A római jog fejlődésének minden korszakában találhatunk példákat visszaható hatályú törvényhozásra. Nem alaptalanul állapította meg tehát Angyal Pál, hogy "a büntetőjogszabályok visszahatásának tilalma sohasem emelkedett elvi magaslatra a rómaiaknál, vagy legalább is nem hatott oly erővel, mely megakadályozhatta volna az új törvényeknek alkalmazhatóságát a régi tényállásokra."[1] Karl Loewenstein szintén arra a következtetésre jutott, hogy a rómaiak a visszaható hatályú jogalkotás tilalmát soha sem fogadták el.[2] Ugyanakkor olyan forrásokkal is rendelkezünk, melyek alapján számos szerző világosan kimutatta az említett tilalom római jogi gyökereit.[3] Az eltérő nézetek miatt érdemes közelebbről is megvizsgálnunk e kérdéskört.[4]
- 262/263 -
A források vizsgálata során egyértelműen megállapítható, hogy a római törvények általában nem rendelkeztek visszaható hatállyal. A Kr. e. 164-ben hozott lex Voconia megtiltotta, hogy az első vagyoni osztályba (tehát a legvagyonosabb rétegekhez) tartozó férfiak után végrendeleti úton nők örököljenek. Cicero a Verres elleni perbeszédében rámutat arra, hogy e törvénynek nem volt visszaható hatálya: Voconius "egyetlen leánytól vagy asszonytól sem vette el örökségét, hanem csak a jövőre nézve tiltotta meg", hogy bizonyos személyek "leányt vagy asszonyt nevezzenek meg örökösükül."[5]
Egy másik perbeszédében Cicero idézi a törvények szokásos bevezető szavait: "Quicumque post hanc legem", vagyis, "Bárki, aki e törvény (meghozatala) után".[6] Ez is azt jelzi számunkra, hogy a római törvények rendszerint nem bírtak visszaható hatállyal: a jövőre nézve tartalmaztak rendelkezéseket.
A Kr. e. 40-ben hozott lex Falcidia úgy rendelkezett, hogy az örökösnek a tiszta hagyaték egynegyed részét hagyományoktól mentesen kell megkapnia. Paulus szerint a törvény első fejezete e szavakkal kezdődött: "Bármely római polgár, aki e törvény meghozatala után végrendeletet kíván készíteni..."[7] A törvény második fejezete, mely a hagyományrendelést korlátozta, szintén így kezdődött: "Bármely római polgár, aki e törvény meghozatala után végrendeletet készít..."[8] A törvény tehát a kihirdetése előtt készített végrendeletekre nem vonatkozott.
Az Augustus nevéhez fűződő, Kr. e. 17-ben hozott lex Iuiia de adulteriis coercendis részletesen szabályozta a házasságtörés (és néhány egyéb nemi erkölcs elleni bűncselekmény) jogkövetkezményeit. Ulpianus szó szerint idézi a törvény szövegének következő részletét: "ezek után tudva és gonosz szándékkal senki ne kövessen el fajtalanságot vagy házasságtörést".[9] E megfogalmazás egyértelműen jelzi, hogy a törvénynek nem volt visszaható hatálya.
A Kr. e. 9-ben hozott lex Quinctia de aquaeductibus azt, aki az állami vízvezetéket szándékosan megfúrta, megrongálta, százezer sestertius összegű pénzbüntetéssel rendelte büntetni, s a rongálónak emellett az eredeti állapotot is helyre kellett állítania. A törvény szövege Frontinus közlése szerint így kezdődött: "Bárki, aki e törvény meghozatala után a város felé vezetett közvizek medrét, a fedett vízfolyásokat, boltíveket, csöveket, medencéket és tavakat tudva, gonosz szándékkal megfúrja, megrongálja..."[10] E törvényt sem lehetett tehát a kihirdetése előtt elkövetett cselekményekre alkalmazni.
