A jogviták alternatív rendezésének kétségkívül legnépszerűbb módja a választottbírósági út igénybevétele, amely hatékony működése folytán bizonyos fokig konkurenciát jelent az állami bírósági eljárásokkal szemben. A magyar jogalkotó már több alkalommal kísérletet tett a választottbírósági út igénybevételének korlátok közé szorítására, azonban a korábbi próbálkozások nem vezettek eredményre. A jogalkotó azonban eredményesen vitt végig egy olyan sajnálatos reformot a magyar választottbíráskodás rendszerében, amely jóval több aggályt vet fel, mint amekkora előnnyel kecsegtet. A legutóbbi jogalkotói aktus ugyanis törvényerőre emelt egy, a választottbírósági út igénybevételének lehetőségét kizáró rendelkezést, a 2012. január 1-jén hatályba lépett nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvényt (a továbbiakban: Nvt.), amely - a nemzeti vagyon fokozott védelmének álarca mögé rejtve - kifejezetten megtiltja a választottbírósági eljárás kikötését a nemzeti vagyonnal kapcsolatos jogviták rendezése tekintetében.
Az Nvt. 17. § (3) bekezdése az alábbi rendelkezést tartalmazza:
"Magyarország határa által körbezárt területen lévő nemzeti vagyonra vonatkozó polgári jogi szerződésben a nemzeti vagyonnal rendelkezni jogosult irányadóként kizárólag a magyar nyelvet, valamint a magyar jog alkalmazását, és jogvita esetére kizárólag a magyar bíróság - ide nem értve a választottbíróságot - joghatóságát kötheti ki. A nemzeti vagyonnal rendelkezni jogosult e jogviták eldöntésére választottbírósági eljárást nem köthet ki."
Bátran kijelenthetjük, hogy már az Nvt. megszületésének körülményei sem felelnek meg az alkotmányosság és a törvényesség követelményének. Az idézett Nvt.-beli rendelkezés ugyanis két lépcsőben alakult ki, először két országgyűlési képviselő nyújtott be módosító javaslatot a 17. §-hoz T/5161/13. irományszám alatt, amelynek szövege teljesen megegyezik a hatályos 17. § (3) bekezdésével, azzal a különbséggel, hogy a kifogásolt utolsó mondat ("a nemzeti vagyonnal rendelkezni jogosult e jogviták eldöntésére választottbírósági eljárást nem köthet ki") ekkor még hiányzott belőle.
Az eredeti javaslatban az "ide nem értve a választottbíróságot" kitételt még nem lehetett úgy értelmezni, hogy az a választottbírósági út kizárására irányul, sőt grammatikai értelmezés szerint éppen az a jelentés tulajdonítható neki, hogy a főszabály alól kivételt enged, azaz lehetővé tette volna a választottbírósági eljárás kikötését.
A végső szöveg utolsó mondatát a Kormány részéről a nemzeti fejlesztési miniszter terjesztette elő a zárószavazás előtt, amely teljesen megváltoztatta a
- 19/20 -
módosító javaslatot. Ennek eredményeképpen egy olyan törvényi szabályozás született, amely nemcsak komoly alkotmányossági problémákat vet fel, hanem teljes mértékben figyelmen kívül hagyja az eddig kifogástalanul működő választottbírósági gyakorlatot. A választottbírósági eljárás számtalan előnye (költséghatékonysága, gyorsasága, a bírák szakértelme és a joggyakorlatban való nagyfokú jártassága stb.) különösen a gazdálkodó szervezeteket indította eme alternatív vitarendezési eszköz igénybevételére. Sajnos azonban az Nvt. 17. § (3) bekezdése annyira bizonytalan jogi környezetet teremtett a magyar gazdasági-vállalkozási élet szereplőinek, amely egész Magyarország számára jelentős gazdasági érdeksérelmet okozhat.
