Miért van az, hogy a kormányzatok a marginális helyzetben lévő népességgel szemben előszeretettel fordulnak a büntető intézkedésekhez, ahelyett, hogy megkísérelnének a szociális és gazdasági okokra hatni? Megteheti-e egy jogállam a XXI. században azt, hogy a globalizáció okozta kirekesztettség, marginalizáció társadalmi válságtüneteiből származó "rendetlenséget" kriminalizálja? Eljárhat-e úgy, hogy csupán az említett rétegek féken tartására koncentráljon, és túlnyomórészt a bűnözéskontroll eszközeit alkalmazza? Ezek a kérdések a globális társadalom egyik legjelentősebb válságtünetére utalnak. Társadalomkutatók szerint ugyanis a fejlett ipari társadalmak jövője sok tekintetben azon múlik, hogy miként lesz képes ezt a dilemmát feloldani. Az egyik legmarkánsabb olyan válságtünetről van tehát szó, amely a globális világ működésével és a "meghervadt" államok hagyományos funkcióinak betöltésével kapcsolatban a XX. század végére kialakult.[1]
A globális piac szereplői "területen kívül" működnek. Ahhoz fűződik érdekük, hogy megsemmisítsenek mindent, ami az általuk teremtett és működtetett, szinte korlátlan produktivitás útjában áll. Befektetéseikkel oda vándorolnak, ahol a legkedvezőbb feltételeket találják. A demokratikus berendezkedésű államnak ezért alkalmazkodnia kell a globális világ követelményeihez. Kívánatossá kell tehát tenni számukra a beruházásokat, az ehhez szükséges olcsó, de megfelelően képzett munkaerőt, a vonzó adózási feltételeket és az elviselhető közbiztonságot. Az állam tehát továbbra is területhez kötődik. A lakosság számára átlátható és tervezhető módon kell biztosítania a viszonylag békés és folyamatos fejlődést. Továbbra is ez teremtheti meg ugyanis a kormányzatok számára a legitim működés feltételeit, az ehhez elengedhetetlen lakossági bizalmat, a politikai hatalom gyakorlását. A demokratikus államok e kettős szorí-
- 119/120 -
tásban, a legtöbb esetben egymással élésen szembeálló érdekviszonyok között új megoldásokra, gyakran új stratégiák alkalmazására kényszerülnek. Ezt a korszakot szokták posztmodernnek, kései modernitásnak, második vagy reflektív modernitásnak, ill. fluid vagy likvid modernitásnak nevezni.[2]
A globális társadalom szereplőinek egyik legnagyobb problémája a folyamatos és komplex módon megjelenő biztonsághiány. Az állampolgárok számára a globalizáció által felkínált, egyre bővülőnek látszó lehetőségekhez képest reális veszélybe került az életkörülményeket meghatározó valamennyi tényező: a biztonságot jelentő, tartós munkaviszony, a hagyományos rend szerinti életmód fenntarthatósága, a tervezhetőség, az együvé tartozásból fakadó, a közösségi létből származó támasz. Az emberek szoronganak távollévő hozzátartozóikért. Félnek az idegenektől, legyenek azok bevándorlók vagy új szomszédok. Féltik a személyi és vagyonbiztonságukat, és nem számíthatnak a szolidaritásra. Megszűnt számukra a tervezhetőség, hiszen folyamatosan új kihívásokkal szembesülnek, pl. az élethosszig tartó tanulás kényszerével. Csak kisebbik hányadukban van meg az a vállalkozó szellem, hogy vándorútra keljenek, a nemzetközi munkaerő-vándorlás és az új típusú népvándorlás részeseként ott keressék az egyéni érvényesülésüket, ahol lehetőséget látnak rá. A nagyobb hányad továbbra is helyben keresi a megoldást, és saját hazájában fogalmazza meg a kormányzattal szembeni, növekvő elvárásait.
