Mi is a kultúra? A filozofikus gondolkodás abból indul ki, hogy az ember önérteimező lény, aki értelemre törekszik, ennek megfelelően folytonosan értékel, s magatartását felismeréseihez igazítja.[1] A kultúrakutatás klasszikus antropológusa a kultúra létét szintúgy az emberi értelemadáshoz, a tényeknek és magatartásoknak tulajdonított jelentéshez kapcsolja.[2] A kultúra ilyenformán emberi lényekként kiválaszt bennünket, értelmünkkel kvalifikál, reflexióinkra hagyatkozik, mert alapvetően gondolataink által mozgatottnak lát bennünket - olyanokként, akik nemcsak saját felismeréseik foglyai, de akikben mások s múltak átélt tapasztalata is közvetítődik. Ebből adódóan mind a kultúrakutatás, mind pedig ez utóbbi antropológiai megalapozása maga is szükségképpen a hermeneutika hagyományába ágyazódik, hiszen ennek értelmében "A kultúra olyasmi, amin keresztül megközelítjük a világot, ami tehát előzetes megértéssel, Vorverständnis-szel szolgál nékünk, amelynek segítségével e világban látandó gyakorlati feladatainkkal szembesülhetünk."[3] A kultúrában tehát valamiféle tudás, megszerzett intellektuális tapasztalat, a külvilág és önmagunk dolgaihoz megszokássá nemesedett vagy ökonomizálódott reflektált viszonyulás rejlik, amely számunkra mindig mintát kínál, tehát általunk folytonosan választottan, mégis egyszersmind tőlünk függetlenül is, hiszen másokban is fennáll, s munkál ez. Örökölt tehát, de folyvást minden aktusunkkal alakított; elvi lehetőségében bárki (elmúlt generációk, az élők egyeteme, az egész emberiség) tapasztalatának a teljességében összegződik, miközben csakis tanulással és szocializációval - tehát célirányos fáradsággal és a benne részesedés szándékával - meríthetünk készletéből.[4]
Megjelenéseit illetően a változatos jogászi megközelítések például "hiedelmek, magatartások, megismerő gondolatok, értékek, valamint érvelési és felfogási módok komplexuma"[5] gyanánt szokták megfogalmazni. Ámde az ilyen megközelítések legfeljebb egy már atomizált társadalom szétesettségének a jegyeként jöhetnek számításba, hiszen a kultúra nem egyszerűen individuális menüválaszték, hanem közösségiségünk hordozója. Egy valamelyest érzékenyebb jogász ezért így definiálta: "tanult magatartás, attitűdök és értékek [...] az egyéni válaszok intézményesített formáiként".[6] Nos,
- 93/94 -
ez okból nyilváníthatta ki egy holland szociológus, hogy megismerési, reflexív, a viszonyulások érték- és célszerűségi megfontolásaitól, érzelmi és egyéb attitűdjeitől is befolyásolt halmazaiként a kultúra voltaképpen nem más, mint "a szellem kollektív programozása, amely az emberek valamely csoportjának vagy körének a tagjait megkülönbözteti a másiktól."[7] Mert eszerint minták és látásmódok miriádjának az elsajátításával "A kultúra szolgáltatja azon lencséket, amelyeken keresztül a stimulusokat felismerjük, megfogalmazzuk, elmélkedünk felettük, belsődlegesítjük, majd cselekvésünkbe átfordítjuk." Lényege a mindenkor elérhető és megvalósuló közösségi folyamatiság, melyben "Minél elmélyültebb az interakció, annál inkább várhatóan kiterjedt lesz a tapasztalatok közössége s annál gazdagabb a közösként osztott jelentések halmaza."[8] Merthogy ezek korántsem önmagukban mozdulatlanul adottként megálló entitások, hanem amorf tömegességükben a hozzájuk forduló számára különféle vonatkoz(tat)ási hálók alapjául szolgálnak, amik reflektálná és kontextualizálttá teszik a bennük folyvást zajló újragondolásokat.
Tárgyunkra alkalmazva, számos különféle megközelítés született a jogi kultúráról.[9] Sajátos fogalmának szülővidéke a jogszociológia, melyben belső összetevőként a jogászság, külső környzetként a legkülönfélébb társadalmi viszonyulások leírásával magyarázatot vártak például annak kiválasztó kérdésére, hogy mikor, miért és miként fordulnak az emberek egyáltalán a joghoz.[10] Ennek során juthatott el a jogszociológiai kutatás egyebek közt annak vizsgálatához, vajon mi idézheti elő a polgári perléshez folyamodás különbözőségeit egyébként hasonló értékrendű és szignifikánsan nem eltérő várakozásokat megfogalmazó társadalmak között.[11] Egy ilyen diffúz használat viszont azzal a veszéllyel jár, hogy könnyedén egyfajta Jolly Joker használatú segédfogalommá válhat a társadalomleírásban feltárt és valamiféle általános jellemzésben tényleg jelentőségteljesnek minősülő különbségek magyarázatára (akár abban, hogy a bírói eljárások miért olyan lomhák Olaszországban, avagy hogy a szexuális botrányok mely okoknál fogva váltanak oly gyakran korrupciógyanúba át például az angolul beszélő országokban[12]), amikor is ezen 'jogi kultúra' leginkább nem lesz immár más, mint jogilag egyébként szabályozott lehetőségekkel élésnek a foka, jellege és minősége - vagyis a már létrehozott jog mikénti megvalósulása.
