Nótári Tamás: Jogtörténeti adalékok a VIII. századi salzburgi (birtok)jegyzékekhez (ÁJT, 2008/1., 99-108. o.)[1]

Miután Nagy Károly 788-ban az ingelheimi gyűlésen megtartott (mai szóhasználatunkkal élve: koncepciós) perben letaszította trónjáról az utolsó Agilolfing herceget, III. Taszilót, birodalmába integrálta az addig önálló Bajor Hercegséget. A bajor (egyházi és világi) előkelők közül többen - köztük talán Salzburg püspöke és Alcuin későbbi jó barátja, Arn is - már Tasziló uralkodása idején nagy valószínűséggel átpártoltak a frank uralkodóhoz, és segítségére voltak a herceg trónfosztásának legitimálásában.[1] Közvetlenül a trónfosztást követő esztendőkben, 788 és 790 között Nagy Károly utasítására íratta meg a Karoling-hatalomátvétel nagy nyertese, a jó ideig egykor Tasziló bizalmát is élvező Arn (785-821) a Salzburgi Püspökségnek tett adományokról szóló feljegyzést, a Notitia Arnonist, amelyet a frank uralkodóval jóvá is hagyatott, így biztosítván egyházmegyéje javadalmait. A Salzburgi Püspökség 798-ban emelkedett érsekséggé, s Arn ekkor kapta meg III. Leó pápától a palliumot, ám az immáron neki alávetett püspökök érezhető ellenszenvvel fogadták ezen - Nagy Károly által meghozott és a pápa által kivitelezett - döntést. Az érseknek tehát igazolnia kellett a megszerzett birtokok eredetét és jogszerűségét, s ennek

- 99/100 -

eredményeként jött létre 798 és 800 között a Breves Notitiae címet viselő munka.[2] Megállapítható, hogy a Notitia Arnonisszal mutatkozó átfedések ellenére sem szolgált egyik feljegyzés a másik előképéül, s így mindkét dokumentum egyedi adalékokkal gazdagítja a kor gazdasági- és birtokviszonyaira vonatkozó ismereteinket.[3]

"Minden középkorkutatás filológia" - írja Hermann Heimpel Heinz Quirin kézikönyvéhez fűzött előszavában.[4] Jelen írás célja elsődlegesen jogtörténeti, ám módszertanában a középlatin filológiai vizsgálódás dominál. Mivel műfajilag mind a Notitia Arnonis, mind pedig a Breves Notitiae az okleveles anyag és a Salzburg korai időszakára vonatkozó történeti elbeszélés sajátos vegyüléke, így nyelvi-stiláris jellegzetességeik feldolgozása során mind az okleveles nyelvhasználat, mind pedig a Karoling latinitás behatásával számolnunk kell. Munkánkban a következő aspektusokat vizsgáljuk - elsődlegesen a már említett salzburgi birtokjegyzékek szövegeiben, ugyanakkor természetszerűleg kitekintést téve a korabeli (bajor) forrásanyagra: Az egyház javára tett adományok írásos és tanúk általi megerősítése. (I.) A carta és a notitia viszonya, formai és tartalmi hasonlóságok és eltérések. (II.)

I. A Breves Notitiae bizonyos szöveghelyén találkozhatunk az adomány megerősítésének (confirmatio) tényével,[5] a Notitia Arnonis egy szöveghelyén a saját kezű megerősítésről olvashatni,[6] a Breves Notitiae pedig egy az oltárnál, illetve oltárterítőnél (per pallium altaris) történő adományozásról ad hírt.[7] Az alábbiakban ezen, az általunk vizsgált két forrás alapjául szolgáló cartákból és korábbi notitiákból származó momentumokat vesszük

