Az elmúlt öt évben végzett kutatásom során adatgyűjtést végeztem több európai állam szembesítéssel (azaz bűnügyi vallomások ütköztetésével, tartalmi ellentmondások feloldási kísérletével) kapcsolatos jogi szabályozása, illetve kriminalisztikai (kriminál-taktikai) ajánlásai, gyakorlata körében. Mindenekelőtt az alábbi sztenderd kérdésekre kerestem a választ részben kérdőíves felmérés, másrészt helyszíni (országbeli) jogalkalmazói személyes interjúk, harmadrészt jogszabályelemzések alapján - jelen tanulmányban (terjedelmi korlátok miatt a hazánkon kívüli) uniós tagállamok körére szűkítve.
a) Létezik-e (egyáltalán) az országban a szembesítés, mint jogintézmény?
b) Mi szabályozza? (törvény, vagy csak kriminál-taktikai ajánlások?)
c) Ha van jogszabályi rendelkezés róla, mi a pontos neve, száma, forrása és szövege?
d) Szerepel-e a szembesítés a kriminalisztikán belül, milyen ajánlásokkal?
e) Ha létezik a büntető-eljárásjogon belül, annak melyik szakaszában alkalmazzák; nyomozási vagy bírósági szakaszban?
f) Ha létezik a szembesítés intézménye, akkor a büntetőeljárás során milyen hatékonysággal alkalmazza a hatóság, mi a véleményük az intézményről a jogalkalmazóknak?
A válaszok alapján már első ránézésre (prima facie) két alapvető csoport különböztethető meg. A kisebbségben levők, ahol nincs ez az intézmény, nem létezik sem az eljárásjogi törvényekben, sem a tényfelderítő ajánlásokban, vagyis nem használják, mint igazságkereső módszer.
A többségi csoportot azok az országok alkotják, amelyekben létezik, funkcionál az intézmény, mind jogi, mind kriminalisztikai keretek között, mint igazságkutató eszköz.
Ez utóbbiakkal - abc rendbe szedve, nem kimerítő jelleggel - kezdem elemzésemet. Körükben a következő lényegi válaszokat adhatom a kutatott kérdésekre.
Az osztrák Be. a Strafprozessordung (StPO)[1] ismeri a szembesítés intézményét. Érdekes módon egyazon szakaszban található a másik konfrontációs intézmény, a felismerésre bemutatás is.
168. § (1) Amennyiben személyek vagy dolgok tanúk általi felismerése válik szükségessé, a felismerésre bemutatást el kell rendelni. Mielőtt azonban a felismerésre, bemutatásra sor kerül, a tanúnak pontos személy- vagy tárgyleírást kell adnia, továbbá utalnia kell a személy illetőleg dolog különleges ismertetőjegyeire is.
(2) Amennyiben a tanúvallomások jelentős tények vagy körülmények tekintetében eltérnek egymástól, a nyomozási bíró elrendelheti a tanúk szembesítését.
(3) A szembesítés főszabály szerint legfeljebb két személy között történhet egyidejűleg. A szembesített tanúkat valamennyi eltérő körülményről pontosan ki kell hallgatni, egymásnak adott válaszaikat pedig jegyzőkönyvezni.
A törvény egyik kommentárja szerint: szembesítésről a törvény a 188. § (2) és (3) bekezdésében, valamint a 205. §-ban akkor beszél, ha két kihallgatott személy vallomása lényegesen - nincs jelentősége, hogy milyen kérdésben - de eltér egymástól, és e személyeket az ellentmondások tisztázása érdekében egyidejűleg hallgatják ki. Sokan tévesen a felismerésre bemutatás esetében, amikor a tanúnak egy személyt kell felismernie, is szembesítésről beszélnek. (168. § (1) bek.) A személyek, illetőleg dolgok felismerésre bemutatása annál nagyobb súllyal bír, minél nagyobb számú hasonló tulajdonságokkal rendelkező személyt vagy tárgyat mutatnak meg a felismerő tanúnak.
205. § A terheltet, amennyiben vallomása a terhelő tanúnak, vagy az eljárás egyéb résztvevőjének a vallomásától lényeges pontokban eltér, a vizsgálat során csak akkor kell e személyekkel szembesíteni, ha azt a nyomozási bíró az ellentmondások tisztázása érdekében szükségesnek tartja. A szembesítési eljárás során ilyenkor a 168. § (3) bekezdésének megfelelően kell eljárni.
248. § (1) A tanács elnökének a tanúk és a szakértők meghallgatása során ügyelnie kell a nyomozási bíró számára a vizsgálati szakban megszabott előírásokra, feltéve, hogy azok a tárgyalás során természetüknél fogva nem tűnnek lehetetlennek. Ügyelnie kell továbbá arra is, hogy a még ki nem hallgatott tanúk és szakértők ugyanabban a kérdésben nem tesznek-e korábban már meghallgatott szakértőktől eltérő szakvéleményt.
(2) A tanács elnöke elrendelheti azon tanúk szembesítését, akinek a vallomása egymástól eltér.
- 17/18 -
(3) A tanúk és a szakértők a tárgyalásról addig nem távozhatnak, ameddig a tanács elnöke el nem bocsátja őket, vagy a tárgyalóteremből történő eltávolításukat el nem rendeli. A tanúk nem kérdőjelezhetik meg egymás vallomását.
(4) A vádlottnak valamennyi tanú, szakértő vagy a többi vádlott ki/meghallgatása után nyilatkoznia kell arról, hogy nem kívánja-e cáfolni a hallottakat.
A kommentár hozzáteszi: A tanúbizonyításról szóló 150-151. §-ok, továbbá a szakértő meghallgatásáról szóló 116-117. §-ok előírásai alapjában véve a tárgyalásra is vonatkoznak. A tanú kihallgatásának a módját - míg a vád vagy a védelem ettől eltérő indítványt nem tesz - kizárólag a tanács elnöke határozza meg.
A 248. § rendelkezéseinek megsértése nem semmisségi ok. A tárgyaláson bizonyítási eljárás során azokat a személyeket is ki kell hallgatni tanúként, akik véletlenül tartózkodnak a tárgyalóteremben.
Bulgáriában is létezik az intézmény, a bizonyítékgyűjtés egyik módszerének, a kihallgatás speciális formájának tekintik. Konkrétan a bolgár Be. 143. §-ban találunk rendelkezéseket.[2]
143. § Szembesítés
(1) Ha lényeges ellentmondás van a terheltek vallomásaiban vagy a terhelt és a tanú vallomása között, szembesítést kell tartani, kivéve a 123. § (2) esetét.
(2) A szembesített személyeket a kikérdezés előtt meg kell kérdezni ismerik-e egymást és milyen kapcsolat van köztük.
(3) A szembesítést vezető engedélyével a szembesített személyek kérdést tehetnek fel egymásnak.
(4) Ha a tanúvallomásokban van alapvető ellentmondás, akkor alkalmazható az (1-3.), kivéve 123. § (2).
Egyébként a nyomozási szakban éppúgy van szembesítés, mint a bíróságiban.
A jogalkalmazók szerint az igazság felfedésére jól használható, és mivel vannak gyökerei a tradíciójukban, így ez még hatékonyabbá teszi.
A cseh felfogás szerint a szembesítés kriminalisztikai és jogi fogalom is. Ez tulajdonképpen a kihallgatás egy speciális esete, amit abban az esetben alkalmaznak, amikor az előzetes vallomások ellentmondanak egymásnak. Ekkor a tanú vagy a terhelt ül szemben egy másik terhelttel vagy másik tanúval. Így egy konfliktushelyzet alakul ki, ezért lehet ezt egyéni és speciális kriminalisztikai módszernek is tekinteni.
A cseh büntető-eljárásjogi törvény[3] 104/ A. §-ában találunk róla rendelkezéseket.
(1) Ha a terhelt vallomása nem esik egybe a tanú vagy egy másik terhelt vallomásával, akkor történik meg a szembesítés.
(2) Ha a tanú vallomása nem esik egybe a terhelt vagy egy másik tanú vallomásával, akkor történik meg a szembesítés.
(3) A szembesítés egy előző kihallgatás után történhet meg. A szembesítés során a személyeknek direkt a másik szemébe kell mondani az állításaikat, az ellentmondásokra rá kell világítani, és lehetőség van arra is, hogy a felek egymástól kérdezzenek.
(4) A szembesítés a terhelt és a tanú kihallgatásának szabályai szerint működik.
