Rendkívül fontos tisztáznunk az alapvető vagyonjogi kérdéseket az (katolikus) egyház tekintetében az adott korban, tehát a 11-13. században, hiszen ezt elhagyván parttalanná válna a korszak egyházi jogának, avagy egyházi életének átlátása. Az egyházi népek jogállásának egyik sarkalatos kérdése az is, hogy ki milyen vagyoni jogokkal rendelkezik, ezekért a vagyoni jogokért küzdenek, ezekért vállalnak szolgálatot, éppen ezért a kor társadalmi szerkezete miatt is lényeges az egyházi vagyonjog. Eo ipso a vagyoni jogok immanens részét képezik a ius ecclesiae-nek, kiemelkedően releváns éppen ezért az, hogy az egyház milyen jogalapon birtokol, pontosabban tulajdonol. Ebből a tulajdonlásból, vagyis a tulajdoni jogából enged át bizonyos tekintetben a különböző jogállású népeknek, így válnak azok vagyonának részévé, vagyonának használóivá, haszonélvezőivé, birtokosává, vagy akár teljes tulajdonosaivá. A vagyonjog tehát logikailag kikerülhetetlen az egyház különös jogainak vizsgálatánál.
Az egyházi vagyonjog, illetve tulajdonjog fontos kérdése, hogy honnan eredezteti az egyház a vagyon feletti rendelkezésének jogosságát. Szent Ágoston és Gratianus az államtól eredőnek tekinti, míg IX. Pius szerint az egyháznak veleszületett joga van vagyont szerezni és azzal rendelkezni, de ez a két nézőpont kiegyeztethető, nem állíthatóak élesen szembe egymással. Mind a két elv elismeri az egyház vagyonjogi képességét is, így ezzel nincs különösebb problémánk. Viszont felmerül a kérdés, hogy a korban úgy vélekedtek, hogy joga az embernek van, tehát a természetes személynek, az egyház viszont nem természetes személy, akkor mégis hogyan gyakorolja jogait? Erre is több megoldás született, de véleményem szerint már a korban kimerítő theoriát állított fel IV. Ince pápa, aki azzal a fikcióval élt, hogy "collegium in causa universitatis fingatur una persona"[1] vagyis; "az (egyházi) testület az egyetemlegesség okán egy személynek tekintendő". Ez az elv jogi dogmává merevedve az 1930-as évekig tartotta magát, így a vizsgált korunkban naturaliter elfogadott és alkalmazott volt. A kor kánonistái a jogalany kérdését is megválaszolták, úgy hogy nemes egyszerűséggel jogalanynak tekintették a testület tagjainak akaratát, pontosabban a szabadon létrehozott akarategységet, továbbá hozzátették, hogy az egyház Isten által alapított szükséges társaság, így szerzéshez vagy tulajdonhoz való joga is Istentől származik, a javak kezelése pedig kizárólag az egyházi elöljárók joga.[2]
Definiálnunk kell az egyházi jószág fogalmát is, ezt Filliuci-t követve Joannes Devoti így határozza meg Institutionum Canonicum című művében; "res temporales ecclesiae, quod scilicet ecclesiasticis usibus additaesunt."[3] tehát; "azoka időbeli dolgok, melyek tudniillik az egyházhoz kerültek használatra". Kicsit finomítva elmondhatjuk, hogy azok a dolgok minősülnek egyházi jószágnak, melyek az isteni szolgálatnak vagy az egyházi célok kielégítésére közvetve vagy közvetlenül szolgálnak. Így lehetnek ezek ingó (res mobiles) vagy ingatlanok (res immobiles), élők vagy élettelenek. Az egyházi vagyon pedig ezen javak összességét jelenti, vagyis azokat amelyek felett az egyháznak bármiféle vagyonjoga fennáll.
Eleinte még a 11. században is az egyházi vagyont - a szerzetesi közösségek vagyonát leszámítva- a püspökök keze alatt mint összegyházi vagyont kezelték a püspökök, amire utalnak az apostoli kánonok is, miszerint: "Minden egyházi dolog felett a püspökök gondoskodjanak, és kezeljék azt, úgy, hogy Isten szeme látja őket."[4] Ráadásul az egyházi vagyon kezelésében csakis Istennek felelősök a korban. Később természetesen ahogy az egyház mindinkább kinőtt abból a bizonyos mustármagból hazánkban, már árnyaltabbá vált a kép. Megbomlott az összegyházi vagyon, és az az elv vált általánossá, hogy minden egyház - így a kisebb plébániák is- saját maga kezelte vagyonát. A püspöknél maradt vagyont se ő saját kezűleg kezelte a 12. századra hanem diaconusai vagy az úgynevezett oeconomus, a 13. századtól pedig már laikusok is kezelhették azt.[5] Konklúzióként tehát levonhatjuk, hogy az Árpád-korban az egyház jog- és szerzőképes volt, ezenfelül századokon át korlátlan szerzési joggal rendelkezett, amelyet Szent István ún. II. törvénykönyve óta bírt[6] egészen Nagy Lajos koráig. A szerzett jószág felett pedig korlátlan tulajdonnal rendelkezett, vagyis exemplifikatíve eladhatta, adományozhatta, haszonélvezetbe vagy használatba adhatta és a többi.
