A korlátolt felelősségű társaság nem olyan klasszikus intézménye a társasági jognak, mint a kkt., a bt. vagy az rt., annak ellenére, hogy - egyes szerzők szerint - gyökerei már a római jogban fellelhetők.[1] A kft. lényegében egy olyan pragmatikus termék, amely a XIX. század végén, a XX. század elején fejlődött ki a német jogban, majd ezután döntő befolyást gyakorolt az európai kontinentális társasági jog fejlődésére, miközben az angol-amerikai társasági jogra semmilyen hatással sem volt.[2] Tisztán joglogikai szempontokat nézve a kkt.-ból, mint a legegyszerűbb gazdasági társasági formából kiindulva (amely társaságnál még egyértelműen nem különül el a tagok magánvagyona a társaság üzleti vagyonától), a tag korlátolt felelősségét részben érvényesítő bt.-n át a kft-n keresztül vezetne az út a részvénytársaságig. Ez azonban történetileg tényszerűen nem így alakult.
1. A német-francia kontinentális jogcsoport tradicionális kereskedelmi törvénykönyvei - így a magyar Kereskedelmi Törvénykönyv is - a kkt.-t, a bt.-t és az rt.-t szabályozták. A kft.-ről a XIX. század 80-as éveiig komolyabban szó sem esett, sőt a szövetkezet intézménye - mint sajátos kereskedelmi társaság - is hamarabb került tételesjogi szabályozásra a német jogcsaládban, mint a kft. maga.[3]
2. A kft.-re vonatkozó igény Németországban alapvetően a rt.-k szabályozásának piaci igények szempontjából túlzott merevsége miatt merült fel. Innen is származik az az eléggé elterjedt, bár valószínűleg egyoldalú vélemény, hogy a kft. nem más, mint egy "leegyszerűsített részvénytársaság", "értékpapír nélküli részvénytársaság".[4]
A XIX. század közepétől induló nagy gazdasági fellendülés jogi-szervezeti motorja az igen liberálisan szabályozott rt. volt. Az a szabályozás és az a részvénytársasági forma azonban, amely a XIX. századi kapitalista fejlődés során a tőkekoncentráció és a nagyvállalatképződés alapvető eszközévé vált, alapvetően különbözött napjaink "kiforrott részvénytársaságától" (Galbraith). Jelenleg a részvények túlnyomó többsége a kontinentális Európában névre szól és szélső kivételnek minősül már a nyilvános részvénytársaság alapítás is. (Az új magyar Ptk.-ból - elsősorban a tőkepiaci törvény okán - a nyilvános részvénytársaság-alapítás lehetősége pedig egyszerűen hiányzik). A XIX. században azonban az rt.-ket még zömmel nyilvánosan, részvényjegyzés útján alapították, azaz a zártkörű alapítás volt a kivétel, a bemutatóra szóló részvények anonimitása pedig hihetetlen flexibilitást biztosított.
A korabeli (azaz XIX. század hatvanas-hetvenes évekbeli) egyébként a gazdasági fejlődés szempontjából igen sikeres európai kontinentális részvénytársasági törvényeket az 1880-as években két oldalról is kritika érte. Az egyik kritika az államhatalom oldaláról fogalmazódott meg, mivel a túl laza részvénytársasági szabályozás ugyanis tág teret adott a visszaéléseknek. Ezért mind az egyre jobban egységesülő német területeken, mind a Habsburgok osztrák-magyar monarchiájában szigorítani kezdték a részvénytársasági szabályozást. És ebből származott az egyre erősödő másik kritika, amelyet az igen nagyszámú családi, illetve kisvállalkozások fogalmaztak meg. A részvény-
- 301/302 -
társaság létrehozásakor túl sok az adminisztratív teher, nehéz és drága a cégalapítás, nagy a bürokrácia, az értékpapír ihlette túlzott kogencia elveszi a vállalkozói kreativitást, stb. A részvénytársasági forma tehát nem felelt meg a kisvállalkozásoknak, azok adekvát jogi megoldásokat és formát kerestek, ezt az igényt viszont a betéti társaság, illetve a szövetkezet nem tudta megfelelően, illetve teljes körűen kielégíteni.[5]
Bár az új társasági formát mind gazdasági, mind jogelméleti oldalról többen ellenezték Németországban, több mint öt éves küzdelem után 1892-ben megalkották a korlátolt felelősségű társaságokról szóló törvényt és a kft. elkezdte a ma már 130 évet is meghaladó, lényegében töretlen hódítását az európai kontinensen. Egyes magyar szerzők - pl.: Balásházy Mária és Nochta Tibor - szerint az 1880-as évek végén Dániában már működtek olyan társaságok, amelyek a kft.-nek megfeleltethetőek, de lényegében minden irodalom a jogintézményt történetileg Németországhoz köti. Érdekes módon a következő kft. törvényt 1901-ben Portugáliában fogadták el, ezt követte 1906-ban az osztrák, 1920-ben a cseh, 1925-ben a francia, 1930-ban a magyar, 1934-ben a lengyel, majd 1936-ban a svájci kft. törvény.