- 100/101 -

behatóbban szemügyre. A carta a VIII. század Bajorországában nem más, mint az epistola firmitatis, vagyis maga a firmitas, s éppen ezért tanácsosnak tűnik megvizsgálni a Lex Baiuvariorum azon rendelkezését, amely az egyház számára tett adomány esetében a az írásbeliség kötelező alkalmazását írja elő a következő formaságok mellett. Aki lelki üdvéért adományt tesz, saját kezűleg (confirmet propria manu sua) erősítse ezt meg okirattal (per epistolam confirmet), és vegyen igénybe hat - vagy ha akar, több - tanút; ezek tegyék kezüket az epistolára, és jegyezzék fel nevüket, majd az adományozó helyezze az okiratot az oltárra, és az ottani pap jelenlétében tegye meg adományát.[8] A saját kézzel történő megerősítés és a tanúk kézrátétele az alemann gyakorlatból származik, s ennek alapján megállapítható, hogy a confirmatio propria manu nem az adományozó aláírását jelentette, hanem - a tanúkhoz hasonló - a cartára történő kézrátételt.[9] A jogügylet vagy a jogvita során az érintés általi megerősítés, illetve a - kézzel vagy valamilyen eszköz, például pálca (festuca) segítségével történő - megérintés szerepe nem idegen sem a kora középkori germán, sem az antik jogrendszerektől.[10]

A tanúk felsorolása általában a "signum N. testis" formában történt, ám bizonyos esetekben, így például egy mondseei feljegyzésben a "signum + Huno ... signum + Agino" alakkal is találkozhatunk.[11] A kereszt jelét természetesen nem kellett saját kezűleg a pergamenre vinni, azt az oklevelet kiállító írnok is megtehette, ám - a Lex Baiuvariorum rendelkezése szerint - csak az epistola megérintése után. A jelként természetesen nem csak a kereszt szolgálhatott - hiszen az okirat kiállításakor nem a keresztre tettek esküt -, egy freisingi tradito esetében az s és az m betűk kombinációja

- 101/102 -

szolgált jelként,[12] és feltehetően a pergamen megérintését magába foglaló signum manust jelentette.[13] A jogügylet érvényességét tehát önmagában az okirat hozta létre, hanem annak kiállítási ceremóniája. Az egyház számára tett adomány esetén az adományozó és a tanúk általi érintés, és az oltárra történő ráhelyezés, egyéb ingatlanátruházásoknál pedig azon szokás, hogy a pergament - olykor a tintatartóval és a pennával együtt - a földre helyezték, az átadó/adományozó/eladó az akaratkijelentés kíséretében átadta az írnoknak.[14] Minden esetben fontosnak, mi több, érvényességi kelléknek ítélték az érintés valamilyen módját. A tanúk és a kiállító általi megérintésnél az érvényességet ezen esetben a signum csak jelezte, nem pedig létrehozta. Az egyháznak tett adomány esetében az oltárra helyezés nem más, mint az átvevő általi érintés gesztusa, hiszen de iure az adomány a templom, illetve kolostor védőszentjének tulajdonába ment át. Az egyéb ingatlanátruházásoknál a pergamen a földdel, tehát a tulajdonátruházás tárgyával került érintkezésbe, ilyeténképpen egyfelől pontosan definiálva a tárgyat, másfelől megteremtve az érvényességhez szükséges fizikai kapcsolatot.[15] Ekképpen került át a Notitia Arnonisba és a Breves Notitiaebe a saját kezűleg történt megerősítés, valamint az oltárra helyezéssel, illetve az oltárterítőnél létrejött adományozás momentuma az okleveles gyakorlatból.

Az egyház részére történő donatiók legalább annyira szakrális ügyletek, mint amennyire jogi aktusok. Kérdéses marad természetesen, hogy ezen esetekben szerencsés-e a ius és a sacrum szféráját szétválasztani. A szakrális momentumot erősíti a megfelelő szavak kimondásának követelménye - ami más hangsúlyokkal ugyan, de már az archaikus római jogból is jól ismerhetünk[16] -, a túlvilági üdvösség reményében tett ajándékozás motivációja, valamint az ezt vitató örökösök vagy egyéb személyek isteni büntetéssel történő megfenyegetése,[17] potenciális megátkozása. Nem sza-

- 102/103 -

bad elfeledkezni arról sem, hogy a traditiót vitató örökös perbeli ellenfele a kor gondolatmenetébe illeszkedően nem a templom vagy a kolostor, hanem a védőszent volt, akinek tulajdonába, örökségébe az adomány tartozott. A jogügylet előírt szavainak pontos betartása feltételezni engedi, hogy az átruházás aktusánál ugyanazon szöveg hangzott el, amit az oklevél is rögzített; ilyen értelemben - ha tekintetbe vesszük, hogy a carta hatása nem konstitutív, hanem deklaratív - egyetérthetünk Fichtenau azon kijelentésével, hogy az epistula/carta nem volt egyéb, mint az adománytevő "sírból is felhangzó szava", amivel az örökösök szembeszálltak.[18] Nézetünk szerint e gondolatmenetbe ellentmondásmentesen illeszkedik a carta létrehozásának szakralizált, vallási és mágikus - az érintés mint akaratátviteli elem - momentumokkal gazdagított formája.