A császárok többnyire tartózkodtak a visszaható hatályú rendeletek alkotásától. 393 februárjában I. (Nagy) Theodosius a következőkre figyelmezette Aurelianust,
- 263/264 -
Konstantinápoly praefectusát: "Egyetlen rendelet sem ítél el múltbeli cselekményeket, a rendeletek a jövőre nézve állapítanak meg szabályokat."[11] A későbbiekben látni fogjuk, hogy ezt maga Theodosius sem tekintette olyan általános alapelvnek, melytől nem lehet eltérni, e forráshely mégis fontos bizonyítéka annak, hogy a római törvényhozás rendszerint ex nunc hatályú volt.
Ez a iustinianusi korra is igaz. 528-ban Iustinianus kamatkorlátozó rendelkezéseket bocsátott ki. A császár az ügyleti kamat mértékét főszabályként évi 6 %-ban állapította meg; az illustris, és az attól magasabb rangú személyek maximum évi 4, a kereskedők maximum évi 8 % kamatra tarthattak igényt. A császár a tengeri kölcsön után járó kamat mértékét is korlátozta, évi 12 %-ban határozva meg a maximális kamatlábat.[12] A gyakorlatban rövidesen kérdésként merült fel, hogy a rendelet hatálya kiterjed-e a korábban kötött ügyletekre. A császárnak ezért 529 áprilisában egy újabb rendeletet kellett alkotnia, mely a következő szabályokat tartalmazta: abban az esetben, ha a kamatkorlátozó rendelet kibocsátása előtt a felek magasabb kamatot kötöttek ki, akkor az ügyletkötés és a törvény kibocsátása közötti időszakra a stipulatióban kikötött kamat követelhető, a törvény kibocsátása utáni időszakra azonban már csak a törvényben meghatározott kamatmaximum jár a hitelezőnek.[13] Igaz tehát, hogy a kamatkorlátozó rendelkezések így a függő ügyekre is kiterjedtek, a korábbi jogviszonyokat azonban a császár csupán ex nunc hatállyal módosította.
531-ben Iustinianus elrendelte, hogy a végrendelkező személyek a saját kezükkel írják bele a végrendeletükbe az örökösük vagy örököseik nevét, vagy ha nem tudnak írni, akkor tanúk előtt mondják ki azok nevét. Ennek elmulasztása a végrendelet semmisségét vonta maga után. A császár külön felhívta a figyelmet arra, hogy a rendeletet csak azon végrendeletek vonatkozásában kell alkalmazni, melyeket a rendelet kibocsátása után készítenek.[14]
535-ben Iustinianus a vérfertőző házasságot (incestae nuptiae) kötő feleket vagyonelkobzással, továbbá előkelő személyek esetében hivatalvesztéssel és száműzéssel, alacsonyrendűek esetében pedig testi fenyítéssel rendelte büntetni.[15] A novella első fejezetének kezdő szavai ("Elrendeljük tehát, hogy az, aki ezek után...") egyértelműen jelzik, hogy e büntetéseket csak azokra lehetett kiszabni, akik a rendelet kibocsátása után kötöttek vérfertőző házasságot.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a visszaható hatályú törvényhozás teljesen idegen lett volna a római gondolkodásmódtól. A Kr. e. 197-ben vagy 149-ben hozott lex Atinia értelmében lopott dolgon senki sem szerezhetett tulajdont elbirtoklás útján. Gelliustól tudjuk, hogy e rendelkezés időbeli hatálya nem volt egyértelmű, a törvény szavait ("subruptum erit") ugyanis nyelvtanilag kétféleképpen is lehetett értelmezni: nem volt világos, hogy a törvény a meghozatala előtt elkövetett lopásokra is vonatkozik, vagy csak a későbbiekre.[16] E
- 264/265 -
kétség arra utal, hogy a jogászi gondolkodásmód nem zárta ki a visszaható hatály érvényesülését.