(5) 15 évnél fiatalabb személy csak akkor szembesíthető, ha az igazán szükséges és indokolt. Az olyan tanúk, akiknek a személyazonossága titkos, azok nem e szakasz rendelkezései alapján szembesítendők.
(6) Ha a szembesítés befejezése után is szükséges a szembesített személyek kihallgatása, külön-külön kell őket kihallgatni.
(7) Csak bírósági tárgyalás során lehet szembesíteni, azonban kivételes esetekben a vád alá helyezést megelőzően is, ha előre látható, hogy az hozzájárul az ügy felderítéséhez.
Taktikai ajánlások, feltételek a szembesítések végrehajtására:
- a szembesített személyek előzetes, külön kihallgatása,
- a vallomások között a lényeges körülményeket érintő ellentét fennállása,
- nincs más lehetőség az ellentmondás feloldására.
A szembesítés előkészítése:
- az első lépés az alkalmazhatóság megfontolása,
- célmeghatározás, kérdésválasztás,
- az elsőként kérdezni kívánt személy meghatározása,
- a sértett felkészítése a tettessel való találkozásra,
- megfelelő időzítés,
- a személyek szemtől-szemben történő elhelyezése,
- a szembesítendő személyek számának korlátozása (általában két főre).
A szembesítés folyamata:
- a felek informálása az eljárási helyzetüknek megfelelően,
- annak a tisztázása, hogy ismerik-e egymást, milyen viszonyban állnak egymással,
- a szembesítés megkezdése,
- a válaszokat a másik személy szemébe kell mondani,
- miután az egyik válaszolt, a másik erre reagálhat, ha tagadja az elhangzottakat érvekkel kell alátámasztania, amire az első személynek van lehetősége reagálni,
- 18/19 -
- engedéllyel egymásnak kérdéseket tehetnek fel, és válaszolhatnak azokra,
- ha az egyik megzavarja a folyamatot, le lehet állítani az egész procedúrát,
- az egészet szisztematikusan, szó szerint jegyzőkönyvbe kell venni, továbbá rögzíteni kell a nonverbális kifejezéseket is.
Alapvető elvek:
- a felek kérelmére történik a szembesítés,
- folyamatos felügyelet a szembesítés alatt,
- egy kérdező aktív vezetése alatt történik, a felek folyamatos figyelésével.
Fő szabály, hogy a bírósági tárgyaláson történik, kivételes esetben lehet a tárgyalás előtt, ha az ügy felderítéséhez elengedhetetlenül szükséges.
A jogalkalmazók véleménye szerint nem túl gyakori az alkalmazása, egyébként pontos, egzakt statisztikai adatok (elemzések, tanulmányok) nincsenek róla.
Annak ellenére, hogy nem túl gyakori a bizonyítási eljárás körében, a jogalkalmazók fontosnak tartják a vallomásokban rejlő ellentétek tisztázása, és új bizonyítékok nyerése érdekében.
A viszonylag ritka alkalmazás oka lehet az is egyes jogalkalmazók szerint, hogy bonyolult előkészítést igényel, továbbá különféle pszichológiai okok miatt kockázatos is. Körükben egyébként vitatott, hogy ez a kihallgatás egy speciális esete, vagy inkább egy specifikus, önálló kriminalisztikai módszer.
A szembesítés létezik a balti államban, a Kriminaalme-netluse seadustik elnevezésű büntetőeljárási törvényben[4] az intézmény észt neve "vastastamine".
Az észt Be. 77. §-a szerint a szembesítést:
(1) Akkor lehet alkalmazni, ha az állításban lévő ellentmondás, csak így küszöbölhető ki.
(2) A szembesítés során a szembesítendő felek közötti kapcsolatot meg kell állapítani, és az ellentmondásos tényekre vonatkozó kérdéseket felváltva fel kell tenni nekik.
(3) A szembesítés során a szembesített korábbi állításait lehet leleplezni, és így újabb bizonyítékokat is elő lehet terjeszteni.
(4) A vizsgáló engedélyével a szembesített személyek is tehetnek fel egymásnak olyan kérdést (hivatalos személyen keresztül), amelyek az ellentmondásokra kérdeznek rá. Ha szükséges a vizsgáló(bizottság) megváltoztathatja a feltett kérdéseket.
A 78. §-a a szembesítés rögzítéséről szól, amely kimondja:
(1) A kérdéseket és a válaszokat úgy kell rögzíteni (olyan formában és sorrendben; továbbá meg kell állapítani az eredményt is), ahogy az eljárási cselekmény alapján ténylegesen megtörtént.
(2) A szembesített személyeknek aláírásukkal kell igazolni, hogy ami a szembesítés jegyzőkönyvében szerepel, az megfelel a valóságnak.
(3) Ha a szembesítettek válaszai egybevágnak, azonosak, egyszerűsített válaszokat kell (a jegyzőkönyvben) rögzíteni.
(4) Ha a szembesített illető korábbi állításait feltárják vagy más bizonyítékot nyújtanak be, az ilyen nyilvánosságra hozott állítások vagy benyújtott bizonyítékok nyilvánvalóak kell, hogy legyenek a magnóra felvett kérdés szövegezéséből.
Vannak krimináltaktikai ajánlások a szembesítés előkészületeire, a magatartásra és arra, hogyan kell elemezni a szembesítés eredményeit, ezeket az észt rendőrakadémián tanítják.
A szembesítés gyakorlati hatékonysága - mint minden nyomozati eljárás - esetenként változó. Nagyban függ a nyomozók képzettségétől és szakértelmétől, valamint maguktól az esetektől, azok egyediségétől. Egyébként régóta használják az észt szembesítést a praxisban, és úgy tekintik a jogalkalmazók - személyes kutatásom alapján -, mint egy megszokott és lényeges részét a nyomozásnak.
A terminus (confrontation) a mindennapi helyzetben a kihallgatást jelenti, a jogi zsargonban a szembesítést.
A finn nyomozási törvény[5] ide vonatkozó rendelkezései:
A törvény megszabja alkalmazásának feltételeit a nyomozati szakban. A 32. §-a értelmében: a nyomozó megengedi az egyik félnek, hogy ő, vagy kirendelt, illetve meghatalmazott védője jelen legyen a másik fél kihallgatásán, ha ez nem akadályozza az ügy felderítését. Azonban e szakasz alapján a tanúkat nem lehet egymással szembesíteni.
A finn büntetőeljárási törvény 17. fejezetének 33/A. §-a szabályozza a szembesítést.
E szerint: ha a tanúk vallomásai szemben állnak egymással, vagy egyéb speciális okból, lehetőség van arra, hogy szembesítsék őket. Ennek a tárgyaláson kell megtörténni, így a vallomások kiértékelése azonnal megtörténhet a bíróság által. Ezeket a vallomásokat bizonyítékként kezelik.
Éppen ezért fontos, hogy a nyomozási törvény nem teszi lehetővé a tanúk szembesítését a nyomozati szakban, mert ha ott ez megtörténhetne, lehetőségük nyílna egymás befolyásolására, így nem kapna a bíróság a tanúk független vallomásáról benyomást.
Tehát akik a tárgyaláson döntenek, "tiszta", személyes, szóbeli vallomást kapnak, így azok valóságtartalmát is képesek azonnal kiértékelni. Finnországban ugyanis különösen nagy hangsúlyt fektetnek az igazmondásnak mind a tárgyalás folyamán, mind a
- 19/20 -
nyomozás alatt. Aki bármely eljárási szakaszban és helyzetben nem mond igazat, komoly büntetésben részesül.
Mivel nagyon ritkán használják Finnországban, ezért a nyomozóknak, bíráknak, ügyészeknek, ügyvédeknek nincs sok tapasztalata e téren. Így valójában azt is nehéz megmondani, hogy működőképes-e a módszer.
A szembesítés már évszázadok óta élő intézmény Franciaországban. XIV. Lajos rendelete, az Ordonnance Criminelle du mois d'aout 1670 már külön részben (Titre XV) szabályozta, "Des Récolements et Confrontations des témoins" címmel. A szabályozás bekerült a napóleoni 1808-as Code d'intstruction criminelle-be is. Napjainkban a hatályos francia büntető-eljárásjogi törvény, a Code de procédure Pé-nal[6] 114-121. §-ai tartalmaznak konkrét szabályokat a kihallgatások és szembesítések (interrogatoires et confrontations) végrehajtására.
