Das Erbrecht galt als ein der problematischsten Gebiete während der Kodifikation des Privatrechts. Vor allem war die Frage umstritten, inwieweit sollten neue Regeln eingeführt werden, und inwieweit sollten die aus der Ständezeit stammenden Bestimmungen aufrechterhalten werden. Die Mtj. folgten eher den konservativen Lösungen hinsichtlich des Erbrechts. Das kann auch durch die Tatsache nachgewiesen werden, dass ein wesentlicher Teil der Regeln, die durch das im Jahre 1853 in Kraft getretene ABGB modifiziert worden waren, weiterhin in Kraft blieb. Durch das In-Kraft-Treten des ABGB wurde die Testierfreiheit erweitert. Das Verfügungsrecht im Fall des Todes wurde durch die Einführung der Rechtsinstitution des Pflichtteils eingegrenzt. Als neues Element kann die Regelung der Unwürdigkeit erwähnt werden.
Als eine neue Regel der gesetzlichen Erbfolge wurde eingeführt, dass das erworbene Vermögen des Erblassers wurde, im Fall des Mangels an Deszendenten, von dem überlebenden Ehegatte geerbt. Das Vermögen, das der Erblasser erbte, fiel auf die Linie zurück, von der es ursprünglich gestammt hatte. Dies wurde als Rückfallerbe genannt.
Diese Bestimmungen wurden von den Mtj. aufrechterhalten, das Nießbrauchrecht der Witwe wurde aber ausschließlich für die verwitwete Frau eingeräumt, was eher den ständischen Gewohnheiten entsprach.
"Régi törvényeink hatálya az OBE első §-a értelmében visszaállíttatván,[1] azoknak rendelkezései a változott viszonyoknak megfelelőleg alkalmazandók és a bíróság, melynek kezében a törvény holt betűjének élni és a viszonyokhoz alkalmazkodni kell, van hivatva arra, hogy azon czélokat, melyeket a törvény oltalmába vett, a régi törvény intentiójához képest a változott jogélet és változott viszonyok között is védelemben részesítse és a törvényhozó akaratát a viszonyok változtával is megfelelő érvényre emelje."[2]
Az 1848. XV. tc. eltörölte az ősiség intézményét Magyarországon és előírta, hogy a következő országgyűlésre terjesszenek elő egy új polgári törvénykönyv tervezetet. A forradalom és az azt követő szabadságharc időszaka azonban nem kedvezett a kodifikációnak. Ebből az következett, hogy többszöri kísérlet után ismét elmaradt annak a lehetősége, hogy a 19. század viszonyainak megfelelő törvénykönyv készüljön.
A szabadságharc bukását követően azonban a magánjog viszonyait rendezni kellett. A magánjog rendszerén belül, az az egyszerű mondat, amely az ősiséget megszüntette sokkal mélyrehatóbb változást eredményezett, mint azt első pillanatra gondolni lehetne. Az a kötött tulajdoni rendszer, amely a rendi magyar magánjogi viszonyokat alakította, mindent áthatott. Nemcsak a birtok- és tulajdonviszonyokat, de a teljes szerződési rendszerünket és ebből következően az öröklésjogi intézményeinket is.[3] A forradalom és a szabadságharc bukását követően az osztrák udvarnak e téren döntenie kellett. Ha hatályon kívül helyezi az áprilisi törvényeket, s ennek keretei között az ősiség eltörlését visszavonja, akkor a rendi viszonyokat állítja vissza úgy, hogy már az osztrák örökös tartományokban sem éltek ilyen szabályok. Éppen ezért a másik, modernebb megoldás mellett döntöttek. Készüljön magánjogi törvénykönyv. De ezt az akkori politikai viszonyok között senki sem vállalta. Nem maradt más hátra, mint hatálybaléptetni az Osztrák Polgári Törvénykönyvet, mely 1812 óta valamennyi osztrák örökös tartományban hatályban volt. A hatálybaléptetés azonban nem történhetett meg egyik pillanatról a másikra. Előbb 1852 novemberében az ősiségi pátenssel egy tízéves átmeneti időről rendelkeztek, amely alkalmas volt arra, hogy a rendezetlen tulajdoni és birtokviszonyokat, illetve az ezekből fakadó örökösödési pereket lezárják. Majd 1853. május 1-én hatályba lépett az OPTK.