Rendkívül érdekes a vizsgált korban felmerülő az egész keresztény világra kiterjedő parázs vita a ferences rend tulajdonlásával és szerzésével kapcsolatban. Ez volt az ún. Armutsstreit-konfliktus, avagy szegénységi vita. A ferences rend Magyarországon elsőként 1224-ben[7] hozott létre rendházat Esztergomban, ezt követően pedig 1238-ban a fe-
- 127/128 -
rencesek önálló rendtartománya is kialakult.[8] Így országunk is követte a kánonjogban jelentkező ez irányú vitákból következő változásokat, és nálunk is ezek alapján alakult az egyház és a rend vagyoni jogosultságai. A probléma lényege az volt, hogy a ferences rend nem tekintette magát jogi személynek, és le kívántak mondani minden jogról így különösen a tulajdonjogról (addicatio omnis iuris et dominii). Ők maguk úgy gondolták, hogy mint usus simplex facti léteznek rendként, így elfogadták, hogy amit adnak nekik, azt bármikor el is vehetik tőlük. Emellett azon a filozófiai és vallási állásponton voltak, hogy ők csak önmagukon kívánnak uralkodni (dominium sui) a dolgokon nem (dominium rerum), így elérhetik a tökéletes uralmat a test és a vágyak felett. Ehhez tartozott hozzá, hogy a rendeknek annyi joguk van, amennyit az ő felettük álló egyház nekik adni kíván, viszont az egyház elfogadta a Szent Ferenc által kimunkált szegénységi klauzulát, így tulajdonjogot nem engedélyezett a ferenceseknek. Helyettük elvileg az egyház bírta a tulajdonjogot. Azonban amennyiben mint közösség, tehát in communi se bírnak tulajdonjoggal, illetve szerzési joggal, úgy a koldulásból származó vagyoni javak tulajdonjoga kérdésessé vált. Több mint 100 évig tartott ez a probléma, 16 pápa pontifikátusán át.
IV. Ince pápa mondta ki legelőször azt az elvet, hogy a koldulórendek szerzési képesség nélküliek, így amit ők úgymond másoktól kapnak koldulásuk során, az az egyház tulajdonába kerül, viszont azon mód az egyház a rendnek használati jogot is biztosít felettük. Tehát a rendnek felajánlott és ajándékozott jószágok felett a pápa gyakorolja a tulajdonosi hatalmasságot, de a dolgok használati joga a szerzeteseket illeti. Ezt erősítette meg III. Miklós, aki Ószövetségi alapokra helyezte ezt az elvet, illetve az evangéliumi képet illesztette rá, úgy hogy támogatta a "ferences család" képet a szegénységi klauzula elfogadásával. Majd amikor újból a szentszékhez fordulnak V. Kelemen is hasonló döntést hoz. Azonban már nála felmerül a kérdés, hogy azon dolgok tulajdonjoga is a szentszéket illetik-e, amelyek nyomban, vagy akár később elhasználtatnak. Erre a kérdésre válaszol XXII. János pápa olyképpen, hogy ezek nem kerülnek a szentszék tulajdonába, mivel ezeknél a használati jog és a tulajdonjog nem elválaszthatóak, ezen okból kifolyólag bizonyos fokú szerzési jogképességet mégis biztosít a szerzetesrendeknek. Így e tekintetben szembeszáll a ferencesekkel, vagyis nem teljes mértékben fogadja el a szegénységi klauzulát. Azonban itt le is zárja a vitát, mivel kimondja, hogy jogilag irreleváns a kérdés, illetve hogy ezen ügyek a ferencesek és az egyház belső ügye, tulajdonképpen a lelkiismeretük ügye (forum internum) és a kánonjog - illetve az egyházi vagyonjog - világán kívül áll (in forum externum), az hogy miképpen rendelkeznek ezen dolgok felett. Viszont megállapítja azt is, hogy nem lehet ilyen mértékben lemondani a tulajdonjogról, ezért is reservatio mentalis-nak helye nincs, a szerzetesrendnek is kell tulajdonolnia.[9]
A korban ez volt az egyik, ha nem a legnagyobb horderejű kérdés, illetve vita, valamely egyház vagyoni jogosultságának meglétére való tekintettel. Ez is csupán az egyház belső jogán belül merült fel. Általánosságban elmondható, hogy a világiak, az uralkodók nem kérdőjelezték meg az egyház vagyoni jogosultságait, hanem követték és respektálták az egyház saját döntéseit.
Az egyház igen tág, igen erős bíráskodási joggal is rendelkezett. Ez a bíráskodási jog par excellence fontos, hiszen tudniillik, eme jurisdictio folytán gyakorolja főleg jogait népei felett. Az egyház bíráskodási jogának három ágát különböztethetjük meg, három nagy csoportot, kategóriát állíthatunk fel véleményem szerint. Az első csoportba tartozik az egyház belső szervezetébe tartozók feletti bíráskodási jogkör, ami leginkább a fegyelmi és fenyítéki eljárásokban mutatkozik meg, ennek alanyai a papi rendet felvevők köre, akik valamilyen módon a belső hierarchiába tagozódnak. A második csoportba tartoznak azok a világi személyek, akik felett az egyház úgy gyakorol joghatóságot, hogy az évszázadok alatt kimunkált kánonjog és szokásjog illetve privilégiumok ezekben a bizonyos ügykörökben jurisdictiót biztosít az egyháznak, erre példa leginkább az elesettekkel, árvákkal, özvegyekkel (personae miserabiles)[10] kapcsolatos ügyek. A harmadik nagy csoportba pedig azon esetek sorolhatóak, amelyekben az egyházi személy úgy jár el, mint világi úr. Tehát amikor saját földjén élő népei felett rendelkezik, hasonlóképpen, mint ahogy rendelkezne egy világi úr. Hasonlóképpen, de nem ugyanúgy, mivel ki kell emelni, hogy az egyház népei már a kezdetekben rendelkeztek kiváltságokkal, melyek megkülönböztették őket hasonló világi birtokokon élő sorstársaiktól. A harmadik csoportú bíráskodási jogkörbe tartozó egyes népeknél külön-külön való joghatósági szabadság alakult ki. Így az egyház másfajta hatalommal érvényesíthette bíráskodási jogait az egyház udvarnoki népelemeivel szemben, illetve az egyház nemes jobbágyai tekintetében. Emellett további differenciálódás is megfigyelhető az egyes egyházaknak adott privilégiumokban foglalt jogok eltérő voltából kifolyólag.
