Délkelet Európában a XIX. századig a török hódoltság miatt nem alakulhattak meg egyetemek. Szerbiában a török uralom alóli felszabadulás hevében (Első szerb felkelés - 1804), 1808-ban alakul meg az első felsőoktatási intézmény (Velika skola - Magas iskola) a felszabadított Belgrádban, az Ausztriában élő szerb származású Dositej Obradovi kezdeményezésére. Ettől kezdve napjainkig, a történeti és politikai fordulatok okozta időszakos megszakításokkal és időnkénti megtorpanásokkal, a felsőoktatás folyamatos. Szerbiában az első Egyetemről szóló törvényt 1905. március 12-én hozták meg I. Péter király uralkodása alatt. Ezzel felsőoktatási rendszerünk az akkori legmagasabb egyetemi követelmények szerint alapozódott meg.1
Az 1905-ös Egyetemi törvény már garantálta az Egyetem autonómiáját, kihangsúlyozva, hogy "a tanárok szabadon közölhetik tudományukat".
A törvény életbelépésével a Magas iskola minden tanára szigorú követelmények szerinti egyetemi munkakörökbe (címekbe: rendes egyetemi tanár, rendkívüli egyetemi tanár és docens) való megválasztás alá került. Bevezették a numerus clausust is. Így a bölcsészeti karon legtöbb tíz, a technikai karon legtöbb hat, a jogi karon pedig legtöbb négy rendes egyetemi tanár kerülhetett megválasztásra. Az egyetem élén a rektor, a karok élén pedig a dékánok álltak. Az egyetemet a rektor és a dékánok irányították, a rendes egyetemi tanárok a rektorral egyetemben pedig az egyetemi tanácsot képezték.
Szerbiában a felsőoktatásban dolgozó oktatók előmenetele napjainkban is a megfelelő karon belüli megválasztáson alapul, az előírt eljárás és követelmények kereteiben. Ez a rendszer az egyetemi autonómia fejleménye. Az alapelv 1905-től napjaikig alkalmazásban van, azonban nem mentes a politikai fordulatoktól, a külső (állami) ellenőrzéstől, melynek formája az adott körülményektől függően változik.2 A történelem folyamán sohasem volt elegendő feltétel jó szakembernek lenni,3 emellett meg kellett felelni az adott társadalmi-politikai követelményeknek és főleg nem veszélyeztetni az elfogadott politikai irányt4, avagy, gyakran a felettest, vagy ugyanazon a karon foglalkoztatott ambiciózus kollégát sem.
Az utóbbi több mint egy évtized folyamán a szerbiai egyetemek sorsát a milosevi i rendszer és annak következményei pecsételték meg.
Az Egyesült Nemzetek által 1992. május 30-án Szerbia és Montenegró tekintetében bevezetett szankciók és az ezt követő eseménysorozat az egyetemet és a tudományt is sújtotta. Egyetemeinket kizárták az európai egyesületekből (szervezetekből), okleveleinket pedig nem ismerték el. Nehézségekbe ütközött továbbá:
- a tudományos publikációk hozzáférhetősége;
- az egyetemek és kutatóintézetek felszerelésének beszerzése;
- a nemzetközi tudományos tanácskozásokon való részvétel;
- a hazánkban megtartandó nemzetközi tudományos tanácskozások szervezése;
- a külföldi tanárok és tudósok fogadása körünkben;
- a külföldi ösztöndíjjak elnyerése;
- megszűnt majd minden a felsőoktatásra, tudományra és technológiára vonatkozó államközi szerződés;
- megszakadtak a közös nemzetközi tudományos kutatások;
- egyetemeinket és tudományos intézményeinket kizárták a nemzetközi egyetemi és tudományos szervezetekből, tanárainkat, valamint tudományos dolgozóinkat pedig e szervezetek igazgatási szerveiből;5
Emellett, a milosevi i totalitáris rendszer drákói módszerekhez folyamodott és az 1998-as Egyetemről szóló törvénnyel megszüntette az egyetemi autonómiát. Az egyetemek demokrata erőit olymód kívánta megfékezni, hogy a rektort és a dékánokat a kormánynyal neveztette ki, az oktatókat pedig a kormány által kinevezett dékán "választotta".6
A törvény negatív következményei voltak, például:
- a tekintélyt élvező tanárok elbocsátása, leváltása, vagy idő előtti nyugalmaztatása;
- egyes dolgozók új kritériumok szerinti időelőtti, megalapozatlan előmenetele és vezető funkciókra emelése;
- az egyetemi dolgozók bizonytalanságérzete;
- a tudományos véleménynyilvánítás szabadságának korlátozása;
- az egyetem fejlődésének a külső tényezőktől, különösen a kormánytól való függősége;
- az egyetemi igazgató bizottságba nem értelmiségi irányzatú személyek kinevezése pártalapon.7
Habár az új egyetemi törvényt csak 2002-ben hozták meg, a forradalmi 2000. év október 5-éje után az egyetem már ténylegesen visszaszerezte autonómiáját: a rektort, a dékánokat és a tanárokat ismét az egyetem választotta meg, az új kormány jóváhagyása pedig formális követelménnyé vált.
A felsőoktatásban dolgozó oktatók előmenetelének követését az Egyetemről szóló 1998-as törvény vizsgálatával kezdjük, majd a 2002-es törvény rendelkezéseit követően, kitérünk a legújabb 2005-ös Felsőoktatásról szóló törvény ide vonatkozó rendelkezésének áttekintésére.
Előzetesen meg kell jegyeznünk, hogy e törvény szerint a felsőoktatásban dolgozó oktatók előmenetelének formálisan előírt követelményei, az előző törvényekben előírtakhoz képest, nem változtak. A törvény negatív értékelését a külső állami ellenőrzés előírása adta meg.
A törvény 78. szakasza szerint az egyetemi oktatók munkaköre (címe) ("kinevezése"): docens, rendkívüli egyetemi tanár és rendes egyetemi tanár. Az idegen nyelv oktatója, aki nem saját karon oktat, az előadó címet viseli.
A 79. szakasz szerint az egyetemi munkatársak munkaköre (címe): tanársegéd gyakornok, tanársegéd, lektor és felsőbb lektor. A művészeti akadémia, vagy más kar munkatársainak munkaköre (címe) a művészeti szaktárgyakon: szakmunkatárs, felsőbb szakmunkatárs, vagy önálló szakmunkatárs.
A docensi elnevezés (cím) elnyeréséhez (80. sz.):
1. a megfelelő szakterületen belül (amelyben választják) a tudományok doktora tudományos fokozat megléte9;
2. a nemzetközi vagy hazai tudományos és szakfolyóiratokban megjelentetett, szakvéleménnyel (recenzióval) ellátott tudományos, azaz szakdolgozatok;
3. oktatói készség.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
