Eredetileg csak elkötelezett intézmények voltak. Közszolgáltatással az egyház, és csak az egyház foglalkozott. Iskolát, ispotályt, szociális, egészségügyi, gyermek- és ifjúságvédelmi, oktatási és kulturális létesítményeket egyházak - jellemzően szerzetesközösségek hoztak létre. Elkötelezett jellegük nem is lehetett kérdés.
A szekularizáció nyomán a közszolgáltatások jelentős részét ma már nem az egyházak, nem egyházi intézmények látják el: az állam, illetve a helyi önkormányzatok törvényi kötelessége a lakosság ellátása közszolgáltatásokkal, a közszolgáltatások széles körének igénybevételéhez ma alanyi jogok fűződnek és a szolgáltató intézményeket köti az állam világnézeti semlegességének elve.
Az állam világnézeti semlegessége nem egy semleges világnézetet feltételez - ilyen nyilván nincs, és ha lenne, a semleges államnak ezzel szemben is semlegességet kellene tanúsítania. A semlegesség nem jelent közömbösséget sem, azaz nem jelenti, hogy az állam ne vehetne tudomást a vallási jelenségről; ha így tenne, elmulasztaná a megfelelő jogi környezet kialakítást a vallás szabad gyakorlásához, és ezzel óhatatlanul a negatív vallásszabadságot, a vallás elutasításának jogát privilegizálná a pozitív vallásszabadsággal szemben, pedig a semleges állam számára a vallásszabadság e két oldala egyenrangú. A semlegesség nem jelent értéksemlegességet sem: az állam elköteleződhet értékek mellett: maga az Alkotmány is rögzít ilyen értékeket. A semlegesség tulajdonképpen a különböző világnézetek együttélési technikája, mely két parancsban foglalható össze: egyrészt az állam nem azonosulhat semmilyen vallással, vagy világnézettel, azaz nincs hivatalos ideológia. Másrészt az állam nem fonódhat össze intézményesen vallási vagy világnézeti szervezetekkel, azaz például egy egyházzal. E semlegesség az állami és önkormányzati intézményeket, közintézményeket is köti.[1]
Ugyanakkor a semleges közintézmények mellett fennmaradtak elkötelezett intézmények is, melyek Magyarországon - az intézményes összefonódás tilalmának szigorú értelmezése folytán - csak nem-állami (egyházi vagy más) fenntartásban működhetnek (a szektorsemleges finanszírozás alkotmányos követelménye mellett). Az egyházi fenntartásban működő elkötelezett intézmények ma jelentős részben az állami jog által (is) szabályozott jogviszonyokat hoznak létre mind az ott dolgozókkal, mind az ilyen intézményeket igénybe vevőkkel, mind másokkal. Míg régen a portás testvértől a konyhás testvéren át az elöljáróig mindenki az adott közösség tagja volt, és az állami jog nem jelent meg a belső viszonyok szabályozásában, addig ma itt az állami jog (is) megjelenik. Az állami jog jelenléte ellenére és mellett az ilyen intézmény ma is közösségként kell, hogy működjön, működhessen - ebben a vonatkozásban az intézmény részéről belülről tudatosságra, a szabályozási környezet, az állam részéről pedig érzékenységre van szükség. A kérdés voltaképpen az, hogy a jogszabályi környezet elégségesen érzékeny-e az egyházi intézmények sajátosságai iránt, akkor, amikor ezek az intézmények az állami jog által szabályozott jogviszonyokat hoznak létre - különösen a munka világában, hiszen ez a felek részéről tartós és személyes közreműködést feltételez.