Az egyház fejlett jogismeretekkel rendelkezett. A kánonjog recipiálta és ezáltal megőrizte a római jog intézményeinek és szabályainak nagy részét, emellett
- 128/129 -
tovább is fejlesztette azt, igazítva a kor viszonyaihoz. A kánonjog (ius canonicum) és a korabeli szokásjog (consuetudo) együtt volt jelen, együtt volt használatos. Ez a vegyes jog volt tehát a bíráskodás alapja. Magyarországon már Szent István király idején megtalálhatóak az önálló egyházi bíráskodás nyomai, bár a világi és az egyházi szankciók kombináns variációja miatt ezt máig vitatják is.[11] Kezdetben - és egész korunkban - officiális bíróságok működtek Magyarországon, amelyek az egyházmegyei bíráskodást végezték. Szent István mellett Szent László és Kálmán király törvényeiben is találunk utalásokat az egyházi bíráskodásra. Kálmán király például megemlíti, hogy egyházi bíró a püspök és a főesperes is. Lőrinc érsek pedig az esztergomi zsinaton (Synodus Strigoniensis prior)[12] leszögezte, hogy a klerikusok pereit és az egyházi javakban folyó pereket a bíróságok a kánonjog szabályai szerint döntsék el (canonice finiantur)[13].
Hogy megállapíthassuk, pontosan hogyan is működött az egyházi bíróság, nem áll rendelkezésünkre elegendő vagy megfelelő forrás. Ahogy ezt Bónis György is plasztikusan megfogalmazza: "Hogy hogyan működött az egyházfejedelmek és főesperesek bíráskodása a valóságban, azt ebben a szinte "írás nélküli korban" alig lehet kideríteni... Az eljárás szóbeli volt és valószínűleg gyakran főpapi döntéssel végződött."[14] A püspökök, főesperesek, esperesek, apátok, prépostok bírói tevékenységüket a papi rend tagjainak polgári peres és büntető ügyeiben ugyanúgy végezték, az eljárás is hasonló lehetett a világi és az egyházi bíróság előtt.[15] Az eljárás a következőképpen folyhatott Erdő Péter szerint: "A bíró az alperest - néha viszont a felperest! - a kereset bejelentése és a válasz után valamely káptalanhoz küldte, ahol az illetőnek a tüzesvaspróbát kellett kiállnia, vagy különleges esküt kellett tennie."[16]. Ezzel saját kutatásaim alapján is teljesen egyetértek, ad abszurdum is lenne ellentmondani, hiszen a Regestrum Varadinense bőséges forrást biztosít erre tekintettel. Az egyházi bíróságok illetékessége többnyire nem fakasztott vitát, a hatáskör pedig egységesnek mondható. Az egyházi bíróságok hatásköre tulajdonképpen a korszak végére kialakult és állandósult, köszönhetően ez a különböző privilégiumoknak, a kánonjognak és a szokásjognak. Ezek taxatíve felsorolható ügyek voltak, így ide tartoztak: a szentségekkel, a hittel és eretnekséggel kapcsolatos ügyek, a végrendeletek, a házassági ügyek és a velük kapcsolatos perek (főleg a hitbér-, hozomány-, és leánynegyedperek), a dologi és személyi tizedek, az uzsora, az özvegyek és árvák ügye, az esküszegés és a hamis eskü és végezetül amelyek kiközösítést vontak maguk után (pl. a nők ellen elkövetett vérontás, megsebesítés, kifosztás).[17] Sőt azt is kimondták, hogy egyházi bíróság és világi bíróság hatásköri vitájában az a megoldás, hogy az egyházi bíróság jár el.
A belső fegyelmi eljáráshoz, illetve akár az egymás közötti birtokvitákhoz, vagy hatalmaskodási ügyekhez az is hozzátartozott, hogy az egyházi hierarchiában alul helyet foglaló feljebbvalója ellen nem indíthatott pert, maximum bepanaszolhatta feljebbvalóját közös feljebbvaló előtt, vagy akár nem kizárt esetben egy másik hasonló rangú személy előtt, aki mint vele egy szinten álló per-kezdeményezhető lehetett. Ezt a szabályt a 888. évi mainzi zsinat határozata mondta ki, amely szerint: "Egyházi férfiú nem vádaskodhat elöljárója ellen s ez nem is ítélhető el, mert az írás mondja: «Non est discipulus super magistrum»."[18] A határozat hivatkozása tehát maga a Biblia Újszövetsége, hiszen Mt. 10, 24 szerint "...nem nagyobb a tanítvány a tanítónál".
Az egyetemes jogtörténet tekintetében, de Magyarországra is hatással jelent meg a jog érvényesítésének, így a bíráskodás gyakorlásának az a problémája, hogy azt a világi és egyházi ítélőszékek miképpen gyakorolják, vagyis az egymáshoz való viszonyuk kérdése. Már III. Ince, illetve még a vizsgált korban IV. Ince pápa is azt az elvet próbálta érvényre juttatni, hogy az egyházi hatalom a világi hatalom felett áll. Tulajdonképpen ez volt a potestas temporalis és a potestas spiritualis harca, amely az ún. két kard (duo gladii) elméletet is szülte, amelynek nyers lényege abban állt, hogy az embereknek nem az evilági boldogulása számít, hanem az örök üdvösséget kell elérni, így az egyháznak kell bíráskodnia az emberek (lelkek) felett. Ezeknek előzményeként fogható fel annak az ideológiának elterjedése is, hogy az ígéretek peresíthetőek (condoctio ex canone), így az ígéretet meg kell tartani, mivel ha például valaki ígéretének megtartása nélkül elhalálozik, úgy kárhozatra jut (peccatum grave mortale), illetve ide tartozik az ún. evangéliumi feljelentés (denuntiatio evangelica), amelynek hivatkozási alapja Máté evangéliuma volt.[19]
Végezetül megemlítem, hogy a 13-14. század fordulójára már megjelentek a vikárius jellegű bíráskodás csírái, ezzel együtt megkezdődött az officiális bíróságok háttérbe szorulása.