114. § A terhelt első megjelenése alkalmával a vizsgálóbíró megállapítja a terhelt személyazonosságát, ismerteti vele, hogy milyen cselekmények elkövetését róják a terhére, valamint azt, hogy nem köteles vallomást tenni. Erről a figyelmeztetésről szó szerinti jegyzőkönyvet kell felvenni.
Amennyiben a terhelt úgy dönt, hogy vallomást kíván tenni, azt a vizsgálóbíró haladéktalanul köteles felvenni.
A vizsgálóbíró a terheltet köteles kioktatni arról a jogáról, hogy a névjegyzékben szereplő ügyvédek közül védőt választhat, vagy hivatali védő kirendelését kérheti. Ez utóbbi személyt - amennyiben az Ügyvédi Kamara Szabályzata erről rendelkezik - az Ügyvédi Kamara elnöke, ilyen rendelkezés hiányában pedig a bíróság elnöke jelöli ki. Erről a figyelmeztetésről is szó szerinti jegyzőkönyvet kell felvenni.
A magánvádló sértettnek is lehetősége van arra, hogy első kihallgatásától fogva jogi képviselőt vegyen igénybe.
A terheltet az első kihallgatását követően szabadon engedhetik, vagy a bíróság felügyelet alá helyezi, lakcímét azonban a vizsgálóbíróval közölnie kell. Emellett közölhet a vizsgálóbíróval egy olyan címet is, amelyre az általa kívánt iratokat megküldik, ha erre igényt tart. Ha a nyomozás az anyaország területén belül történik, a megadott cím csak az anyaország közigazgatási területén belül helyezkedhet el. A tengerentúlon történő nyomozás esetén azonban tengerentúli közigazgatási területen belüli cím is megadható.
A terheltet figyelmeztetni kell arra, hogy a nyomozás lezárása előtt a nyomozati bírónak - szóban, vagy ajánlott levél útján - jeleznie kell minden a lakcímében vagy az értesítési címében bekövetkezett változást. Figyelmeztetni kell továbbá arra is, hogy valamennyi, a megadott címre eljuttatott jelzést vagy feljegyzést kézbesítettnek kell tekinteni.
E figyelmeztetések megtörténtét, valamint a cím bejelentését jegyzőkönyvbe kell venni.
115. § Az előző szakasz rendelkezéseit leszámítva a vizsgálóbíró sürgős esetekben haladéktalanul intézkedhet a tanúkihallgatás, valamint a szembesítések lefolytatása érdekében. Ilyen sürgős esetnek minősül, ha a tanú életét veszély fenyegeti, ha bizonyos bizonyítékok eltűnhetnek, továbbá a 72. §-ban meghatározott esetek.
116. § A terhelt legkésőbb az első megjelenésétől fogva szabadon értekezhet a védelmével.
A vizsgálóbírónak jogában áll, hogy tíznapos időszakra megtiltsa, hogy a terhelt és a védelem egymással értekezzék. Ezt a tilalmat egy alkalommal újabb tíz napra meghosszabbíthatja.
Egyéb esetekben a terhelt és a védelem érintkezése nem tiltható meg.
117. § A terhelt és a magánvádló védőjének, illetőleg jogi képviselőjének nevét a nyomozás kezdetétől fogva bármikor közölheti a vizsgálóbíróval; amennyiben több védőt illetőleg jogi képviselőt vesznek igénybe, közölniük kell a vizsgálóbíróval annak a védőnek, illetőleg jogi képviselőnek a nevét, akinek a jelzéseket, valamint az idézéseket kézbesíteni kell, továbbá azt is, ha a második védő illetve jogi képviselő nem ugyanazon ügyvédi irodának a tagja.
118. § A vádlott és a magánvádló kihallgatásához, valamint szembesítéséhez kifejezett - a védelem, vagy a jogi képviselő jelenlétében, annak felvilágosítását követően tett - beleegyező nyilatkozatuk szükséges.
A kihallgatást megelőző legkésőbb négy nappal a védelmet ajánlott levél, vagy átvételi elismervény fejében átadott értesítés útján kell idézni.
Az eljárást a terhelt védelmének indítványára is le kell folytatni, ha azt a védelem a kihallgatást megelőző legkésőbb második napon indítványozta. Ugyanígy a magánvádló jogi képviselőjének indítványára is le kell folytatni az eljárást, ha azt a magánvádló a kihallgatása előtt két munkanappal indítványozta.
Amennyiben az eljárást az előbbi rendelkezésnek megfelelően a vádlott védelme vagy a magán vádló jogi képviselője kezdeményezte, felhatalmazást kap arra, hogy az eljárás egészéről vagy annak egy részéről saját használatra másolatot készítsen, azzal, hogy e másolatot nem sokszorosíthatja.
Egyébként bármikor készíthet másolatot azon meghallgatások, kihallgatások, illetőleg a szembesítések jegyzőkönyveiről, amelyeken részt vett.
119. § Az államügyész szabadon részt vehet a terhelt kihallgatásain és szembesítésein, valamint a magánvádló meghallgatásain.
120. § Az államügyész, a vádlott védője, valamint a magánvádló jogi képviselője addig nem szólalhat fel, illetőleg addig nem tehet fel kérdést, ameddig a nyomozási bíró erre fel nem hatalmazza.
Amennyiben erre nem kapnak felhatalmazást, kérdéseik szövegét jegyzőkönyvbe veszik, vagy a jegyzőkönyvhöz utólag hozzáfűzik.
- 20/21 -
121. § A kihallgatás és a szembesítés során készített jegyzőkönyvekre a 106., valamint a 107. § rendelkezései megfelelően alkalmazandók.
Ha tolmács igénybevételére van szükség, a 102. § rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni.
A 338. § tartalma szerint lehetőség van az ítélkező bíróság előtt is szembesítést tartani az ügyész, magánvádló (sértett), terhelt kérelme, kezdeményezése alapján, azonban rögzíthetjük, hogy alapvetően az előkészítő eljárásra jellemző aktus.
A gyakorlatban előfordult olyan eset, hogy a szembesítés tartására irányuló kérelemnek a hatóság nem ad helyt, azt visszautasítja. Mégpedig olyan indokkal például, hogy egy esetleges szembesítés veszélyeztetné az érintett személy, a tanú szakmai és magánéletét. A konkrét elutasító álláspont szerint a fellebbviteli bíróság kimondta: egyetlen szabály sem kényszerítheti a hatóságot olyan kérelem elfogadására, amely a tanú fizikai, szellemi egészségét vagy személyes biztonságát veszélyeztetné. Ha a vizsgálat folyamatát nem veszélyeztető, nem kötelező jellegű szembesítés áll fenn, a terhelt élhet azon jogával, hogy a tanút a büntetőügyekben ítélő bíróság elé idézteti.[7]
Az egyik hellén jogalkalmazó szerint a görög büntetőjogi rendszer a világon az egyik "legliberálisabb". Az egész büntetőeljárás központi szereplője a terhelt, akivel szemben az ártatlanság vélelme a legfontosabb szempont. Fontos elv: "jobb, ha egy gyilkost ártatlannak találnak, mintha egy ártatlant elítélnének".
A büntetőeljárásnak két fő szakasza van: a nyomozati és a bírósági. Az elsőt rendőrtisztek, a másikat pedig a legtapasztaltabb bírák vezénylik. Mindkettő írásbeli, de maga a bírósági tárgyalás szóbeli.
Fontos elv még az is, hogy a bírák és a rendőrök az alkotmány és a büntetőjog keretein belül gyakorlatilag bármit megtehetnek, hogy az igazságot kiderítsék.
Így alkalmazhatnak szembesítést is, ami jogi és kriminalisztikai terminus technicusként is létezik.
A görög büntető-eljárásjogi törvény "Kóthikas Pinikis Thikonomias"[8] IV. fejezetében (209-232. §) kapott helyet.
Az igazán releváns 225. § rendelkezései szerint:
(1) A tanúkat külön-külön kell kihallgatni; habár szükség esetén megengedett, hogy szembesítsék őket a terhelttel, vagy egy másik tanúval.
(2) A tanút, ha van rá esély, hogy a szembesítés alatt felismer valamit, vagy valakit, akkor előre behívják, hogy adjon róla jellemrajzot.
A szembesítés mind a nyomozati, mind a bírósági szakban előfordul, de a bírósági szakban történő alkalmazás a gyakoribb.
