A kánonjogi személyiség egy sajátos fogalom, mely eltér a "természetjogi" személyiségtől. A természetjog ugyanis az isteni értelem emberi szívbe helyezett lenyomata,[1] ezért "az Egyházban a természetjog közvetlenül, külön kánoni norma nélkül is érvényesül".[2]
A személy szó etimológiája nem tisztázott. Több elmélet is létezik ezzel kapcsolatban: egyesek szerint az etruszk phersu kifejezésből ered, amely egy maszkos alakra és magára a maszkra is utalt; mások szerint a görög πρόσωπον (pròsopon) szóból származna, amely a klasszikus ókorban a színészek által használt maszkot jelölte; végül vannak, akik a latin personare igéből származtatják, ami hangos hangzást jelent. A kifejezést a színészek által használt maszkokra is használták, mely azt a célt szolgálta, hogy fokozzák hangjuk intenzitását. Mindhárom jelentés ugyanazon fogalom körül forog: a maszk fogalma, azaz valami külső, az emberhez hozzáadott dolog.[3]
Idővel a "személy" fogalmának a jelentése átalakult: a szó magára a szereplőre kezdett utalni. A személyt nem önmagában és önmagát jelölte, hanem csak annyiban, amennyiben egy adott kontextusban szerepet játszott vagy meghatározott funkciót töltött be. Később a színpadi nyelvezet bekerült a való életbe és a társasági élet szereplőit kezdték személyeknek tekinteni. A kifejezés a személy szerepéhez vagy közhivatalához is kapcsolódott: így például Rómában a persona senatoris kifejezés a szenátor funkcióját vagy szerepét jelentette.
A persona tehát az emberi individuumot jelölte, amennyiben meghatározott státusszal rendelkezett. E státusznál fogva törvényes jogok és kötelezettségek hatálya alá került. Azokat pedig, akik nem rendelkeztek meghatározott státusszal, mint például a rabszolgák, nem tekintették személyeknek.[4]
Később a filozófia is átvette a fogalmat az emberi lény megnevezésére. Azonban a "személy" eddigi meghatározása ellentétben áll a kifejezés filozófiai-ontológiai jelentése, amelynek eredete a sztoicizmusig és a kereszténységig nyúlik vissza.
Robert Spaemann mondja, hogy viszonylag késői gondolat az, hogy az embernek, mint olyannak van egy tiszteletben tartandó méltósága, amely nem függ meghatározott funkcióktól.[5]
Bár a sztoicizmus hozzájárulása kiemelkedő volt, elmondható, hogy a személy ontológiai felfogása a szó legszorosabb értelmében keresztény hozzájárulás volt. Amikor a keresztény szerzők a személy filozófiai tanulmányozásához kezdtek, nem a görög kifejezéseket vették alapul. A személy fogalma a keresztény filozófiában összehasonlíthatatlanul magasabb rendű, mint a klasszikusoké. A görög-római antikvitásban a személy szabad individuum volt, de csak athéniként tudta magát szabadnak, a római polgár pedig csak, mint ingenuus.
De hogy az ember önmagában, saját létezése szerint szabad, hogy emberként szabadnak született, azt Platón, Arisztotelész, Cicero, sőt még a római jogtudósok sem értették. A kereszténységben jelenik meg először a személyes lét abszolút értéke.
Maga a személy filozófiai-ontológiai fogalma a keresztény teológiai nyelv alkotása. Az ókor szentháromsági és krisztológiai vitáinak következményeként merült fel. Az a jelentés, amely eredetileg nem az emberi észből, hanem Istenből fakadt, minden értelmes létezésre átvihető volt. Ezért a későbbi filozófia az emberi lényekre alkalmazta, hogy bizonyos dimenziókat megmagyarázzon.[6]
Boethius fejtette ki a személy legrégebbi és talán legszélesebb körben elfogadott definícióját:
"az értelmes természet individuális szubsztanciája (naturae rationabilis individua substantia)"[7]
Aquinói Szent Tamás definíciója sem különbözik ettől: "Subsistens in rationali natura."[8]
A természetjogi gondolkodásban a "személy" az "ember" szinonimája.