Az öröklési viszonyok tekintetében lényeges új szabályként eltörölték valamennyi kötöttséget, ezért szabadon érvényesülhetett a szabad végrendelkezési jog elve.
A mindennapok jogában a halál esetére szóló szabad rendelkezés joga több kérdést vetett fel.
- Lehetőséget kap-e az örökhagyó arra, hogy rendelkezésével családjának minden tagját kirekessze az öröklésből és idegenre hagyja vagyonát?
- Van-e lehetőség arra, hogy a tékozló lemenőjét végintézkedésével kirekessze az öröklésből?
E kérdések már a rendi magyar magánjog körében is felvetődtek, de a kötött tulajdon mellett kisebb hangsúlyt helyeztek rá.
Az ősiség következtében a birtokot kezében tartó nem rendelkezhetett szabadon a jószágról sem élők között, sem halála esetére. Miután az ősi birtok lénye-
- 18/19 -
ge éppen az volt, "hogy az ősi jószág nem egyesé, nem azé egyedül, a ki bírja, használja, hanem az egész családé, mindazoké, kik az örökségre most és jövőben számot tarthatnak; a jelen birtokosé csak a haszonvétel."[4] A tulajdonos mindig a nemzetség volt, ezért az osztályos atyafiak előzetes beleegyezése nélkül a vagyont elidegeníteni nem lehetett. Ha pedig az örökhagyó végrendeletében másra hagyta az ősi jószágot, mint annak törvényes örökösei, akkor ez a végrendeleti intézkedés érvénytelenné vált.[5] Ha az osztályos atyafiak közül valaki ősi jussát kereste, a bíróság előtt bizonyítania kellett az osztályosok között fennálló vér- és jogközösséget.[6]
Az ősiség megszüntetése öröklésjogi értelemben azonnal felvette azt a kérdést, hogy ezt követően a volt ősi birtokot törvényes öröklés esetén a fiúk és a leányok fejenként egyenlő arányban örökölhetik-e? Az apa kizárhatja-e tékozló gyerekét az öröklésből? Szabadon rendelkezhet-e a volt ősi vagyonról?
A kérdés megítélése azért nem egyszerű, mert az 1840: VIII. tc. a jobbágyok öröklésjogi kérdéseit rendezte. Ebben megerősítésre került az az 1836. évi szabály, amely először mondta ki, hogy a jobbágyok "minden ingó és ingatlan szerzeményeikről megszorítás nélkül szabadon rendelkezhetnek."[7] Ebben a törvényben ismerték el először, hogy a jobbágy-parasztságnak lehet ingatlan jószága. Ezt követően az 1840: VIII. 2. §-ban rögzítették, hogy "a jobbágyoknak minden ősi javaikban, s végrendelet nélkül hátrahagyott szerzeményeikben törvényes házasságból származott fiú és leány maradékaik [...] teljesen egyenlő mértékben örökösödjenek. " Ez volt az az első törvényhely, ahol a fiúk és a leányok egyenlő törvényes öröklési jogát kimondták. Ugyanakkor ezzel a törvénynyel ismerték el, hogy a jobbágynak is lehet ősi jószága, amelyről viszont már nem végrendelkezhetett.
A törvényes öröklés egyéb szabályait szintén ez a törvény rendezte a jobbágy-parasztság vonatkozásában.
A nemesi jószág öröklésére változatlanul a Werbőczy Tripartitumában rögzített szokásjogi szabályok voltak az irányadók, amelyeket sem az 1795. sem pedig az 1830. évi magánjogi javaslatok nem akarták megváltoztatni.[8]
Az első jelentős változást az ősiségi pátens illetve az OPTK jelentette. Az ősiségi pátens rendelkezése szerint "az általános polgári törvénykönyv hatálybalépte napjától kezdve az öröklött és szerzett, az adományi és más vagyon, s a fi és leányág közötti különbség, sem az élők közötti, vagy a halál esetérei rendelkezhetési jogra, sem pedig a törvényes örökösödésre befolyással nem bír. Az általános polgári törvénykönyvnek az örökösödést tárgyazó rendeletei a vagyon és személyek minden nemeire kiterjednek."[9] Az ősiségi pátens lényegében az OPTK végrehajtási rendelete volt. Annak rendelkezéseit csak bizonyos átmeneti szabályok közbeiktatásával lehetett végrehajtani.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