Leszögezhetjük tehát, hogy az egyházi bíróságok fejlett rendszert alkotva, jól kimunkált joganyagot felhasználva sikeresen működtek. A kánonjog szabályai érvényre jutottak az első két nagy csoportban, a harmadik csoportban pedig a szokásjog érvényesült jobban, természetesen ezek kölcsönösen hatottak egymásra, nem kristálytiszta formában voltak jelen. Azt is megállapíthatjuk, hogy szerencsésebbnek volt mondható egyházi ítélőszék alá kerülni, mint világi elé, ezt felfoghatjuk egyfajta kedvezményes helyzetnek is a peres felek vagy a vádlott szemszögéből.
- 129/130 -
Az egyház különös jogai, vagyis az egyház előjogai - amelyek kezdetben az egyházi rendre (Ordo Clericorum) vonatkoznak - három csoportba különíthetőek el: a Privilegium fori (ítélkezési kiváltság), a Privilegium canain (a sérthetetlenség kiváltsága) és a Privilegium immunitas (a terhektől való mentesség). Bár ezeket kiegészítik még egyéb jogok és kiváltságok, továbbá kiegészítik az egyházaknak adott külön jogok és kiváltságok, amelyek már-már kazuisztikussá teszik a helyzetet, és éppen ezért taxatíve nem is lehet ezeket felsorolni.
A Privilegium fori nem mást jelent, minthogy az egyházi rend tagjai - vagyis a klerikusok és a szerzetesek - mind a büntetőügyekben, mind a polgári ügyekben kivétetnek a világi bíróság hatásköre alól, tehát minden világi ügynek számító körben is egyházi bíróság ítélkezik felettük. Ezt a ius singulare-nek is nevezhető kiváltságot az egyház féltékenyen őrizte minden korban, amíg érvényesült és élt, de főleg ügyelt rá ebben az időben, vagyis a 11-13. században. Olyannyira, hogy például szigorú szankcióval bűntette azt a klerikust, aki ügyével világi bíróság elé mert fordulni, bármilyen oknál fogva is történt az. A Privilegium forit már első szent királyunk István is elismeri, sőt a kiváltság tartalmát expressis verbis ki is mondja. Szent István első törvénykönyvének harmadik és negyedik artikulusa tartalmazza ezeket. Így rendelkezik István: " Quales debeant esse testes et accusatores clericorum. Testes autem et accusatores clreicorum sine aliqua sint infamia, uxores et filos habentes, et omnino Christum predicantes."[20] majd folytatja; "Item de eodem. Testimonium laici adversus clericum nemo recipiat. Nemo enim clericum quemblibet in publico examinare presumat, nisi in ecclesia."[21]. Tehát arra következtethetünk, hogy nem csak kimondja István a Privilegium forit a 4. §-ban, hanem kiegészíti azt a 3. § értelmében, úgy, hogy egyben ez meg is erősíti az ítélkezési jogot.
István úgy gondolja, nem elég csak azzal védeni az egyházat, hogy egyházi személy ügyében világi nem hozhat ítéletet, de ő még azt is hozzáteszi, hogy egyáltalán közre sem működhet olyan ember, aki nem Krisztus-hívő. Bár egyesek szerint ez még ennél is többet jelenthet, a fordítási oldalról tekintve. Így Závodszky Levente abból indul ki, hogy az "accusatores clericorum" fordulat arra enged következtetni, hogy egyházi ügyében csakis egyházi személy működhet közre, tehát lehet tanú vagy vádló. Ezúton felveti továbbá azt a gondolatot is, hogy amennyiben ez így van, és ráadásul az is igaz, hogy csakis olyan egyházi személy működhet közre, aki nős és gyerekes is egyben.[22] Bár ezt ő is merésznek tartja, sőt el is veti - megjegyzem nagyon helyesen - hiszen ez már nagyon túlzó következtetés lenne. Závodszky végül arra a következtetésre jut, hogy a 3. § nem az egyháziakra vonatkozik, hanem a világi ügyekre, ez viszont már elvetendő gondolat.
Véleményem szerint odáig teljesen helyénvaló a logikai menete Závodszkynak, hogy a recipiálásból származhattak a bonyodalmak, de végső következtetésként álláspontom szerint arról van szó, hogy itt az egyházi bíráskodáson belül ez arra vonatkozik, hogy amennyiben világi a tanú vagy a vádló, úgy ezeknek a követelményeknek kell megfelelnie, illetve ami még fontos, hogy az eljárásban résztvevőnek Krisztus-hívőnek kell lennie, így perképességet nem biztosít a pogányoknak. Ami István korában szintén nagyon fontos az egyház védelmében, illetve később pedig jogalap arra, hogy például izmaelita vagy izraelita ne hívhasson perbe egyházi személyt.
A privilegium fori jelenti továbbá az egyházi bíróság elsőbbségét, illetve felsőbbségét is, tehát nem határolódik el teljes egészében a világi bíróságtól. Lehetőség volt arra, hogy par exemple a világi bíróság kérésére hozzá utalja az ügyet az egyház, vagy az egyház saját belső meggyőződéséből adja át a világi ítélőszéknek a klerikust. De erre az egyház engedélyére volt szükség, ebben mutatkozik meg az elsőbbség vagy felsőbbség, sőt a püspök és a hierarchiában felette állók csakis a pápa külön engedélyével lehettek felelősségre vonhatóak a világi bíróság által, ez azt jelenti, hogy a király is csak a pápa engedélyével vonhatott felelősségre püspököt vagy hasonló méltóságú egyházi személyt.[23] Ha pedig ez a tilalom sérelmet szenvedett, pápai kiközösítést vonhatott maga után. Amennyiben pedig világi von felelősségre püspöknél alacsonyabb méltóságú egyházi személyt, és így sérül meg a privilegium fori, akkor ő maga kerül világi büntető törvényszék elé, és kap világi büntetést.