Ezt a leggyakrabban attitűdként fejezik ki. Ennek, mint egyfajta adottságnak, eleinte a puszta leírására törekedtek. Így hát ennek változatait fejezzük ki azzal, hogy a jogi kultúra "a tételes jog s a hozzá való viszonyulások kombinációja"[13] vagy "az, amit az emberek a jogról, a jogászságról és a jogrendről gondolnak, tehát a jogrendszerhez fűződő eszmék, attitűdök, vélemények és várakozások" halmaza.[14]
Vigyáznunk kell azonban a fenti és hasonló (s jobbára impresszionisztikus) megközelítéseknél arra, hogy voltaképpen - és pontosan - miben is látjuk a kriteriális jelentőséget. Hiszen ha jogmegvalósulásról szólunk, mint az előbb, vagy viszonyról és várakozásról, mint az imént, úgy éppen a lényegről burkolózunk hallgatásba, merthogy a bizonytalan túláltalánosságból éppen azt nem tudhatjuk meg, vajon készként,
- 94/95 -
adottként, ottlévőként vesszük-e a jogot, amihez külsőként tetszőlegesen viszonyulunk, vagy e jogmegvalósítást valóban a jog aktualizálásának tekintjük s az arról való gondolkodásunkat olybá fogjuk fel, mint amiknek keretében gyakorlati referenciáitatásunkkai aktiváljuk és aktualizáljuk az abban felismert lehetőségeket - amely esetben már tényleg a jogműködés kulturális kontextusát írjuk le, vagyis valóban az élő jogi kultúrát jellemezzük.
Nos, továbblépve az egyszempontúan primitív redukcionizmuson, immár módszertani jelentőséggel érvényesítik a jogi kultúra fogalmát azok a szerzők, akik már egyértelműen kulturális látásmódként, egyenesen gondolkodásmódként értékelik az ebben munkáló meghatározásokat, amelyek értelmében például "a jog természetét és egy adott jogrendszernek a saját felépítését és működését illető mélyen gyökerező, mert történelmileg kondicionált meggyőződések"[15] halmazáról van itt szó, hiszen "a jogi kultúra egyenértékű azon fogalmi és értelmezési, megismerő és értékelő keretekkel, amelyek révén az emberi lények jogi világukat megközelítik, vagyis annak a világnak a társadalmi-jogi vonatkozásaival egyenértékű, amelyben ezek az emberek élnek."[16] Ezen utóbbi megközelítésekkel már közelebb kerültünk ahhoz, hogy valóban gondolkodásunk alapjaként, tehát kiválasztó értelemben értsük a jogi kultúrát - olyan belülről történő meghatározódásként, amely kijelöli a maga számára azokat a lehetőségeket, amelyeken belül jogot egyáltalán képzelhetünk. Talán legtisztább ilyen jellegű körülírása szerint ez "azon meghatározhatatlan jelenlévőségeknek a kerete, amelyek közt egy értelmező közösség működik, hiszen ez normatív erővel bír e közösség számára [...] és a közösségnek mint közösségnek az azonosságát hosszú időn keresztül meghatározza."[17]
Eszerint tehát kultúraválasztásunkkal egyszersmind értelmező közösséget is választottunk. A kultúrát illető ilyen kiválasztó jelentőségből következik, hogy a kultúrába belenövünk, tehát annak keretei és feltételei közt kondicionáltatunk, szocializáltatunk és edukáltatunk. Passzivitásunk, azaz életünk kezdetének csupán tanulása vagy a sikertelenségéből adódó tehetetlenség áll az egyik oldalon, míg az aktív kölcsönhatásra lépés, a visszahatás, a teremtő kultúraformálásban részesedés a másik oldalon - elvileg persze egyiket sem tisztán érvényesíthetve, mert egyszersmind a másiknak a marsallbotját is szorongatva kezünkben. Felnővén tehát bármekkora is lesz majd alakító szerepünk és súlyában a személyes választásunk, a paradoxon vállalásával mégis elmondható, hogy egy angol gyermek már eleve "egy levőben lévő common law jogász".[18]
Ilyen módon pedig "a jogi kultúra, mint a tanult jogászság professzionális jogi kultúrája, a jog részét alkotja."[19] Számomra viszont alapvetően a joglétrejövetel értelme és várakozása, vagyis a mindenkori jog ön-hermeneutikájának a "módszertana", és ebben az értelemben immár korántsem egyszerűen része, hanem pre-konstitutív alkotója bármiféle jognak. Egy ilyen állításban természetszerűleg annak teoretikus értékű kimondása jelenik meg, hogy a jogászság szakmai deontológiája mint professzionális ideológia egyértelműen a jog ontologikus összetevője; ennek folytán pedig alapul vétele nélkül a jogi jelenségvilág mint társadalmi gyakorlatunk egyik alkotója értelmesen nem is tárgyalható.[20]
Egyidejűleg azonban számomra kétes állításként az idézett kijelentésben megjelenik annak specifikációja is, hogy a jogi kultúra a jogászkultúrával egyenlősíthető. Szociológiai értelemben ez nyilvánvalóan távolról sem áll; ráadásul egy tisztán jogelméleti elemzés körében sem állja meg a helyét. Max Weber a sokat sejtető Rechtshonoratioren kategóriája révén[21] már egy évszázada leírta azt a folyamatot, amelyben a szakképzett jogászság lételméleti értelemben alakítja, formálja a jogot. Mihelyst ez a tényleges szerepjátszás történelmileg kialakult, úgy nyilvánvalóan egyszersmind túlsúlyos mozzanattá is lett abban a folyamatban, amelyben ettől kezdve a joghoz közelítés, a jogi-jogászi gondolkodásmód egyáltalán létrejön; azonban ezzel sem állíthatunk többet, mint csupán rögzíthetjük annak tényét, hogy a jogi honoráciorok döntő szerepet vállaltak annak formaadásában, amelyben és amelynek talaján immáron valamiféle jogi kultúra egyáltalán formálódik. Ez azonban éppen nem iktatja ki azt a szerepet, amit a mindenkori jog jelenlétének, belső kritériumszerűségeinek a bármikori adott időben elfogadott alakításában egyrészről a jog (1) mikénti tételezése (mint törvényhozás), másrészről (2) miként történő hatósági (végrehajtási, igazgatási és bírói) alkalmazása (mint kormányzás és bíráskodás), valamint harmadrészről (3) miként alakuló társadalmi megélése (negligálása, deviálása, avagy követésében a szelektivitás, a látszólag szabad változatalakítás, vagy éppen a feltétlenség) között szakadatlanul zajló mozgásfolyamat (s olykor egyenesen versengés) eredményez; aminek az elvi, egyúttal jogtörténeti tapasztalatokat összegző jogontológiai jelentőségű
- 95/96 -
megállapítása[22] ma új tapasztalatokkal egészülhet ki azon fejlemények nyomán, amiket a jogelméletben többnyire a jogpozitivizmusban rejlő szabály-pozitivizmus oldódásaként szokás jelölni.[23]
Egyfelől tehát mindannyian részesei vagyunk a jog művének. Másfelől a jog sokszerűségének nyílt beismerését jelenti az, hogy a jogi pluralizmus régtől fogva ismert kategóriáját ma már növekvő mértékben közönséges jogi struktúrák szociológiai jellemzésére is igénybe szokták venni azért, hogy leírhassák a mai jog mögött álló s többszereplős interakciót eredményező "társadalmi jogpozitivizmusnak"[24] immár világméretű tendenciává váló gyakorlatát.[25] Ez ölt jogszociológiai megfogalmazást akkor, amikor "a hivatalos állami jog hanyatlása és belső fragmentálódása, a hivatkozási szokványoknak egy szélesebb normatív körben kiszélesedést nyerő tágítása, ál-normatív várakozások támasztása, valamint a legitimáció jogon kívüli folyamatainak a létrejötte" általánossá válásának alapul vételével a jogi pluralizmust immár a jog közönséges működése jegyeként állítják.[26]
A jogi kultúra tehát az így pontosított értelmében folyamatos interakció, mely az általános kultúrába ágyazódva, más szubkultúrákkal kölcsönhatásban a mindenkori cselekvő ember és jogi célzatú és jelentőségű objektiválásai (tételezései, formális intézményi aktusai, és így tovább) közötti bensőségességet, összefüggést, relacionáltságot írja le.