Elméletileg hatékony eszköz lehetne a rendőrtisztek, a bírók és az ügyészek kezében, de mivel csak akkor alkalmazzák, ha feltétlen szükséges, ha már nincs más út az igazság felderítéséhez, nem lehet a hatékonyságát igazán mérni, nincs is erre vonatkozó tanulmány.
A jogalkalmazóknak nincs is igazán tapasztalatuk a gyakorlati hatékonyságával kapcsolatban, legfőképpen a ritkasága miatt, hiszen csak a legvégső esetben alkalmazzák. Ennek oka leginkább az lehet, hogy nagyon időigényes, komoly tapasztalatot igényel, és a nyomozást gyakran rossz irányba viszi. Alkalmazását - zömében - a terhelt védői próbálják kikényszeríteni.
Létezik az intézmény mind a büntetőeljárásban, mind a kriminalisztikában. Konkrétan a lengyel büntető-eljárási törvény[9] 172. §-a a következőképp rendelkezik.
"A vizsgált személyek szembesítésnek vethetők alá az ellentmondások tisztázása végett. Szembesítés nem alkalmazható a 184. §-ban meghatározott ügyben."
Szembesítés akkor foganatosítható, ha két személy ugyanazt az eseményt egymástól eltérően adja elő. Célja az ellentmondások tisztázása, de ezeknek az ellentmondásoknak lényegesnek kell lenniük. Ezért, amikor két történet csak néhány (apró) részletben tér el egymástól, szembesítést nem szükséges foganatosítani. Az eljárási cselekményeknek ez a fajtája csak akkor alkalmazható, amikor két személy teljesen bizonyos abban, amit állít. Nem kell foganatosítani, amikor egyik, vagy mindkét személy bizonytalan vagy nem emlékszik néhány körülményre.
Ki vethető alá szembesítésnek? Mindenki, aki a vizsgálat résztvevője. Az egyetlen kivétel az anonim tanú.
Néhány lehetséges kombináció: két terhelt; két tanú; két szakértő; a terhelt és egy tanú. Elméletileg nincs akadálya a tanú, valamint a gyanúsított szakértővel való szembesítésének sem.
Hogyan működik a gyakorlatban? Az első lépés, hogy a hatóság a korábbi tanúvallomások vagy a gyanúsított vallomása alapján megállapítja, hogy ellentmondás merült fel. Ezért legalább két vallomást kell tennie, vagy két különböző magyarázatot kell adnia a vádlottnak vagy szakvéleményt a szakértőnek. Más szóval nem lehet szembesítést foganatosítani azzal szemben, akit az általános szabályok szerint még nem vetettek vizsgálat alá. A szembesítés során a hatóság részéről eljáró személy mindkét résztvevő jelenlétében hangosan felolvassa a korábban felvett vallomásokat. További szabály, hogy a hatóság elsőként annak a személynek a vallomását olvassa fel,
- 21/22 -
akinek a vallomása az ügyész/nyomozó/bíró szerint hitelesebb. Aztán a szembesítést foganatosító személy az ellentmondásokra figyelemmel kérdéseket intéz mindkét szembesítendőhöz.
Szembesítés során - ellentétben az "általános" vizsgálattal - az eljárás alá vont személy szerepe a konkrét kérdésekre történő válaszadásadásban merül ki. Nem adatik meg számára a lehetőség, hogy szabadon kifejezhesse magát, hogy szabadon valljon. Ennek oka a szembesítés céljában keresendő. Egy "általános nyomozás/vizsgálat esetén a cél az információszerzés egy eseménnyel kapcsolatban. A szembesítés célja azonban az ellentmondások tisztázása.
Mivel az ellentmondás feloldása maga is a vizsgálat egy fajtája, így a vizsgálatra általában vonatkozó szabályokat szembesítés során is szem előtt kell tartani. Ezek a szabályok a lengyel Be. 171. § (1-7). bekezdésében találhatók.
(1) A vizsgálat alá vont személy számára biztosítani kell annak lehetőségét, hogy szabadon beszéljen a kérdéses cselekményről, és csak ez után nyílik lehetősége az elmondottak kiegészítésére, pontosítására, helyesbítésére.
(2) Az eljárást folytató hatóság mellett a résztvevőkenk, a védőnek, a jogi képviselőknek, a szakértőknek és a 416. §-ban meghatározottaknak szintén joguk van szembesítést kezdeményezni, azon részt venni. A kérdéseiket közvetlenül a szembesítettnek teszik fel, kivéve, ha az eljáró hatóság ettől eltérően rendelkezik.
(3) Ha a szembesített még nem töltötte be a 15. életévét, azok az eljárási cselekmények, amelyeken részt vesz - ha lehetséges - a törvényes képviselője vagy a gyámja jelenlétében történnek, hacsak ez nem áll ellentétben az eljárás érdekeivel.
(4) Olyan kérdések, amelyek a megkérdezett számára a választ sugallják, nem tehetők fel.
(5) Tilos:
- kényszerrel vagy jogtalan fenyegetéssel befolyásolni az eljárás alá vont személy állításait,
- hipnózist, vagy az elme folyamatait befolyásoló kémiai vagy technikai eszközöket alkalmazni; egyaránt olyan eszközöket alkalmazni, amelyek az eszméletlen személy reakcióinak befolyásolására irányul.
(6) A szembesítést foganatosító hatóságnak minden a (4) bekezdésben meghatározott vagy irreleváns kérdést el kell utasítania.
(7) Nem szolgálhat bizonyítékul a gyanúsított olyan magyarázata, vallomása, kijelentése, amelyek megtételekor nem biztosították számára a szabad, egybefüggő beszéd lehetőségét, vagy az (5) bekezdésben meghatározott tilalmak ellenére hangoztak el.
Szembesítést mind az előkészítő eljárás, mind pedig a bírósági eljárás során lehet foganatosítani, ám sokkal gyakoribb az előbbiben. A 143. § (1) bekezdés 5. alpontja szerint a szembesítés foganatosításának előfeltétele egy jegyzőkönyv. Emellett a 147. § (1) bekezdése előírja, hogy:
az eljárási cselekmények foganatosításának rögzítése történhet képet vagy hangot rögzítő eszközzel, de az eljárási cselekmény résztvevőjét erre figyelmeztetni kell - még az ilyen eszköz bekapcsolása előtt.
Lengyel gyakorló jogászok véleménye szerint elég ritka az a helyzet, amikor szembesítés közben vagy után valamelyik vallomástevő megváltoztatja a vallomását, különösen igaz ez a tanúknál, akiknél még büntetőjogi felelősségük is felmerülhetne. A szembesítés legnagyobb előnye, hogy segít értékelni a bizonyítékokat: a hatóság, amely a szembesítés során megfigyeli a szembesítettek viselkedését, valószínűleg meg tudja ítélni a vallomások hitelességét. A gyanúsítottak esetén hasznosabb lehet, mivel ők nem vonhatók felelősségre, ha nem mondanak igazat a vallomásuk közben, tehát nincs jogi következménye annak, ha megváltoztatják az álláspontjukat. Ezért a szembesítés taktikai fogásként is hasznosítható, amikor az egyik gyanúsított beismerte bűnösségét és vallomást tett, míg a másik tagadásban van.
A szembesítés a kriminalisztikában és a büntető-eljárásjogban egyaránt ismert, mint a nyomozati cselekmény, illetve, mint a kihallgatás egyik típusa.
A büntető-eljárásjogról szóló törvény[10] szakaszai tartalmaznak rá vonatkozó szabályozást, és kriminalisztikai szakkönyvek fogalmaznak meg rá vonatkozóan metodikai ajánlásokat.
A litván Be. 190. szakasza szerint: Két korábban kihallgatott személy vallomásaiban fennálló ellentétek okainak feltárása, tisztázása és megszüntetése érdekében szembesítés útján történő azonosításra kerülhet sor.
A szembesítendő személyek, a terheltek és tanúk kihallgatására vonatkozó Be. szabályok a következők:
A szembesítendő személyek kihallgatásának megkezdésekor először is tisztázni kell, hogy ismerik-e egymást, illetve, hogy milyen kapcsolatban állnak egymással. Ezt követően a szembesítendő személyeket egymás után ki kell hallgatni azon körülményekre vonatkozóan, amelyek miatt a szembesítésre sor került. A vallomások után a szembesített személyek kérdéseket tehetnek fel. Ha a kihallgatott személyek valamelyikének a szembesítés során tett vallomása eltér korábbi vallomásától, a korábbi vallomás megváltoztatásának okát tisztázni kell.
