái, illetőleg a Pécsi (1367) és az első Budai Egyetem történelmi szerepével foglalkozó újabb részletkutatások alapján érzékeltük pl. csak, hogy a hazai jogi művelődésünk ősforrásai jobbára ismeretlenek.[3] Szemléletes példája ennek, hogy a feltehetően meghatározó szerepű reneszánsz kultúra iránt támadt hazai és nemzetközi érdeklődés csak nagyon is bizonytalan kapaszkodókat nyújt számunkra. Korai egyetemalapítási kísérleteink hiányos történelmi kútfői ugyanis vajmi keveset nyújtanak a XIV. századi (Pécsi, Óbudai) egyetemi-jogi művelődés ügyéről, de nem sokkal több reményt táplálhatunk a pozsonyi alapítású (Mátyás király 1467) Academia Istropolitana létét tanúsító ismereteink iránt sem. Tudjuk, hogy ez utóbbit a szentszék (II. Pál pápa) meghagyásától eltérően az ún. párizsi minta szerint szervezték[4] és ez egyben megbízhatóan kizárni is látszik azt a véleményt, hogy az Academica Istropolitana születésével az ősforrások egyikének a nyomában vagyunk.
A középkori jogtudó értelmiségünk, az Árpád- és az Anjou-kori királyi kancelláriák szerepének munkaigényes újabb kutatásai nyújtanak némi közvetlen támpontot az évszázadokat átívelő fehér foltok szemrevételezéséhez.[5] Nagyon valószínű ugyanakkor, hogy az Universitas befogadására alkalmas városi kultúra hiánya (gyengesége) következtében életképes egyetemi-jogi művelődés megalapozására sem kerülhetett sor hazánkban még századokon át.[6] A kínálkozó komplex feladatok kapcsán nyilván tisztázandó volna mégis, hogy az érintett évszázadok túlnyomóan nemesi (rendi) államelméleti jogi gondolkodása (tudományossága) valójában milyen áttételekkel jutott az észak-itáliai (Padua, Bologna), a német birodal-
- 109/110 -
mi, vagy éppen a prágai és a krakkói egyetemeken virágzó jogi ismeretekhez.
A három és félszázados Nagyszombati "Magyar Egyetem" történelmi szerepének feltárása érdekében persze nem feltétlenül kellett az előképek kialakulásának a középkor homályába vesző elemzésénél megrekednünk. Utalni kell mégis arra, hogy a 16-17. századi protestáns (nemesi) államelméleti tudományosság jelenléte nyilván közvetlenül hatott abban az irányban, hogy az eredetileg jogi kar nélkül szervezett Nagyszombati Egyetemet néhány évtized múltán (1667) Jogi Fakultással (Facultas Juridicae) is kiegészítették. Ennek a még mindig rendi jellegű (nemesi) államelméleti-jogi tudományosságnak az ősforrásait ugyanis jobbára a kor protestáns német (fejedelmi) egyetemek (Heidelberg, Wittenberg stb.) képezték, és ezekkel az ősforrásokkal szemben az ellenreformáció szellemi központjának mondható Nagyszombati Universitas még hosszú ideig nem adott a kor jogi közgondolkodását meghatározó alternatíva t. Ellenkezőleg azt viszont hitelt érdemlően feltárták, hogy a korai jogi oktatásunk székhelyei a kancelláriák, a hiteles helyek, az ún. patvariák és az egyháziak által szervezett káptalani studiumok voltak. Megnyugtatóan nem tisztázott mégsem, hogy a nagyszombati Jogi Fakultás milyen ősforrásokban fogant és, hogy ez az önmagában le nem becsülhető előrelépés (a császári római jog, a kánonjog, ill. a még mindent magába foglaló ius patrium) valójában milyen konkrét társadalmi igény kielégítésére szolgált.
Megragadja viszont figyelmünket az a történelmi tény, hogy már a 14. század végén, az ország központi fekvésű városa, Buda került előtérbe a magyar jogi művelődés fellegvárának kialakítása szempontjából. 1389-ből kelt IX. Bonifác pápa kiváltságlevele, amelyben az óbudai egyetem alapítását tette lehetővé. A töredékes történeti forrásanyag jelzi azt is, hogy a kar otthonát képező város (Buda) Mátyás király idejében, a 15. század második felében is egyetemi város volt. A lehetőségek tehát - századokkal a nagyszombati egyetem alapítása előtt - érlelődtek arra, hogy a magyar jogi művelődés központja Budán, illetőleg Pesten kialakuljon. E lehetőségek - sajnálatos módon - a másfél évszázados török uralom idején persze elsorvadtak.
2. Valójában a magyar jogi művelődés központjainak létrehozására irányuló első kísérletek az európai humanista eszmék közvetlen vagy közvetett hatása alatt jelentkeztek. A reneszánsz korának haladó eszmeáramlatai ugyanis komoly lehetőséget rejtettek magukban az önálló hazai államelméleti-jogi tudományosság kifejlődéséhez és általában a jogi művelődés megalapozásához. Az erre alkalmas intézmények, egyetemek tartós fennmaradását azonban nemcsak a századokig tartó háborúk és az állami függetlenség tragikus sorsfordulatai tették lehetetlenné.
A humanizmus és általában a reneszánsz korabeli kultúra térhódítására a hazai kedvezőtlen társadalmi feltételek bénítóan hatottak és ezen negatív tényezők a magyar jogi művelődés központjainak fejlődésében is érezhetők. Hazánkban a humanista eszmék, a helyi, társadalmi feltételek által korlátozott módon hódítottak teret és a kétségtelenül kimutatható szellemi előrehaladást nem követte a polgárság nagy reneszánsz-kori előretörése. Így a városi polgárság és a központi hatalom gyengesége következtében Magyarországon a reneszánsz nem a polgárság, hanem a nemesség kultúrája lett.[7] Ez a társadalmi elem és főként a 16. század második felében kifejlődő új arisztokrácia pedig egyre jobban elvesztette érdeklődését ( az egyébként is polgári tartalommal telített ( humanista eszmék iránt. A 16. század végén és a 17. században felbukkanó erőteljesebb hazai államelméletijogi tudományosság[8] inkább csak a nyugati humanista frazeológiával vonta magára a figyelmet. E korban az államelméleti-jogi tudományosság alapkérdései a "monarchia Hungarica" egységének helyreállítására és a rendi, "nemesi szabadság elméleti megfogalmazására szorítkoztak. Ilyen módon a humanista eszmék hatását megőrző tudományosság ( mondják az idézett kulturhistoriai állásfoglalások ( a nemesi vezetés elismerésére kényszerült. A Habsburg dinasztia iránti hűség, vagy a magyar függetlenséget jelképező erdélyi fejedelmek iránt tanúsított odaadás osztotta tehát két táborra e kor államelméleti-jogi tudományosságát hazánkban. Mindkét irány megmaradt a vallásos eszmék által átszőtt tanítások keretében és a polgári tartalommal telített humanista eszmék továbbfejlesztése helyett a központosított állam megszilárdítása irányában hatottak. A hazai államelméleti tudományosság fejlődése és a magyar jogi művelődés központjának kialakulása szempontjából mégis döntő tényezővé lehetett az erdélyi fejedelmek hatalmát támogató kálvinista prédikátorok és az ellenreformáció képviselőinek harca.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
