A legutóbbi tanulmányában Túróczi Attila[1] a játékelmélet segítségével arról írt, hogy a válások egy részében az egyik szülő olykor hajlamos túszul ejteni a saját gyermekét vagy gyermekeit, majd a túszt mintegy maga előtt tolva zsarolni a másik szülőt és megtéveszteni a külvilágot. Abban a cikkben részletesen kifejtésre került, mi motiválja a túszejtőt és hogyan küzdhet a másik szülő, amennyiben nem hagyja magát zsarolni ebben a méltatlan helyzetben. A folytatásban a helyzet általában drámaibbá válik, mert az idő múlásával a "kis túsz" már nem csupán fizikailag rab, hanem érzelmileg is túszul esik, minthogy egyre több időt tölt a túszul ejtő szülővel és elkezd azonosulni vele és az ő világával. Ez nem is csoda, hiszen "fogvatartója" általában mindent megtesz, hogy a maga oldalára állítsa őt és minél kevesebb időt töltsön olyanokkal, akik ennek ellentmondanak. Ilyenkor könnyen kialakul a Stockholm-szindróma, és a gyermek maga kezdeményez fordított túsztárgyalást az őérte küzdő másik szülővel (amely tárgyalásnak nem az ő kiszabadulása, hanem a további rabsága lesz a célja), miközben "rabulejtője" elégedetten hátra dőlhet. Lássuk a helyzet pszichológiai elemzését a cikk első felében, valamint a beavatkozási lehetőségeket a második részben!
Az ilyen bíró eddig azzal volt elfoglalva, hogy a szeme elé kerülő tényállásos bontóper, vagy - korábban élettársként együtt élő szülők esetén - a szülői felügyelet rendezésére irányuló peres eljárás perfelvételét előkészítse és elutasítsa az ideiglenes intézkedés iránti kérelme(ke)t, hiszen szemmel láthatóan nincs fizikai veszélyben a gyermek, a másik szülő nem akarja őt elrabolni, és bár nehézkesen, de mégiscsak megvalósul valamennyire a kapcsolattartás. Tehát nincs más hátra, mint haladni szépen előre, s abban reménykedni, hogy majd csak csillapodnak a kedélyek az idő előrehaladtával. S ha nem csillapodnak, akkor sincs nagy baj, hiszen a bíróság kérdésére a gyermek önként ír levelet, amelyben nyilatkozik, hogy a másik szülő alkalmatlan az ő nevelésére, s hogy ő (mármint a gyermek) szívesen nyilatkozik szóban is a Tisztelt Bíróság előtt. Ha a gyermek már nagyobb, akkor - magától - hozzáteszi, hogy felkérés nélkül írta a levelet és hogy mindenképpen meg kell őt hallgatni, hiszen az ítélőképessége birtokában van.
A bíró megkönnyebbül, mert egyszerű lesz az ügy; az érdemi szakban kirendelendő szakértő - általában jó egy évvel később - vélhetően megerősíti majd a fentieket a szakvéleményében, mely alapján az ítélet meghozható lesz. A másik szülő ugyan okvetetlenkedik egy kicsit (például bead egy újabb ideiglenes intézkedés iránti kérelmet, vagy megfellebbezi az előző elutasítását), de biztos ő is tehet róla, ha ennyire elutasítja a saját gyermeke.
Egészen mást. Ugyanis ami az előző bekezdésben az önmegnyugtatást szolgálta, éppen az nyitja fel az értő szakemberek szemét, dolgozzanak akár a bíróságon, akár a gyámhivatalban vagy gyermekjóléti központban. A témát évtizedek óta kutató pszichológusok és szociális munkások szerint ugyanis az a leggyanúsabb, ha a gyermek maga tüsténkedik, ha ő maga mond mindenféle rosszat a másik szülőről és áll bele a konfliktusba. Az egészségesen fejlődő gyermekek ugyanis mindent megtesznek annak érdekében, hogy kimaradhassanak a szülők konfliktusából. Otthon vagy magukra csukják/csapják a szobájuk ajtaját, vagy előtte még jól rá is pirítanak a szülőkre, hogy hagyják már őket békén és hadd maradjanak ki ebből az egészből! Ha egy gyermek nem ezt teszi, hanem látványosan valamelyik szülőjének a pártjára áll, akkor az nagyon gyanús - főként akkor, ha a különélő szülővel szemben foglal állást, és még gyanúsabb, ha egyre kevesebb időt tölt az adott szülővel, mert ez felveti annak a gyanúját, hogy nem spontán romlik a viszony kettőjük között, hanem a másik szülő gondoskodik róla, hogy ez megtörténjen, és a gyermeknek esze ágába se jusson a távol lévő szülővel időt tölteni vagy közelebb kerülni hozzá.