Megengedett, hogy a szembesítés résztvevőinek korábban tett vallomásairól készült jegyzőkönyveket, illetve video- és audiofelvételeket a szembesítésen - a vallomások megtételét és jegyzőkönyvben való rögzítését követően - lejátsszák.
- 22/23 -
Mindenekelőtt a nyomozás során vannak a szembesítések, a bírósági eljárást megelőzőn van a hangsúly, de előfordul a bíróság előtti szakaszban is.
Az eredményessége hullámzó, "néha eredményes, néha nem. Még férj és feleség szembesítése esetében is ez a helyzet." A jogalkalmazók nem túl gyakran használják.
A német büntető-eljárásjog ismeri az intézményt, azonban a szembesítésen nemcsak az ellentmondás tisztázását érti, hanem a felismerésre bemutatást is, mely egy kihallgatás része, ahol rejtve vagy nyíltan, azonosítás céljából szembesítik a terheltet a sértett(ekk)el, vagy más tanúk csoportjával, vagy olyan személyeket szembesítenek, akik egy vizsgálati eljárás részesei.
A német elnevezés, a "Gegenüberstellung", egyszerre utal az azonosítás céljából történő felismerő szembesítésre és a kihallgatásos, az ellentmondások tisztázására szolgáló szembesítésre is, mely szó szerinti fordításban inkább szembeállítást jelent.
A kutatásom alapját képező, ellentmondások tisztázását szolgáló szembesítés a német felfogás szerint is két, már kihallgatott személy egyidejű, újbóli kihallgatása, akiknek az állításai jelentősen ellentmondanak egymásnak. Azt a célt szolgálja, hogy az egyidejűleg kihallgatott személyt, közvetlenül a másik kijelentéseivel konfrontáljuk, a fennálló ellentmondások tisztázása érdekében.
Az ellentmondások tisztázását szolgáló szembesítés alapja a Német Büntetőeljárási Törvény[11] 58. § (2) bekezdése, amely - a magyar szabályozástól eltérően - nem emeli ki azt a tényt, hogy a lényeges ellentmondások esetében kell (csak) ezt megkísérelni.
Ez a jogi alap a formális bázisát adja az intézkedés levezetésének. Előírja, hogy a terhelttel, illetve más tanúkkal való szembesítés megengedhető az előkészítő eljárás során, amennyiben ez szükségesnek látszik a további eljárás szempontjából.
Az előzetes eljárás, melyet az ügyész vezet, nem alakszerű és nem nyilvános. A büntetőeljárás csúcsa nem a tárgyalás, hanem az azt megelőző eljárás, így a nyomozás során elkövetett hibák a tárgyalás során már nem, vagy csak részben orvosolhatóak, a gyakorlatban a nyomozás szerepe túlsúlyos.
Mind a kihallgatásos szembesítésnek, mind a felismerésre bemutatásnak pontosan kimunkált szabályai, és a legapróbb részletekig kidolgozott, nagy terjedelmű kriminalisztikai irodalma van, mintegy utalva az intézmény(ek) fontosságára.
Kihallgatásos szembesítés a kihallgatások egy sajátos formája, mely általában egyenkénti szembesítésként zajlik (tanú-tanú, tanú-gyanúsított, gyanúsított-gyanúsított). Elsődleges célja az ellentmondások tisztázása, feloldása. A kihallgatásos szembesítés előtt a rendőrségi kihallgatásról felvett jegyzőkönyveket pontosan ki kell értékelni.
Az előkészítő szakaszban meg kell állapítani, hogy:
- milyen ellentmondásokat kell tisztázni,
- milyen sorrendben kell ezeket tisztázni,
- milyen kérdésformákat kell használni,
- milyen szervezési intézkedéseket kell megtenni (a terem és az ülési rend kiválasztása),
- milyen bizonyítékokat és milyen sorrendben kell elővezetni a kihallgatás alatt,
- melyik időpont a legelőnyösebb az elvégzésére,
- milyen emberi és szociális kapcsolatoknak lehet befolyása a szembesítés folyamatára (például: félelem, szociális függőség).
Az ellentmondásokat külön feljegyzésben vagy összefoglalóban kell rögzíteni. Gyakran adva van a lehetőség, hogy a szembesítésen két rendőr és egy gépíró vegyen részt. Az üggyel foglalkozó nyomozó vezeti a kihallgatást, a másik rendőr vállalja a megfigyelési és a felügyeleti feladatokat, a levezetésre előírt szempontok (megfelelő távolság, lehetséges menekülési útvonalak) figyelembevételével.
A résztvevő személyeknek úgy kell elhelyezkedniük, hogy ne kerülhessen sor tettlegességre, összebeszélésre vagy jeladásra. Az előre megfogalmazott, célirányosan feltett kérdéseket - melyeket a felek büntetőjogi státuszának megfelelő figyelmeztetések elhangzása után tesznek fel - és megjegyzéseket, szó szerint jegyzőkönyvezni kell. Ez természetesen a válaszokra is érvényes. Amennyiben a problémákat nem tisztázták, újra fel kell vetni őket.
A módszerről, az esemény lefolyásáról (viselkedésről) és az eredményről összefoglaló jelentést kell készíteni. Kihallgatásos szembesítést nem lehet félelemben lévő vagy bizonytalan tanúval lefolytatni.
A rendőrség nem jogosult a szabadlábon lévő személyt akarata ellenére szembesítésre előállítani. Az ügyészségnek azonban megvan a joga ahhoz, hogy egy tanút, illetőleg terheltet szembesítésre hívjon, és ha szükséges, elővezetését is elrendelheti.
Annak ellenére, hogy a szembesítés kérdésével igen sok tanulmány foglalkozik, a német büntetőeljárás-jogászok körében az is általánosan elfogadott nézet, hogy a kriminalisztikai gyakorlatban nem lehet minden ellentmondást szembesítéssel tisztázni. Gyakran elég egy megismételt kihallgatást lefolytatni, vagy az anyagi bizonyítékokat elemezni, hogy a probléma tisztázható legyen.
Itáliában a szembesítést, (confronti) mint jogintézményt a büntetőeljárási törvény[12] szabályozza. A
- 23/24 -
"Bizonyításról" szóló fejezetén belül a "Bizonyítási eszközök" cím alatt, a 3. fejezetben, a 211-212. §-ai-ban találhatók rendelkezések.
211. § A szembesítés előfeltételei:
(1) A szembesítés kizárólag olyan felek között engedélyezett, akiket előzőleg kihallgattak, vagy kikérdeztek, és abban az esetben, ha köztük fontos tényeket és körülményeket illetően vallomáseltérés áll fenn.
212. § A szembesítés módozata: (1) A bíró, miután visszaolvassa a szembesítendő felek előzetes vallomását, megkérdezi őket, hogy megerősítik-e azt, vagy módosítják, ha szükséges, felkéri őket a kölcsönös megvitatásra. (2) A jegyzőkönyvbe fel kell venni a bíró által feltett kérdéseket, a szembesített felek által tett vallomásokat és minden mást, ami a szembesítés során elhangzik.
A portugál büntető-eljárásjogi kódex[13] ismeri a szembesítést. 146. §-a pontosan meghatározza, hogy a bűnügyi nyomozás során mikor és hogyan alkalmazható/alkalmazandó szembesítés.
"Szembesítés alkalmazására lehetőség van terheltek között, tanúk között valamint terheltek és tanúk között abban az esetben, ha az adott ügyben az általuk előadott verziók között lényegi ellentmondás van. Szembesítés csak akkor alkalmazandó, ha az eljárás végén elvárt/szükséges az ellentmondás feloldása."
A "Portugal Judiciary Police"-nál dolgozó bűnügyi nyomozók véleménye szerint az ügyek többségében (több mint 95%-ában) a szembesítés nem vezet jó eredményre.
Úgy vélik, hogy egyedül a bírósági szakaszban deríthető ki melyik fél mond igazat az ügyre vonatkozóan, ha egyáltalán valamelyikük igazat mond.
A gyakorlatban - éppen a gyenge eredményességi mutatók miatt - az ügyek többségében a bűnügyi rendőrség nem alkalmaz szembesítést, mivel sokkal hatékonyabb bizonyítékokat gyűjteni annak érdekében, hogy megtudjuk, ki mond igazat. És csak ezután, a nyomozás végén bemutatni az ügyésznek a talált bizonyítékokat, valamint a gyanúsítottak vagy a tanúk által tett vallomásokat, aki így eldöntheti, ki mond igazat, és ki akar együttműködni a hatósággal.
