A mintegy 200 oldal terjedelmű ízléses borítólappal ellátott, szépen tipografált kötet lapszámaiból, ha levonjuk a nagyon is gazdag irodalomjegyzéket, a német és angol nyelvű nagyon jó áttekintést adó összefoglalókat, valamint a tartalomjegyzéket, egy 150 oldalt kitevő olyan konzisztens tanulmány kerül az olvasó kezébe, amely töltelékszövegtől teljesen mentes, szakmailag és tudományosan megalapozott magvas írás. Fodor László e könyvének megjelentetése előtt társszerzője volt e recenzió írója mellett annak az 1996-ban a Környezetgazdálkodási Intézet által kiadott monográfiának, amely a környezeti jog jogdogmatikai és rendszertani kérdéseit a természetvédelmi joggal összefüggésben tárgyalta. A szerző ennek birtokában emelte ki a környezet integrált védelmét biztosító jogintézményeket, amelyeket ugyancsak a környezeti jog dogmatikai rendszerének figyelembevételével a maga összefüggéseiben mutat be.
A hat fejezetből álló monográfia első fejezete "Elméleti alapok" címszó alatt bemutatja, hogy mi értendő integratív környezeti jog alatt és mi az előnye a szektorális környezeti joggal szemben. Míg ugyanis a szektorális környezetvédelem esetében az egyes anyagi és alaki (eljárási) jogintézmények egymástól függetlenül és egymástól elszigetelve a környezetnek csak egy-egy szektorát, a vizet, a levegőt, a talajt, a faunát vagy a flórát védik, addig a környezeti jog integratív védelmét biztosító jogintézményei egyszerre, egyöntetű védelmet hivatottak biztosítani a környezet és a természet valamennyi szektorát érintve. Az integratív környezeti jogi intézmények tehát több környezeti szektorra kiterjedő globális és átfogó védelmet biztosítanak, ami kiküszöböl olyan ellentmondásos jogalkotási és jogalkalmazási intézkedéseket, amelyek a környezet egyik szektorára előnyös, a másikra azonban hátrányos hatásokat váltanak ki. Az integratív környezeti jognál ennél fogva az egyes védelmi intézkedések, normatív és egyedi aktusok nemcsak az egyes szektorok érdekeire, hanem szektorközi globális környezeti érdekekre tekintettel születnek meg. Miközben azonban a szerző bemutatja az integratív környezetvédelemnek ezeket az előnyeit, a tudóstól elvárható tárgyilagossággal rámutat az eltúlzásából adódható hátrányokra is. Az integratív védelem esetében ugyanis fennállhat az a veszély, hogy elsikkadnak a szintetizálás és a globális védelemre törekvés mellett olyan speciális védelmi szempontok, amelyek csak egyes környezeti szektoroknál ragadhatók meg. Ezért Fodor helyes mértéktartással állapítja meg azt, hogy a környezet integratív védelme nem mellőzheti a szektorális védelmet sem (22-24. o.). A magunk részéről még tovább mennénk, kimondva azt, hogy a két védelmi módszer együtt jelent hatékony környezeti védelmet. Éppen ezért igen fontos - és ezt Fodor is hangsúlyozza -, hogy a védelem integratív szemléletének át kell fognia a környezeti jog általános és különös részét egyaránt. Az általános részbe tartozik maga az integratív védelem, mint általános szabályozási módszer és intézmény, míg a különös részbe annak részben a mediális (víz-, levegő-, földvédelem), részben a vitális (élővilág), részben pedig a kauzális [zaj-, rezgés-, sugárzás-, (veszélyes)hulladékvédelem, veszélyes technológiák] jellegű szektoraiban történő megjelenése, megnyilvánulása. Minthogy azonban az integrativitás a különös rész itt említett valamennyi szektorát átfogja, ezért mint intézmény a környezeti jog általános részéhez tartozik (14. o.).