Megjegyzendő, hogy a privilegium fori intézménye az isteni jogban gyökerezik, hiszen a klerikusok a keresztény felfogásban a világiak felett állnak, így ad absurdum lenne tehát, hogy egy alacsonyabb méltóságú világi személy bíráskodjék a méltóságban felette helyet foglaló egyházi személy felett. Már Szent Pál apostol felhívja erre a figyelmet a korintusziakhoz íródott levelében: "Hogyan merészel közületek valaki, akinek a másikkal peres ügye van, a hitetlenek, s nem a szentek előtt törvénykezni? Vagy nem tudjátok, hogy a szentek a világ felett fognak ítélkezni?"[24] A világiak tehát meghajolnak az egyház előtt, respektálják Isten
- 130/131 -
felszentelt szolgáinak elsőbbségét és felsőbbségét, hiszen ezt tanítja maga a Szentírás is.
Az egyház vagyonjogi tekintetében sarkalatos kiváltságnak tekinthető a klerikusok kiváltságai (privilegium cleri) körébe tartozó privilegium immunitas mint markáns jog, vagyis a közterhek viselése alóli mentesség. Ennek lényege volt, hogy egyházi személy nem fizetett adót, nem volt megvámolható stb., tehát vagyonjogi tekintetben volt mentessége, hiszen ez nem vonatkozott a katonáskodásra. A források is tanúsítják, így például Rogerius mester is beszámol arról a Siralmas énekek (Carmen miserabile) 30. énekében, hogy sok püspök és más egyházfi vesztette életét a csatában, többek között Mátyás esztergomi érsek, Ugrin kalocsai érsek, Gergely győri, Jakab nyitrai és Rajnald erdélyi püspök, Miklós szebeni prépost, alkancellár és még sokan mások.[25] Magyarországon tehát a privilegium immunitas nem jelentett mentességet a katonáskodás alól, sőt a király egyik legfőbb támasza volt az egyház a hadviselésben.
Az egyház saját katonasággal rendelkezett, melyet háború idején a király rendelkezésére bocsátott, sőt az egyház főméltóságai is csatába vonultak, így volt ez kezdetben és az egész Árpád-koron át, sőt később is. Kimondottan jó példa erre, és hatásosan támasztja alá az állítást, hogy az 1498. IV. 24-i budai országgyűlésen elfogadott 15-22. törvénycikkek pontosan szabályozták a püspöki bandériumokat, illetve más egyházi méltóságok zászlója alatt fegyverbe vonulók számát, vagyis azt, hogy mely egyházi méltóságoknak és mekkora számú katonát kell felfegyvereznie és kiállítania.[26] Ennek alapján az esztergomi érsek és az egri püspök 2-2, a kalocsai érsek, az erdélyi, pécsi, váradi, zágrábi püspökök 1-1 bandériumot (tehát 800 fő felerészben nehéz-, felerészben könnyűlovas katonát), a győri, váci és veszprémi püspök 200-200 lovast, a csanádi 100, a nyitrai és szerémi püspök 50-50, a pannonhalmi és pécsváradi apát 200-200, a szekszárdi apát 100, a zoborhegyi és titeli 50-50, az egri, esztergomi, erdélyi és pécsi káptalanok 200-200, a fehérvári 100, a bácsi 50 lovast tartozott kiállítani és velük hadba vonulni.[27]
Vagyonjogi tekintetben viszont az immunitas teljes mértékben érvényesült. Ehhez a teljes adómentességhez való jogát mondta ki az egyház több dekretálisban[28] is, illetve azt, hogy közszükség esetén sem kényszeríthető az egyház eme mentességének feladására, de természetesen saját belső meggyőződéséből hozzájárulhat a költségek fedezéséhez, ilyen rendkívüli adó kivetéséhez a III. lateráni zsinat 1172-ben a püspök, a IV. lateráni zsinat 1215-ben a pápa előzetes engedélyét követeli meg.[29] Késmárky István innen eredezteti az adómentesség elismerését, illetve az egyházi törekvések markáns megjelenését erre irányulóan,[30] ezt pedig el kell fogadnunk, hiszen ezek valószínűleg országunkban is ismertek voltak, de azt is hozzá kell tennünk, hogy az immunitas már előtte is megjelent, ezek csak összefoglalásai és expressis verbis kinyilatkozásai voltak a már évszázados fejlődésnek és gyakorlatnak. Teljes beteljesedése pedig - amire szintén felhívja a figyelmet Késmárky is[31] - az 1222. évi Aranybulla (Bulla Aureae) 3. cikkelyében található, mely kimondja: "A nemesek és egyházak jószágának szabadságáról. Továbbá semmi szerpénzt[32], sem szabad dénár adót nem szedünk a nemesek jószágán. 1. § Hívatlan sem házukra, sem falujukra nem szállunk. 2. §. Azonképpen az egyházak népén sem veszünk semminemű szerpénzt."[33] Ide tartozik még a 21. cikkely rendelkezése is: "Hogy a püspökök ne adjanak a tizedből a király lovainak; és a nép se hordjon tizedet a király jószágára. A püspökök a nemesek jószágán való tizedből ne adjanak a mi lovainknak, se az ő népök ne tartozzék a tizedet a király jószágára hordani."[34]. Ez alátámasztja a már fentebbi állításomat, tehát nem volt elvonható az egyházi vagyon például a beszállásolás során sem.