II. Melyek a Notitia Arnonis és a Breves Notitiae azon elemei, amelyek az okleveles nyelvhasználatnak tudhatók be? Sajnálatos módon a VIII. századi Salzburgból nem rendelkezünk oklevelekkel, hiszen a jegyzékek összeállítása során felhasznált okleveleket - amint ezt az osztrák oklevéltan doyenje, Heinrich Fichtenau is megjegyzi - feltehetően megsemmisítették, további őrzésüknek ugyanis nem látták értelmét.[19] Ami a salzburgi oklevéltípust és nyelvhasználatot illeti, Heinrich Koller feltételezi, hogy a VII. és VIII. század fordulóján Salzburgba érkező Rupert (Hrodbertus)[20] az e területen élő római maradványnépesség igen egyszerű okleveles gyakorlatát mintegy készen találta és átvette.[21] Ezzel szemben Kurt Reindel a diplomatikatörténetre is kiterjedő diszkontinuitás mellett foglal állást.[22] Nézetünk szerint az e kérdéskört is érintő kontinuitás-diszkontinuitás problematikáját illetően kénytelenek vagyunk a hipotézisek szintjén maradni, s ezért e kérdéskör további - csekély eredménnyel kecsegtető - tárgyalásától jobbnak látjuk eltekinteni.[23] Az ex asse salzburgi okleveles nyelv és formulahasználatra vonatkozóan nem lehet olyan részletes és biztos következtetéseket levonni, amint az egyéb bajor kolostorok - így például

- 103/104 -

Mondsee, Passau, Freising, Fulda - tekintetében, bár bizonyos, hogy itt is kialakult egyfajta egyedi gyakorlat.[24] Jó eséllyel feltételezhetjük, hogy a salzburgi cartákban nem csekély mértékben felhasználták a Formulae Salicae Lindenbrogianaet, kiváltképp a Freisingből az elnoni St. Amand-kolostorba távozó, majd onnan Salzburgba jövő Arn püspök, utóbb érsek közvetítő hatásának köszönhetően.[25]

A VIII. század ünnepélyes, olykor pleonasztikus bajor okleveleihez képest rövidebb, szófukarabb, leginkább csupán a jogügylet tényére és az annak megtörténtét igazolni rendelt tanúk megnevezésére szorítkozó okirat a notitia. A Heinrich Brunner által schlichte Beweisurkundeként említett notitia természetéből adódóan elbeszélő, mondhatni historikus jellegű, szemben a jelen idejű cselekvést reprezentáló cartával.[26] Heinrich Fichtenau szerint tartalmi szempontból megállapítható, hogy mindazon jogügyleteket, amelyeket Bajorországban cartába foglaltak (általában adásvételtől és ajándékozásról van szó), a notitia is tartalmazhatja - azonban nem minden, notitiák révén hagyományozott aktust lehetett cartával is igazolni. Jellegét tekintve a carta jóval szubjektívebb, szemben az objektívebb hangvételű notitiával.[27] Felhasználási módjukban - pillanatnyilag eltekintve a javadalmak igazolását célzó, vizsgálatunk szempontjából legevidensebb változattól, amelyhez a Notitia Arnonis és a Breves Notitiae is sorolható - számos eltérés kimutatható. A birtokvitákat - amint ezt egy 821-es passaui példa is mutatja, amelyben egy elhunyt, rulfingi birtokát az egyháznak adományozó pap fivére vitatja a donatiót - nem carta, hanem feljegyzés/jegyzőkönyv, notitia formájában rendezték le.[28] Természetesen nem csupán az egyház által rögzített feljegyzésekben olvashatunk birtokvitákról; a Karoling-korban a missi dominici előtt lefolytatott eljárások is képezhették a notitia tárgyát - ebben az esetben a notitia vagy az illetékes egyházi fórum által használt formában,[29] vagy pedig a frank bírósági jegyzőkönyvek alakszerűségeit magán viselve került felvételre.[30] A notitia lejegyzését a frank szokás szerint az állandó bírósági jegyző, illetve

- 104/105 -

írnok a bajor gyakorlatban pedig, ahol ezen intézmény nem honosodott meg, az egyházi írnok végezte.[31] A notitiát tehát számos célra alkalmazták: bizonyos esetekben helyettesítette a cartát, más esetekben jogviták eredményének rögzítésére szolgált.