Ezért sohasem befejezett, sohasem nyugvó, hanem a társadalmi gyakorlat részeként mindenkor aktív, válaszadásra felhívó, s azt egyúttal az önnön csatornáiba terelő. Ha és amennyiben a mindenkori tegnaphoz viszonyítva a kultúrát mégis egy prekonstitutív és preszelektív erejű adottságként fognánk fel, úgy mégis arra következtethetnénk, hogy bármennyire is folyvást továbbgyúrjuk azt nem szűnő interakcióinkkal, konvencionalizációit megújító rekonvencionalizálásainkkal, számunkra mindenkori adott állapotában mindazonáltal mégis felfogható egyfajta tömbként - olyanként, amiből természetszerűleg bármikor dezertálhatok, emlékét azonban, mint múltam szervező keretét mégis óhatatlanul magammal viszem, levehetetlenül. Legfeljebb annyi áll tehát szabadságomban, hogy elutasítsak egy számomra az elmúltamban már szervesült otthonosságot.
Az Európai Unió jogi kultúrájáról átfogó áttekintés még nem született.
Egy a jog lehetséges teljességét szintekben leíró képpel[27] élve értelmesen három réteg között tehetünk különbséget:
JOG
külső réteg
(jogszabályok, esetjog stb.)
jogi kultúra
(jogi fogalmak, általános elvek, jogászi módszer)
mélyszerkezet
és bármely meglepő is a következtetés, ezek sorában az Európai Unió jogi berendezkedése napjainkig kizárólag csak az első szintet látszik kitölthetni.[28] Másként szólva, az európajog kultúrája és mélyszerkezete, vagyis fogalmi, elvi s módszertani apparátusa, valamint dogmatikája még nem alakult ki.
Persze már régóta megjelent, egyenesen kaotikus egyveleggé tömegesült az, amit a jog tárgyiasításának szoktunk nevezni. Az Európai Unióval köttetett szerződések, az Európai Uniót megtestesítő képviseleti és kormányzati szervek direktívái és egyéb jogforrás-tételezései, továbbá saját ítélkezésének a döntvényanyaga objektiválta a jogot. Ebből azonban mindmáig nem született kitapintható általánosság: sem kijegecesedő jogi fogalmiság, sem elvek szerint nyomon követhető s egyensúlyukban kitapintható építkezés, sem pedig olyasmi, amit többé-kevésbé megállapodott módszerességnek nevezhetnénk. Ezek hiányában pedig nyilvánvalóan nincs dogmatika[29] - hacsak azokat a kompendiumokat nem tekintjük annak, amelyek szektorálisan minden egyes fejleményről értelmes csoportosításban beszámolnak.
Ezek viszont a legjobb indulattal sem emlékeztethetnek másra, mint legfeljebb az angolszász precedens-anyagok. Arra az áttekinthetetlenül nyomasztó
- 96/97 -
halmazra, amelynek a kaotikumát kizárólag egy azok közt elvégzett tipizáló csoportosítás oldhatja. Ez pedig olyan precedens-halmazok képzésével érhető el, amelyeknél egy bizonyos nézőpontból tényleg szignifikáns a különválasztás, ámde egyéb szempontra ügyelő eltérő halmaz-képzéssel szintén értelmes csoportosítást érhetnénk el. Mindezt tehát rend(szer)nek neveznünk pontosan annyira önbecsapás lenne, mintha abban a merőben formális deduktivitásban, amivel Leibniz a tökéletes nyelv, a bevégzett tudás korpusza megkísérlésekor próbálkozott[30] (majd aminek kísértése a tudományosság módszerességgel rendszerré teendő jogban is felmerült[31]), mégis összefüggést észlelnénk - noha csupán az önmegsemmisítés csapdájába estünk, hiszen eljárásunkkal éppen ki kellett küszöbölnünk az axiomatika mint olyan értelmét.
