A polgári jog - s először talán a szerződési jog - európai egységesítéséhez a magánjogfejlődés európai története lehet az egyik legfontosabb kapaszkodó. A jogegységesítési munkálatokat ezért szükségképpen jog-összehasonlító és történeti kutatásoknak kell megelőznie. Ezek eredményei ugyanis fontos tanulságokkal szolgálhatnak a jelen s a jövő számára egyaránt. Itt van például mindjárt Savigny és Thibaut. A kodifikáció szükségességéről folytatott vitájukban felhozott érvek akár az európai jogegységesítés jelenkori kérdéseinek megválaszolásánál is felhasználhatók. Jóllehet, az ő idejükben az "organikus jogfejlődés versus jogalkotói jogfejlesztés" - a kor kihívásainak megfelelően - a nemzeti keretek között megvalósuló kodifikáció szükségességével kapcsolatban merült fel, a probléma - mutatis mutandis - az európai jogegységesítéssel összefüggésben is vizsgálható: szükséges-e a jog jogalkotási úton megvalósuló egységesítése, vagy kedvezőbb, ha a jog - ott, ahol erre valóban szükség van - organikus úton, ha tetszik, magától egységesül? Az "organikus jogfejlődés vagy autoriter jogfejlesztés?" kérdés ma úgy is feltehető, hogy "organikus jogegységesülés, vagy autoriter jogegységesítés?"
Mindkét megoldás mellett és ellen is komoly érvek hozhatók fel. Kétségtelen, hogy a jogegységesítés sokszor kétes értékű dokumentumok elfogadásához vezet, amelyek csupán a kontinentális és az angolszász jogászok közötti erőltetett kompromisszumok eredményei. Az sem vitatható azonban, hogy máskor viszont - különösen a szerződési gyakorlatba beépülve - éppen bizonyos korábbi jogegységesítési megoldások szolgálnak a további, immár organikus ("lentről jövő") konvergencia motorjául. A jogtörténeti példák önkényes összeválogatásával akár a jogegységesülés, akár a jogegységesítés mellett meggyőződéssel lehetne érvelni. A jelen tanulmánynak azonban nem ez a célja. Csupán arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy esetenként még jogegységesítési kényszer nélkül is rendkívül kusza helyzetet teremthet, ha egy jogrendszerbe egyik pillanatról a másikra - látszólag ok nélkül - egy idegen jogi környezetben kimunkált jogintézmény kerül át. Ehhez hasonló jelenség áll például az eredeti lehetetlenség megítélésével kapcsolatos XIX. századi angol jogi paradigmaváltás hátterében is. A korabeli angol jogfelfogás módosulását ugyanis egy kontinentális jogi termék, a római error in substantia - részben szubjektív okokkal magyarázható - common law-ba importálása generálta. A következőkben ennek a furcsán sikerült jogimportálásnak a történetéről és következményeiről lesz szó.
Az angol jogban - a kontinentális jogokkal ellentétben - az eredeti lehetetlenség soha nem vált önálló érvénytelenségi okká. Ez elsősorban egy külső jogtörténeti (recepciós), és egy belső jogtörténeti (szerződéselméleti - kártérítési) jelenséggel magyarázható.
Ami az elsőt illeti, az impossibilium nulla obligatio est[1] elvének háttérben maradása valójában nem is a recepcióval, hanem annak hiányával mutat szoros kapcsolatot. Ismert, hogy az angol jog messze nem került olyan intenzív kölcsönhatásba a római joggal, mint a kontinentális jogok. A római jog angliai recepciójának elmaradása ugyanakkor nem jelenti azt, hogy az angol jogfejlődésre - más csatornákon - egyáltalán ne hatott volna a római jog. Ez a hatás azonban koronként és jogintézményenként eltérő volt.[2]
A normann hódítást követően, a XII-XIII. századi angol jogéletben - főként Glanvill és Bracton munkái nyomán - érzékelhető volt bizonyos római jogi hatás, ám ez a római kísértés ekkor még nem bizonyult elég erősnek ahhoz, hogy az egyetemek falain kívül, a szerződési jogot alakító bíróságok gyakorlatán is komoly nyomot hagyjon. Ebben az időszakban ugyanis az angol gazdasági és társadalmi viszonyok közé ágyazott szerződési jog még nem bizonyult elég érettnek a jóval kifinomultabb római jog befogadására.[3] Így egyáltalán
62/63
nem meglepő, hogy mire a fragmentumokat az észak-itáliai könyvtárakban leporolták, s mire az egyetemek közvetítésével szerte a kontinensen valóban újjászületett a római jog, addigra az angol királyi bíróságok - a kontinensen tapasztalható rendkívül erős tudományos befolyástól nagyobbrészt mentesen - már megkezdték a korabeli angol viszonyokra szabott saját közös joguk, a common law alapvonásainak kidolgozását.[4] Erre a római jogtól független közös jogra azonban nemcsak a római jog befogadásához túlságosan fejletlen viszonyok, hanem a központi királyi hatalom megszilárdításán (is) fáradozó westminsteri (királyi) bíróságok hatáskör-kiterjesztő gyakorlatának igazolása miatt is szükség volt. A XII. században még rendkívül szűk hatáskörrel rendelkező westminsteri bíróságok ugyanis a magánjogi vitákban folytatott hatáskör-kiterjesztő gyakorlatukat egy, a helyi szokásokból összegyúrt új közös joggal igyekezték legitimálni. A hatáskör-kiterjesztés formális alátámasztására a bíróságok a már meglévő eljárási kereteket használták fel, amelyek túlerőltetése azonban a meglévő fogalmakat megmerevítette, a külső (így például a római jogi) kategóriák beáramlását pedig megakadályozta.[5] A recepció elmaradása következtében a common law nagyon sokáig javarészt római jogi hatásoktól mentesen fejlődött[6], így az sem csoda, hogy a lehetetlen szolgáltatás elvállalásához érvénytelenséget kapcsoló celsusi regula sem válhatott az angol szerződési jog egyik sarokkövéé.