A köztársaság válságának időszakában a jog sok esetben a politika játékszerévé vált. A különböző politikai erők visszaható hatályú büntetőtörvények megalkotásával léptek fel egymás ellen. Jó példa erre a Gaius Gracchus nevéhez fűződő, Kr. e. 123-ban hozott lex Sempronia de captte civium Romanorum. Plutarkhosznál olvashatjuk, hogy Gracchus, miután felizgatta a népet, törvényjavaslatot terjesztett elő arról, hogy "ha egy tisztviselő egy polgárt bírói ítélet nélkül száműzetésbe küld, tettéért a nép ítéletével vonják felelősségre." A javaslat nyilvánvalóan "Popilius ellen irányult, aki mint praetor Tiberius barátait száműzte." A történetíró hozzáteszi ehhez, hogy - miután a javaslatot elfogadták és a visszaható hatályú törvény alapján megindultak a perek - "Popilius az ítéletet meg sem várva elmenekült Itáliából..."[17]
Még jobb példa a büntető jogalkotás politikai játékszerré válására a lex Varia de maiestate megalkotása és alkalmazása. Appianosz tudósítása szerint "a lovagok ... Quintus Varius néptribunusszal javaslatot nyújtattak be arról, hogy mindenkit bíróság elé kell állítani, aki az italicusokkal politikai jogaik érdekében nyíltan vagy titokban összejátszik. Azt remélték, hogy az optimatákat ezzel sorra gyűlöletes vád alá tudják helyeztetni, és majd maguk ítélkeznek felettük. Ha pedig ezektől megszabadultak, még korlátlanabb uralmat gyakorolhatnak a város felett. Bár a többi néptribunus ellenezte e javaslat megszavazását, a lovagok kivont karddal rontottak rájuk, és keresztülhajszolták elfogadását. Mihelyt a törvény életbe lépett, megindult a vádak sorozata a legtekintélyesebb senatorok ellen."[18] A Kr. e. 90-ben hozott törvény tehát egyértelműen visszaható hatállyal nyilvánította felségsértéssé (ti. a római nép méltóságának megsértésévé) a római polgárjog megszerzéséért küzdő itáliai szövetségesek támogatását.
Plutarkhosz egy helyen a következőket írja az ifjabb Catóról: "amikor Pompeius olyan törvényjavaslatot terjesztett elő, hogy új büntetéseket és súlyos bírságokat szabjanak ki a nép korábbi megvesztegetőire, arra biztatta Pompeiust, hogy ne törődjék a múlttal, hanem fordítsa figyelmét a jövőre. Véleménye szerint, mondotta, nehéz lesz határt szabni, hol szűnjék meg a régebben elkövetett visszaélések kivizsgálása, és ha a vétségekre újabb büntetéseket szabnak ki, igazságtalanság volna olyan törvény erejénél fogva szabni ki büntetéseket, amelyet a megbüntetett személy nem sértett meg, sem meg nem szegett."[19] Az ifjabb Cato természetes és egészséges jogérzékével tehát ellentétes volt a visszaható hatályú büntető jogalkotás. Ugyanakkor azt is bizonyítják e sorok, hogy az ilyen jogalkotásnak nem volt törvényi akadálya.
Alapvetően Cicero is elutasította a visszaható hatályú büntető jogalkotást, de felhívta a figyelmet egy igen fontos kivételre: "egyetlen törvény sem helyez a múltra nézve hátrányt kilátásba, kivéve olyan dolog kapcsán, amely már magában
- 265/266 -
is olyan bűnös és elvetemült, hogy még akkor is komolyan kerülni kellene, ha nem tiltaná törvény."[20] Vagyis abban az esetben, ha a jogalkotók olyan korábban elkövetett cselekményt rendeltek büntetni, mely a természeti törvény szerint mindig is súlyos bűnnek minősült, Cicero erkölcsileg helyénvalónak tekintette a visszaható hatályú törvényhozást.