A Lex Baiuvariorum rendelkezésével[32] ellentétben az egyháznak tett adományokat sem minden esetben erősítették meg carta kiállításával,[33] az egyéb adásvételek esetében pedig a törvény alapján a feleknek lehetősége nyílott a szó- és az írásbeliség, vagyis a confirmatio "aut per cartam aut per testes" módozatai közötti választásra.[34] Amikor tehát nem nyílott mód, illetve nem volt szükség carta kiállítására, a notitia felvételét akkor is tanácsosnak és hasznosnak tartották, így például amikor Pippin adófizetőket adományozott St. Gallen kolostorának, noha nem jogvitáról volt szó, és királyi oklevél sem született, a kolostor nem ítélte feleslegesnek egy notitia felvételét.[35] A notitia műfaji eredetét vizsgálva jó eséllyel megállapíthatjuk, hogy előképéül nem az uralkodói törvénykezés jegyzőkönyvei szolgáltak, hanem a késő antikvitás városi sacrum officiumainak és kora középkor egyházi hatóságainak a jogbiztonság céljait szolgáló, a törvénykezési funkció írásbeliségének követelményein túlterjedő, a tulajdoni viszonyokat rögzítő feljegyzései, az ún. gesta municipalia - ezek többek között annyiban térnek el a későbbi notitiáktól, hogy számos esetben a tanúk listája helyett még aláírásokat vagy signaculumokat tartalmaznak.[36]

A donatiókról szóló feljegyzés megtételét nem csupán a vagyonukat az egyháznak ajándékozó klerikusok, hanem az adott püspökségnek, kolostornak vagy templomnak adományt tevő világiak sem érezhették feleslegesnek, hiszen így az örökösökkel szemben, akik ezen aktust esetlegesen megtámadhatták, rendelkezésre állott a felsorolt, ám idővel elhalálozó tanúk emberi emlékezetén kívül egy megbízhatóbb dokumentum is. A feljegyzések köz- vagy magánokirati jellegét vizsgálni nézetünk szerint nem volna célszerű, hiszen e római jogi-dogmatikai kategóriák olykor csak üggyel-bajjal alkalmazhatók - Rómából nézve pro-, korunkból szemlélve rejektálhatók - a kora középkor jogrendjére. Ugyanakkor az ügyle-

- 105/106 -

tek nyilvánosságát érintően fennálló követelménynek nem csupán a carta kiállítása során alkalmazott szimbolikus cselekmények és a tanúk jelenléte volt hivatott eleget tenni, bizonyos mértékben és módon, éppen a (köz)hitelesség alátámasztására szolgált a notitiák elején olvasható publicatio. A "Notum est ..."[37] és "Non est nunc incognitum sed plurimis ponitur noticia..."[38] jellegű bevezetések szoros rokonságot mutatnak a cartákban olvasható, a közzététel célját szolgáló passzusokkal,[39] s talán onnan lettek a notitiába átvéve. Az ilyesfajta rövidebb, a cartára jellemző terjengősebb arengát helyettesítő bevezetések éppen a dokumentálandó ügyletek számának növekedésével magyarázhatók.[40]