Ha e merő tagadásból és hiánymegállapításból bármiféle konklúzióra egyáltalán merészkednénk, úgy első levonható következtetésünk nyilván az lenne, hogy a mai napig elérkezett fejlődés legfeljebb csökevényesnek tekinthető, hiszen még megélt alapjai s megélendő hordozói is hiányoznak: inkább szervezett szándékokról és tettekről, semmint valódi közösséggé egybeforrottságról beszélhetünk.[32] Másodikként pedig az, hogy bármiféle közös jogi kultúrának a kialakultsága roppant módon hiányzik, s ez számos irányban további hátramaradottságokat okoz, megsokszorozóan felerősítve önmaga hatását. És végezetül, harmadikként pedig az az egyre erősbödő benyomásunk, hogy az európajogban, mint bizonytalan általánosságú (mert minden részletében különérdekektől, ellenérdekeltségektől egyaránt szabdalt hatalmas) konglomerációban, a közös vágyakat s elhatározásokat részleteiben felülírhatják önállósodó részszándékok. Ilyen módon pedig az eredő aligha lesz több, mint improvizáció: lépésről lépésre történő előrehaladás, kompromisszumokkal eleve visszafogott tervezhetőség - mert a napról napra adandó válaszok eluralkodnak a koncepcionalitás felett. Vagyis egy intézményileg mindazonáltal kialakult, feltöltött, ráadásul bürokratikusán hatékonyan mozgatott nagystruktúra ez, amelyben ugyanakkor a lovak közé dobták a gyeplőt. Tehát a hatásköre birtokában ki-ki teszi, amit csak jónak lát. És hacsak ez (összpolitikai botrányként, intézményi működésében megrendülésként) vis maior-helyzetet nem okoz, úgy pedig biztosak lehetünk abban, hogy elfedi, elsimítja, éppen zajló ütközések hangsúlyeltereléseibe borítja majd a mindennapos menedzselés.
Ebben tehát minden származtatott; egyetlen eleme sem eredeti még - hiszen nem maga generál, inkább egészében generált. Röviden szólva: "Az EU joga nem az »európai jogi kultúra«, hanem az európai jogi kultúrák terméke."[33] Hol lenne ebben egy "közös jogi nyelvtan"[34] helye, amely nyelvtan közös fogalmakból, gondolkodásmódból s jog iránti attitűdökből áll össze? Hiányának átérzésében kivétel nélkül osztozik az egész európai jogtudomány. Nem véletlen hát, hogy a kiábrándultságukat pozitív energiába fordítók éppen az európai közös kodifikáció előkészítésébe viszik át vágyukat s hiányérzetüket egyaránt.
Joggal felvetődhet persze, hogy egy fejlődő friss kultúrának még aligha lehet önnön hagyománya.[35] Nos, amennyire érzékeny mentségen alapszik egy ilyen megfigyelés, annyira csakis félreértésen nyugodhat. Hiszen a kultúra nem időtartam-függő. Benne így nem a hagyománytól megszenteltség mint tényleges időbeli kontinuitás hossza, ténylegességének merő faktuma számít, hanem hogy az, amit kultúraként körülírtunk, eleve az áthagyományozás szándékától legyen áthatott. Így közelítve viszont az európajog még oly improvizatív jelenében is elvileg feltárhatók csomósodási pontok, amik ilyen irányba mutatnak s amik elvileg ki is mutathatók.
A másik oldalról, a nemzeti jogok befogadói szemszögéből kezeken viszont meggondolkodtató, hogy az európai jogi instrumentumok mindmáig többnyire mechanikus darabossággal dobatnak rá a hagyományos jogtestre anélkül, hogy szervesülnének is véle, vagy legalább ez megkíséreltetnék. Hiszen "az európai szabályokat szó szerint lemásolják és beillesztik a belső törvényhozásba - anélkül azonban, hogy akár a legcsekélyebb szándékot mutatnák is arra, hogy ezeket egy új, koherens egészbe integrálják."[36] Miközben azok a valóságos hatások, amik a belső (nemzeti) jogokat valóban alakítják, "kevésbé magát a tételes jogot, mint inkább a jogi kultúrát érintik." A definitíve interakcióként látott kulturális közegben zajló kölcsönhatási folyamatból tehát egyoldalú effektum lesz. S ráadásul mindez egy olyan folyamatban megy végbe, amit a nemzetiben a nemzetfeletti által zajló "jogi akkulturációnak" kell neveznünk.[37] Ámde ez újból a remény imént látott útját csillantja fel. Merthogy igencsak könnyen elképzelhető, hogy a "globalizációs sokk" révén bekövetkező nemzeti akkulturációk sora majd szintén visszacsatolódik az összesség lassú alakulásába, formanyerésébe. Vagyis e roppant ösz-
- 97/98 -
szetett komplexumok olyan mozgáslehetőségeket és hatásgyakorlási csatornákat rejtenek magukban, amik előzetesen aligha feltérképezhetők, ugyanakkor viszont prognosztizált irányok és meghatározódások ellen akár döntő mértékben is hathatnak.
Vérmérséklet, belső kiegyensúlyozottság kérdése, vajon a nemzeti kultúrákat puszta készségként merő adottságnak, avagy érzelemvilágunknak is részét képező, evilági küldetésünknek keretet adó adománynak fogjuk-e fel. Mindenesetre figyelemre érdemes megállapítás, miszerint "Provincialitásukban és abban, hogy csak azok figyelnek rá, akik egyek az autoritása ott született érzékének meghallásában, a jogi kultúrák a vallási közösségekre emlékeztetnek. A jog is sokkal jobban hasonlít a valláshoz, mint ahogy azt általában feltételezni szoktuk."[38]
A nemzeti sokféleséget ugyanakkor az Európai Unió bármiféle romanticizmustól mentesen, egyszerűen a demokratikus részvételi elv, a föderációtól eltérő sui generis szövetkezés, s az egész konstrukción végiglengő szubszidiaritás tudatosságából kiindulva hangsúlyozza. Ezzel azonban máris gyakorlati következményeket idéz elő, hiszen felépülésében, működésében egyaránt a változatosságból adódó előnyöket, valamint a kihívásoknak megfelelés többes voltát biztosítja. "Ahogyan egy házasság sikerében jelentős szerepet játszhat az érdeklődések sokszínűsége, Európa jövője sem valamiféle egyöntetűségnek a kieszközlésében rejlik, hanem a sokféleségnek egy olyan erejű keretben történő megtartásában, amely a különféle hagyományok előnyeinek a kihasználását anélkül teszi majd lehetővé, hogy egyidejűleg számolnia kellene a romboló hatásaival is."[39]
A nemzetiből, a bensőleg sajátként megéltből, a már szervesültből történő táplálkozás esetleges túlhangsúlya[40] azonban nem vezethet el oda, hogy a változatosságban kizárólag jót lássunk - bármiféle egység mindenképpen rosszával szemben.[41]
Egészében véve, a szokásos eljárások centrum és perifériák, nyugati és keleti félrész, illetőleg katolikus és protestáns hagyományú vidékek közt szoktak különbséget tenni.[42] Nem jog-specifikus kép ez, de az Európa-történeti régiós szintézisből[43] már évtizedek óta legalább magunk tudjuk (még ha nem is sikerült ezzel a pöffeszkedő amerikai mindent-újra-feltalálás gyermeteg érzéketlenségű ingerküszöbét áttörni[44]), hogy mindezeknek jogi következménye is szokott lenni, elsősorban a jogi kultúra alakulásában tettenérhetően.