Világosan látszik tehát a rendelkező részekből, hogy tulajdonképpen semminemű adót nem kell fizetnie az egyháznak, de az igazság teljességéhez hozzá kell tenni, hogy az egyházi személyt is sújthatták vámok, azonban ezek alól nagy általánossággal külön-külön mentességet kaptak, míg végül ez általános mentességgé alakult. Amit III. András ("az utolsó aranyágacska") királyunk 1290. évi dekrétumának 18. §-ban mondott ki, ezen szakasz szerint: "Azt is akarjuk, hogy a régi vámhelyeken a nemesek és az egyházak népei vámokat ne fizessenek, csupán azok a kereskedők, akik idegen országokból mennek át más országokba".[35]
Miután a második helyet elfoglaló privilegium immunitast mint különös vagyonjogi kiváltságot már tárgyaltuk, foglalkozhatunk a harmadik helyet elfoglaló privilegiummal. Tehát a harmadik markáns kiváltsága az egyháznak a privilegium canonis, vagyis a sérthetetlenséghez való joga. Ez fokozott büntetőjogi védelmet biztosított azokban az esetekben, amikor tettlegesen bántalmaztak egyházi személyt, vagyis fizikai erőszakot alkalmaztak ellene. Nem csak személyére vonatkozott ez, hanem szabadságára és méltóságára is, sőt kiterjedt javadalmára is. Különös és fokozott büntetése abból az okból eredt, hogy egyházi személy ilyen módon való sértése szentségtörésnek is minősült egyben.[36] A 11. század
- 131/132 -
előtt a kánonjog viszonylag elnéző volt az egyházi személyt ért sérelmet tekintve, valószínűleg a keresztényi megbocsátás-elve okán, így ritkán mondtak ki súlyos kanonikus ítéleteteket, a kiközösítésnek is meglehetősen szűk köre volt csupán.[37]
A 853. évi római zsinat még a püspök megsebesítését is csupán kiközösítéssel bűntette. A 11. században súlyosabb büntetésre lett szükség, mivel egyre inkább elszaporodtak az erőszakos bűncselekmények az egyházi személyek ellen, amit a büntetések súlyosbításában láttak, így a megtorló (represszív) büntetések kerültek az előtérbe. A 12. század közepére pedig olyannyira eldurvult ez a helyzet, hogy például Bresciai Arnold - aki egy itáliai vallási-politikai agitátor volt - hatására fegyvertelen és békés szerzetesekre támadtak rá, akik nem viselhettek fegyvert, így képtelenek voltak a védekezésre, ezért az egyház még súlyosabb büntetéseket iktatott a kánonjogba. Eme causa efficiens után a clermonti (1130), a reimsi (1131) és a pisai (1131) zsinatot követően a II. lateráni zsinat (1139), XV. határozatában kimondta, hogy ezentúl mindenki, aki rosszindulatúan kezet emel bármely egyházi személyre - klerikusra vagy szerzetesre - azt ipso facto egyházi átokkal sújtja, amely alól csak a pápa adhat feloldozást, amennyiben az egyházi átokkal sújtott személyesen járul elé Rómában.[38] Kimondták azt is, hogy az okozott sérelemnek rosszindulatból kell fakadnia és komoly sérülésnek kell lennie, vagy pedig olyan okból kell erednie, amely jogosulatlanul fosztja meg szabadságától az egyházit.[39]
Nem vonhatott maga után egyházi átkot vagy kiközösítést, ha a támadás jogos volt.[40] Ide tartoztak azok az esetek, amikor valaki úgy okozott sérelmet, hogy reá támadt egyházi személy és önvédelemnek minősült; avagy bosszút állt komoly sértésért; avagy felesége, anyja, testvére, avagy lánya ellen támadt egyházi, és őket védte; avagy, ha a sérülés komolytalan volt, avagy ha a támadó nem volt tudatában cselekedetének (és ezt eskü alatt vallotta, vagy tanúi voltak rá).[41] Finomítottak azon a szabályon is, hogy csakis a pápa adhatott feloldozást, így lehetővé tették, hogy a püspök is feloldozhasson, amennyiben enyhe volt a sérülés,[42] illetve amennyiben lehetetlen vagy túlzottan nehéz volt a Rómába utazás, illetve még több egyéb esetben is.[43] Így tulajdonképpen a kivételek megnövekedett száma miatt a legtöbb esetben lehetőség volt a püspök feloldozásával is mentesülni a büntetés alól. Nálunk már Szent István első törvénykönyvének 1. §-a kimondja, hogy: "Quisquis fastu superbie elatus domumdei ducit contemptibilem et possessiones deo consecratas, atque ad honorem dei sub regia inmunitatis defensione constitutas inhoneste tractaverit, vel infringere presumpserit, quasi invasor et violator domus dei excommunicetur."[44] vagyis: "Bárki, aki a gőgös kevélységtől eltelve az Isten házát megvetendőnek tarja és az Istennek szentelt és az Isten tiszteletére királyi mentesség védeleme alá helyezett birtokot meggyalázza, vagy megkárosítani merészeli, úgy mint az isteni ház megsértőjét és megtámadóját közösítsék ki." Tehát a kiközösítést (excommunicatio) büntetését kellett alkalmazni általános esetben az egyház vagyoni sérelme esetén is.
Mint már említettem a klerikusnak nem csak személyét ért sérelem esetén szabtak ki nagyon súlyos büntetéseket, hanem vagyoni jogainak védelmét is szigorúan szabályozták, és vagyoni sérelmét is szigorúan rendelték büntetni. Azonban éppen ezért ritka az olyan eset, amikor valaki vagy valakik közvetlenül egyházi személy vagy egyházi birtok ellen követnek el vagyon ellenes deliktumot, például rablást. Ennek okát valószínűleg ebben a fokozott szigorú büntetési rendszerben kereshetjük. Az egyházi tulajdon védelmét fokozottan fontosnak találták már a szent királyok és Kálmán király is, ezért erősebb védelmet nyújtottak az egyháznak azzal, hogy súlyosabb büntetésre számíthatott az, aki az egyházzal szemben követett el bűncselekményt. A ritka esetjelleg ellenére azért találunk forráshelyet arra, hogy ilyesfajta deliktum valósul meg, mivel 1220-ban; "A hegyköz-szentimrei apát és az egyház patrónusa megperelte István fiait, tudniillik Mikudot, Aladárt és Lászlót 100 márka erőszak általi elvitele miatt, bíráskodott Benedek bán, poroszló volt Kokot falusi Póka. István fiai amikor Váradra mentek megegyeztek, hogy az apátnak és az egyház patrónusának 30 márkát adnak, és a poroszlót kielégítik, az apát pedig beleegyezett, hogy eleget tesz a bírónak."[45] Így bár békésen rendeződött a per, de ha ez nem történt volna meg, bizonyosan a rablást büntetendő egyszerű halálbüntetésnél súlyosabb büntetést szabnak ki.