A szembesítést nem tartják jó módszernek a valós adatok, a valós történet feltárására, mivel az ügyek többségében - vélik a bűnügyi nyomozók - érthető okból az érintetteknek megvannak a saját érdekeik, amelyeket nem akarnak a nyomozók elé tárni. Ők csak várnak és figyelik, hogy milyen eredményre vezet a nyomozás, és így a bíróság előtt mindent tudva a nyomozásról, inkább érdekeltek az igazság feltárásában.
A román büntetőeljárási kódex[14] a következőképp szabályozza a szembesítést ("confruntarea").
87. § A szembesítés tárgya: Ha egymásnak ellentmondó tények merülnek fel ugyanazon ügyben az eljárás alá vont személyek kijelentései között, és amennyiben ez az ügy megoldása érdekében szükséges, e személyek szembesítésére kerül sor.
88. § Eljárási szabályok
(1) A szembesítéssel érintett személyeket azokra a tényekre, körülményekre tekintettel kell kihallgatni, amelyekkel korábbi állításaik ellentmondanak.
(2) A bírák lehetővé tehetik, hogy a szembesítettek egymáshoz kérdést intézzenek.
(3) A szembesített személyek állításait hivatalos jegyzőkönyvben rögzíteni kell.
A) A Be. Kommentár szerint, annak ellenére, hogy a szembesítés a román büntetőeljárási kódex "Bizonyíték" c. címében található, az elmélet egyhangú annak jogi természetét illetően. A szembesítés egy speciális eljárási aktus, amely kiegészítő bizonyíték, nem pedig bizonyíték szerzésére irányul. Ebből a nézőpontból a szembesítés hatásaiban hasonló a felderítéshez, a bűnügyi helyszíneléshez stb.
A büntetőeljárási kódex alapvető szabálya, hogy minden résztvevő kihallgatása külön-külön történik. Ez azt jelenti, hogy a szembesítés ismételt kihallgatása ugyanazoknak a személyeknek, ámde más körülmények között. Például egyidejűleg.
Csak azok a személyek szembesíthetők, akiket korábban tanúként, gyanúsítottként, vádlottként, sértettként, szakértőként, stb. már kihallgattak, és csak azokra az állításaikra, részállításaikra, amelyek a releváns ellentmondásokat tartalmazzák.
A büntetőeljárási kódex főként inkvizitórius természetének köszönhetően csakis a bírák rendelkeznek hatáskörrel a szembesítések lefolytatására, mind a nyomozás, mind pedig a tárgyalás során (főként az első tárgyaláson). Ez az oka a 88. § (3). bekezdésének, amely korlátozást tesz lehetővé az eredményes szembesítés érdekében.
A szembesítés kezdeményezhető hivatalból, vagy bármelyik résztvevő (fél), vagy az ügyész kérelmére.
Abban az esetben, ha a szembesítés nem vezet eredményre, pl. azért, mert a szembesített személyek egyike sem változtatja meg korábbi állítását, a bírák, ha lehetséges, más bizonyítékot fognak felhasználni, kizárva ezzel a kontradiktóriumot. Szélsőséges esetben az ártatlanság vélelmét fogják alkalmazni.
B) Krimináltaktikai tanácsok
- Csak azok között kerülhet sor szembesítésre, akik ismerik egymást.
- 24/25 -
- A szembesítés csakis az állításokban rejlő releváns ellentmondásokra fókuszáljon. Ha több, mint egy ilyen releváns ellentmondás van, például a fő ténykérdésre, ajánlatos több szembesítést foganatosítani.
- Fontos a kezdetektől ismerni a szembesítettek között fennálló kapcsolatot.
- Szembesítésre azután kerülhet sor, hogy azt megvitatják azzal a személlyel, akinek a vallomása valósnak tűnik és ő ebbe beleegyezik. Ennek az oka az, hogy egy vallomás megváltoztatható önkéntesen is, ami a szembesítést feleslegessé teszi. Továbbá az, hogy előfordulhat, hogy nem kerül sor a vallomás megváltoztatására, mert a szembesítés valamelyik résztvevőben félelmet kelt, őt visszalépésre készteti, vagy netán a másik iránt tanúsított tiszteletből, barátságból (stb.) teszi ezt.
- Ajánlatos a szembesítést azzal a személlyel is megvitatni, akinek a vallomását hamisnak hiszik, mert ettől elképzelhető, hogy megváltoztatja az állításait. Ha nem teszi, a szembesítésre sor kerül ennek a személynek az értesítése nélkül. Ennek célja nem más, mint előnyt kovácsolni a meglepetésből és kizárni a helyzetre való felkészülés lehetőségét.
- A szembesítés, mint végső "jogorvoslat" lehetőség jöhet számításba, az eljárás titkosságának megőrzése végett, például a nyomozás végén.
- Szembesítés foganatosítható a bíróságon, vagy ha ott nem tud megjelenni, azon a helyen, ahol a személy tartózkodik, például kórházban, börtönben, stb.
- A felek képviselőinek jelen kell lenniük a szembesítésen.
- A szembesítést legalább két bírónak kell szerveznie (egyik foganatosítja, a másik felülvizsgálja) és egyidejűleg csak két személy szembesíthető. Ha több személyt kell szembesíteni, célszerű egy napra több szembesítést szervezni, főként olyan ügyben, ahol egyvalakit több személlyel kell szembesíteni.
- A meghallgatás mindig a hiteles vallomást tevőnek hitt személyhez intézett kérdéssel kezdődik. Őt a terembe a másik felet megelőzően bevezetik, hogy alkalmazkodhasson a környezethez, és minél biztosabb legyen a dolgában.
- A szembesítettek a bírák előtt, egymással szemben foglalnak helyet.
- A szembesítés során nagyon fontos megfigyelni a hamisan vallónak vélt személy reakcióit és figyelembe kell venni, ha a szembesítés menetét megfélemlítéssel, befolyásolással akadályozni próbálja.
- Nem ajánlatos szembesíteni az áldozatot és a terheltet.
- Nem ajánlatos szembesítést kezdeményezni, ha előreláthatólag nem vezet eredményre. Például, ha a terhelt tisztában van azzal, hogy nincs elegendő bizonyíték az elítéléséhez, könnyen teljesen tagadó pozíciót vehet fel. A szembesítés kezdeményezése nagyban függ az igaznak hitt személlyel folytatott megbeszélés eredményétől.
- Nem ajánlatos egy letartóztatott személyt egy szabaddal szembesíteni, ha a megjelenésük, helyzetük nagyban eltér, például öltözködésben, higiéniában, stb.
- A szembesítés nem kezdődhet olyan kérdésekkel, amelyek a szembesítettek korábbi, ügybeli pozícióját firtatják.
- A szembesítettek egymással nem beszélhetnek, hacsak a bírák arra engedélyt nem adnak.
A szlovák Be.[15] 125. §-a szabályozza a szembesítést.
(1) Ha a terhelt vallomása lényeges kérdésekben eltér a sértett vagy a tanú vallomásától és ez az ellentmondás másképp nem oldható fel, a terhelt szemtől szemben állhat az adott személlyel.
(2) Az egymással szemben álló felek a kihallgató (vizsgáló) hozzájárulásával kérdéseket intézhetnek egymáshoz.
(3) Az (1) és a (2) bekezdés rendelkezési nem alkalmazhatók ügynökkel, védett tanúval, és olyan tanúval szemben, akinek a személyazonossága titokban tartandó.
A szembesítés alapvető taktikai szabályai kriminalisztikai ajánlásokban jelennek meg.
A szembesítés végrehajtásának előfeltételei például:
- Szembesítés kizárólag kettő, már kihallgatott személy között hajtható végre.
- Az előzetes vallomások között jelentős ellentmondások állnak fenn.
- Ezek az ellentmondások más módon nem oldhatók fel.
- A szembesítés megkezdése előtt gondoskodni kell arról, hogy a felek ne találkozzanak egymással.
- Közvetlenül a szembesítés helyére történő megérkezésük után a feleket külön szobában (helyiségben) kell elhelyezni és egyszerre hívni a szembesítésre. Így kizárható a felek közti megegyezés vagy a másik befolyásolása.