Az embernek ugyanis Cicero szerint akkor is kerülnie kell a természeti törvény örök (isteni eredetű) parancsainak megszegését, ha azt a pozitív jog nem tiltja. Ezt a nézetét világosan kifejti a törvényekről írott művében: "ha L. Tarquinius uralkodása idején Rómában nem is volt olyan törvény, amely büntette volna a házasságtörést, azért még nem mondhatjuk, hogy Sex. Tarquinius nem az említett örök törvénynek a megsértése árán követett el erőszakot Lucretián, Tricipitinus leányán. Akkor is megvolt ugyanis a dolgok természetéből fakadó ésszerűség, amely a helyes cselekedetekre sarkall, a bűntől pedig visszatart, s amely végeredményben nem akkor válik törvénnyé, amikor írásba foglalják, hanem akkor, amikor megszületik. Megszületése pedig egyszerre történt az isteni értelemmel."[21]
A császári rendeletgyűjteményekben igen sok példát találhatunk visszaható hatályú jogszabályokra. I. (Nagy) Constantinus 315-ben úgy rendelkezett, hogy a gyermekrablókat a korábban előírt bányamunkára ítélés helyett büntessék halállal: azokat az elkövetőket, akik rabszolgák vagy felszabadított rabszolgák, vessék a vadállatok elé, azokat pedig, akik szabadnak születtek, karddal végezzék ki a gladiátori játékok során. A büntetés e súlyosítását visszamenőleges hatállyal rendelte el a császár. E súlyosítás csak azokra nem vonatkozott, akikre már kiszabták a bányamunka-büntetést.[22]
Constantinus egyik (326-ban vagy 329-ben kiadott) rendeletéből jól kitűnik, hogy egyes szabad nők a saját rabszolgájukkal létesítettek házasságszerű kapcsolatot. A császár ilyen esetekben szigorúan büntetni rendelte mindkét felet (mind a szabad nőt, mind a rabszolgaférfit). A rendelet szerint azokra is büntetést kellett kiszabni, akik a rendelet kibocsátása előtt létesítettek ilyen kapcsolatot.[23]
Constantinus a magánjog terén is alkotott visszaható hatályú rendeleteket. Amikor például 320-ban megtiltotta, hogy a záloghitelezők az adósuk nemteljesítése esetén megtartsák a zálogtárgyat, a zálogszerződésekben szereplő, ilyen irányú jogvesztő záradékokat (leges commissoriae) visszamenőleges hatállyal semmisnek nyilvánította.[24]
A IV. században számos olyan rendelet született, mely azoknak a városi tanácsosi szolgálattal tartozó személyeknek a helyzetét kívánta rendezni, akik egyházi szolgálatba léptek. E rendeletek egy része visszaható hatályú volt. Valens császár például, amikor 364-ben elrendelte, hogy az a tanácsos, aki az egyház szolgálatába kíván állni, a vagyonát ruházza át vagy egy közeli rokonára, aki helyette tanácsosként szolgál, vagy közvetlenül a városi tanácsra, hozzátette ehhez, hogy az a tanácsos, aki ezek egyikét sem tette, amikor klerikus lett,
- 266/267 -
szükség esetén visszahívható a városi tanácsba.[25] I. Valentinianus pedig 371-ben a - súlyos anyagi terhekkel járó - tanácsosi szolgálatra kötelezhető személyek közül azokat, akiket trónra lépése (364. február 26.) előtt felvettek a klérusba, mentesítette a curialisi terhek alól, a többieket azonban a városi curiájuk tagjai közé való visszatérésre utasította.[26]
I. (Nagy) Theodosius vallásügyi rendeletei között is több visszaható hatályú constitutio található. A császár 381 májusában visszaható hatállyal semmisnek nyilvánította azoknak a végrendeletét, akik a keresztény hitüket elhagyva pogányokká váltak.[27] Pár nappal később Theodosius egy korábbi (I. Valentinianus által 372-ben alkotott) rendelet kibocsátásának időpontjáig visszaható hatállyal megfosztotta a manicheusokat a végrendelkezési és a végrendeleti öröklési, valamint az ajándékozási és az ajándék útján való vagyonszerzési képességüktől. Azokat a javakat, melyeket a semmissé nyilvánított jogügyletek útján ruháztak át, el kellett kobozni a kincstár javára. A császár a rendeletében elismerte, hogy nem szokás visszaható hatállyal rendelkezni, ezt most mégis indokoltnak látta, mivel a manicheusok nem tartották be a korábbi rendeletet, mely megtiltotta számukra, hogy összegyűljenek.[28] Két hónappal később a császár elrendelte azoknak a házaknak az elkobzását, melyekbe (a rendelet kibocsátása előtt) befogadták az ariánus és egyéb eretnek tanok terjesztőit.[29]
