A jogközelítés kérdéseivel foglalkozó szerzők ismételten hangsúlyozzák, hogy az államok magánjogi szabályainak kisebb-nagyobb eltérései valójában mélyen gyökerező kulturális különbségeket takarnak.1 Ezért a kívánt egységes szabályozást sokkal nehezebb és költségesebb elérni, mint korábban feltételezték, a magánjogi szabályok nem is olyan könnyen alakíthatóak vagy éppen "szállíthatóak" a határokon keresztül.2 A különböző magánjogi normák mélyén erkölcsi megfontolások, az igazságosságról vagy a társadalmi felelősségről alkotott elképzelések húzódnak meg, amelyek évtizedek, évszázadok során alakultak ki.3 Éppen ezért feltételezhető, hogy például a teljes szerződési jog harmonizációja, egyfajta "kultúrsokkot" is jelentene.4 Arról nem is szólva, hogy mégha azonosak volnának is a szabályok, a normák eltérő jogi kultúrába ágyazódnak be, aminek következtében a tényleges döntések eltérőek lesznek.5
Ugyanakkor mára nyilvánvaló, hogy a közösségi jog elkerülhetetlenül érinti a tagállamok magánjogi szabályozását.6 Ez a hatás közvetlenül megjelenik az egységes belső piac, a hatékony határon átlépő kereskedelem igényeire hivatkozó jogharmonizáció folyamatában.7 De ezen túlmenően is az Európai Bíróságnak lehetősége van arra, hogy az alapvető gazdasági szabadságok érvényesülése szempontjából - a társasági jog esetén elsősorban a vállalkozás, letelepedés szabadsága szemszögéből - értékelje a tagállamok magánjogi szabályait. Azaz egyfajta "Grundfreiheitenkontrolle"s keretében állást foglaljon abban a kérdésben, hogy az adott tagállami norma nem jelent-e akadályt a gazdasági társaságok határon átlépő mozgása, a letelepedés szabadsága szempontjából. Természetesen az ítélkezés során mindig fennáll a kockázat, hogy a túlságosan is piaci szemléletű beavatkozás megsérti a magánjog kulturálisan meghatározott értékrendjét.9 A visszafogottság, azaz egyfajta "judicial restraint" gyakorlása különösen indokolt lehet akkor, amikor a Római Szerződést értelmező döntés egyszerre olyan klasszikus jogágak alaptételeit érinti, mint a társasági jog és a nemzetközi magánjog.
Jól ismertek a kontinentális és az angol-szász jogrendszerek közötti különbségek a társaságok céljának, társadalmi felelősségének, az állami beavatkozás mértékének megítélésben. De eltérőek a részvénytársaságok szervezeti felépítésére vagy az egyéb korlátozott felelősségű társasági formákkal szemben támasztott tőkekövetelményekre, s ezzel a hitelezők védelmére vonatkozó szabályok is10, nemkülönben a munkavállalói részvételt vagy a kisebbségi tulajdonosok védelmét biztosító normák, melyeket az elmúlt évtizedek társasági jogi harmonizációja sem tudott közelíteni.11 Fennmaradt a tagállamok társasági jogait a múlt század óta megosztó nagy szakadás a társaságok személyes joga, pontosabban a személyes jog meghatározásának módja tekintetében is. Miként a természetes személyek, úgy a társaságok életében is nagy fontosságú a személyes jog meghatározása. Ennek alapján kell ugyanis megítélni a jogi személyek mibenlétére vonatkozó olyan kérdéseket, mint a keletkezés érvényessége, a társaság jogképessége vagy a belső szervezeti felépítés alakulása. A nemzetközi magánjogban hagyományosan két kapcsoló elv versenyez a társaságok személyes jogának kijelölésénél, a székhely, illetve a bejegyzés (inkorporáció) elve, mely évszázados különbség ma is elválasztja az Európai Unióhoz tartozó államok jogrendszereit.12 Az eltérő álláspontokra annál is inkább mód nyílik, hiszen a társaságok gyakran egyszerre több országban működő szervezetek, azaz összetett szervezeti és jogi identitással rendelkeznek, s mint az alább következő esetek mutatják majd, kérdéses lehet, hogy ennek mely elemét ragadjuk meg.13
A Római Szerződés 43. (52.) cikke alapján egyértelmű, hogy a társaságokat megilleti az a jog, hogy egy másik tagországban társaságot, fióktelepet vagy ügynökségeket létesítsenek a Közösség bármely tagállamában. Ez jelenti az úgynevezett másodlagos letelepedést, amikor az anyatársaság székhelye, központi igazgatása változatlan marad, tevékenységét újabb gazdasági egységek alapításával terjeszti ki. Lényegesen bizonytalanabb az úgynevezett elsődleges letelepedés megvalósíthatósága, amikor az eredeti társaság, jogi személyiségének megtartása mellett kívánja áthelyezni székhelyét egyik tagországból a másikba. Lényegében ez jelentené a gazdasági társaságok korlátozásmentes mozgását a Közösség egységesnek tételezett belső piacán, azonban a Római Szerződés letelepedésre vonatkozó sarkalatos 43. (52.) cikke nem tartalmaz ezt biztosító kifejezett rendelkezést.