A szembesítés végrehajtásának taktikai ajánlásai:
- A szembesítés megkezdésekor tájékoztatni kell a feleket a jogaikról és kötelezettségeikről az eljárásbeli minőségük szerint.
- Szintén szükséges, hogy a feleket tájékoztassák a szembesítés menetéről, különösen arról, hogy kérdést csak a vizsgáló beleegyezésével tehetnek fel.
- Szintén fel kell hívni a figyelmüket arra, hogy tartózkodjanak minden olyan magatartástól, ami zavarhatja a szembesítés menetét, különösen a szóbeli vagy fizikai bántalmazástól.
- 25/26 -
- A tájékoztatás után a kérdések a vitatott dolgokra vonatkoznak. Először is a kérdések a szembesítésen résztvevő felek közti kapcsolatra vonatkozzanak. Például, ha ismerik egymást, mikor és hogy ismerkedtek meg. Fontos körülmény, hogy ismerték-e egymást a cselekmény előtt vagy csak annak eredményeként kerültek kapcsolatba egymással.
- Miután a felek közti kapcsolatot tisztázták, következhetnek a lényeges kérdések.
- A szembesített személytől nem kell visszakérdezni a korábbi vallomását, annak egészét.
- Megvalósulhat a szembesítés célja, ha csak megismétli a vallomás lényegét a másik fél előtt.
- Mindkét félnek feltett kérdések az ellentmondások feloldására vonatkoznak, amikre válaszolhatnak. Ezután akár sikerült az ellentmondást feloldani, akár nem, jöhet a következő ellentmondás.
- A szembesítés legfőbb része az, amikor kérdéseket tesznek fel a feleknek, akik azokra válaszolnak. Az erről készített felvétel bizonyíték.
A szembesítés végrehajtási fő szakasza a nyomozás. A tárgyalás során a szembesítésről készített felvételt veszik figyelembe, ám a bíróság előtt megismételhető vagy újra végrehajtható.
A jogalkalmazók szerint 10-15% körül van a sikeressége. A többi esetben a felek fenntartják korábbi állításaikat, tekintet nélkül a bizonyítékokra és a másik fél állításaira. Mindebből következően - a tradíciók ellenére - alacsony hatékonyságúnak tartják az intézményt.
A szembesítés büntető-eljárásjogi és kriminalisztikai terminus technicusként is ismert.
A büntető eljárási törvényben[16] találhatók szabályok, amelyek a szembesítésről, mint bizonyítási cselekményről rendelkeznek. A kriminalisztika elmélete pedig taktikai tanácsokat ad a szembesítés foganatosításához.
A szlovén kriminalisztikai tankönyvek különböző taktikai tanácsokat fogalmaznak meg a szembesítés foganatosítását illetően. Ezek legfőképpen:
- a szembesítés előtt a tanú/gyanúsított rövid meghallgatása a korábbi tanúvallomásra/ vallomásra tekintettel (fenntartják-e vagy sem); majd tájékoztatni kell őket, hogy szembesítve lesznek,
- a szembesítés előtt nem szabad felfedni annak a személyazonosságát, akivel az eljárás résztvevőjét szembesítik,
- a szembesítés legyen meglepetésszerű,
- a szembesítést gondosan elő kell készíteni: ki, mikor, hol; a tisztázandó tények, a meghallgatás sorrendje, a kérdezés módja,
- a gyanúsítottat először a kisebb jelentőségű tanúkkal kell szembesíteni, majd fokozatosan az egyre nagyobb jelentőségűekkel (ez növeli a pszichikai nyomást),
- lehetőség szerint meg kell akadályozni annak lehetőségét, hogy a gyanúsított a másik gyanúsítottal kommunikálhasson; néhányan azt tanácsolják, hogy a gyanúsítottak ne kerüljenek egymással szembe,
- próbáljuk mérsékelni a gyanúsított tanúra irányuló befolyását,
- a szembesítés rögzítésekor minden választ szóról szóra jegyezzünk le; a tanúk/gyanúsítottak felváltva válaszoljanak a kérdésekre; a szembesítés ne legyen spontán jellegű.
A szembesítés szabályait a szlovén büntetőeljárási törvényben a terhelt kihallgatása és a tanúkihallgatás szabályai között találjuk meg. Jogilag ezek a szabályok a bírói vizsgálat körébe tartoznak, azonban ugyanezek vonatkoznak a fő kihallgatásokra a nyomozás során is, amelynek keretében szembesítés is foganatosítható.
A szembesítés, mint bizonyíték szerzésére irányuló aktus nem foganatosítható az úgynevezett előzetes eljárásban, ami tulajdonképpen informális rendőrségi nyomozás. Ám, mivel az előzetes eljárás nem formális, nincs akadálya annak, hogy informális szembesítésre kerüljön sor. Ennek eredménye azonban nem szolgálhat bizonyítékul.
Azokban az ügyekben, amelyekben kötelező a bírói nyomozás az eljárás tárgyalást megelőző szakaszában, a szembesítésre (mint nyomozási cselekményre és bizonyítékszerzésre) általában ezen a szinten, ebben a szakaszban kerül sor. Ez azonban nem zárja ki, hogy a tárgyaló bíró később megismételje a szembesítést; sőt ellenkezőleg, köteles azt megismételni, mivel az ítélet kizárólag olyan bizonyítékon alapulhat, amely a fő kihallgatáson/tárgyaláson merül fel. Ha nincs lehetőség a szembesítés megismétlésére (mert a tanú megtagadja a vallomástételt, stb.), a nyomozási bíró által lefolytatott szembesítés jegyzőkönyvét kell felolvasni a tárgyaláson.
Mostanában tudományos kutatást nem folytattak a szembesítés hatékonyságát illetően, a szakirodalmi szerzők azt hangsúlyozzák, hogy a szembesítés nagyon fontos és hatékony eszköz az ügyben felmerült tények tisztázásához. Úgy tűnik, hogy semmiféle speciális probléma nem áll fenn ezen a területen.
A kutatásom során megkérdezett szlovén jogalkalmazók különös reakcióval nem találkoztak a szembesítést illetően. Szerintük a szembesítés egy bizonyítási cselekmény, amelyet a bíróságok akkor foganatosítanak, amikor azt szükségesnek tartják, s a tények feltárásának hatékony eszközeként tartják számon. Tapasztalataik alapján a bírák képesek a
- 26/27 -
tanúk/ terheltek reakcióinak/ viselkedésének óvatos megfigyelésére és értékelésére.
Sem az angol, sem a skót jogban nincs ilyen eljárás. Helyette "tradicionális" módszert alkalmaznak a vizsgálatokra és a tanúk kihallgatására éppúgy, mint pár esetben a tettes és a sértett találkozásakor. De semmi sem hasonlít a kontinentális szembesítésre. Az angolszász rendszerben a bíró nem nyomozó, mint például a francia rendszerben, ahol vizsgáló-bírák vannak.
Néha előfordul polgári ügyekben, de csak az egyeztető eljárás során, hogy az egyezségi szakasz a tárgyalótermen kívül folyik.
Tanúkihallgatás van, amit a tanúk kikérdezésének, illetve keresztkérdezéses eljárásnak hívnak. A tanú kihallgatása alatt a kérdező összekapcsolja a tanú vallomását az esettel.
(Itt jegyzem meg, hogy tekintettel a korábbi angolszász jogtörténeti hatásokra, Cipruson sem létezik a szembesítés intézménye.)
Az ír jogrendszer egy common law rendszer, ami az angol jogrendszerből származik és ezért "adversa-rial" (vádelvű) és nem inquisitorius rendszer. Annyiban érintett a Bűnügyi Igazságszolgáltatási rendszer, hogy ez az "adversarial" megközelítés szembeállítja a bűnvádi ügyet a védelmi üggyel. A bíróság nem érintett a nyomozásban, kivetél, amikor házkutatási engedélyt ad ki. Csak az eljárás kezdetén jellemző, hogy a bíróság érintett.
Az "An Garda Siochana" mindenféle bírói utasítás és ellenőrzés nélkül hajtja végre a nyomozást. A lezárt nyomozást ezután továbbítják a "Director of Public Prosecutions" (D.P.P.)-nek, aki eldönti, hogy van-e elég bizonyíték eljárás vagy per indítására. A D.P.P. nem tagja a bíróságnak, hanem független egyén, akinek az irodája (tevékenysége) az igazságügy-miniszter "kiterjesztése". A "Garda Siochana" D.P.P.-vel történő egyeztetés után indít csak eljárást.