Theodosius nyugati kollégájától, II. Valentinianustól sem volt idegen a visszaható hatályú jogalkotás. Valentinianus 389-ben az eretnek eunomiánusokat megfosztotta végrendeleti és végrendeleti öröklési képességüktől azzal, hogy a még élők korábban készített végrendeletei semmisnek minősülnek, s azokat a javakat, melyeket a még élő eunomiánusok végrendeleti úton örököltek, el kell kobozni a kincstár javára.[30]
II. Theodosius 439-ben a következő rendeletet küldte Cyrus praefectus praetoriónak: "Bizonyos, hogy a törvényeket és a rendeleteket a teendők mintájaként hozzák, s nem azért, hogy a múltbeli tényekre visszahassanak, kivéve, ha külön rendelkeznek a múltra nézve a függő ügyek vonatkozásában."[31] A császár tehát nem zárta ki a visszaható hatályú törvényhozás lehetőségét, de úgy foglalt állást, hogy a törvényeknek ellenkező rendelkezés hiányában nincs visszaható hatályuk.
A visszaható hatályú császári rendeletekben legtöbbször valóban található külön rendelkezés a retroaktivitás vonatkozásában. 396 körül Arcadius császár megváltoztatta a vérfertőző házasságot kötő felek büntetését. A száműzetést és a vagyonelkobzást eltörölte, de kimondta, hogy a felek házassága érvénytelen, az elkövetők nem ajándékozhatnak semmit egymásnak és nem is örökölhetnek egymás után, a vérfertőző kapcsolatukból született gyermekeiknek sem adhatnak
- 267/268 -
ajándékot és azok sem örökölhetnek utánuk, s ha a nő hozományt adott vagy ígért bűntársának, azt el kell kobozni a kincstár javára. A császár parancsa értelmében e szankciók azokra is vonatkoztak, akik a rendelet kibocsátása előtt kötöttek vérfertőző házasságot, de természetesen csak akkor, ha még nem vonták őket felelősségre e bűntettük miatt.[32]
Iustinianus is alkotott visszaható hatályú rendeleteket. Érdemes kiemelni, hogy a császár 533 decemberében a Digestát hatályba léptető constitutiójában úgy rendelkezett, hogy a törvénykönyvet (az Institutiókkal és a korábban elkészült Codexszel együtt) a folyamatban lévő (ítélettel vagy egyezséggel még le nem zárt) ügyekben is alkalmazni kell.[33]
Iustinianus 530-ban a helyi egyházak és egyházi intézmények által indítható keresetek elévülésének határidejét 100 évre emelte.[34] 535-ben, Itália elfoglalása után, Iustinianus egy novellája által - melyet II. János pápának címzett - a barbároktól visszafoglalt területeken is biztosította az egyház számára a százéves elévülési idő privilégiumát. Ezt az új szabályt a császár erre vonatkozó külön parancsára a már folyamatban lévő perekben is alkalmazni kellett.[35]
A nőrablást Iustinianus 533-ban halállal rendelte büntetni. Ha az elrabolt nő szabadnak született, igényt tarthatott elrablója vagyonára. A császár megtiltotta, hogy a nő feleségül menjen elrablójához. Ilyen házasság megkötéséhez a nő szülei sem járulhattak hozzá, ha ezt mégis megtették, száműzetéssel kellett büntetni őket.[36] A gyakorlatban kérdésként merült fel, hogy az a nő is igényt tarthat-e elrablója vagyonára, aki - a tilalmat megszegve - hozzáment elrablójához. A császár e kérdés tisztázása végett 563-ban újabb rendeletet bocsátott ki, melyet ő maga az előző rendelet interpretációjának nevezett. Iustinianus e novellája a korábbi rendeletet azzal egészítette ki, hogy ha a nő a tilalom ellenére hozzámegy elrablójához, nem részesülhet annak vagyonából. A nőrabló vagyonára ilyenkor a nő szülei tarthattak igényt, de csak akkor, ha nem járultak hozzá a házasságkötéshez. Ha a nő szülei már nem éltek, vagy a házasságkötéshez hozzájárultak, a nőrabló vagyonát a kincstár követelhette. E kiegészítő szabályokhoz a császár azt a parancsot fűzte, hogy azok nemcsak a későbbi, hanem a korábbi esetekre is alkalmazandók.[37]