Az alapvető irányok ilyen kijelölésétől kezdve viszont bármiféle kiérlelt, határozott szerkezetben világos elhatárolásokkal rendelkező tipológia helyett - hiszen a legal mapping körében ilyesmit keresni eleve tudománytalan erőszak lenne a pusztán napi állapotában jellemezhető ismerettárgy fölött,[45] merthogy maga a szándék sem más, mint a nyugati diszjunktív gondolkodásban a "különválasztás" görcsös akarása,[46] miközben az Európai Unió perspektívájából is ezek a jogcsaládi hovatartozások legfeljebb "helyi variációsorok egy európai témára"[47]) - leginkább csupán néhány jellegzetesség példaszerű tárgyalásával szolgálhatunk.
Hadd éljünk néhány ilyen jelzéssel. Klasszikus történettudományi kifejezése például a szociabilitást, a központosítottságot és az officializmust tulajdonítja a francia attitűddel jellemzett kontinentális kultúráknak, szemben a brit szigetvilágra jellemző individualizmussal, lokalizmussal s a szenvedélyes szabadságélménnyel, amit (a nomád földművelők patriarchalisztikus öröksége, illetőleg egy halásznépség magányosságérzete helyett[48]) az államépítésnek egy kormányzati bürokrácia fokozatos kiterjesztése küzdelmeiből adódó megkésettségével, illetőleg a jogbiztosító bíráskodás korai egységével magyaráz.[49]
A jogi gondolkodásmód körében ilyen az arra figyelés, hogy a francia jogban szívesen élnek moralizáló
- 98/99 -
megközelítéssel, míg az angol bírák a személyes érvelést javarészt gazdasági megfontolásokkal kiegyensúlyozva helyettesítik;[50] avagy hogy a kollektív tudatosság csekélyebb foka okán Nagy-Britanniában kevesebb jelentőséget tulajdonítanak az áldozatvédelemnek.[51] A szabályozás rendszerszerű kapcsolóelemeiben jellegzetes eltérésekre bukkanunk, ha történetesen a közhatóságok felelősségének köz- vagy magánjogi betagoltságát vizsgáljuk vagy azt, hogy a munkajog, a lakhatás joga vagy a fogyasztóvédelem klasszikus magánjogába miként nyomul be közjogi korlátozás. Politikai-történeti ízű viszont a jellemzésünk akkor, ha arra figyelünk fel, hogy a kelet-németekre mindmáig fokozottabban jellemző az autoritás tisztelete és az államra hagyatkozás.
Lehetséges további tagolás például a bíróságok azon reakciójának a tipizálására is építve, ahogyan különféle (olykor vallási köntösben megjelenő) kulturális sokféleségek kihívására válaszol - történetesen abban, hogy miként fogadja a multikulturalizmus kihívását és az állam nevében eljáróként miféle háttérérzékenységben fogant reagálással teszi ezt. A mai európai gyakorlatban rendeződni látszó négy típus egyik sarkában az angol áll: tisztán s részrehajlatlanul mediatív, pusztán közvetíteni próbálva, a lehető legcsekélyebb beavatkozással vagy sérelemokozással bármely fél irányában. Másik sarkában a spanyol (térségünkből a cseh, s egyre gyakrabban a lengyel is): tudatos posztmodernizmusban fogantán újliberális dogmát neofita módon erőltetve, elviségével tökéletesen érzéketlenül a társadalom jelentős szektorait átható eltérő érzékenységre. Harmadik sarkában a francia államiság, közismert patriarchalizmusával: függetlenül részrehajlástól vagy vallási gyökérzettől, egyetlen vezérlő elvet követ csupán: annak önmaga számára gyermeteg motorizmussal bizonygatását, hogy kizárólag ő maga hivatott válaszadásra. Amit tehát polgárainak nyújt, attól lesz jó, hogy a francia állam biztosította polgárainak. Végezetül a negyedik sarokban az új német tudatosság, változatlanul egyetlen iránytűvel, ami nem más, mint biztos alapozás és levezetés, azaz axiomatikus eszményű módszeresség. Irányadó szabályt igényel hát. Ha ilyesmi nem állna rendelkezésére, úgy útkeresésre adja fejét, amit viszont hatalmas gonddal és minden vonatkozásra ügyelő kiegyensúlyozottsággal fog elvégezni.[52]
S mindebbe még nem is foglaltuk bele az Európában kisebbségekként jelenlévő kultúrákat, amelyek sorában önálló igénybejelentéssel az elsők közt az iszlám élt. Még a Sharí'at is egyeztetendőnek látja ennek érdekében, merthogy "Európa muszlimjainak a szent szövegeket az életük színterét adó európai társadalmi jellegzetességek s értékek fényében újraolvasva kell létrehozniuk majdan egy »európai iszlámot«."[53]
A kulturális változatosság jövőbeni sorsa nagymértékben nyitott. Az Európai Unió léte és az egyes államok tagállami együttműködése már önmagában valamelyes egységesítő hatást nyilvánvalóan gyakorol. Miközben hivatalosan csak annyi mondható, hogy elvként megerősítetten a nemzeti változatosság mint az Unió konstrukciós pillére tiszteletben tartandó és fennmaradása biztosítandó. Ennek az Európai Bíróság azzal adott kifejezést, hogy nemzeti összefüggésben pontosan "a társadalmi, kulturális és nyelvi tényezők" relevanciájára hívta fel a figyelmet.[54] Az alkoholfogyasztás mérséklésére irányuló egyik döntése például az intézkedés arányosságának megállapítását nemzeti fórumra hagyta,[55] egy másikban pedig egy tiltó német állásfoglalás tárgyalása kapcsán érzékenységet mutatott az olyan játékok tárgyában, amelyekben a játékosok embereket ölnek - figyelemmel a német múlt kollektív emlékezetének a jelenkori állapotára.[56]