A kft. törvények létrehozása a XX. század első felében tényszerűen nem ment könnyen, az új társasági formát ellenzők alapvetően részvénytársasági reformban gondolkodtak. Nálunk Magyarországon a társasági jog akkori atyja, Nagy Ferenc is úgy nyilatkozott, hogy a kft. forma felesleges, sőt a kisvállalkozások körében elsősorban a szövetkezeti formát kedvezményező Kuncz Ödön még 1928-ban is ellenezte a Kereskedelmi Törvénykönyv kft.-vel való kiegészítését.[6] Ennek ellenére 1930-ban megszületett az V. törvény, a kft. intézményének magyar szabályozása.
A II. világháborút követően 1953-ben hozták meg Európában a spanyol, 1955-ben a görög, 1971-ben a holland, 1974-ben a dán kft. törvényt. Csak 1990 után következett az újabb dömping, amelynek során a volt szocialista országok majdnem mindegyike megalkotta a maga kft. szabályozását.[7]
Mostanra majdnem minden európai országban a kft. vált a legdivatosabb és legelterjedtebb társasági formává. Németországban például a kft-k száma napjainkra elérte az egymilliós álomhatárt (!) [1900-ban kb. 4.000, 1910-ben kb. 20.000, 1930-ban kb. 40.000 kft. volt a cégjegyzékbe bejegyezve, a hitleri időszakban ez jelentősen, mintegy 20.000-re csökkent, majd számuk (csak az NSZK-ban természetesen) 1960-re érte el ismét a 40.000-es szintet. 1970-ben kb. 80.000, majd a német újraegyesítés után, 1990 végén kb. 430.000, 1995-ben kb. 700.000, 2000-ben 900.000, 2006-ban pedig 980.000 kft. volt bejegyezve az Amtsgerichtnél vezetett kereskedelmi regiszterbe[8]].
Hogy jelenlegi és magyar példát hozzunk, ma több kft van bejegyezve a magyar cégjegyzékbe, mint az összes többi gazdasági társaság együttvéve. Már a '90-es években 200.000 fölé emelkedett a számuk és jelenleg megközelíti a 300.000-t. Szintén megjegyzendő, hogy a gazdasági recesszióval járó csődhullám ellenére a kft.-k száma jelentősen nem csökkent.
3. A kft.-nek tehát igazából véve nem volt jogtörténeti előzménye. A kft. a német kodifikáció jogelméleti és jogalkotási "Kunstschöpfungja", amelyet a gazdasági élet kényszerített ki lényegében a kis- és középvállalatok számára.[9] A magyar jogirodalomban általános felfogás, hogy a kft. a személyegyesülési és a tőketársaságok között elhelyezkedő vegyes forma, megfigyelhető benne a kettősség.[10]
Persze a vegyes jellegen belül egyes országokban több a személyegyesülési vonás (pl. Franciaország, Svájc), másokban több a tőketársasági jellegzetesség (pl. Németország, Ausztria), mégpedig Nochta Tibor szerint annak függvényében, hogy az adott ország gazdaságában a részvénytársaságok kisebb vagy nagyobb szerephez jutnak.[11] Emellett a legtöbb kft.-t szabályozó ország társasági jogában található valami sajátos, sőt adott esetben a kft. alapjellemzőivel ellentétes elem is (pl. Luxemburgban lehet értékpapírt kiállítani a kft. üzletrészről). Bár a kft. alapszabályozása az egyes törvényekben általában kogens jellegű, de emellett az eltérést engedő szabályoknak is teret engednek a törvényi rendelkezések széles, teret adva a felek (eltérő) akaratának, azaz a társasági szerződésben foglalt önszabályozásnak. Ennek megfelelően a társulók maguk is növelni, illetve csökkenteni tudják saját társaságukban a személyegyesülési, illetve tőketársasági elemeket.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