Sok népszerűsítő cikket[2] lehet olvasni a témáról, ezért a tapasztalataink szerint e két kulcsfogalom viszonylag
- 17/18 -
széles körben ismert a gyámhivatali, gyermekvédelmi és bírósági szakemberek körében is, viszont helyesen értelmezni csak kevesen tudják őket, ennek hiányában pedig tenni sem tudnak adekvát módon ellene. A parentifikáció azt jelenti, hogy az egyik szülő "szülősítette", vagyis maga mellé emelte felnőtt szerepbe a gyermeke(ke)t, így a gyermek olyan többlet terhet kap pszichológiai értelemben, amelyre egyrészt nincs felkészülve, másrészt nem az ő dolga lenne azt cipelni. Ez a gyakorlatban azzal jár, hogy a gyermek védelmezi és segíti az őt parentifikáló szülőt. Mégpedig éppen a védelmezett/segített szülő - többnyire jól elrejtett - igényei miatt.
Emellett a gyermek ún. lojalitáskonfliktusba is kerül, mert ő természetszerűleg mindkét szülőjét szereti és mindkettőhöz lojális (lenne magától), viszont a védelmezés miatt látványosan közeledik az egyikhez és távolodik a másiktól. Erre időnként bírósági tárgyalásokon is rá szoktak kérdezni, de a következtetéseket a tapasztalatok szerint már nem mindig vonják le. Például azt észlelik, hogy a gyermeknek nagyon határozott az álláspontja, ami az általa kifejtetteknek való megfelelés irányába tolja a szakembereket. Csakhogy a gyermek álláspontja éppen az ő megfelelési kényszere miatt ilyen határozott, ezzel azonban igen gyakran senki sem foglalkozik. Holott pont ez a lényeg, mert a másik szülő ellen "önként" (mostantól idézőjelben használjuk) valló gyermek viselkedésének a hátterében a lojalitáskonfliktus húzódik meg, és ez magyarázza a viselkedését. A lojalitáskonfliktusba keveredett gyermek pedig előbb-utóbb eljut az ún. szülő-gyermek kapcsolati problémához. (A lojalitáskonfliktusra a cikk végén még visszatérünk.)
A Belügyminisztérium egészségügyi szakmai irányelve az egészségügyi ellátók feladatairól gyermekbántalmazás és elhanyagolás gyanúja esetén, felismerés, kezelés és megelőzés című dokumentumban[3] olvasható leírás szerint "a pszichés betegségek azonosítására és kategorizálásra gyakran használt DSM kódrendszerében a manipulatív szülői viselkedés új kódot kapott, melynek megnevezése: szülő-gyermek kapcsolati probléma, kódja: DSM-5 V61.20. [...] A lelki bántalmazás jellemzően a másik szülővel szembeni indokolatlan félelem, tiszteletlenség vagy ellenségeskedés kialakulásához vezet. Ennek általában az az oka, hogy az egyik szülő ki akarja zárni a másik szülőt a gyermek életéből, és ezért a gyermek végül teljesen elidegenedik a másik szülőtől. [...] Ez a gyermek és az elutasított családtag ellen irányuló pszichológiai abúzusnak, lelki bántalmazásnak egy jellegzetes formája, és szinte kizárólag a házastársak (tegyük hozzá, hogy ugyanígy élettársak - a szerzők beszúrása) különélése vagy válása esetén fordul elő, főleg azokban az esetekben, ahol jogi lépésekre is sor kerül vagy került." (6. o.)
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