Másfél évtizede magam úgy foglaltam állást, hogy mindaz, ami a jogban tárgyszerű, vagyis textuális, az úgyszólván szabadon kicserélhető, átváltható és továbbalakítható; ámde mindaz, ami ennek néma tárgyiságából jogszerű életet ad s amit egyik oldalról jogászi gondolkodásmódnak, a másikról pedig jogi kultúrának nevezhetünk, meglepő konstanciát mutathat, készen bármikor arra, hogy önnön képződményébe integrálva sajátként szervesítse a pusztán beleapplikált tárgyias változatokat. Másként szólva: mindaz, ami efemer, egységesülhet; az viszont, ami ezt funkcionális működéssé megszervezi, ellenáll bármiféle egységesítő mesterkedésnek - még akkor is, ha lassú hömpölygésben maga szintén változik.[57] A technika, a merő eljárás tehát mozgékonyabb, transzportábilisabb, mint az önnön kultúrájában gyökerező ember, aki ezt célszerűen mozgatja, s aki a napi feladat kihívásaira tapasztalataiba visszazárulva válaszol. Beszédes példa, hogy az Alapszerződés megsemmisítési eljárást lát előre hatáskörhiány, lényegi eljárási követelmény megsértése, maga az alapokmány vagy alkalmazásához szükséges bármely szabály megsértése, valamint excés de pouvoir avagy détour-
- 99/100 -
nemem depouvoir esetén.[58] Nos, mindez valóban pontos párhuzamban látszik követni a Conseil d'État kijegecesedett eljárását. Ámde abból való kiindulása[59] ellenére hamarosan kitágítva továbblépett az alapokmány szerinti célok irányában,[60] hogy az Európai Közösség autonóm fogalmává válva egykori (nemzeti) gyökerétől elszakadjon.[61]
Mindazt azonban, amit eddig meglepő konstanciával rendelkezőnek neveztünk, felülírhatják maguk az európai népek. Hiszen nem kizárt, és éppen számos jel szerint erősbödő tendencia, hogy maguk immár fokozatosan hagyománytalanodva, neofita túlbuzgalomra s benne önfeladásra rendelkeznek be. Ennek mint a közös jog kodifikációs kialakításának a nehézségeit kikerülő útnak a javasolása leginkább az Európai Unió szándékait haszonelvűen rögvest készpénzre váltó magánjogi dogmatikusokra jellemző. Elmerülve absztraktumaikban, megrészegülve önnön felvilágosultságuktól, felvillanyozva a farum shopping szabad jogválasztó gondolatától,[62] máris eltűntnek látják a nemzeti jogi kultúrákat. Hiszen a liberális racionalizmus bajnokaiként már pontosan kiszámították, hogy a jogválasztók kegyeiért folytatandó versengésben majd túlkínálat lép fel (ámbár nem téve hozzá, hogy a közösség őrzése szempontjából egyre silányabb, tehát az atomizált profit-maximalizálók számára egyre vonzóbb portékával), amelyben abból, ami egykor még nemzeti kultúra volt, most már csupán "úgynevezett »kulturális szegmensek« maradnak, amik természetük szerint funkcionálisak immár, nem nemzetiek, s amik [...] tetszőlegesen lépnek át az államhatárokon."[63] Napi tetszés szerint fog ebben a jog-és fórumjelölés "tudatos egyéni választása" lezajlani,[64] hiszen itt "a jogszabály az, ami migrál, nem a vállalat vagy az egyén."[65] Nos, végeredményként a kulturális gyökerek merő szeszélyre redukálása adódhat csupán ebből, mintha éppen felveendő napszemüvegünk színéről lenne szó - miközben a nihil tudós holland forradalmára is tudhatná, hogy a jogválasztás mégis csak eszközválasztás. Hasznossági aktus tehát, aminek legfeljebb közvetetten lehet csak némi szerves köze a kultúrához.
Individualitásunkat, hitünket, értékeinket, nemünket, egész azonosságunkat csakúgy szabadon választjuk majd eszerint, mint ügyletünk szabályát vagy akár a jog egész rendszerét. Ezzel valóban, az egész világ egy hatalmas piac lesz. És pontosan ennek megfelelő lesz a végeredmény is: mintha bármi közös fundálás helyett tetszőlegesen kitölthető tablók állnának csupán; amik körében a közösségünk csakis viszonylagos; mert választásunk megejtése mögött kizárólag piaci szempont: haszonelvben fogant önelvűség állhat csak immár. ■
JEGYZETEK
[1] Vö. mindenekelőtt Charles Taylor: Interpretation and the Sciences of Man in uő. Philosophy and the Human Sciences Philosophical Papers, 2 (Cambridge 1985), 15-57.
[2] Clifford Geertz: The Interpretation of Cultures Selected Essays (New York 1973).
[3] Kaarlo Tuori: Legal Culture and the General Societal Culture in Private Law and the Many Cultures of Europe ed. Thomas Wilhelmsson et al. (Alphen aan den Rijn 2007), 24.
[4] A közgazdaságtudomány elméleti megalapozásában Friedrich August von Hayek - Wirtschaftstheorie und Wissen Aufsätze zur Erkenntnis- und Wissenschaftslehre, hrsg. Viktor Vanberg (Tübingen 2007) - egyik nagy felismerése volt, hogy a tudás mindig virtuális, mert az emberi társadalmak történetében gyakorlatilag teljességében sohasem összegződik; következésképpen csakis parciális, s leggyakrabban véletlenszerűségektől is függően kiválasztott (hic et nunc kiválasztható) töredékei hasznosulnak még az egyébként felhasználásának teljességét célzó emberi tudatosságban is.
[5] Roger Cotterrell: The Sociology of Law An Introduction (London 1984), 25.
[6] Volkmar Gessner: Global Legal Interaction and Legal Cultures Ratio Juris 7 (1994) 2, 132.
[7] Geert H. Hofstede: Cultures and Organizations Software of the Mind, 2nd rev. ed. (New York 1997), 5.