Ezzel áll összefüggésben az I. fejezetnek az a két alcíme, amelyek egyikében a szerző az integrativitásnak az egyes jogintézményi szinteken történő megjelenésével, míg a másikában az integrativitás környezeti hátterével foglalkozik. Ami az első kérdést illeti, ott három megjelenési szinttel foglalkozik Fodor. Az első szint az állami engedélyezés szintje, vagyis az etatikus döntési szint, ahol a külső integráció azt jelenti, hogy "a gazdasági, szociális, stb. szempontok mellett játsszon szerepet a környezetvédelem is", a belső integráció esetében viszont arról van szó, hogy a környezetvédelmi engedélyezésnél "minden környezeti érdek és következmény" figyelembevételre kerüljön (19. o.). Akönyv elsősorban a belső integrációra helyezi a hangsúlyt. Ennek problémáit fejti ki magas színvonalon és mindenre kiterjedő részletességgel imponáló nemzetközi jogösszehasonlítás mellett. Ugyanakkor nem mellőzi a külső integrációból adódó problémák bemutatását sem. Ez utóbbi téren is bemutatja a valós problémákat és hiányosságokat, különösen azt, hogy egyes jogrendszerekben a szabályozás, valamint a szabályozás hiányosságaiból fakadó lehetőségek következtében a gazdasági szempontok még mindig háttérbe tudják szorítani a környezet- és a természetvédelmi szempontokat. Ennek a veszélye fennáll a szociális szempontokkal való összemérés esetében is. Ez azonban a korábbi welfare society időszakában volt erős, míg a mai neoliberális globalizáció időszakában a gazdasági érdekek túlsúlya jelenti a nagyobb veszélyt a környezeti érdekekre nézve. Ezeket a problémákat a szerző tisztességesen és kellő objektivitással felveti. Szemlélete igen reális. Ezeket a problémákat a szerző részletesen jelzi "a környezeti háttér" című alfejezetben, mind a nyugat-európai, mind pedig a magyar környezeti jogi szabályozást és környezetvédelmi politikát vizsgálva (25-29. o.). Azonban megmarad a jogon belül és tartózkodik a "metajurisztikus" társadalomfilozófiai fejtegetésektől. Szerintünk nem ártott volna, ha a szerző a maga elé tett zárt terjedelmi kereteket túllépve felhívta volna a figyelmet a környezet egyes elemeiben már beállt olyan ártalmakra, amelyek a környezetszennyezés következtében állottak elő (őserdő kiirtás, légi- és autóközlekedés sűrűsödés, stb.), és amelyek egy olyan irreverzibilis ökológiai egyensúlyfelboruláshoz vezethetnek el (pl. üvegházhatás), amelyek a földi életfeltételeket és ezzel együtt az emberiség egzisztálását lehetetlenítik el. E probléma is amellett szól, hogy az integrativitás mellett a szektorális elv sem hanyagolható el. Ez a helyzet, pl. új légi közlekedési útvonalak engedélyezésénél, ahol elsősorban a védelem a légtérre koncentrál. Ugyanakkor egy új autósztráda megépítésénél már komplexen is a talaj-, a légtér-, a víz- és a fauna, valamint a flóra védelme relevánssá válik.
"Az integrativitás megjelenése a jogintézmények szintjén" című I. fejezetet és annak 2. pontját záró alpontja átvezet bennünket a II-V. fejezethez, amelyek részletesen tárgyalják a környezeti hatásvizsgálatot (II. fejezet), az EK irányelv alapján fennálló integrált engedélyezést (III. fejezet), az ökoauditot (IV. fejezet), valamint a környezetbarát termékminősítést (V. fejezet).
A környezeti hatásvizsgálatról (KHV) szóló II. fejezet 1. pontja a hatásvizsgálat európai uniós szabályozását tárgyalja, amelynek célja, hogy a beruházások megkezdése előtt azok környezeti sajátosságai előzetesen megvizsgálásra kerüljenek a célból, hogy jelenthetnek-e potenciális veszélyt a környezetre és ennek ismeretében megalapozott hatósági döntést lehessen hozni az engedélyezés kérdésében. A szerző ezt követően kiindulva a KHV kialakulás történetéből, amelynek gyökerei az USA-ban vannak, összehasonlító jelleggel bemutatja az amerikai és az európai megoldás közötti különbségeket. Míg ugyanis az USA-ban a KHV csak az állami beruházásokra terjed ki, addig az EU tagállamaiban a magán beruházásokra is. Ebből a szempontból az európai megoldás jobb. A tekintetben viszont az USA megoldása pozitívabb, hogy ott a KHV a jogszabályok és az állami döntések vizsgálatára is kiterjed, nemcsak a konkrét létesítményekre és tevékenységekre, miként ez Európában fennáll. Környezetvédelmi szempontból azt viszont már fenntartással lehet fogadni, hogy az USA-ban a KHV a természetes környezet mellett kiterjed a szociális-gazdasági szempontokra is. Ez akkor lehet problematikus, ha ez utóbbiak - különösen a gazdaságiak - prioritásban részesülnek a környezettel szemben. Ez az USA gyakorlatában nem egyszer volt tapasztalható. Eklatáns eset volt erre a Riói Környezetvédelmi Konferencián George Bush hozzáállása a brazíliai őserdők kitermelésével kapcsolatosan, amelynek leállítását pont gazdasági és szociális szempontokra hivatkozással akadályozta meg. Ezen a határokon átterjedő vizsgálatokról Espoo-ban megszületett egyezmény sem tud segíteni, mert igaz, hogy bármely állam hatósága előtt folyó eljárásban a szomszédos országok hatóságai és lakossága részt vehet, amely az EU-ban komoly előrelépés, Amerikában viszont az USA-hoz hasonló, Latin-Amerikában pedig az ennél is lazább szabályozás következtében - éppen úgy, mint Kelet-Európában - nem jelent sokat. Ennek kelet-európai kudarcára utaló jelenség a nagybányai Aurul Művekből származott 1999. évi tiszai ciánszennyezés (vö. 31-32. o.).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
