A kriminalisztika - mint bűnügyi nyomozástan - inter-, vagy inkább kodiszciplináris tudomány, amely a hatályos jogi keretek között tudományosan megalapozott eszközöket, módszereket és eljárásokat dolgoz ki a felderítés, bizonyítás, valamint a bűncselekmények megelőzése érdekében. Hétköznapi felhasználója a kriminalista nyomozó, helyszínelő, vizsgáló, az ügyész és a bíró, akik az adott cselekménnyel kapcsolatban a kriminalisztika alapkérdéseire keresik a választ, azaz quis (ki?), quid (mit?), ubi (hol?), quibus auxiliis (kivel?), cur (miért?), quomodo (hogyan?), quando (mikor?) csinált?[1] Kriminalisztikai tanulmányaim során számos olyan természettudományos fogalommal, tézissel, törvénnyel és törvényszerűséggel találkoztam, amelyeket napi szinten használunk a mindennapi jogi köznyelvben. Ugyanakkor kérdéses, hogy az adott (cím)szó egyszerű jelentésén túlmenően tisztában vagyunk-e annak mélyebb, tudományos igényű tartalmával? Egyáltalán, szakavatott laikusként, jogalkalmazóként szükségünk van-e ismerni és megismerni a társtudományok azon eredményeit, amelyeket az igazságszolgáltatás használ? Hasonló kétely merülhet fel az igazságügyi szakértői véleményekben testet öltő forenzikus tudományok eredményeivel kapcsolatban is. Az olyan fogalmak, mint sztereomikroszkóp, DNS, minúcia, vérgennyedés, cella pozíció, valószínűségi hányados mindannyiunk számára ismerős lehet, adott esetben felszínes ismeretek emlékképeit generálhatja. Az ügyész, a bíró heti szinten találkozhat fegyverszakértői-, genetikai-, daktiloszkópiai-, orvosszakértői-, távközlési szakvéleményekkel, és azok egy részében statisztikai valószínűség számításokon alapuló eredményekkel. Tudja-e, hogy ezek a tudományos kifejezések mit is rejtenek? Egyáltalán kell-e tudnia azt, vagy elég, ha választ kap arra a néhány egyszerű kérdésre, hogy "most akkor azonos, vagy sem?", "lehetett-e úgy, vagy sem?", "kizárható, vagy sem?". Jobb esetben a tárgyaláson kéri az adott szakértőt, hogy "fejtse ki" véleményét részletesebben.
A társadalom általános problémái a jogtudomány területén válnak megoldásra, döntésre váró "ügyekké". A természettudomány eredményeinek mindennapjainkban történő megjelenéséhez is a jog jóváhagyása szükségeltetik. Mindez a jogalkotótól, és a jogalkalmazótól is széles körű ismeretanyagot vár el.[2] Tanulmányomban az odorológia büntetőjogi területét érintő gondolatokkal arra keresem a választ, hogy milyen esetekben lehet helye a kriminalisztikai vizsgálatok és szakértői vélemények kritikai vizsgálatának és mikor szabhat határt a jogalkalmazó a szakértői (in)kompetenciának.
A kriminalisztika definícióját illetően a hazai szakirodalom egységes abban, hogy kiindulási pontként VISKI László meghatározását fogadja el.[3] A VISKI féle formula első mondata úgy fogalmaz, hogy a kriminalisztika tudományának tárgya a nyomozás, a felderítés. Céljaként meghatározza, hogy: "a tételes jog által meghatározott keretekben olyan módszereket és eljárásokat dolgozzon ki, amelynek a segítségével a készülő bűncselekmények leleplezhetők, megakadályozhatók, a már elkövetett bűncselekmények felderíthetők, elkövetőjük megállapítható és felelősségre vonható." A meghatározás, ezen értekezésből eredő fontos eleme, hogy: "tanulmányozza a nyomozás szolgálatában álló természettudományos, műszaki, technikai eszközök és eljárások egyes fajtáit, a nyomozási módszereket, a nyomozási cselekmények véghezvitele során célszerű eljárásmódot meghatározó elveket és szabályokat, végül az egyes bűncselekmény fajták felderítésére alkalmas eszközök és módszerek célszerű és tervszerű felhasználásának kérdéseit."