[8] Jeremy Webber: Culture, Legal Culture, and Legal Reasoning: A Comment on Nelken Australian Journal of Legal Philosophy (2004), No. 29, 31.
[9] Ezek helyenként társadalomelméleti leírás helyett a kultúraként megélésre érdemesség értékmegvalósultságának a kifejezésére használják, így Georg Mohr: Zum Begriff der Rechtskultur Dialektik 1998/3: »Kulturen des Rechts«, 9-29. például egy jogfogalom-minimum realitását érti jogi kultúra meglétén. Ugyanilyen módszertani kibicsaklás következett be a Rechtsstaatlichkeit, majd a rule of law fogalmában, amikor az előbbi a nemzetiszocializmus uralmának többarcúságával szembesült - vö. Kazimierz Opalek: The Rule of Law and Natural Law in Festkrift tillägnad Karl Olivecrona (Stockholm 1964), 497-507., az utóbbi pedig a globalizmus vágytól vezérelt ideologikumaként kezdte el minden egyebet helyettesítő hívószóként használni - vö. a szerzőtől Jogi kultúránk - európai és globális távlatban in Európai jog és jogfilozófia Tanulmányok az európai integráció ötvenedik évfordulójának ünnepére, szerk. Paksy Máté (Budapest 2008), 13-42., 5. pont.
[10] Lawrence M. Friedman: The Concept of Legal Culture: A Reply in Comparing Legal Cultures ed. David Nelken (Aldershot 1997), 35. olyasmikkel is példázva, vajon mi indokolhatja, hogy az olaszokkal ellentétben a francia asszonyok nemigen fordulnak rendőrséghez szexuális zaklatás esetén.
[11] Klasszikus megközelítésében, a holland ritka s a német elterjedt perlés két jellegzetes szélsőségének a lehetséges okai megvilágításaként, lásd Erhard Blankenburg: Civil Litigation Rates as Indicators for Legal Culture in Comparing Legal Cultures (1997), 41. és köv., vagy annak vizsgálataként - V. Lee Hamilton: et al. Everyday Justice Responsibility and the Individual in Japan and the United States (New Haven 1992) -, vajon a bírósághoz történő folyamodás tényszerű kerülése Japánban a perlés amerikai gyakoriságával szemben kulturális okoknak tulajdonítható-e, avagy inkább specifikus kormányzati ösztönzések hiányának, netalán csendes nyomásának. A klasszikus japán feltáró munkára lásd a Jogi elméletek, jogi kultúrák Kritikák, ismertetések a jogfilozófia és az összehasonlító jog köréből (Budapest 1994), 453-454. és 464.
[12] David Nelken: Using the Concept of Legal Culture Australian Journal of Legal Philosophy (2004), No. 29, 1-26.
[13] Mark Van Hoecke: European Legal Cultures in a Context of Globalisation in Law and Legal Cultures in the 21st Century Diversity and Unity, ed. Tomasz Gizbert-Studnicki et al. (Warszawa 2007), 83.
[14] Lawrence Friedman: The Place of Legal Culture in the Sociology of Law in Law and Sociology Current Legal Issues, ed. Michael Freeman (Oxford 2006), 186-199. Hadd jelezzem, hogy jellegzetesen amerikai szimplifikációs hajlandóságában az egyébként jeles szerző a jogi kultúrát nemrégiben még egyenesen (a jogismeretet s a jogtudatot mintázva) lemérhetőnek és kvantifikálhatónak jelentette ki - Lawrence Friedman: Is there a Modern Legal Culture? Ratio Iuris 7 (1994) 2, 119., mintha nem is érzékelné, hogy a kultúra nem egyszerűen izolálható részproduktum, hanem összes közösségi konvencionalizációinknak a kerete és lecsapódása: nem egyéni, tehát nem is lekérdezhető; hiszen nem is tudatosított, racionalizált vagy tételezett!
[15] John Henry Merryman et al.: Comparative Law Western European and Latin American Legal Systems: Cases and Materials (Indianapolis 1978), 29.
[16] Van Hoecke, uo.
[17] Pierre Legrand: Fragments on Law-as-Culture (Deventer 1999), 27.
[18] Pierre Legrand: Against a European Civil Code Modern Law Review 60 (1997) 1, 51.
[19] Uo. 31.
[20] Vö. a szerzőtől A jog helye Lukács György világképében (Budapest: Magvető 1981).
[21] Max Weber: Grundriss der Soziologie Wirtschaft und Gesellschaft, Zweiter Teil, Kapitel VII, § 8: Die formalen Qualitäten des modernen Rechts.
[22] Vö. a szerzőtől A jogi gondolkodás paradigmái (Budapest 2004).
[23] Vö. a szerzőtől Utószó in Varga Csaba: A bírói ténymegállapítási folyamat természete (Budapest 32003), 177-196.
[24] Socio-positivisme juridique in Bjarne Melkevik Penser le droit québécois entre culture et positivisme: Quelques considérations critiques in Transformation de la culture juridique québecoise ed. Bjarne Melkevik (Sainte-Foy [Québec] 1998), 9-21.
[25] Vö. bővebb tárgyalásban, elméleti kitekintésben a szerzőtől Az angol-amerikai és a kontinentális-francia jogi hagyományok találkozásának peremvidékén: Kanadai fejlemények és tapasztalatok Jogtudományi Közlöny LVII (2002) 7-8, 309-322.
[26] Pl. Vittorio Olgiati: Le pluralisme juridique comme lutte pour le droit: La folie théorique et méthodologique d'une récente proposition Revue Canadienne Droit et Société 12 (1997) 2, 47-74.
[27] Kaarlo Tuori: EC Law: An Independent Legal Order or a Post-modern Jack-in-the-Box? in Dialectic of Law and Reality Readings in Finnish Legal Theory, ed. Lars D. Erikson et al. (Helsinki 1999), 403.
[28] Thomas Wilhelmsson: Jack-in-the-Box Theory of European Community Law in uo. 449.
[29] További kérdésfeltevésekre lásd még Jürgen Kühling et al.: Dogmatik und Pragmatik als leitende Parameter der Rechtsgewinnung im Gemeinschaftsrecht Europarecht 38 (2003) 3, 371-389.