Mindezek alapján a következő megállapításokra juthatunk. A rómaiak az ex nunc hatályú törvényhozást tartották ésszerűnek és természetesnek. Erre utal a római törvényekben gyakran szereplő megfogalmazás, mellyel a rendelkező rész kezdődött: "bárki, aki e törvény (meghozatala) után." A retroaktív jogalkotást többen (így pl. az ifjabb Cato és Cicero, a későbbi időkben Nagy Theodosius) helytelenítették. A visszaható hatályú jogalkotás modern tilalmának tehát kétségtelenül vannak római eszmei gyökerei. E tilalom azonban a római jogban mégsem létezett. Minden további nélkül lehetett hozni retroaktív törvényeket, bár
- 268/269 -
az ilyen törvényeket kivételesnek, a megszokottól eltérőnek tekintették (amikor pl. Nagy Theodosius visszaható hatállyal rendelt el szankciókat a manicheusokkal szemben, maga is elismerte, hogy eltér a szokásoktól). Fontos kiemelnünk, hogy Cicero szerint a büntetőtörvénynek lehet visszaható hatálya, de csak akkor, ha olyan magatartást rendel büntetni, mely mindig is ellentétes volt a természeti törvénnyel. Végül azt is kiemelhetjük, hogy a császári rendeleteket csak akkor lehetett visszaható hatállyal alkalmazni, ha erre vonatkozóan külön rendelkezést tartalmaztak. ■
JEGYZETEK
[1] Angyal Pál: A visszaható erő az anyagi büntetőjogban, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1916, 16-17. o.
[2] Karl Loewenstein: The governance of Rome, Martinus Nijhoff, The Hague, 1973, 297. o.
[3] Gerhard Dannecker: Das Intertemporale Strafrecht, Mohr Siebeck, Tübingen, 1993, 32-35. o. Witold Wotodkiewicz: Retroattivitá Nel Diritto Romano E Nei Diritti Odierni, Ius Antiquum 8 (2001), 137-143. o.; Tomislav Karlović: Retroactivity In Preclassical Roman Law, in: Turning Points And Breaklines (szerk.: Szabolcs Hornyák - Botond Juhász - Krisztina Korsósné Delacasse, Zsuzsanna Peres), Martin Meidenbauer Verlag, München, 2009, 256-269. o.; Jacek Wiewiorowski: Prohibition Of Retroactive Law - A Historical Key To Intertemporary Law, in: The Intertemporal Problems In Law (Szerk.: Jarostaw Mikoł,ajewicz - Wojciech Szafrańsky - Andżelika Godek), Wydawnictwo Naukowe UAM, Poznan, 2017, 25-54. o.
[4] A téma korábbi szakirodalmából a következő művek emelhetők még ki: Hermann Seeger: Ueber Die Rückwirkende Kraft Neuer Strafgesetze, Verlag Der Lauppischen Buchhandlung, Tübingen, 1862, 349. o,; Carlo Francesco Gabba: Teoria Della Retroattivitá Delle Leggi I., Nistri, Pisa, 1868, 38-42. o.; Friedrich Xaver Affolter: Geschichte Des Intertemporalen Privatrechts, Von Veit, Leipzig, 1902, 19114. o.; Donato Donati: Il Contenuto Del Principio Della Irretroattività Della Legge, Athenaeum, Roma, 1915; Heinrich Siber: Analogie, Amtsrecht Und Rückwirkung Im Strafrechte Des Römischen Freistaates, Verlag Von S. Hirzel, Leipzig, 1936, 46-53. o..; Thomas Marky: Appunti Sul Problema Della Retroattività Delle Norme Giuridiche Nel Diritto Romano, Bullettino Dell'istituto Di Diritto Romano 12-13 (1948), 241-271. o. Adolf Berger: Ex Post Facto In Roman Sources And A Post Facto Laws In Modern Juristic Terminology, Seminar 7 (1949), 65-68. o.; Paul Roubier: Le Droit Transitoire (Conflits Des Lois Dans Le Temps), Dalloz Et Sirey, Paris, 1960, 30-40. o.; Gerardo Broggini: La Retroattività Delle Lege Nella Prospettiva Romanistica, Studia Et Documenta Historiae Et Iuris 32 (1966), 1-62. o., Uő.: Retroactivity Of Laws In The Roman Perspective, The Irish Jurist 1 (1966), 151-170. o.
