Csink Lóránt és Fröhlich Johanna műve lényegében az első olyan nagyobb terjedelmű munka, amely az Alaptörvény elfogadása óta az annak okán felmerülő aktuális alkotmányelméleti kérdéseket átfogóan tárgyalja. Az Alaptörvénnyel összefüggésben eddig megjelenő könyvek ugyanis alapvetően kommentár-jellegűek, inkább az Alaptörvény és a korábbi Alkotmány viszonyát átfogóan kívánták bemutatni, nem mélyedtek el azonban egy-egy alkotmányelméleti kérdésben.[1]
1. A szerzők már a Bevezetésben leszögezik, hogy a kötet célja az alkotmányjog aktuális dilemmáiról folyó párbeszéd ösztönzése, az abba való bekapcsolódás, ugyanakkor nem vállalkoznak a kérdéskör átfogó vizsgálatára. Schanda Balázs a könyv előszavában úgy fogalmaz, hogy a kötet "az alkotmányjogi diskurzus új minőségét jelzi", míg Paczolay Péter - a kötet bemutatóján -"értékes szellemi adalékként" értékelte Csink Lóránt és Fröhlich Johanna munkáját.[2]
A szerzők közös kutatásukat a 2010-től kezdődő alkotmányozással egyidejűleg kezdték, erről több, e tárgykörben íródott - magyar és angol nyelvű - közös publikációjuk is tanúskodik. A kötet azonban nem pusztán ezeknek a tanulmányoknak az együttes megjelentetése, ugyanis a szerzők ezeket a tanulmányokat aktualizálták, kibővítették, egységes, koherens elméletté érlelték, figyelembe véve a szakma számos képviselőjének reflexióit is.
A mű három fő szerkezeti egységre tagolódik. Az I. fejezet az Alkotmány, az alkotmányozás és az alkotmánymódosítás témakörével foglalkozik. Ebben a részben a szerzők vizsgálják az alkotmány fogalmát, a formális és materiális alkotmány közötti különbséget, a normatív és valóságos alkotmány fogalmát, az egyéni jogvédelem és az objektív jogrend védelmét, az alkotmány feladatait, tulajdonságait, legitimációját és zártságát. Ugyancsak az I. fejezetben térnek ki az alkotmányozás és alkotmánymódosítás kapcsán többek között az örökkévalósági klauzulák kérdésére, illetve az alkotmányértelmezés sajátosságaira és egyes módszereire.
A könyv alcímével ellentétben Magyarország Alaptörvényére lényegében csak a kötet II. fejezetétől, vagyis csupán a könyv felétől (a 166 oldalas könyv 97. oldalától) térnek rá a szerzők. Ugyanakkor az olvasó az I. fejezet elolvasását követően legfeljebb az alcím módosítását (pl. Alkotmányelméleti és értelmezési kérdések az alkotmányról az Alaptörvény kapcsán), mintsem az I. fejezet elhagyását tarthatja indokoltnak, hiszen az I. fejezet olyan fundamentális elméleti kérdéseket tárgyal, amelyek letisztázása nélkül a másik két fejezet olvasása során jogosan támadna hiányérzetünk.
A II. és a III. fejezet az új Alaptörvény kapcsán kitér az alkotmányjog-tudomány és az alkotmányozás során a mindennapi közbeszéd által vita tárgyává tett olyan kérdéskörökre, mint a folytonosság, a kereszténység, a történeti alkotmány és a kontinuitás, az R) cikk (3) bekezdés és a 28. cikk, mint értelmezési szabályok, illetve az Alaptörvény és az Átmeneti Rendelkezések[3] viszonya.
A szerzők helyesen teszik fel a kérdést, hogy a kartális és a történeti alkotmány közötti "műfaji eltérés" áthidalható-e; a történeti alkotmány vívmányai segítségül szolgálhatnak-e egy alapvetően más logikájú rendszer (a kartális alkotmány) értelmezéséhez, vagyis van-e olyan "vívmány", amely az Alaptörvény értelmezéséhez segítséget nyújthat.