Az emberi jogok minden embert, hátrányos megkülönböztetés nélkül megilletnek, azonban - az élethez és méltósághoz fűződő, korlátozhatatlan jog kivételével - nem korlátlanok. Az alapvető jogok korlátozásához törvényt kell alkotni, azonban a jogok minden esetben csak korlátozhatóak, tehát a jog "lényeges tartalma" minden esetben megmarad. A korlátozásra csak törvényi formában, alkotmányos okkal és arányos mértékben kerülhet sor. Alkotmányos ok lehet egy másik, versengő alapjog érvényesítése, vagy más alkotmányos érték kényszerítő szüksége (így a vallásszabadság nyilvánvalóan nem terjed ki kultikus emberáldozatok bemutatására, de még állatok feláldozására sem). Amiről adott
- 517/518 -
esetben szó van, az a vallásszabadság és az egyenlő bánásmód versenye: a megfelelő egyensúly kialakítása a szabályozó állam felelőssége. Megjegyzendő még, hogy a vallásszabadság az alapjogi hierarchiában igen előkelő helyet foglal el, azaz kommunikációs alapjogként a vallásszabadság korlátozásait megszorítóan, szűken kell értelmezni: a vallásszabadság csak akkor korlátozható, ha valóban olyan súlyú versengő jog vagy érdek kényszeríti ezt, amely ezt elkerülhetetlenné teszi. A vallásszabadság sajátossága, hogy az emberi méltóságban gyökerező egyéni oldala mellett, attól elválaszthatatlanul közösségi és intézményi vonatkozásai is vannak: a vallási közösségek szabad - az Alkotmány megfogalmazása szerint "az államtól elválasztott" - működése nélkül nincs vallásszabadság. Nyilván a közösségi vallásszabadság sem korlátlan: az elválasztás parancsa alapján azonban az egyházi és az állami szabályozási kör teljes mértékben elkülönül.[2] Állami fórumokon nem lehet egyházi belső szabályokat érvényesíteni, az egyház pedig, sajátos küldetésének körében csak akkor tulajdonít jelentőséget az állami szabályoknak, amikor ezt maga indokoltak találja.[3] Elképzelhető, hogy egy vallási közösség az Alkotmánnyal összeegyeztethetetlen tanítást és gyakorlatot alakít ki: ilyen esetekben a bíróság az ügyész keresetére peres eljárásban törli az egyházat a nyilvántartásból, azaz az adott vallási közösség, mint egyház elveszíti jogi személyiségét.[4]
Az emberi jogok, alapvető jogok eredendően az állammal szemben fogalmazódtak meg. Az elmúlt évtizedek újdonsága a "Drittwirkung" elmélete, mely szerint - egyszerűsítve - az alapjogok a harmadik, magánjogi jogalanyokat is kötelezik. Az alapjogok azonban - főszabályként - nem közvetlenül jelennek meg a magánjogi jogviszonyokban, hanem egyrészt az alapjogokban megjelenő értékek megsértését kizáró, magánjogi (pl. munkajogi) viszonyokat szabályozó jogszabályokban, másrészt egy olyan bírósági gyakorlatban, mely az alapjogi értékeket közvetítő szabályok, generálklauzulák értelmezésével, alkalmazásával végső soron alapjogokat érvényesítenek a magánjogi viszonyokban is.[5] Az alapjogok, és különösen a hátrányos megkülönböztetés tilalma ilyen módon jelenik meg a polgári jogi, munkajogi jogviszonyokban is.
A lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény 8. § (1) bekezdése értelmében az egyház olyan önkormányzattal rendelkező jogi személy, melyet azonos hitelveket követők alkotnak, vallásuk gyakorlására. Senkinek nincs alanyi joga arra, hogy egy adott egyház tagja legyen, ahogy az sem az egyén szubjektív döntésén múlik, hogy valóban egy adott egyházhoz tartozónak tekinthető-e. A hitelvek vonatkozásában egyedül az egyház a kompetens, azaz az egyház elvitathatatlan joggal rendelkezik arra nézve, hogy a hitelveit, és a belőlük fakadó magatartás-szabályokat megfogalmazza. Az állam senkit sem tekinthet egy adott vallási közösség tagjának sem az egyén akarata, sem a közösség elfogadása híján. Egy vallási közösségen belül nincs vallásszabadság - a szabadság itt a maradás vagy a távozás szabadsága[6] (az államnak csak azt kell biztosítania, hogy mindenki szabadon megszakíthassa kapcsolatát felekezetével).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