Tulajdonképpen hogyan is lehetne súlyosabb büntetést kiszabni a halálbüntetésnél, ami a rablás rendes büntetése, erre úgymond egyszerű a válasz a minősített halálbüntetés. Minősített halálbüntetés lehetett kerékbetörés, amit a lábszárak, a karok, a fej, a nyak és mellkas összezúzásával hajtottak végre (confractio crurium et brachiorum ac demum contusio capitis, colli et pectoris), a horogra felfüggesztés (unco appensio), és a karóba húzás (impalatio, stipiti seu verui infixio, poena pali).[46] Természetesen vidékenként kialakultak egyéb módszerek is. Ebből az ijesztőnek is mondható felsorolásból is kivilágosodik, hogy a privilegium canonis milyen erőteljes és markáns kiváltságot jelentett.
Végezetül leszögezhetjük, és végső konklúzióként levonhatjuk, hogy a privilegium canonis szabályozása nem volt egységes, talán a legrugalmasabbnak is mondható, hiszen mindig attól függött, hogy az egyház büntetőpolitikája hogyan változott, illetve a kor
- 132/133 -
kriminológiai környezetétől ezenfelül is az egyház belső pönológiai meggyőződésétől. E folyamatos változás alakította a privilegium canonis intézményét, és tette hullámzóvá a szigorodást vagy az enyhítést.
A három legjelentősebb privilégiumon kívül még sok kedvezményben, kiváltságban részesült az egyház, egész szervezetében és az egyes egyházak külön-külön is. A kiváltságokat felsorolni lehetetlen, az egyházra vonatkozó kiváltságok közül azért érdemes még néhányat megemlíteni. A privilegium honoris, a tiszteletadás joga jelentette azt, hogy az egyházi személy megelőzi tiszteletben a világit. Ebből a jogból eredt, hogy a templomban, temetőben külön hely illette meg a klerikust, és hogy sajátos megszólítással tisztelték meg.
Különleges jog volt a privilegium competentiae, a végrehajtás kiváltsága, amely okán a klerikusra kiszabott büntetést úgy kellett végrehajtani, hogy vagyonából, jövedelméből meg kellett hagyni annyit, ami a hátralevő életében ahhoz szükséges, hogy tisztességesen élhessen. Ez az elv, pontosabban jog abból a megfontolásból eredt, hogy már a római jog biztosította a beneficium competentiae jogát, amit a római katonák élvezhettek. A Glossa pedig azzal érvel, hogy a papok miles coelestic militaenek tekintendők,[47] tehát "Isten katonáinak gyalogosai", így ugyanazon kiváltság illeti meg őket. A privilegium in corpore iuris clausum azokat a kiváltságokat jelenti, amelyeket a dekretálisokba felvettek, és ezért külön bizonyítást nem követeltek. ■
JEGYZETEK
[1] Commentar ad c. 57. X. (II. 20)
[2] Késmárky István: Katholikus Egyházi Vagyonjog. Pécs 1900. 25-33. o.
[3] Institutionum Canonicum 4. kötet 1819 Madrid "De statu clericorum" tract. 44. c. 3. § 1. nr. 2
[4] "Omnium rerum ecclesiasticarum episcopus curam gerito et eas dispensato, quasi inspectante Deo" in Can. Apost. can. 37.
[5] Késmárky (1900) 56-64. o.
[6] "Decrevimus nostra regali potencia, ut unusquisque habeat facultatem sua dividendi, tribuendi uxori, filiis filiabusque, atque parentibus sive ecclesie, nec post eius obitum quis hoc destruere audeat." in Sancti Stephani decretorum liber secundus §. 5.
[7] Kristó Gyula szerint 1229-re tehető. In: Kristó Gyula: Magyarország története 895-1301. Budapest 1998. 258. o.
[8] Engel Pál: Szent István birodalma - A középkori Magyarország története. Budapest 2001. 84. o.
[9] Késmárky (1900) 33-36. o. illetve Bessenyő András: A magánjogi dogmatika római jogi alapjai c. előadása. PTE Állam- és Jogtudományi Kar, Pécs, 2010. 03. 17.
[10] Font Márta: Dinasztia, hatalom, egyház - Régiók formálódása Európa közepén (900-1453). Szerk. Font Márta. Pécs 2009. 368. o.
[11] Erdő Péter: Egyházjog a középkori Magyarországon. Budapest, 2001. 111. o.
[12] Az esztergomi zsinat évszáma nem pontosan meghatározható, valószínűleg a 10-11. század fordulójára tehető.
[13] "Ut cause clericorum vel ecclesiasticarum rerum canonice finiantur." in Synodus Strigoniensis prior §. 1. (Megtalálható: Závodszky Levente: A Szent István, Szent László és Kálmán király korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai. (Függelék: A törvények szövege). Kiadja a Szent István Társulat Tudományos és Irodalmi Osztálya, Budapest 1904. 197-207. o.)
[14] Bónis György: Die Entwicklung der geistlichen Gerichtsbarkeit in Ungarn vor 1526. Budapest, Szent István Társulat, 1962. 187. o. Idézi: Erdő Péter: Egyházjog a középkori Magyarországon, Osiris Kiadó, Budapest 2001. 112. o.
[15] Erdő (2001) 112-113. o.
[16] Erdő (2001) 113. o.
[17] Erdő (2001) 122-123. o.
