A tanulmány absztrakt, elméleti fogalmakon és az elméleti szakirodalom elemzésén keresztül a hazai és nemzetközi bizonyítási rendszereket összevetve leíró jelleggel foglalkozik a megismeréssel, elsősorban a bírói megismerés specifikumjaival, rámutatva a büntetőeljárás tág rendszerszemléletű megközelítése előnyeire szubjektív alapon. A rendszerszemléletű megközelítés paradigmaváltás lehet az ítélethozatal során a bizonyosság szintjének vizsgálata és az igazságszolgáltatás hatékonyságának megítélése kapcsán. Ugyanis, ahogyan igaz az a bizonyítási rendszerekre, hogy a bizonyítékokat nem vizsgálhatjuk egymástól elszigetelten, úgy álláspontom szerint igaz ez az igazságszolgáltatásra is, ahol az igazságszolgáltatás szervei, a nyomozó hatóság, az ügyészség, valamint a bíróság munkája adják a bizonyítás egészét, és amely az ezek közötti rendszerszemlélet milyenségétől nagyban függ. Ebben a megközelítésben a büntető igazságszolgáltatás egészét tekinthetjük büntetőeljárásnak, ami valamennyi az eljárásban közreműködő vagy részt vevő szerv és személy tevekénységét, és a közöttük keletkező és fennálló valamennyi eljárási jogi kapcsolatot, jogviszonyt jelenti, amelyben a valószínűségi szakvélemények értéke, annak a büntetőeljárásban betöltött szerepe is más súlyt kaphat, de akár a nóvum is új megközelítést nyerhet a bizonyosság vonatkozásában.
Az igazságszolgáltatásnak két alapvető kérdésre kell válaszolnia: az egyik a ténykérdés, a másik a jogkérdés. Időrendben és logikailag is a ténykérdés az első; annak helyes megoldásától függ a jogkérdés eldöntése, noha az utóbbinál más feladatok is vannak. Mindenesetre, ha a tényállás lényeges elemeiben rosszul van megállapítva, szükségszerűen törvénysértő lesz a jogi elbírálás is; ugyanakkor a helyes tényállás csak feltétele, de nem egyben garantálója is a jogkérdés helyes megoldásának. Látható, hogy büntetőügyekben azért jár különösen nagy felelősséggel a bűncselekmény elkövetésének és elkövetőjének hiteles megállapítása, mert ennek - minden más jogágban lehetségesnél - súlyosabb következményei lehetnek.[2]
A tanulmányban egyrészt a szakértői bizonyítás egyes aspektusainak problematikáját elemzem, bemutatom a szakértő helyét, szerepét, valamint a szakvélemények mint bizonyítékok helyét a büntetőeljárásban, azzal a céllal, hogy a szakvélemények jelentőségére mutassak rá, mintegy kiemelve azokat a bizonyítékok köréből. Erre azért is adódik lehetőség, mert a szakvéleményre tekinthetünk úgy is, mint nóvumra, perújításra alkalmas eszközre, amely a jogerő feltörésének eszköze lehet. Másrészt utalok a bizonyítékok egymáshoz való viszonyára is és a bizonyítékok felhasználását illetően egyfajta rendszerszemléleti megközelítést javasolva. A szakvélemény a jogerő feltörésének eszköze is lehet mint nóvum, azaz új bizonyíték, azonban az is kérdéses, hogy milyen mértékben, körben használható fel a ténykérdések javítására, tekintettel arra, hogy a szakvélemények a gyakorlatban alapvetően valószínűségi jellegűek. Ez azt is jelenti, hogy a bizonyosság szintjét csak valamely valószínűséggel éri el az abban megfogalmazott állítás, mégis erre alapozva az jogkérdésekhez vezet.
A szakvélemények elméleti vizsgálatával arra is törekszem, hogy bemutassam a bírói ítélethozatalban oly gyakori kategorikus szakvéleményekre törekvés paradox gyakorlatát egyes, tipikusan olyan természettudományi szakértői területeken, ahol a kategorikus szakvélemények adása gyakorlatilag kivitelezhetetlen, mert alapvetően matematikai-statisztikai jelleget mutat, és mindemellett döntően szakértői területek[3] függvénye. A joggyakorlatban a szakvélemények többsége csak valószínűségi és nem kategorikus szakvélemény és a kategorikus szakvélemények adása nem is szükségszerű, pedig azok eredményeznek értelemszerűen legmegbízhatóbb döntéshozatalt.
