A büntetések perszonalizálása elvének beiktatása kétségtelenül az új büntető törvénykönyv fontos újítása. Először határozza meg a törvényhozó mit is ért ezen. A 132-24. § szerint a meghatározott büntetési keretek között a bíró szabja ki úgy az ítéletet, hogy vegye figyelembe az elkövetett cselekmény körülményeit; súlyát és az elkövető személyiségét. Ezt követően a törvény kimerítően taglalja az alkalmazási lehetőséget, mint pl. a fél-szabad végrehajtást, a büntetések megosztását, a felfüggesztést, a büntetések alóli mentesülést és a büntetés kiszabásának elhalasztását. Jóllehet csak 1994-ben került a törvénykönyvbe ez az elv, a francia jogban nem egy új elképzelésről van szó.
Már 1897-ben Saleilles szólt a büntetések individualizációjának szükségességéről. Az igazságos büntetésekről szólva javasolta, hogy azok az elkövetett cselekmény súlyához, az okozott társadalmi sérelemhez és az elkövető személyiségéhez igazodjanak. Kifejti, hogy el kellene hagyni azt a nézőpontot, amely a cselekményt pusztán úgy tekinti, mint a nyomozás elrendelésének okát, majd eljut az elkövetőig, aki a büntetés tárgya lesz. Saleilles szerint a büntetésnek létre kell hoznia a kauzális kapcsolatot a törvényi definíció és az elkövető személyisége között. A jogi tényből kiindulva el kell jutni, fel kell tudni becsülni a cselekmény valós súlyát, értékét, s így kell az elkövetőre kiszabni a büntetést. Ezt nevezte Saleilles individualizációnak azzal, hogy a társadalom védelmét és az elkövető személyét figyelembe vevő büntetéseket szorgalmazott.
Az individualizáció kezdeti verziójából kiindulva a pozitivista irányzat jut el oda, hogy a büntető törvények alkalmazása során helyére tegye az ember lényegét, leszögezze az elkövetett cselekmény objektív súlyához mért egyéni felelősség elvét. Az első meghatározástól sokat fejlődött az individualizáció koncepciója. Próbálkoztak megfejteni a kriminalitás lényegét, a szankciók meghatározása, kiszabása és azok végrehajtása céljából, megismerni az elkövető tudatát, figyelembe véve annak különböző jellemzőit.
A hatvanas évek után tapasztalható a társadalom védelmének igénye. A hetvenes évek új politikai irányzata, a bűncselekményekre adandó társadalmi válasz szükségszerűsége, csakúgy, mint a nyolcvanas években bekövetkezett fejlődés a jogalkotás és az Emberi Jogok védelme terén, lényegesen hozzájárultak az individualizáció, mint a bűnözés kezelésének módja elfogadásához. A francia törvényhozó teoretikus alapon tehát előírta a büntetések individualizációjának, mint a büntetőeljárás privilegizált technikájának, a visszatartás elképzelhető és gazdaságos ideáljának alkalmazását.
Az individualizáció nem a büntetőeljárás szisztematikus részeként létezett az új törvényi szabályozás előtt, hanem csak mint a büntetés kiszabását megkönnyítő, parciális intézkedésként élt. Gyakran a büntető-eljárási törvény adott arra lehetőséget a bírónak, hogy a kiszabott büntetés végrehajtásának meghatározása során figyelembe vegye az elkövető személyiségét, és azt, milyen körülmények között követte el a cselekményét, Így lehetett elkerülni ennek a törvényi elismerését és az ilyen eljárás néven nevezését. Az Alkotmánytanács ezzel a döntésével relativizálni akarta a büntetés kiszabása során alkalmazott különböző individualizációs technikákat.