Az egyes egyházmegyéknek és kolostoroknak valamiképpen összesíteniük kellett a tulajdonukba tartozó javakról szóló dokumentációt, hiszen így teremthették meg az áttekinthetőséget, amire nem csupán a nagyobb történelmi fordulatok, mint például a bajorországi frank hatalomátvétel idején, hanem a mindennapokban is természetes igény mutatkozott. A birtokok részleges összegzése általában a breve nevet viselte, ám e kifejezést más jellegű jegyzőkönyvekre is alkalmazhatták, így például a Nagy Károly által összeírni rendelt kincstári és egyházi vagyon gyűjteménye, az ún. Brevium Exempla.[41] A salzburgi Breves Notitiae címe eredetileg tehát nem a feljegyzés terjedelmére, hanem a birtokjegyzék-jellegre, a több korábbi notitiából történt összeállítás tényére utal.[42] Ezt támasztja alá, hogy a historikus, tehát a Libellus Virgiliiből átvett fejezeteket kivéve nem találkozhatunk a Breves Notitiaeben a tanúk listájával, valamint hogy a második részben, vagyis a tizennegyedik fejezettől kezdve a feljegyzés szigorúan topográfiai elv szerint rendeződik. Érdemes megjegyezni, hogy a "Notum sit, quod Arn archiepiscopus conquisivit II partes de Tusinperch a Gotberto"[43] bejegyzés utólag, piros tintával mintegy fejezetcímként került beírásra, és szemmel láthatóan szoros rokonságot mutat az egyéb notitiákból már idézett és ismert, bevezető publicatióval.

- 106/107 -

Érdemes némi figyelmet szentelni annak is, hogy a Notitia Arnonis és Breves Notitiae vonatkozó - utóbbi esetében a Libellus Virgilii részét képező - passzusaiban[44] olvasható tanújegyzék, amely szinte teljes következetességgel külön csoportként sorolja fel az egyházi és külön a világi személyeket, mindkét csoportban igyekezvén megtartani a rang szerinti sorrendet, mennyire tekinthető jellegzetesnek a bajor oklevelekben. A bajor okleveles gyakorlatban számos alkalommal találkozhatni azzal, hogy a klérushoz tartozó tanúk esetében papi mivoltuk egyáltalában nem kerül jelzésre, s így azt hihetnők, hogy világi tanúkkal van dolgunk.[45] Számos esetben ugyanazon okirat két változata a tanúk felsorolása tekintetében teljességgel megnevezéseket használ, így például a Traditiones Frisingenses 772-ből származó darabja.[46] E rövidített megnevezések magyarázatául szolgálhat, hogy ezen esetekben elegendő volt a tanúk puszta megnevezése, s a tanúknak nem kellett önálló mondat formájában tanúságtételüket jelezni. A rövidített - tehát olykor a társadalmi státusz jelzését is elhagyó - megnevezést indokolta azon bajor gyakorlat is, hogy sokszor az adott ügylethez szükségeltetett tanúk sokszorosát sorolták fel.[47] A langobard gyakorlatnak megfelelően a klérushoz tartozó tanúk a sorban olykor elszórva, nem egységes csoportban jelennek meg, s ezen belül sem mindig tartják meg a klérusban elfoglalt rang szerinti sorrendet: így például egy 789-es passaui traditio esetében.[48] A látszólagos rendezetlenség mögött jó eséllyel a tanúk közötti rokoni kapcsolat rendjét tételezhetjük fel. Bizonyos esetekben a rokonság magukból a nevekből kikövetkeztethető. 757-ben Eparhari pap és Adalfrid adományt tettek a freisingi egyház javára; Eparhari Chunihari fia volt, az adománytételt két pap tanúsította, valamint "Sigifrid diaconus, Adalfrid monachus, Fridhari, Adalfrid, Uualheri, Helmrih, Carthari, Helmker, Fridurih, Chunihari".[49] Nevük alapján Fridurih rokonságban állhatott Helm-rihhel, az utóbbi pedig Helmkerrel.[50] Számos esetben

- 107/108 -

az ügyletben érintettek - a megadományozottak,[51] az adományhoz hozzájárulásukat, consensusukat adók,[52] olykor az okirat kiállítója[53] is - a tanúk között (is) fel vannak sorolva. Ennek megfelelően először a jogügylet aktív szereplőinek neveit találhatjuk meg a tanúk névsorában, amelyeket a valóban csak tanúként tevékenykedő segédszemélyek neve követ, ám - amint láthattuk - e felsorolásban sem a rang, hanem a rokonság játszott a sorrendiségben nagyobb szerepet.[54]■

- 108 -

JEGYZETEK

[1] Tasziló trónfosztásához lásd bővebben NÓTÁRI T.: III. Tasziló trónfosztása - adalékok egy koraközépkori koncepciós perhez. Jogtudományi Közlöny 60. 2005/12. 503. skk.; Források Salzburg kora középkori történetéből. Szeged, Lectum, 2005. 43. skk.; A salzburgi historiográfia kezdetei. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 23. Szeged, Szegedi Középkorász Műhely, 2007. 87. skk.