Az impossibilium nulla obligatio est elvének közvetlen érvényesülését tehát a római jog recepciójának elmaradása hiúsította meg. A recepciós jogfejlődés hiányából azonban még nem következne automatikusan az is, hogy az "önfényű" angol jog ne juthatna el saját külön fejlődési ívén az eredeti lehetetlenség önálló érvénytelenségi kategóriaként való elismeréséig. Hogy ez elmaradt, annak azonban már az angol jogon belüli, a common law sajátos szerződési jogszemléletéhez kapcsolódó okai vannak. A klasszikus common law gondolkodás ugyanis - ellentétben a kontinentális jogokkal - a szerződésben elsősorban nem valamiféle morális önkötelezést, hanem üzleti érdekek mentén kialakított alkut lát. Ebből következően a szerződéses kötelezettség kikényszerítését sem az ígéret jogi-erkölcsi kötelező erejére alapítja, hanem arra, hogy az ígérővel szemben álló fél megfelelő ellenszolgáltatás (consideration) nyújtásával a teljesítésre irányuló ígéret jogi kikényszeríthetőségét kvázi megvásárolta. A common law kereskedelmi-üzleti jogias modellje szerint a szerződés nem más, mint az üzleti kockázatok elosztásának eszköze, és elsődleges funkciója, hogy biztosítsa a teljesítési ígéretbe vetett bizalom (pontosabban: a kialkudott "bargain") védelmét.[7] A jogvédelem common law-beli, történetileg kialakult elsődleges eszköze pedig a szerződési ígéret elszegésével okozott hátrány pénzbeli kompenzációja, azaz a kártérítés. Csakúgy, mint a klasszikus római formuláris perben, a középkor common law bíróságai előtti eljárásokban is jobbára a kártérítés volt az igényérvényesítés egyetlen jogi eszköze[8], s a történetiségre egyébként is sokat adó common law ebben a vonatkozásban mit sem változott: a kártérítés napjainkban is egyeduralkodónak mondható a common law szerződésszegési jogában.[9] Olyannyira, hogy a szerződésszegő féltől reális teljesítést gyakorlatilag kizárólag equity alapon, és csak rendkívül szűk körben lehet követelni (akkor, ha a kártérítés nem nyújtana megfelelő jogorvoslatot a károsultnak).[10] A "pacta sunt servanda versus kártérítés" jogtörténeti versenyfutásban az utóbbi már a kezdeteknél olyan előnyre tett szert, amely azóta is behozhatatlannak bizonyult. Ez a roppant masszív kártérítési szemlélet pedig magára a szerződés fogalomra is visszahat, mégpedig olyan módon, hogy a kártérítési gondolatot dogmatikailag "eggyel előre hozza": a kártérítés immár nemcsak a szerződésszegési jognak, hanem a - szerződésszegést dogmatikailag és időrendben is szükségszerűen megelőző - szerződés-fogalomnak is immanens része lett. Amint Oliver Wendell Holmes írja: "The only universal consequence of a legally binding promise is, that the law makes the promisor pay damages if the promised event does not come to pass. In every case it leaves him free from interference until the time for fulfilment has gone by, and therefore free to break his contract if he chooses."[11] Holmes szerint tehát a kártérítés mint szerződésszegési jogkövetkezmény egyeduralma gyakorlatilag arra vezet, hogy a kötelezett választhat: teljesít vagy viseli nem teljesítése kártérítési következményeit. Ezek szerint a jog voltaképpen megengedi a kötelezett számára, hogy - kártérítés fizetésével - tulajdonképpen "kivásárolja magát" a szerződésből. Ebből Holmes egyenesen arra a következtetésre jut, hogy a common law-ban végső soron a szerződésből eredő teljesítési kötelezettség és a nem teljesítésből eredő kártérítési kötelezettség közé egyenlőségjelet lehet tenni.[12] Jóllehet, ezzel a megállapításával számos angol szerződési jogász vitába száll (mert a szerződésből eredő teljesítési kötelezettség létezésének tagadását látják Holmes megállapításában),[13] az kétségtelen, hogy a common law-beli szerződés fogalom lelke sokkal inkább a szerződési érdek kártérítés útján való kielégítése, mint a szerződésszerű teljesítés. S noha a kártérítési szemlélet valóban nem irtotta ki az angol jogból a teljesítési kötelezettséget, a pénzbeli kompenzáció gondolata ez utóbbinál is komoly szerephez jut. Az angol common law üzletorientált szerződési modellje ugyanis általában nem "szó szerint" értelmezi a szolgáltatás teljesítésére irányuló szerződési ígéretet (literal performance), hanem úgy, hogy a szerződéses ígéret a szolgáltatás gazdasági egyenértékének teljesítésére irányul (economic equivalence of performance).[14] A reális teljesítés elve tehát kétszeresen is korlátozottan érvényesül az angol jogban: a szerződésszegési jogkövetkezmények szintjén a rendkívül masszív kártérítési szemlélet, a szerződés fogalom szintjén pedig a kereskedelmi jogias "economic equivalence" elve szabja szűkre érvényesülésének határait. A római jog recepciójának elma-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