A (kezdeti) definíciótól eltérően a kriminalisztika: "nem kizárólag a büntető igazságszolgáltatás számára nyújt ismereteket. A jogalkalmazás egy jelentős része leírható akként, mint a múlt eseményeihez fűződő joghatások érvényesítése. Ilyen a polgári jogi igény, a családjogi helyzet tisztázása, a munkajogi kereset, avagy a szabálysértési ügy elbírálása."[4] A kriminalisztika eredete tehát a nyomozástanban keresendő, de újabban komoly törekvések vannak arra is, hogy ajánlásainak hatókörét kiterjessze a vádemelésre és a bírósági tárgyalásra is.[5]
A kriminalisztika tágabb hatókörének kijelölését sejteti Katona Géza is, akinek megfogalmazásában a kri-
- 250/251 -
minalisztika tárgya: "valamely jogilag releváns esemény vagy cselekmény felderítésére, megállapítására szolgáló módszerek kidolgozása és alkalmazása."[6]
Szakértőt a hatóság "különleges szakértelmére" figyelemmel rendel ki.[7] A különleges szakértelem vonatkozásában a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (továbbiakban: Be.) rendelkezése kógens szabály, mégis mérlegelési lehetőséget ad az eljáró hatóságnak annak megállapításában, hogy valóban szükség van-e speciális ismeretekre a tényállás teljes körű felderítéséhez. Ez alól kivételt jelentenek azok az esetek, amikor szakértő alkalmazása kötelező [Be. 99. § (2)].
A különleges szakértelem fogalmát illetően ugyanakkor máig nem alakult ki egységes, minden szerző által elfogadott álláspont a jogirodalomban, jóllehet a fogalmi pontosításnak - a dogmatikai jelentőségen túl - fontos gyakorlati kihatása lehet a szakértők kirendelésének gyakoriságára, s így akár a bizonyítás eredményességére is. A szerzők egy része[8] minden olyan ismeretet ebbe a körbe utal, amely meghaladja az állampolgárok általános ismereteinek a szintjét. Így szakértő kirendelését akkor tartják szükségesnek, ha az ügyben felmerülő jelenségek értékeléséhez nem elegendő az általános műveltség. Abban az esetben azonban, ha a gyakorlat - e nézetkört elfogadva - valóban "az általános iskola nyolc osztályának oktatási anyagát tekintené kiinduló pontnak, úgyszólván megbénulna a bűnüldözői apparátus működése, hisz mindez szakértők formális alkalmazásához vezetne."[9] Általánosságban elmondható ugyanis, hogy a bűncselekmények felderítése, bizonyítékok összegyűjtése, értékelése a jogi ismeretek mellett kellő fokú kriminalisztikai felkészültséget igényel, ami mindenképpen speciálisnak minősül az állampolgárok általános műveltségi szintjéhez képest. A működőképesség, a gyakorlatiasság tehát megköveteli az eljáró hatóság szakmai ismereteinek figyelembevételét a különleges szakértelem határainak megvonásánál. Ezt tekinti vizsgálódási alapnak a szerzők másik csoportja[10] is, akik úgy vélik, hogy a szakértő ismeretei a tág értelemben vett kriminalisták (nyomozók, ügyészek, bírák) általános szakismereti színvonalához képest különlegesek. Ebből adódóan szakember bevonását csak az indokolhatja, hogy az ő ismereteik túl általánosnak bizonyulnak a felmerült kérdés megválaszolásához. Ez utóbbi nézetek - vagyis, ha a hatóság szaktudásának szintjéből indulunk ki - felvetik a következő problémát: köteles-e a hatóság szakértőt kirendelni abban az esetben, ha megállapította, hogy valamely tény megítélése, értékelése speciális ismereteket igényel ugyan, ám a jogalkalmazó személy szerint rendelkezik ezekkel - iskolai végzettsége, előző hivatása vagy akár kedvtelése okán? Míg a polgári peres eljárás szabályai lehetővé teszik ilyen esetekben a szakértő mellőzését,[11] addig a Be. ebben a vonatkozásban nem enged. Ez ugyanis azt eredményezné, hogy a kriminalista maga válaszolná meg a szakember kompetenciájába tartozó kérdéseket, "személye a szakértőével egyesülne",[12] ez pedig összeegyeztethetetlen a kontradiktórium elvével, a védelem jogaival. Így a különleges szakértelem megítélésekor büntetőügyekben soha nem a hatóság egyes tagjainak személyes tudása a releváns, hanem "azok a szakismeretek, amelyek szerepelnek abban az oktatási anyagban, melyet minden bíró, ügyész, nyomozótiszt ismerni tartozik."[13]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