[2] Mérvadó szövegkiadásukat lásd LO©EK, F.: Notitia Arnonis und Breves Notitiae. Die Salzburger Güterverzeichnisse um 800. Mitteilungen der Gesellschaft für Salzburger Landeskunde 130. 1990. 80. skk.; 120. skk.; LO©EK, F.: Notitia Arnonis und Breves Notitiae. In: Quellen zur Salzburger Frühgeschichte. Veröffentlichungen des Instituts für Österreichische Geschichtsforschung 44; Mitteilungen der Gesellschaft für Salzburger Landeskunde, Ergänzungsband 22. Hrsg. v. WOLFRAM, H. Wien-München, Oldenbourg, 2006. Magyar fordításukat lásd NÓTÁRI: Források... i. m. 141. skk.; 153. skk.

[3] Ehhez lásd NÓTÁRI T.: Személyállapot és társadalomszerkezet a kora középkori Bajorországban. Acta Facultatis Politico-Iuridicae Universitatis Budapestinensis 42. 2005. 163. skk.

[4] "Alle mittelalterliche Forschung ist Philologie". QUIRIN, H.: Einführung in das Studium der mittelalterlichen Geschichte, 3. Aufl. Braunschweig, Westermann, 1964. 4.

[5] Breves Notitiae 4, 3. 4. 10; 4, 10.

[6] Notitia Arnonis 6, 20.

[7] Breves Notitiae 13, 6.

[8] Lex Baiuvariorum 1, 1. In: MGH LL nat. Germ. 5, 2. (ed.: Schwind, E. von), Hannover, 1926. Et quicquid donaverit ... pro redemptione animae suae, hoc per epistolam confirmet propria manu sua ipse et testes adhibeat VI vel amplius, si voluerit. Imponant manus suas in epistula et nomina eorum notent ibi, quem ipse rogaverit. Et tunc ipsam epistulam ponat super altare et sic tradat ipsam pecuniam coram sacerdote, qui ibi deservit ...

[9] FICHTENAU, H.: Das Urkundenwesen in Österreich vom achten bis in das dreizehnte Jahrhundert. Mitteilungen des Intituts für Österreichische Geschichtsforschung. Ergänzungsband 23. Graz-Wien-Köln, Böhlau, 1971. 60.

[10] Vö. NÓTÁRI T.: Festuca autem utebantur quasi hastae loco. Acta Facultatis Politico-Iuridicae Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae, Vol. 41. 2004. 133-162; NÓTÁRI T.: Jog, vallás és retorika. Szeged, Lectum, 2006. 51. skk.; HÄGERSTRÖM, A.: Der römische Obligationsbegriff I. Almquist & Wiksells, Uppsala, 1927.

[11] Das älteste Traditionsbuch des Klosters Mondsee Nr. 119. Forschungen zur Geschichte Oberösterreichs 16. (ed. Rath, G. et al.), Linz, 1989.)

[12] Traditio Frisingensis Nr. 194.

[13] FICHTENAU: Das Urkundenwesen... i. m. 61.

[14] KOS, M.: Carta sine litteris. Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtsforschung, Vol. 62 (1954) 99.

[15] Ennek további, itt nem tárgyalható aspektusaihoz és magyarázatához lásd GOLDMANN, E.: Cartam levare. Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtsforschung, Vol. 35 (1914) 3. skk.

[16] Ehhez lásd NÓTÁRI T.: Jogtudomány és retorika - Cicero pro Murena 26. Jogtudományi Közlöny, 56. évf. (2001) 12. sz. 470. skk.; NÓTÁRI: Jog, vallás... i. m. 51. skk.

[17] Vö. Traditio Frisingensis Nr. 27. In: Quellen und Erörterungen zur bayerischen und deutschen Geschichte (ed. Bitterauf, Th.). München, 1905-1909.

[18] FICHTENAU: Das Urkundenwesen... i. m. 62. sk.

[19] Uo. 12.