Említést érdemel, hogy a valószínűségi szakvélemények kapcsán a valószínűség fogalom hétköznapi és a matematikai értelemben vett megközelítése sem azonos eredményre vezet a valószínűségi szakvélemények alkalmazhatóságát, megbízhatóságát tekintve, ami a joggyakorlatban - szabad bizonyítási rendszerben - jelentős hatással lehet a jogkérdések eldöntésére.
Ezzel együtt vizsgálom a belső meggyőződés és a szubjektív elem szerepét az igazságszolgáltatásban, továbbá az ítéleti bizonyosság új szintjének értelmezése és meghatározása érdekében az igazságszolgálatás tág rendszerét, amelyet együttműködési hálóként is értelmezhetünk a nyomozó hatóság, az ügyész és a bíró vonatkozásában, sem mint eljárási láncolatot.
A tanulmány említést tesz emellett a bizonyítási rendszerekről is, és foglalkozik a megismeréssel, elsősorban a bírói megismerés specifikumaival, valamint a múlt rekonstruálása kapcsán a büntetőeljárás során felmerülő nehézségekkel, rámutatva a tág rendszerszemléletű megközelítés előnyeire.
A büntetőeljárási bizonyítás a múltbeli esemény megismerése, amikor az okozatból következtetünk az okra.[4] A ténymegállapításnak a büntető jogalkalmazás folyamatá-
- 218/219 -
ban egyetlen s egyben törvényes módszere a bizonyítás.[5] A rekonstrukciós bizonyítás akadályai esetén a nyomozást meg kell szüntetni, illetve felmentő ítéletet kell hozni, az in dubio pro reo szabálya szerint a kétségek a terhelt javára értékelendők. A bizonyítás épp olyan fontos a nyomozó hatóság számára, mint a bíróság számára és a szakvélemények szerepe is kiemelkedő jelentőségű a büntetőeljárás nyomozási szakaszában.
A büntetőeljárási törvény meghatározza tehát a megismerés, illetve a bizonyítás eszközeit, részletesen szabályozza megszerzésük módját, valamint meghatározza azokat a korlátokat, amelyeket a törvényesség érdekében meg kell tartani.[6]
A bizonyítás célja a tényeken, adatokon és bizonyítékokon alapuló ítélkezés. A büntetőeljárás során bizonyítás alatt a bűncselekmény elkövetésének, a bűncselekmény elkövetője felderítésének és a büntetőjogi felelősségnek tények, adatok alapján, jog által szabályozott módon történő megállapítását értjük. Ennek eszközei, módszerei, rendszerei sokat változtak,[7] annak rendjét, menetét, kereteit, eszköztárát törvény szabályozza, normáinak betartása pedig az eljáró hatóságok törvényi kötelezettsége.
Az igazságot a bizonyítás során inkább a valóság szinonimájaként értjük, vagyis azt kell kideríteni, hogy valójában mi történt. A megtörtént eseményekből csak azok a tények és adatok jutnak jelentőséghez, amelyeket a jog megszűrt és értékelt, a jogalkotó lényegesnek minősített.[8]
A bizonyítási eljárás során két, egymással szorosan összefüggő fő kérdést, azaz ténykérdést és jogkérdést kell bizonyítani, ezért a bizonyítás a valóság csak egy részére korlátozódik, méghozzá a jogilag releváns tények bizonyítására. A bizonyítási jog felöleli a bizonyítás eszközeinek előadását és azok bíróság elé tárását, a bizonyítási eljárás foganatosítását; a bizonyítás eredményének értékelését és a bizonyítékokból történő következtetés szakaszát, a szubszumciót. A bizonyítási tevékenység ezért eljárási vagy anyagi bizonyítási jog, aszerint, hogy a bizonyítás dinamikus jellegű, azaz eljárási, pl. szakértő kirendelése, szakértő meghallgatása, vagy statikus jellegű, azaz a külvilág felé kevésbe vagy egyáltalán nem megjelenő anyagi aspektusa jut kifejezésre, mint pl. a szakértői vélemény mérlegelése.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