Az elsődleges letelepedés megengedhetőségének kérdésével, és a 43. (52) cikk értelmezésével először a Daily Mail ügyben találkozott az Európai Bíróság.14 Ebben az esetben a brit Daily Mail cég - adózási megfontolásokból - az Egyesült Királyságból Hollandiába kívánta áthelyezni központi igazgatását. A brit hatóságok azonban nem járultak hozzá a társaság szándékához, lévén, hogy jelentős adózatlan vagyon halmozódott fel a társaságnál, ami a Hollandiába való áttelepülés eredményeképpen végképp mentesült volna bizonyos adófajták megfizetése alól. A brit hatóságok ezért inkább azt kezdeményezték, hogy a társaság a brit szabályok szerint számolja fel magát, fizesse meg az esedékes adót, s utána alakuljon meg Hollandiában. A Daily Mail ezzel szemben a letelepedés szabadságára, a Római Szerződés 43. (52.) és 48. (58.) cikkére hivatkozott, amellyel véleménye szerint ellentétes volt a vázolt brit szabályozás. Éppen ezért az illetékes angol bíróság az említett közösségi jogi rendelkezések értelmezését kérte az Európai Bíróságtól.
Tény, hogy a letelepedés szabadságának biztosítása általában nemcsak a fogadó országra ró kötelmeket, hanem azon tagállamra is, amelyet éppen elhagyni kívánnak, hogy máshol kezdjenek vállalkozásba. Ezen államnak ugyanis nem szabad akadályokat gördíteni az elé, hogy a területén lévő természetes személyek, illetve társaságok lakóhelyüket, illetve székhelyüket áthelyezzék, s a Közösségek egy más pontján folytassák gazdasági tevékenységüket. A természetes személyek vonatkozásában a 73/148/EGK irányelv kifejezetten biztosítja ezt a jogot, míg a társaságok esetében a Bíróság állásfoglalásából származtatható ugyanezen részjogosítvány. Ugyanakkor az Európai Bíróság - legalábbis a döntés idején, azaz a nyolcvanas évek végén -, úgy foglalt állást, hogy nem lehet teljes mértékben egyenlőséget tenni az egyéni vállalkozók és a gazdasági társaságok között a letelepedés szabadságának gyakorlása szempontjából, lévén, hogy a társaságok, szemben a természetes személyekkel, a jog, pontosabban a nemzeti jogrendszerek teremtményei. Tehát csak a különböző nemzeti jogszabályok erejénél fogva léteznek, melyek meghatározzák bejegyzésüket, illetve működésüket. A tagállamok jogrendszerei közötti eltérések feloldására viszont nem alkalmas a letelepedés szabadságát biztosító közösségi szabályozás. Éppen ezért a Római Szerződés 43. (52.), illetve 48. (58.) cikkei nem adnak jogot arra, hogy az egyik tagállam szabályai szerint alakult, és ott bejegyzett társaság, eredeti jogi személyiségének és honosságának megtartása mellett helyezze át központi igazgatását egy másik tagállamba15 akkor, amikor az engedélyezésre jogosult hatóság ezt nem hagyja jóvá. A megvalósítani kívánt határon átlépő társasági mozgás végrehajtásához közösségi jogalkotásra, pontosabban a tagállamok között nemzetközi egyezmény kötésére van szükség a felmerülő problémák rendezéséhez.16
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