[20] Rupert salzburgi kötödésének problematikájához lásd NÓTÁRI: A salzburgi... i. m. 60. skk.

[21] KOLLER, H.: Der Donauraum zwischen Linz und Wien im Frühmittelalter. In: Historisches Jahrbuch der Stadt Linz. Archiv der Stadt Linz, Linz, 1960. 27.

[22] REINDEL, K.: Das Zeitalter der Agilolfinger. In: Handbuch der Bayerischen Geschichte I. (hrsg.: v. Spindler, M.). Beck, München, 1967. 99.

[23] E kérdés néhány egyéb aspektusát lásd NÓTÁRI: Források... i. m. 14. skk.

[24] FICHTENAU: Das Urkundenwesen... i. m. 36.

[25] SCHRÖDER, R.: Arno, Erzbischof von Salzburg, und das Urkundenwesen seiner Zeit. Neue Heidelberger Jahrbücher, Vol. 2 (1892) 165. sk.

[26] BRUNNER, H.: Carta und Notitia. Weimar, 1931. 463.

[27] FICHTENAU: Das Urkundenwesen... i. m. 74.

[28] Traditio Pataviensis Nr. 78. In: Quellen und Erörterungen zur bayerischen und deutschen Geschichte, Neue Folge 6. (ed. Heuwieser, M.). München, 1930.

[29] Traditio Frisingensis Nr. 142.

[30] Traditio Frisingensis Nr. 186; 193; 227; 251; 258; Traditio Pataviensis Nr. 50; 54.

[31] Traditio Pataviensis Nr. 50; 54.

[32] Lex Baiuvariorum 1, 1.

[33] Ehhez lásd MERKEL, J.: Das Firmare des bairischen Volksrechtes. Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, Germanistische Abteilung 2. 1863. 101. skk.

[34] Lex Baiuvariorum 16, 2. 5. 16.

[35] KÖNIG, E.: Urkundenstudien. Neues Archiv der Gesellschaft für ältere deutsche Geschichtskunde, Vol. 48. 1930. 317. skk.

[36] FICHTENAU: Das Urkundenwesen... i. m. 77.

[37] Traditio Frisingensis Nr. 40; 78; 82.

[38] Traditio Pataviensis Nr. 78.

[39] Így például Traditio Frisingensis Nr. 100. Notum sit omnibus futuris atque praesentibus proximis atque parentibus meis, quod ego ...

[40] Vö. FICHTENAU: Das Urkundenwesen... i. m. 80. sk.

[41] Ehhez bővebben lásd METZ, W.: Zur Entstehung der Brevium Exempla. Deutsches Archiv für Erfoschung des Mittelalters, Vol. 10 (1953/54) 395. skk.; METZ, W.: Die frühmittelalterlichen Güterverzeichnisse Deutsclands. Archiv für Diplomatik, Vol. 4. (1958) 190. sk.

[42] FICHTENAU: Das Urkundenwesen... i. m. 82.

[43] Breves Notitiae 14, 33.

[44] Notitia Arnonis 8, 8; Breves Notitiae 8, 14-15.

[45] FICHTENAU, H.: Die Reihung der Zeugen in den Urkunden des frühen Mittelalters. Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtsforschung, Vol. 87 (1979) 311.

[46] Vö. Traditio Frisingensis Nr. 45a Taatto presbiter ... Lantfrid abbas, Chunihard presbiter, Cundheri presbiter et monachus, Arn; Nr. 45b Tatto testis ... Lantrid testis, Chunihart, ... Cundheri testis, Arn diaconus.

[47] FICHTENAU: Die Reihung... i .m. 312.

[48] Traditio Pataviensis Nr. 30. Enkilperht comes testis. Urolf testis ... Uualhilo testis. Nothart testis. Hitto testis diaconus. Alto presbiter testis. Hrodperht diaconus testis. Tacadeo presbiter testis. Hiltirih presbiter testis.

[49] Traditio Frisingensis Nr. 9.

[50] FICHTENAU: Die Reihung... i. m. 312.

[51] Traditio Frisingensis Nr. 46a; Nr. 61.

[52] Traditio Frisingensis Nr. 38.

[53] Traditio Pataviensis Nr. 49.

[54] FICHTENAU: Die Reihung... i. m. 313.