A mai ember olyan világban él - állapította meg közel ötven esztendővel ezelőtt Fromm -, amellyel már nem áll igazi kapcsolatban, s amelyben minden és mindenki eszköz csupán. Ez a helyzet számára elviselhetetlen, hiszen az elszigetelt lét már nem emberi lét, hiányoznak belőle a nélkülözhetetlen tájékozódási pontok. Az emberek többsége számára csak megtévesztő látszat az, hogy tudja, mit akar. Valójában ugyanis már csak azt akarja, amit elvárnak tőle. Azzal, hogy megfelel mások elvárásainak, hogy nem különbözik a többiektől, elhallgatja az érzelmeit, az identitásával kapcsolatos kételyeket, nagyon szűk körben érvényesülő biztonsághoz jut. Ennek érdekében a korábban megszerzett szabadsága elől megpróbál új szolgaságba, függősségbe menekülni.[3]
A mai kormányzatoknak a biztonsággal kapcsolatos, egyébként legitim elvárásokra már nincsenek és nem is lehetnek megnyugtató válaszaik. A munkaképes lakosság számára csak korlátozottan támogathatják a viszonylag stabil munkahelyek megteremtését, de semmiképpen sem biztosíthatják vagy garantálhatják azt. Csak olyan "mérsékelt" szociális, egészségügyi biztonságot és közbiztonságot képesek teremteni, amely a globális piac és az annak működését szintén globálisan veszélyeztető tényezők, valamint a nemzetközi migráció
- 120/121 -
okozta társadalmi, gazdasági problémák együtthatásában még éppen biztosítható.
Kormányzati szempontból mostanában átértékelődött, és új "munkamegosztásban" teremthető meg a biztonság. A globális világ legsúlyosabb kriminális veszélyeinek megelőzésére, elhárítására különböző nemzetközi szervezetek, intézmények jöttek létre. Ezekben a kormányzatok már csak az együttműködők szerepét játszhatják. A belbiztonság, ezen belül a hagyományos értelemben vett közbiztonság fenntartásában a többi biztonsági tényezőhöz képest az államoknak még mindig jelentős szerepe maradt. A globális folyamatoknak a társadalom szerkezetére és intézményeire gyakorolt hatására a többi - szociális, jóléti, egészségügyi - biztonsági funkció általános leértékelődése (egyes kutatók szerint megroppanása) miatt egyre hangsúlyosabb szerephez jutott a kormányzat közbiztonsági funkciója. Ebben, úgy tűnik, közmegegyezés alakult ki, és ezt támogatja a média is. A szorongó emberekben és a frusztrált kormányzatokban a piac törvényeinek alávetett tömegkultúra és a média saját piaci logikája alapján folyamatosan táplálja a biztonsághiánnyal kapcsolatos közérzetet. Így az alapvető belső társadalmi problémákat mára sikerült a rendetlenséggel, a bűnözéssel azonosítani. Az állam ezen a területen magára találhat, hiszen az erős kormányzással a bűnözéskontroll égisze alatt valósíthatja meg a biztonsággal kapcsolatos egyéb elvárásokat is. Ilyen körülmények között már nemcsak a nagypolitika rangjára emelkedhetett a büntetőpolitika, hanem sorskérdéssé válhatott az, hogy melyik politikai erő ígér nagyobb rendet és közbiztonságot.[4]
A rend kilátásba helyezése, ígérete, a megteremtésére irányuló politikai törekvések most is, mint az újkori történelemben annyiszor, az autoriter hatalmi politizálás tendenciáit erősítik. Sajó András Loewenstein 1937-ben megjelent tanulmányában írtakat elemezve arra a következtetésre jut, hogy az autoriter rezsimeket nem az erőszak, hanem az emocionalizmus tartja össze. Az autoriter rendszerek az érzelmi mozgósítás szabványosított fegyvertárával rendelkeznek. Ebbe az eszköztárba tartozik a nacionalista lelkesültség mellett a fizikai kényszerítés képzetén alapuló megfélemlítés. Az alkotmányos demokráciáknak viszont képeseknek kell lenniük az érzelmi alapon működő politizálás korlátok közé szorítására.[5] Ez a posztmodern kormányzás legnagyobb kihívása. Hiszen az érzelmeket mozgósító politizálás túlsúlya a legjobb esetben is csak elodázza - sőt akár lehetetlenné is teszi - a problémamegoldó stratégiák létrejöttét. Ehelyett fokozza az érintett körök, rétegek megfélemlítését, bővíti a rendet ve-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