A választottbírói eljárás tilalmának törvényi szintű megfogalmazása elhibázott lépés volt a magyar törvényhozás részéről. Klasszikus példáját láthatjuk annak, amikor a jogalkotó olyannyira ragaszkodik elképzeléseihez, és azokat mindenáron véghez akarja vinni, hogy mindeközben azonban elfeledkezik azokról az alkotmányossági-törvényességi szempontokról, amelyeknek a jogalkotás során szigorúan érvényesülniük kellett volna. "A törvény olyan korlát, amely akár életet is ment" - mondta Titus Livius ókori római történetíró évszázadokkal ezelőtt; s ugyan jelen esetben nem kifejezetten emberéletekről van szó, de a tét szintén nagy: a gazdasági élet szabadsága, az állam hitelessége, jogrendszerének kohéziója forog kockán egy-egy elhibázott jogalkotói lépés során.
A kitűzött cél, azaz a nemzeti vagyon védelme szempontjából a legkevésbé alkalmas eszközt választotta a jogalkotó, amely nem egyeztethető össze az Alaptörvény rendelkezéseivel és a magyar állam által vállalt nemzetközi szerződéses kötelezettségekkel. Erre alapozva kérte a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett működő Állandó Választottbíróság, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, valamint a Safe Tender Consulting Kft. a 2012. június 25-én benyújtott alkotmányjogi panaszra vonatkozó indítványában az Alkotmánybíróságtól a nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény 17. § (3) bekezdése alaptörvény-ellenességének, valamint nemzetközi jogba ütközésének megállapítását, és a megjelölt rendelkezés megsemmisítését.
Az Alaptörvény három cikke szenvedett sérelmet az Nvt. 17. § (3) bekezdésének hatálybalépésével: kiindulópontként megállapítható az Alaptörvény T) cikk (3) bekezdésének megsértése, de nyomós érvek bizonyítják az Alaptörvény Q) cikkének és az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésének sérelmét is.
Az Alaptörvény T) cikk (3) bekezdése értelmében "jogszabály nem lehet ellentétes az Alaptörvénnyel". Ebből következik, hogy azok az indokok, amelyek az alábbiakban igazolják az Nvt. 17. § (3) bekezdésének alaptörvény-ellenességét, automatikusan eredményezik az Alaptörvény T) cikk (3) bekezdésének megsértését is.
Az Alaptörvény Q) cikke az alábbi rendelkezést tartalmazza:
"(1) Magyarország a béke és a biztonság megteremtése és megőrzése, valamint az emberiség fenntartható fejlődése érdekében együttműködésre törekszik a világ valamennyi népével és országával.
(2) Magyarország nemzetközi jogi kötelezettségeinek teljesítése érdekében biztosítja a nemzetközi jog és a magyar jog összhangját.
(3) Magyarország elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait. A nemzetközi jog más forrásai jogszabályban történő kihirdetésükkel válnak a magyar jogrendszer részévé."
A nemzetközi szerződések betartása, végrehajtása olyan kötelezettség, sőt kifejezett parancs Magyarország számára, amelynek figyelmen kívül hagyása ellentétes az alaptörvényi elvárással. Ezt az Alkotmánybíróság határozataival több ízben megerősítette.
A 30/1990. (XII. 15.) AB határozat értelmében a már megkötött nemzetközi szerződés és a belföldi jog összhangjának hiánya sértheti az állampolgároknak az Alkotmányban biztosított alapvető jogait. A sérelem bekövetkezése esetén az államnak olyan belső szabályokat kell létrehoznia, amelyek a kialakult helyzetet az Alkotmánnyal összhangban rendezik. Tekintettel arra, hogy az Alaptörvény I. cikk (4) bekezdése alapján az alapvető jogok minden személyt, illetve szervezetet megilletnek (kivéve azokat, amelyek jellegüknél fogva csupán természetes személyekhez kötődnek), jogi személyek, jelen esetben gazdasági társaságok tekintetében is megállapítható az alapvető jogok megsértése.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