Amikor egy tárgyalás megkezdődik, a vádló és a védelem is beidézi a saját tanúit. Minden tanút megvizsgál (kihallgat) a másik fél is. Ahol ellentmondás vagy vita merül fel a lényeges tények, bizonyítékok, vallomások közt a bíró vagy a bíró által irányított esküdtszék az, aki/ami eldönti, hogy melyik a helyes, igaz verzió.
A bűnvádi eljárásban a bizonyítás terhének minden kétséget kizárónak kell lennie. Lényegében ez azt jelenti, hogy a védelem a tanúival olyan bizo-nyítéko(ka)t próbál felhozni, ami kétséget ébreszt a vád által felhozott bizonyítékokban. Ha a védelem a saját érdekében hoz fel bizonyítékot, annak a "valószínűség egyensúlyán" is helyt kell állnia. Egyszerű szavakkal ez azt jelenti, hogy a védelemnek be kell bizonyítania, hogy az általuk felállított verzió sokkal valószínűbb. A bizonyítás terhe - mint látható - sokkal inkább a vádra hárul.
A bírósági szakban a bizonyítékok figyelembevételére vonatkozó szabályokat, a common law és a "statutory" law szabályok keveréke alkotja. A "statute" szabályok az 1992. évi "Criminal Evidence Act"-ben olvashatók.
Mintegy a tanulmány kezdetén feltett kérdésekre adandó válaszként rögzíthetem az alábbi, főbb konklúziókat.
Jól érzékelhetően elkülönül az angolszász mintára felépült jogrendszerek és a kontinentális szisztémát követő országok szembesítéshez való viszonya. Előbbieknél nem létezik, más módszereket alkalmaznak a tényállás tisztázása, illetve a bírák/esküdtek meggyőzésére.[17] Az utóbbiaknál - szinte teljes körben - él, működik az intézmény.
Az is elmondható a kontinentális felfogású országokról, hogy a szembesítés jogi szabályait - utalva annak jelentőségére - a büntető-eljárásjogról szóló alaptörvények, a nemzeti büntetőeljárási törvények tartalmazzák. A törvényekben található aránylag rövid lélegzetű, nem túl részletezett szembesítési jogi szabályokat pedig általában a kriminalisztikai, azon belül a krimináltaktikai vagy rendőrtechnikai ajánlások, tanácsok, móduszok töltik ki, teszik aprólékossá.[18] Különösen igaz ez azon országok esetében, és ezek vannak többségben, ahol a nyomozási szakaszon van a szembesítés hangsúlya. Annak ellenére megalapozottnak tűnik ez az állítás, hogy az alkalmazó európai országok többségében mindkét eljárási főszakaszban, így a nyomozásban és a bíróság előtti, tárgyalási szakaszban is funkcionál a szembesítés, mint igazságkereső eszköz.
Az európai szembesítési hatékonyság változatos, az is kimondható, hogy általában igen visszafogott. Az tapasztalható, hogy Közép- és Kelet Európá-
- 27/28 -
ban - legfőképpen a tradíciók alapján - nagyobb jelentőséget tulajdonítanak neki a jogalkalmazók, mint Nyugat-Európában, ám az is rögzíthető, hogy (szerény) eredményességében nem látható érdemi különbség a régiók között. Itt jegyzem meg, hogy külföldi jogalkalmazók által hivatkozott gyenge eredményességi mutatók (még abszolút számokban is, ami 10-15 %-ot jelent) hasonlóak, illetve egyezők a magyar, empirikus kutatásom által is felszínre hozott adatokhoz/adatokkal.[19]
A szerény eredményessége ellenére egyik alkalmazó országban sem érzékeltem olyan mértékű kételyt, ami megkérdőjelezte volna az intézmény létét, jelenlegi praktikumát, illetve jövőjét, de a nem használó országokban sem merült fel alkalmazásának szükségessége, esetleges "bevezetési vágy, netán kényszer". ■
JEGYZETEK
[1]1975, BGBI Nr. 631/1975, 2002. október 1-jétől hatályos szövege.
[2] 2005. október 28-án megjelent 86. tv., amely 2006. április 29-én lépett hatályba Nakazatelno-protsesualen kodeks elnevezéssel.
[3] Zákon c. 141/1961 Sb. Trestní rád.
[4] Amelyet a Riigi Teataja 2003, 27, 166. számában hirdettek ki hivatalosan és, amelyet módosítottak a 2006, 45, 332; 2006, 46, 333; 2006, 48, 360; 2006, 63, 466; 2007, 1, 2; 2007, 2, 7; 2007, 11, 51; 2007, 12, 66; 2007, 44, 316. sz.-ban kihirdetve.
[5] 11. 7. 1997/692. sz.
[6] Loi du 31 décembre, 1957 et Ordonnance du 23 décem-ber 1958 - Titre III.
[7] Cass.crim. 1998. április 1. Gaz. Pal. 1998. II. Chr. Crim. 142.
[8] No. 1493/1950, melyet módosítottak a No. 3327/2005. és No. 3346/2005. sz. törvényekkel.
[9] 1997. június 6-i törvény, Kodeks Postepowania Karnego.
[10] IX-785. számú és 2002. március 14-től hatályos.
[11] Az StPO elfogadásának időpontja: 1877. február 1. (kihirdetve: RGB1. 1877, S. 253), hatálybalépésének időpontja: 1879. október.
[12] A szeptember 22-én kihirdetett 1988. évi 447. tv. (Codice di Procedura Penale, 22 settembre 1988, n. 447)
[13] Decreto-lei no.78/87 de 17 de Fevereiro elnevezésű kódex 1987. február 17-én lépett hatályba.
[14] (1969) - RCPC - 87-88. cikk, IV. szakasz II. fejezet III. cím ("Bizonyíték")
[15] 301/2005. számú.
[16] Zakon o Kazenskem Postopku - 1994
[17] Lásd erről részletesebben például: Baldwin, J.: Police Interview Techniques Establishing Truth of Proof? The British Journal of Criminology, 1993/33. (3) pp. 325-352.; Gudjons-son, G.-Haward, L.: Forensic Psychology. Routledge, London, 1998; Healy, John: Irish Laws of Evidence. Thomson/Round-hall, ISBN: 1-85800-380-6; Matte, J. A.: Art and Science of the Polygraph Techniques. Springfield 1980; Meloan, C. E.-James, R. E.-Saferstein, R.: Criminalistics. An Introduction to Forensic Science. Prentice Hall, New Jersey, USA, 2001; Osterburg, W. James-Ward, H. Richard: Criminal Investigation: A method for reconstructing the past. Anderson, Chicago 1998
[18] Lásd erről részletesebben például: Ackermann, R.-Claeges, H.-Roll, H.: Handbuch der Kriminalistik. Richard Boorberg Verlag, Stuttgart,München, Hannover, Berlin, Weimar, Dresden, 1997; Buquet, A.: Manuel de criminalistique moderne. (La science et la recherche de la preuve). Presses Universitaires de France, Paris, 2001; Krajnik, Václav a kolek-tiv: Kriminalistika. Akadémija Policajného zboru v Bratislave. Bratislava, 2002; Krivokapic, Vladimir: Kriminalistika taktika. Policijska akademija, Beograd, 2005; Mircea, I.: Criminalistica. Editura Lumina Lex, Bucuresti 1999; Pavisic, B.-Modly, D.-Veic, P.: Kriminalistika. Zagreb 2006
[19] A magyar szakirodalomban két megelőző vizsgálatot találtam, előbbi a múlt század hetvenes éveiben volt és 55 ügyre vonatkozott. Ott az egyterheltes ügyek 33,3%-ában, a többterheltes ügyek 89,2%-ában, a bűnszövetségben elkövetett bűncselekményekben 100%-ában folyt szembesítés. Lásd erről: Országos Kriminológiai és Kriminalisztikai intézet 18. sz. tájékoztatója. Budapest 1974. 128. o.
A második pedig Tóth Mihály nevéhez fűződik, aki a múlt század 80-as éveinek elején, kb. 25 éve, 200 véletlenszerűen kiválasztott, ám nagy terjedelmű nyomozati iratból 134-ben talált szembesítést, ami 67%-os arányt mutatott. Lásd erről: Tóth Mihály: A szembesítések béklyójában. Jogtudományi Közlöny, 1984/3. 141. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens.
Visszaugrás