A szerzők munkájuk elkészítéséhez imponáló mennyiségű magyar és idegen nyelvű (főként angol és német) szakirodalmat dolgoztak fel. Néhol a szövegben azonban az embernek némi hiányérzete támad a források megjelölése kapcsán, pl. az alkotmány fogalmáról szóló 1.1 részben[4] a szerzők csak utalnak arra, hogy az alkotmányt egyesek elsődlegesen a jogrend alapjának, mások a közhatalom gyakorlásához szükséges mércének, megint mások a közösség alapvető értékkatalógusának, vagy az adott közösség jogi alaprendjének tekintik, holott a magyar alkotmányjog-tudományból talán érdemes lehetett volna néhány nevet megemlíteni ezzel összefüggésben.[5] Ugyancsak nem derül ki a forrás, amikor a szerzők arra utalnak, hogy "a né-
- 217/218 -
met szakirodalomban védelmi jogoknak is (Abwehrrechte) nevezett jogok olyan alapjogokként jelennek meg, amelyek az állami beavatkozással szembeni védekezés által definiálják magukat."[6]
2. A szerzők egyik, elméletileg jól megalapozott, ugyanakkor a gyakorlatban veszélyeket magába hordozó alaptézise, hogy az alkotmányozó hatalomnak nincs szüksége felhatalmazásra, ezért egy új alkotmánynál a korábbi alkotmánynak való megfelelés nem előfeltétele.[7] A kérdés a könyvben annak kapcsán merül fel, hogy az Alaptörvény hivatkozik az 1949. évi XX. törvényre - amelyet egyébként a Nemzeti hitvallásban érvénytelenít -, kimondva, hogy "az Alaptörvényt az Országgyűlés az 1949. évi XX. törvény 10. § (3) bekezdés a) pontja és 24. § (3) bekezdése alapján fogadja el". A szerzők - sarkított - álláspontja szerint az alkotmányozó hatalom nem attól lesz alkotmányozó, mert egy korábbi alkotmány akként határozta meg, hanem mert saját magáról azt állítja, hogy ő az alkotmányozó hatalom. Példaként hozzák fel azt az esetet,[8] amikor egy társadalmi változás (rendszerváltás vagy forradalom) következtében a politikai közösség egy csoportja - társadalmilag és politikailag elég erősnek érezve magát - megalkotja és kikiáltja az új alkotmányát (értelemszerűen jogi legitimáció hiányában). Kétségtelen - ahogy ezt a szerzők is állítják -, hogy ha ezt követően a forradalom győz (a rendszerváltás sikeres), és az alkotmányt kikiáltó csoport megerősödik, akkor az általa kikiáltott alkotmányt alkalmazni fogják, ezért utólag elmondható, hogy ez a csoport, alkotmányozó hatalom volt. Az Alaptörvény esetében azonban sem forradalom, sem rendszerváltás nem következett be, vagyis nem szakadt meg az alkotmányos kontinuitás, így ebben az esetben igenis indokolt, hogy az Alaptörvény utaljon arra, hogy milyen eljárás keretében került elfogadásra. Ez - a szerzőkkel ellentétben - szerintem nem jelent "önigazolást". Az Alaptörvény (közjogi) érvényességének igazolása ilyen esetben indokolt, ugyanis ez támpontot jelenthet végső soron akár egy alkotmánybírósági - kizárólag eljárási szempontú - felülvizsgálatához.[9] Vagyis álláspontom szerint amíg tartalmilag az alkotmányozó hatalom egy új alkotmány elfogadásánál nincs kötve a korábbi alkotmány szövegéhez, addig eljárásjogilag igen. Ellenkező esetben ugyanis akár egyszerű parlamenti többséggel vagy népszavazással is el lehetne fogadni a jövőben új alkotmányt.[10]
Álláspontom szerint tehát, amíg az alkotmányos jogfolytonosság nem szakad meg, nincs forradalom, rendszerváltás, addig a fennálló jogrend keretében az új alkotmánynak (és természetesen bármely módosításának is) meg kell felelnie a korábbi alkotmány által az alkotmányozáshoz előírt követelményeknek. Ellenkező esetben ugyanis semmi értelme nem lenne az új alkotmány elfogadására vonatkozó szabály rögzítésére az alkotmányokban.[11] A szerzők szerint ugyanakkor paradoxon az Alkotmányban alkotmányozó hatalmat megjelölni, az alkotmányozó legitimitása nem származhat magából az Alkotmányból.[12] Ehhez kapcsolódóan felvetik, hogy egyáltalán "hogyan teremthet az Alaptörvény lehetőséget önmaga lecserélésére?", amire a szerzők véleménye szerint nincs lehetőség. Álláspontom szerint viszont, ha a kérdést megfordítva tesszük fel, vagyis, hogy "az Alaptörvénynek lehetőséget kell-e teremtenie önmaga lecserélésére", akkor e tekintetben a válaszom igen, tudniillik amennyiben az Alaptörvény nem teremtene lehetőséget önmaga lecserélésére, az egyúttal - jogi értelemben - éppenséggel önmaga lecserélésének a kizárását vagy éppenséggel mindenféle jogi megkötések nélküli lecserélését jelentené. Egy alkotmány esetében azonban úgy vélem, egyik sem lehet cél: sem az "örök időkre szóló alkotmány",[13] sem a tetszőlegesen, bármikor "félredobható" alaptörvény.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
