A természetjog az ideologikus előfeltevésektől viszonylag mentes antik hagyományokat követően a késő-középkor és a kora-újkor idején igen sajátos módon éledt újjá. Maga a humanizmus megteremtette annak a lehetőségét, hogy a keresztény középkor századai után a jog interpretációjának újabb formái bontakozzanak ki, azonban a nyugati kultúra szakrális hagyományai hosszú ideig jelentettek késztetést arra, hogy az újjáéledő természetjog továbbra is a keresztény moralitás érték- és fogalomrendszere alapján illetve segítségévei határozza meg magát. Az antik természetjog még nem volt birtokában számos, az ember valódi természetére vonatkozó ismeretnek, a nyugati természetjogot pedig gyakorta korlátozták ideologikus beidegződései abban, hogy elképzeléseit az egyre gyarapodó természettudományos ismeretekhez igazítsa. Megkerülhetetlennek látszik azonban, hogy a jogról való elgondolásainkat idővel árnyalják, sőt új képzetekkel gazdagítsák az emberről és a társadalomról szerzett újabb ismereteink. Különösen indokolt pedig ez akkor, ha a természetjog gyakorta ideologikus és spekulatív elgondolásainak jelentős részét sokszor még igazolni is képesek a természettudományok új megállapításai.
A jogpozitivizmusnak még a legélesebb bírálói is alighanem egyetértenek abban, hogy a hagyományos természetjog számos esetben tett magáévá bizonyos ideologikus megközelítésből eredő elemeket, és így elnevezése ellenére gyakorta került távol a természet tényeitől. Aligha vitatható, hogy amennyiben a jognak valóban köze van a természeti jelenségekhez, úgy az evolúciós és humánetológiai szempontok kevéssé megkerülhetők. Amennyiben e szempontokat a jog vizsgálata során megkíséreljük érvényesíteni, úgy vélhetően közelebb juthatunk egy olyan természetjogi koncepció kialakításához, amely immár nem csupán nevében hivatkozza a természetet, hanem rá is hagyatkozik a természetről szóló valós ismeretekre, és amely a jogalkotást is hozzásegítheti a mind megfelelőbb megoldások megtalálásához. Ezen a helyen a legalapvetőbb jogfilozófiai irányzatokat abból a szempontból vesszük számba, hogy főbb megállapításaik mennyiben egyeztethetők össze az ember és a társadalom sajátosságaira vonatkozó legújabb természettudományos ismeretekkel. Éppen ezért elöljáróban röviden áttekintjük azokat a tényezőket, amelyeket az emberi magatartások főbb meghatározóinak illetve jellegzetességeinek tekinthetjük, utalva egyúttal azokra a mozzanatokra is, amelyek már a fejlettebb emlősöket is jellemzik.
Az ún. humán magatartási komplex tág értelemben a kifejezetten az emberre jellemző vonásokon kívül számos olyan elemet is hordoz, amelyek részben vagy egészben az ember megjelenését megelőző időkből veszik eredetüket. Az emberre jellemző magatartási formák számos elemének kezdeményét már bizonyos főemlősöknél is megfigyelhetjük. Ezek közül talán a legfontosabb a csoporton belüli agresszió csökkenése, valamint ezzel szoros összefüggésben a szociabilitás,[1] a társas kapcsolatok iránti vonzódás. A saját csoport - idegen csoport megkülönböztetésének kezdeményei ugyancsak előtűnnek a főemlős "közösségekben", ez-
- 62/63 -
zel összefüggésben pedig az idegen csoportok közötti agresszió növekedése is.[2] A dominanciahierarchia számos főemlős faj esetében már nem kizárólag a fizikai erőnléten és az agresszión fordul meg, hanem a szövetségek létrehozására vonatkozó "egyéni képességen"[3] Ebben nagy szerepet játszanak a békítő-engesztelő gesztusok éppúgy mint a domináns egyed azon készsége, hogy az alacsonyabb pozíciójúak versengésében aktív szerepet vállaljon, egyfelől az agresszív magatartások megfékezése, másfelől a saját pozíció erősítése céljából.[4] Figyelemreméltó, hogy utóbbit (ti. a saját pozíció erősítését) a domináns azzal éri el, hogy általában a gyengébbet veszi védelmébe, ezáltal pedig saját potenciális riválisát korlátozza. Különösen érdekes a főemlősöknél megfigyelt bosszúálló magatartás.[5] A főemlősök fejlett szociabilitása a gorilláknál egyúttal olyan magatartásformákat is képes kialakítani, amelyek arra utalnak, hogy a gorillák valamely tárgy és valamely egyed között speciális kapcsolatot "tételeznek fel".[6] E különleges jelenséget éppúgy a tulajdon képzet kezdeményének fogadhatjuk el, mint a territoriális viselkedés fejlett formáit.[7]