Ezért az 1981. január 19-20. számú határozatával leszögezi; bár a francia törvényhozás fontos szerepet szánt a büntetések individualizációjának, de azt soha nem tartotta, a repressziót szolgáló, más alapelveket megelőző, egyedüli, abszolút elvnek, szükséges, sőt minden esetben alkalmazandó megoldásnak. Hozzátette: még ha el is fogadjuk, hogy a büntetések individualizációja, mint elv, a saját kereteiben tekinthető a Köztársaság törvényei egyik fundamentumának, de ez nem lehet annak akadálya, hogy a törvényhozó meghatározza azokat a szabályokat, amelyek biztosítják a bűncselekmények újabb elkövetésétől való tényleges visszatartást.
Az individualizáció mint elv valódi tartalmát érintő minden esetleges eltérő magyarázat és annak a gyakorlatban történő végrehajtásában mutatkozó bizonytalanság ellenére az új büntető törvénykönyv megkísérelte meghatározni a perszonalizáció elveit és pontosítani végrehajtásának főbb módozatait. Eszerint, amikor a bíróság kihirdeti az ítéletet és meghatározza a büntetést, figyelembe kell vennie az elkövetés körülményeit, csakúgy mint az elkövető személyiségét.
Még a pénzbüntetés kiszabása során is figyelembe kell venni az elkövető jövedelmi viszonyait és a jövedelmét terhelő kiadásokat. Az így bemutatott "új" per-szonalizáció nem áll lényegesen távol az individualizáció jogi meghatározásától. Ezzel kapcsolatban két észrevételt érdemes felvetni. Az első: a perszonalizáció terminológiájának a használatához kapcsolódik. Megvizsgálva a törvényhozó által a "büntetések perszona-lizációjának módjaiként" meghatározott intézkedéseket, megállapíthatjuk, hogy azok nem tartalmaznak új elemet. Jóllehet kétségen kívüli érdeme, hogy belevették a törvény szövegébe, de ez nem jelenti az illető jogai szélesebb védelmének politikáját is egyben.
A második észrevétel magát a perszonalizáció koncepciójának alapjait is érinti. Kijelenthetjük, hogy a perszonalizáció a jelenlegi formájában nem veti fel a büntetés kiszabásának és végrehajtásának újabb problémáját, alkalmazásának azonban lényegesen megváltoztak a keretei. Az új büntető törvénykönyv nagy újítása a büntetési tételek alsó határának és ezzel összefüggésben az enyhítő körülményeknek az eltörlése. Ez a törvényi rendelkezés lehetőséget nyújt az előző törvényből adódó, a büntetés kiszabása során felmerült komplikációk elkerülésére. Valójában azonban a gyakorlatban számítani kell arra, hogy a bűnösség fokát csökkentő körülmények megítélése során, ezek hallgatólagosan mégis felbukkanhatnak. Az esküdtszék például a büntetés maximumának kérdésében, csakúgy, mint az enyhítő körülmények elvetésében az előző törvénykönyvben szabályozott módon, minősített többséggel szavaz.
Az új büntető törvénykönyv az alkalmazható büntetések szempontjából különbséget tesz jogi és természetes személy között. Ez a magyarázat a terminológia változására. A perszonalizációvá vált individualizációról feltehető, hogy a természetes és a jogi személyekkel szembeni büntetés kiszabási gyakorlatot is meghatározza. Ami a természetes személyeket illeti, a szabadságvesztés többé nem az egyedüli megoldás a súlyosabb bűncselekmények miatti büntetés kiszabása során. Az új rendelkezések alapján a fogház vagy börtönbüntetés nem zárja ki a pénz- vagy egyéb mellékbüntetés kiszabását.
Bűntettek esetében az új büntető törvény a szabadságvesztés tartamát 30 évben maximálja. Az 1994. évi február 1-jei törvény bevezeti az "összenyomhatatlan-ság" fogalmát, ami annyit jelent, hogy a kiszabott büntetést nem lehet csökkenteni, az az ítéletben kiszabott ideig tart.
Az életfogytiglan tartó büntetés esetében azonban a visszatartás érdekében hagy egy bizonyos valós súlyo-sítási lehetőséget. A vétségek esetében, a büntetések mértéke kérdésében, a törvény széles lehetőséget enged, visszavéve a büntetések felső határát 10 évre.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