[5] Cicero: In Verrem 2,1,42,107 (Nótári Tamás ford.).
[6] Cicero: Pro Rabirio Postumo 6,14.
[7] D. 35,2,1 pr.: "qui cives Romani sunt, qui eorum post hanc legem rogatam testamentum facere volet..."
[8] Uo.: "quicumque civis Romanus post hanc legem rogatam testamentum faciet..."
[9] D. 48,5,13: "ne quis posthac stuprum adulteri um facito sciens dolo malo"'.
[10] Frontinus: De aquaeductibus urbis Romae 129: "Quicumque post hanc legem rogatam rivos, specus, fornices, fistulas, tubulos, castella, lacus aquarum publicarum, quae ad urbem ducuntur, sciens dolo malo foraverit, ruperit..."
[11] CTh 1,1,3: "Omnia constituta non praeteritis calumniam faciunt, sed futuris regulam ponunt."
[12] C. 4,32,26.
[13] C. 4,32,27 Pr.
[14] C. 6,23,29.
[15] Nov. 12.
[16] Gellius: Noctes Atticae 17,7. Vö. Aránzazu Calzada: A Propósito De La Retroactividad De La Lex Atinia De Rebus Subreptis, Revue Internationale Des Droits De l'Antiquité 57 (2010), 75-92. o.
[17] Plutarkhosz: Gaius Gracchus 4 (Máthé Elek Ford.). Vö. James Leigh Strachan-Davidson: Problems Of The Roman Criminal Law, Oxford, Clarendon Press, 1912, I. 240. o.
[18] Appianosz: De bella civilia 1,37, 165-166. o.
[19] Plutarkhosz: Cato minor 48 (Máthé Elek Ford.). Vö. Richard A. Bauman: Crime And Punishment In Ancient Rome, Routledge, London - New York, 1996, 30. o.
[20] Cicero: In Verrem 2,1,42,108 (Nótári Tamás ford.).
[21] Cicero: De legibus 2,4,10 (Simon Attila ford.).
[22] Cth 9,18,1 = C. 9,20,16.
[23] Cth 9,9,1 = C. 9,11,1.
[24] Cth 3,2,1 = C. 8,34,3.
[25] Cth 12,1,59.
[26] Cth 16,2,21.
[27] Cth 16,7,1. Vö. Philip Tilden: Religious intolerance in the Later Roman Empire. The Evidence of the Theodosian Code, University Of Exeter, Exeter, 2006, 259. o.
[28] Cth 16,5,7. Valentinianus rendeletét ld. Cth 16,5,3. Vö. Tilden: i m. 216-220. o.
[29] Cth 16,5,8. Vö. Tilden: i m. 220-221. o.
[30] Cth 16,5,17. Vö. Tilden: i m. 237-240. o.
[31] C. 1,14,7.
[32] Cth 3,12,3.
[33] Const. Tanta 23.
[34] C. 1,2,23.
[35] Nov. 9.
[36] C. 1,3,53 = 9,13,1.
[37] Nov. 143. Vö. O. F. Robinson: Penal practice and penal policy nn Ancient Rome, Routledge, London -New York, 2007.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző Intézetigazgató egyetemi tanár, Miskolci Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Jogtörténeti és Jogelméleti Intézet.
Visszaugrás
