Az OFFI Zrt. Kiadványai sorozat újabb kötetét csapatmunkában készítették, összesen 25 ember munkája kellett a lektoráláshoz, fordításhoz, szakmai ellenőrzéshez, a szerkesztési és tanulmányírás, interjúzás elvégzéséhez. Ez nem véletlen, hiszen hat idegen nyelvnél elemezték a jogi terminológia tudatos és autonóm rendszerét, fejlesztési politikáját, vajon mi a közös ezekben, és mennyiben térnek el a magyar nyelvi szakkifejezések kialakulásától. A kötet ezt a jogi terminológiai vizsgálódást mutatja be a román, a szerb, a horvát, a szlovén, az ukrán és a szlovák nyelvben, négy tanulmány és egy interjú segítségével, majd ezeket követi a magyar nyelv mellett hat idegen nyelven ekvivalenseket és fordítói tanácsokat tartalmazó, mintegy 170 oldalas jogi terminológiai szószedet és annak magyarázata. Talán célszerűbb lett volna, ha a kérdéskört és módszertant bemutató három tanulmányt, valamint előszót egy önálló részben tárgyalják, és ezt követné a négy idegen nyelvű terminológiai politikáról szóló tanulmány és az ukrán szakértőkkel készített interjú. Kár, hogy nincs egy olyan összegzés, amely a nyelvpolitikákat úgy veti össze, hogy regionális hatókörű javaslatokat fogalmaz meg a jogi szaknyelvi együttműködésre, hiszen nem azonos a jelentősége a magyar jogi terminológiának ott, ahol csak üzletemberek használják, mint ott, ahol a kisebbségi jogok megélésének része a bírósági, hatósági eljárásban az anyanyelv használata és a tolmácsoláshoz való jog.
Kiknek hasznos? A jogi szövegeket fordítók, azokon tolmácsolók, valamint a jogot tanulók, a jogszabályokat, nyomtatványokat saját ügyeikben laikusként használók, az igazságügyi szakértőként, tanúként valamely eljárásba bevont emberek, többséghez és kisebbséghez tartozó újságírók, jogvédők bármelyike haszonnal forgathatja a szószedetet. A kutatók, a nyelvi-fordítói adatbázisokat és használatukat tervezők is célszerű, ha megismerik a kiadványt. A jogkeresők vagy éppen az ügyvédek, közjegyzők szintén felhasználhatják, például a határokon átnyúló ügyek intézéséhez szükséges formanyomtatványok, idegen nyelvű hivatalos iratok kiadása érdekében. Persze akkor, ha széles körben ismertté és elérhetővé teszik ezt a kiadványt a nyelvpolitika tervezői.[1]
A szerzők a fogalmi összehasonlításkor és a szószedet összeállításakor szembesültek azzal, hogy
(a) a hét ország jogrendszere (felépítése, dogmatikája, jogforrásai, jogelvei) eltér egymástól, így a szakszavak nem szükségképpen kapcsolódnak azonos normatartalomhoz, vagyis a hasonló vagy alaktanilag akár teljes megfelelést jelentő egyes terminusok inkább eltéréseket hordoznak, mint egyezéseket;
(b) a hét országban kialakult jogi szakkifejezések maguk is változnak, azaz történetileg átalakulnak, modernizálódnak, azonos morfológia mögött új tartalmakat vesznek fel, vagy éppen az alternatív forma újabb tartalmi elemeket is magában foglal, amelyben a jogrendszer modernizációjának módja, forrása (például az európai integráció, a nemzetközi közjog/magánjog reformja, emberi jogi standardok befolyása) is nagy szerepet játszik;
(c) a fordítók sem feltétlenül vannak tisztában ezekkel a különbségekkel, mert nagy hasonlóságot mutat a terminusok használata, kontextusa, esetleg éppen az ellenkezője miatt, vagy a kevés gyakorlat okán nincs kellő rálátás a valóságos fogalomra a célnyelven;
(d) a hét országban az a törekvés, hogy a jogi normák szövege közérthető legyen, nem áll azonos szinten, a minőségi jogalkotás nyelvi eszközei sem szükségképpen vannak (egyformán) jelen az érintett nyelvű jogalkotásban;
(e) sajátos gondot okoz, hogy minden szomszédos országban élnek magyar ajkú emberek, akik a megfelelő magyar fordítás, átültetés, nyelvi változat révén tudják kisebbségi jogaikat gyakorolni egy bírósági, közigazgatási, önkormányzati fórumon, miközben a regionális nyelvhasználati (terminológiai, stiláris) eltérések miatt, még a sztenderd magyar nyelvi formától is eltérhetnek az ő anyanyelvi változataik; és persze fordítva is ugyanilyen fontos, hogy a hazai kisebbségek az anyaországuk nyelvéből kölcsönözhető jogi kifejezéseket autentikus formában megismerjék és használhassák,
- 44/45 -
hivatkozva például a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartájában (1992) tett magyarországi vállalásokra.
Ezeket a nehézségeket is feltárva választották ki azt a majdnem 200 terminust, amelyet hét nyelven tettek bele a terminológiai gyűjteménybe, témakörökre bontva. A válogatásra magyarázatot kapunk, ha felütjük Tamás Dóra munkáját az OFFI gyakorlata alapján releváns kifejezésekről (Tamás 2019). Megtalálásukat a kötet végén lévő tárgymutató is segíti. Az egyes terminusokat a jogszabályokból, jogi tankönyvekből, kézikönyvekből és a lektorok ismereteiből összegyúrt magyarázatok, definíciók, ekvivalensek, előfordulási/jogszabály források egészítik ki, táblázatos formában. Ugyanakkor mindegyik magyar és a hat (szerb, horvát, szlovén, szlovák, román, ukrán) nyelvű kifejezéshez fűzött magyarázatban adnak példát a használat gyakori tévedéseire és a kontextusra. Ez különösen a nem jogász felhasználóknak nagy segítség a megértéshez és a helyes szóhasználathoz.
A kifejezések a következők szerint csoportosíthatók:
(a) általános jogi szakkifejezések, például jogszabály, törvényerejű rendelet, lakóhely, menekült, államtitkár, tartózkodási hely, jogerős, cikkely és bekezdés vagy éppen a hatáskör;
(b) alkotmányjog, amely az egyes közhatalmi intézmények, szavazati arányok, jogállások, különleges jogrend, törvényhozás körében használt kifejezésekre összpontosít;
(c) büntetőjog és büntetés-végrehajtási jog, így például az óvadék, az ártatlanság vélelme, a pénzbüntetés napi tétele, a felfegyverkezve, a gyanúsított vagy a magánvád;
(d) közigazgatási jog, gondoljunk az előállításra, a jegyzőre, a kormányhivatalra, a megyei jogú városra vagy éppen a helyi önkormányzatra;
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