A főemlősök között már kifejezetten az emberre jellemző tulajdonságnak ismerhető el a szövetségek szövetségeinek létrehozására való készség. Hasonló jelenséget csupán a palackorrú delfinek körében figyeltek meg.[8] Az embernél a csoporton belüli agresszió tovább csökken,[9] és megjelenik az altruizmus.[10] A viszonylag stabil rangsor, a dominanciahierarchia az ember esetén különösen gyorsan és többnyire békésen alakul ki. Az ún. csoportszelekció[11] kiemelt jelentőségre tett szert fajunk életében. Különleges emberi vonásnak tekinthető az ún. csoporthűség,[12] amely azt jelenti, hogy az ember nem pusztán csoportja tagjaihoz kötődik, hanem csoportjának elvont eszméjéhez, szimbólumaihoz is.[13] Ez vélhetően összefügg az ún. konstrukciós készséggel, amely azt teszi lehetővé, hogy az ember a közvetlenül tapasztalt dolgoknak azokon túlmutató jelentőséget tulajdonítson. A konstrukciós készséggel függ össze az ún. szabálykövetés is, amelynek során egy elvont eszme a domináns egyed pozíciójába lép. A más fajokra is jellemző összehangolódáson túl az embernél megjelenik az imitáció készsége.[14] Ez az ember indoktrinálhatóságával,[15] befolyásolhatóságával valamint alacsony parancsmegtagadási készségével együtt különös stabilitást biztosít az emberi közösségeknek. Az embernél megjelent továbbá egyfajta sajátos egyezkedő viselkedés,[16] valamint az arra való alapvető késztetés, hogy közös akcióit konszenzusra alapozottan végezze.[17]
Az embernek az előzőek során áttekintett etológiai tulajdonságai nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy társadalmak alakulhassanak ki, amelyeken belül a legkülönbözőbb szabályozó mechanizmusok érvényesülnek. A szokások, a rítusok, az illem és az erkölcs mellett a jog is, amely utóbbinak a jelentősége
- 63/64 -
azonban távolról sem egyforma valamennyi társadalomban és kultúrában. A szokás, a rítus, az illem és az erkölcs elhatárolása tekintetében ráadásul nem is szoktak olyan heves viták kibontakozni, mint mindezek és a jog megkülönböztetése körül. Hogy e szabályozók voltaképp egy tőről, az ember humánetológiai jellegzetességeiből fakadnak, talán belátható. Ebből következően az e szabályozók között lévő különbségek nyilvánvalóan kisebbek, mint a lényegüket illető hasonlóságok.[18] A formai különbségtételnek, nevezetesen pl. a jognak kifejezetten állami akaratként való leírása éppúgy problematikus, mint a fenyegetettség, a szankció oldaláról való megközelítés. Az állam ugyanis jogi rend, így nem lehet jog előtti jogalkotó hatalomról szólni. A szankciók felőli különbségtétel pedig azért problematikus, mert bizonyos szankciója valamennyi szabályrend megszegésének van, másfelől az ember szabálykövető készsége eleve ellentmond annak, hogy a szankciók kilátásba helyezése volna a lényegi motívuma egyes magatartásformák érvényesülésének. Ezen a ponton tehát elégedjünk meg azzal, hogy a társadalom különböző szabályrendszerei különféle neveket kaptak történetük folyamán - noha pl. a görögöknél a jogra nem volt külön kifejezés[19] - és bizonyos specifikumokat is magukra öltöttek, ám eredetük és tág értelemben vett funkciójuk többé-kevésbé közös. Nevezetesen a különböző szabályrendeknek agresszivitáscsökkentő és konfliktusminimalizáló szerepük van.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