[18] Závodszky Levente: A Szent István, Szent László és Kálmán király korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai. (Függelék: A törvények szövege). Kiadja a Szent István Társulat Tudományos és Irodalmi Osztálya, Budapest 1904. 19. o.
[19] Bessenyő András: A magánjogi dogmatika római jogi alapjai c. előadása. PTE Állam- és Jogtudományi Kar, Pécs, 2010. 03. 17.
[20] Sancti Stephani decretorum liber primus 3. § "Milyenek legyenek az egyháziak tanúi és vádlói. Az egyháziak tanúi és vádlói legyenek becstelenség nélküliek, nősek és gyermekesek, és akik teljes mértékben Krisztus tanításait dicsőítik." Fordította: Cseh Balázs
[21] Sancti Stephani decretorum liber primus 4. § "Ugyanarról hasonlóképpen. Világi ember tanúbizonyságát egyházival szemben senki se fogadja el. Ugyanis senki se vizsgálja egyházi ügyét világi nyilvánosság előtt, hanem csakis az egyházban." Fordította: Cseh Balázs
[22] "Ha azonban a magyar törvényt elolvassuk, megütközünk rajta, mert azt mondja, hogy a clericusok tanúi és vádlói becsületes, nős, családos emberek lehetnek, és akik teljesen Krisztus hitét vallják. Majd folytatólag: világi tanúskodását clericus ellen senki se fogadja el. Tehát e szerint csakis nős és családos egyháziak tanuskodhatnak egyháziak ellen. A látszat tényleg azt mutatja, azonban itt tévedéssel állunk szemben.
1. Hadrián pápa capitularéi közül a mi törvényünk a 72. fejezetnek, amely a bizonyítási eljárást szabályozza, csak az utolsó mondatát vette át. A fejezet egyébként a világi tanúk kellékeit tárgyalja. Hadrián capitularéiban hiányzik ez a rész: et accusatores clericorum és éppen ez okozza a zavart. A mi törvénykönyvünk helytelenül a három különböző fejezetet összevonta, összezavarván a világi - az első - és az egyházi - a két utolsó - tanúk kellékeit." In: Závodszky Levente: Árpád-kori Új Okmánytár. Budapest 1904
[23] Magyar Katolikus Lexikon. Budapest 1933
[24] 1Kor. 6, 1-8
[25] Thuróczi János: Chronica Hungarorum. Brünn 1488
[26] Horváth Mihály: Magyarország története. Új dolgozat, 2. bővített kiadás. 3. kötet. Budapest 1871-73. 278. o.
[27] Magyarország történeti kronológiája. Főszerkesztő: Benda Kálmán. 1. kötet. Budapest, 1981. 324. p.
[28] c. 4, 7, X. de immun. (III. 49); c. 1, 3. in VI-to de immun. (III. 23); c. 4. in VI-to de cens. (III. 20); c. un. in Clem. (III. 17.); c.3. in Clem. de cens. (III. 13); ezek megjelennek már Késmárky-nál is, saját kutatásom alapján pedig kiegészül a c. un. in Clem. de immun. (III. 17) kánonnal, amellett, hogy természetesen abszolválom és akceptálom a kutatásból kifolyólag az általa hivatkozott kánonokat.
[29] c. 4. 7. X. (III. 49.)
[30] Késmárky (1900) 66-70. pp.
[31] Késmárky (1900) 69. p.
- 133/134 -
[32] Szerpénz: Olyan adó, amelyet házról házra sorban (szerben) járva szedtek.
[33] Második Endre király dekrétoma. In: Magyar Törvénytár 1000-1526. évi törvénycikkek. Fordította és jegyzetekkel ellátta: Nagy Gyula. Budapest 1899
[34] Második Endre király dekrétoma. In: Magyar Törvénytár 1000-1526. évi törvénycikkek. Fordította és jegyzetekkel ellátta: Nagy Gyula. Budapest 1899
[35] III. András törvényei (1290-1291 és 1298) In: Szemelvények az 1526 előtti magyar történelem forrásaiból I. kötet. Szerkesztette: Bolla Ilona- Rottler Ferenc. Budapest, 1993. 162-181. o.
[36] Magyar Katolikus Lexikon. Budapest 1933
[37] cc. 21, 22, 23, 24, C. (XVII, q. 4)
[38] c. 29, C. (XVII, q. 4.)
[39] c.29, X h. t. (V, 39)
[40] cc. 1, 10, 24, X. h. t. (V, 39.)
[41] cc. 3, 10, X. h. t. (V, 39.); c. 3 cit.; c. 1, X. h. t. (V, 39); c. 4, X. h. t. (V, 39.)
[42] c. 3, 17, 31, X. h. t. (V, 39.)
[43] cc. 1, 2, 6, 11, 13, 26, 32, 33, 37, 58, 60, X. h. (V, 39.); c. 22 in Vlto h. t. (V, 11.)
[44] Závodszky Levente: A Szent István, Szent László és Kálmán király korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai. (Függelék: A törvények szövege). Kiadja a Szent István Társulat Tudományos és Irodalmi Osztálya, Budapest 1904
[45] "Abbas de S. Henrico et patronus ecclesiae impetiit filios Stephani, scilicet: Michud, Aladarum et Bazlou per centum marcis violenter ablatis, iudice Benedicto Bano, pristaldo Pouca de cilla Cokot. Qui cum Varadinum venerunt, filii Stephani conuenerunt dare abbati et patrono ecclesiae triginta marcas et satisfacere pristaldo; abbas vero iudici satisfacere conuerit. VR. 244. p. 241. (122.) In. Regestrum Varadiense examimum ferri candentis ordine chronologio digestum. Szerk.. Karácsonyi János, Borovszky Sámuel. Budapest 1903
[46] Béli Gábor: Magyar jogtörténet, a tradicionális jog. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2009. 168. o.
[47] cf. vagy c. 19, C. (XXIII, q. 8.)
Lábjegyzetek:
[1] A szerző joghallgató, demonstrátor.
Visszaugrás