[30] Vö. a szerzőtől Leibniz és a jogi rendszerképzés kérdése Jogtudományi Közlöny XXVIII (1973) 11, 600-608.
[31] Vö. a szerzőtől A jog és rendszerszemléletű megközelítése Magyar Filozófiai Szemle XX (1976) 2, 157-175.
[32] Csupán egyetlen jelzésként a szociológiai alapokat illetően lásd Olivier De Schutter: Europe in Search of its Civil Society European Law Journal 8 (2002) 2, 198-207.
[33] Visegrády Antal: Az Európai Unió jogi kultúrái Állam- és Jogtudomány XLI (2000) 2, 265.
[34] Reinhard Zimmermann: Roman Law and the Harmonisation of Private Law in Europe in Towards a European Civil Code ed. Arthur Hartkamp et al., 3rd rev. ed. (Nijmegen & The Hague 2004), 41-42.
[35] PI. Van Hoecke, 83.
[36] Uo. 87.
[37] Antoine Garapon: French Legal Culture and the Shock of »Globalization« Social & Legal Studies 4 (1995) 4, 493.
[38] George Fletcher: Comparative Law as a Subversive Discipline The American Journal of Comparative Law 46 (1998) 4, 693.
[39] J. D. B. Mitchell: British Law and British Membership Europarecht 6 (1971) 2, 98.
[40] Pierre Legrand: A Diabolical Idea in Towards a European Civil Code (2004), 245-272.
[41] Martijn W. Hesselink: The Politics of a European Civil Code European Law Journal 10 (2004) 6, 679.
[42] E. C. Page: Patterns and Diversity in European State Development in Governing the New Europe ed. Jack Hayward et al. (Durham 1995), 39.
[43] Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról (Budapest: Magvető 1983).
[44] Mihelyst Samuel: P. Huntington az Amerikai Egyesült Államok világpolitikai gondolkodásában paradigmatikus váltóállítást, úgyszólván kopernikuszi fordulatot hozó kis dolgozatával - The Clash of Civilizations Forign Affairs 72 (1993) 3, 22-28. - megjelent, levél kíséretében megküldtem néki angol változatát - Jenő Szűcs The Three Historical Regions of Europe Acta Historica Academiae Scientiarum Hungaricae 29 (1983) 2-4, 131-184. - továbbgondolásra, finoman megjegyezve, mennyire örülhetünk Európa e fertályán annak, hogy sajátnak látott gondunk megerősítést nyerhetett egy globális kitekintés részeként. Válasz persze nem érkezett. Az állítólag tudományokkal foglalkozó Harvardon azóta sem hivatkozott sem ő, sem más erre az úttörő magyar feldolgozásra.
[45] Vö. a szerzőtől Theatrum legale mundi avagy a jogrendszerek osztályozása in Ius unum, lex multiplex Liber Amicorum: Studia Z. Péteri dedicata, szerk. H. Szilágyi István et al. (Budapest 2005), 219-242.
[46] Vö. pl. H. Patrick Glenn: Legal Traditions and the Separation Thesis Nederlands Tijdschrift voor Rechtsfilosofie & Rechtstheorie 35 (2006) 3, 222-240.
[47] Hein Kötz et al.: European Contract Law I: Formation, Validity, and Contracts of Contracts; Contracts and Third Parties (Oxford 1997), hátsó borító.
[48] William MacDougall: The Group Mind A Sketch of the Principles of Collective Psychology (New York & London 1920), 223-240.
[49] Ernest Baker: National Character and the Factors in its Formation (London 1927), VI. fej., 148. és köv.
[50] Pl. Ruth Seflon-Green: The European Union, Law and Society: Making the Societal-cultural Difference in Private Law and the Many Cultures of Europe (2007), 37-55.
[51] Cees van Dam: European Tort Law and the Many Cultures of Europe in uo., 57-80.
[52] Németh Ádám: (PPKE JÁK) PhD-kutatásának munkahipotézise (2007 decemberében).
[53] Imen Gallala: The Islamic Headscarf: An Example of Surmountable Conflict between Shari'a and the Fundamental Principles of Europe European Law Journal 12 (2006) 5, 593.
[54] C-220/98 Estée Lauder Cosmetics GmbH & Co.OHG v. Lancaster Group GmbH (Lifting) (2000) ECR1-117.
[55] C-434/04 Criminal proceedings v. Jan-Erik Anders Ahokainen and Mati Leppik.
[56] C-36/02 Omega Spielhallen- und Automatenaufstellungs-GmbH v. Oberbürgermeisterin der Bundesstadt Bonn (2004) ECR I-9609, 211. Áttekintésül vö. S. Sanchez Lorenzo What do we Mean when we Say »Folklore«? Cultural and Axiological Diversities as a Limit for a European Private Law European Review of Private Law 14 (2006) 2, 197-219.
[57] Vö. a szerzőtől Európai integráció és a nemzeti jogi kultúrák egyedisége Jogtudományi Közlöny 47 (1992) 10, 442-447.
[58] ECSC Treaty Art. 33.
[59] Pl. C-2/54 France and Italy v. High Authority (1954-55) ECR 16, 35, 54, 59.
[60] Pl. C-8/55 Fédération Charboniére de Belgique (1955-56) ECR 292, 309-310.
[61] John A. Usher: The Influence of National Concepts on Decisions of the European Court European Law Review 1 (1976), 359-374.
[62] A C-212/97 Centros (1999. március 9.) döntése szerint egy legelőnyösebb tagállami jogkínálat választása akkor sem minősül visszaélésnek a letelepedési szabadsággal, ha a székhely és a tevékenység területe történetesen változatlan maradna.
[63] Jan M. Smits: Legal Culture as Mental Software: How to Overcome National Legal Culture? in Private Law and the many Cultures of Europe (2007), 141.
[64] Uo. 143.
[65] Jan M. Smits: The Making of European Private Law Toward a Ius Commune Europaeum as a Mixed Legal System (Antwerp 2002), 63.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tudományos tanácsadó, MTA Jogtudományi Intézet (Budapest) egyetemi tanár, Pázmány Péter Katolikus Egyetem (Budapest).
Visszaugrás
