Debrecen városának lakóit és vezetőit már a ’30-as évek második felében nagyon zavarta a sok kolduló, csavargó, nemegyszer kisebb-nagyobb bűncselekményeket is elkövető gyerekek és kamaszok jelenléte, működése. Ezért a város vezetése mellett a Keresztyén Ifjúsági Egyesületének (KIE) tagjai is kivették részüket a sok problémát okozó gyerekekkel való foglalkozás lehetőségeinek kimunkálásában; napközit létesítettek - például - az "utcagyerekek" számára, "Tanoncotthont" hoztak létre azért, hogy a segédvizsga után is legyen hol meghúzódniuk a munkát vállaló fiataloknak. 1936-ban a debreceni polgármester 40 holdat adományozott kifejezetten arra a célra, hogy azon a KIE hozzáfoghasson egy, a csavargó, szülő- és ellátás nélkül élő gyerekek számára felépítendő otthon előkészületeihez. Ez a kezdeményezés akkor még elakadt; de 1943 decemberében a közeli Szepespuszta egyik elhagyott és rendbe hozott tanyaépületében - 16 fiúval és két nevelővel - végre megkezdhette működését régóta vágyott Fiúkfalva Nevelőotthon; azaz egy olyan intézménytípus, amelytől megálmodói ennek a problémának a megoldását várták. A következő évben ezt az épületet tűz pusztította el - ebben meghalt az egyik alapító nevelő is -, ezért a közösség további működését az ugyancsak Debrecen közeli Ebesen folytatta.
A kezdeményezés közvetlenül Karácsony Sándor pedagógiai gondolatait kívánta megvalósítani; célját így fogalmazták meg: "A csavargó, züllött, elhagyott gyermekek (fiúk) megmentése, a társadalmi életbe való visszahelyezése… Megismertetni velük azt, hogy van egy másik élet, egy szebb és tisztább." Programjuk alapját az önellátás és az önkormányzatiság eszményei alapján dolgozták ki; megszervezték a tanulást ugyanúgy, mint a munkát, és mindenben ragaszkodtak a gyerekek tisztségviselőiből létrehozott falutanács döntéseihez.
Az indulás nem volt könnyű. Az agyonéhezett, tisztasághoz és rendhez nem szokott gyerekek mindennapjai kemény munkában, racionális fegyelemben teltek. Ezeknek mindennapoknak a bemutatását használja fel a könyv szerzője - aki a kezdetektől az otthon működésének végéig közreműködött az otthon vezetésében - arra, hogy egyenként is írjon minden otthonlakóról, és megismertesse olvasóival azt a poklot is, amiből a Fiúkfalva kimentette őket.
A múlt azonban némely gyereket visszaszippantotta; de jöttek helyettük újabbak, többen. Sem a körülmények - nehezek, embert próbálóak -, sem a feltételek - munka, tanulás, önálló döntések meghozatala és a következményeik vállalása - nem változtak. Aki maradt, annak mindezt el kellett fogadnia. Örömet, fájdalmat, megértést, elutasítást. A város ugyan az otthon ellátásában segített, ahogy tudott - időközben, persze, véget ért a háború is, de nem lett könnyebb az anyagi helyzetük, sőt! -, és két év után, 1946-ban Pataki Gyula mellé a tűzben meghalt alapító kollégája mellé végre érkezett egy másik nevelő is, egy gyógypedagógusnő.
Időközben azonban a "Valahol Európában" időszak segíteni akarásának lelkesedésében az összeszokott társaságot először egy kastélyba költöztették, ahol mindenki úgy érezte: itt végre tényleg létrejöhet az igazi Fiúkfalva. Aztán újabb javaslat született: nem gazdaságos egy ilyen kis létszámú otthon működtetése, települjenek át Hajdúhadházra, ahol Ádám Zsigmondnak, a "magyar Makarenko"-nak az irányításával már megkezdődött a később országos hírűvé vált gyermekváros kialakítása. A hajdúhadházi látogatás alkalmával azonban kiderült: a két vezető pedagógiai elgondolásai a Fiúkfalvához tartozó gyerekek befogadásával kapcsolatban alapvetően különbözött egymástól. Ezért - bár a vele érkezett fiúkat náluk hagyta - Pataki Gyula maga nem vállalta a neki felajánlott gyermekvárosi nevelőmunkát. Nem sokkal ezután Fiúkfalvát teljesen felszámolták. Gondot csak az okozott, hogy időközben néhány fiú a gyermekvárosból visszaszökött hozzájuk; új helyükön ugyanis nem érezték jól magukat. Minden bizonnyal ez is szerepet játszott abban, hogy a többi fiú is erős fenntartásokkal fogadta az áthelyezést. Régi vezetőjüket még néha-néha megkeresték, de a közös élet, közös munka mindőjük számára véget ért.
Fiúkfalva története nem vált annyira ismertté, mint amilyenné a gyermekvárosok - akár a hajdúhadházi, akár a fóti stb. gyermekváros - lettek. Emlékét számtalan korabeli újságcikk, beszámoló mellett leginkább Varga Domokosnak 1972-ben megjelent regénye2, majd Pataki Gyula 1995-ben megjelentetett kötete3, illetve az a mostani kiadvány őrzi.
Sikerként vagy kudarcként lehet-e értékelni ezt a kezdeményezést? Nehéz a válasz: miközben ugyanis a könyv minden lapja meggyőz minket arról, hogy a munkában részt vevő pedagógusok hihetetlen szakmai eltökéltséggel, bizalommal és áldozatkészséggel vállalták saját maguk által magukra mért feladataikat, az Emlékkönyv őszinte szavai mögött láthatjuk azt is, hogy már a korabeli - elsősorban a háborút közvetlenül követő pedagógiai és laikus közvélemény - sem nagyon tudott mit kezdeni velük. A befektetett hatalmas energiák sem hoztak igazán látványos eredményeket; volt olyan gyerek, aki már működés elején ott is hagyta a közösséget, mert nem tudott (akart?) alkalmazkodni a szigorú elvárásokhoz. Az életutak vizsgálata során is szóba került olyan, akinek később (is) meggyűlt a baja a törvénnyel. (De vajon más közösségről nem mondható-e el ugyanez?)
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