Jogi értelemben a "személy" jogok és kötelezettségek alanya. A jogalany elsősorban a "természetes személy", azaz a konkrét emberi lény, de a jogrendek általában, így az egyházjog is megkülönbözteti a "természetes személyt" (persona physica), a "jogi személyt" (persona iuridica) és a kánonjog ismeri az "erkölcsi személy" (persona moralis) fogalmát is.[10]
A jogtörténetben a polgári jogtudósok és filozófusok voltak azok, akik a modern korban az emberi személyt, mint jogok és kötelességek alanyát vizsgálták. Viszont a
- 39/40 -
"jogi személy", mint jogok és kötelességek birtokosa fogalmának bevezetése a középkori kánonjogban történt és a XIII. századtól kezdve került be a kánonjogászok köznyelvébe. Már az ókori római jogban is léteztek az emberi személyeken kívüli jogi alanyok. Olyan kifejezéseket használtak ezekre az alanyokra, mint a collegium, corporatio vagy universitas. Azonban nem volt olyan általános kifejezés, amely magában foglalta volna az ilyen alanyok minden különböző típusát. Az egyik ilyen átfogó kifejezés létrehozása a középkori kánonjog érdeme. Erre a célra a "persona" szót használták egy melléknévvel együtt, hogy megkülönböztessék ezeket az alanyokat az emberi személyektől. A "persona" szó választásához a teológiai nyelvezet járult hozzá, amely Szent Pál levelei hatására az Egyházról, mint személyről beszélt.
A jogi személy személyekből (universitates personarum) vagy dolgokból (universitates rerum) állhat.
A kánonjog a polgári törvényhozásból kölcsönözte a "természetes személy" fogalmát, és ezt először az 1917-es Kódexben használták, mégpedig abban az értelemben, ahogyan a világi jogi kontextusban használják, azaz jogok és kötelességek alanyaként.[11]
Vincenzo del Giudice, Alfredo Gómez de Ayala szerint a kánonjog formális főszereplője a "személy", konkrétan a "fizikai személy" (persona fisica) és a 1917-es Kódexhez fűzött kommentárok is azt hangsúlyozták, hogy a "fizikai személy" fogalma és az ezt tárgyaló kánon (87. kán.) alapvető fontosságú a teljes kánonjogi rendszer számára.[12]
Azonban néhány nehézség adódik a "személy" fogalmának kánonjogi kontextusban történő használatából, mivel ez a kategória a jogpozitivizmus premisszáiból, azaz a keresztény gondolkodástól idegen tanításból származik.
A törvényhozó, aki a modern szekuláris jogi pozitivizmus tana alapján építkezik, nem a valóság természetét kívánja felfedezni, hogy aztán jogi normákban kifejezze, hanem inkább a saját elképzelését erőlteti a dolgok természetére.
Eszerint egy törvény nem azért kötelező érvényű, mert egy bizonyos igazságossági viszonyt fejez ki, hanem azért igazságos, mert beillesztették egy konkrét, létező jogrendszerbe. Az ezeken az elveken alapuló modern jogalkotás, mondja Gaetano Lo Castro "nem elégszik meg a valóság szabályozásával, hanem a valóság »megteremtésére« törekszik; nem elégszik meg az igazságosság keresésével, hanem az igazságosság forrása kíván lenni".[13]
A jogi pozitivizmus szerint a személy tekintetében a jogok és kötelességek forrása nem az emberi természet, hanem a jogrendszer. Az ember nem a jogi tekintélytől függetlenül szerez jogokat és kötelességeket, hanem a törvényhozó határozza meg azokat az adott jogrendszeren belül.[14]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
