Az állam egyik legősibb feladata az általa szervezett társadalmon belüli konfliktusok megelőzése, illetve kezelése, végső soron e feladat megvalósítására születtek meg a jogi normák, illetve maga a jogrend, majd a jogrend érvényre juttatására hivatott intézményrendszer, az igazságszolgáltatás szervezete. A releváns jogi normák alapján hozott és a szükséges alakszerűségeknek megfelelő, a tágabb értelemben vett igazságszolgáltatást megvalósító döntések önmagukban azonban még nem elegendőek e feladat beteljesítésére. Az egész igazságszolgáltatás csak akkor működhet hatékonyan, csak akkor valósítja meg célját és értelmét, ha a judiciális és bizonyos extrajudiciális szervek döntései a gyakorlatban is realizálódnak, érvényesülnek. Az állam tehát valójában csak akkor valósítja meg a jogviták rendezésével kapcsolatos feladatait, ha a fentiekben említett döntések érvényre jutását is biztosítani tudja. Ezen utóbbi cél végső soron a bírósági végrehajtási eljárásban manifesztálódik. Így tehát az egész igazságszolgáltatási tevékenység Omegájaként fogható fel a bírósági határozatok - pontosabban a judiciális és bizonyos extrajudiciális szervek okiratainak1 - végrehajtása, illetőleg az ezt biztosító eljárás.
A bírósági végrehajtás jelene számos pozitív jegyet visel magán, azonban vitathatatlan, hogy több szempontból is felvetődik a tökéletesítés igénye. A bírósági végrehajtás jelentősége szinte felmérhetetlen, hiszen az igazságszolgáltatási tevékenység, sőt az egész jogrend értelmét kérdőjelezheti meg, ha az emberi magatartások nem felelnek meg a jogi normáknak, illetve az ezek alapján hozott, államilag elismert döntéseknek. Ezért elengedhetetlen a bírósági végrehajtás szabályainak és gyakorlatának folyamatos jobbítása, a különféle elvárásoknak való megfeleltetése. Ehelyütt szeretnék utalni egy gondolatra, amelyet Frank Ignác fogalmazott meg 1846-ban, és ami a bírósági végrehajtás folyamatos fejlesztésének "iránytűje" is lehetne: "Hiában volna törvényszéket tartani, ha az ítélet végrehajtása nem következne."
Az alábbi írásban a magyar bírósági végrehajtás jelenéből szeretnék kiragadni néhány megoldásra váró problémát, elsősorban a hatályos magyar szabályozásban fellelhető jogszabályi kollíziókkal, a sikeres végrehajtáshoz szükséges adatok megállapításával, a pénzintézetnél kezelt összegre vezetett végrehajtással és a lakott ingatlan végrehajtás alá vonásával kapcsolatban. A kiválasztott témák között - terjedelmi okokból - nem szerepelhetnek olyan kulcs fontosságú kérdések, mint a bírósági végrehajtás szervezetével kapcsolatos felvetések és az európai jogharmonizáció kihívásai. Amennyiben azonban módom lesz rá ezeket a kérdéseket a későbbiekben külön írásban szeretném górcső alá vonni.
A zálogjog lényege, hogy "fedezetül szolgál követelések kielégítéséhez, vagyonjogi kötelezettség teljesítéséhez" méghozzá oly módon, hogy "egy meghatározott hitelező meghatározott követelésére meghatározott dolog tekintetében más hitelezőkkel szemben kielégítési elsőbbséget biztosít",2 tehát a jogosult számára más követeléseket megelőzően biztosít kielégítést. E kielégítési elsőbbséget - ugyan zálogfajtánként és időszakonként is változó tartalommal - elsősorban a bírósági végrehajtás szabályai biztosították. A ma hatályos Vht. is kedvezőbb pozíciót biztosít a jogcímek szerint meghatározott kielégítési sorrenden belül annak a jogosultnak, akinek a végrehajtás alá vont vagyontárgyon zálogjoga áll fenn.
A zálogjog alapján történő kielégítéssel kapcsolatban problémát jelent, hogy diszharmónia fedezhető fel a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (Vht.) valamint a hatályos Ptk. zálogjogi szabályai között. Ez elsősorban arra vezethető vissza, hogy a Ptk.-t módosító 1996. évi XXVI. törvény a zálogjog rendszerét új alapokra helyezte, de ezt az újfajta dogmatikai megoldást a Vht. nem követte megfelelően. A korábbi szabályozás alapvetően az ingó dolgokra alapítható zálogjog (kézizálogjog) és az ingatlanra alapítható zálogjog (jelzálogjog) között tett különbséget. Az 1996. évi XXVI. törvény indokolása úgy fogalmaz, hogy a fenti differenciálásnak "nincs a dolgok eltérő természetével összefüggő elvi alapja. Az eltérő szabályozást a forgalom érdekeit védő nyilvánosság biztosításának eltérő lehetőségei indokolták, ám ingó dolgok regisztrálására szolgáló megfelelő nyilvántartási rendszer kiépítésével ez a motívum megszűnik." A fentieknek megfelelően a Ptk. új szabályai alapvetően a zálogjog három fajtáját különböztetik meg: jelzálogjogot, kézizálogjogot illetve a követeléseken és jogokon alapítható zálogjogot.3
A hatályos Ptk. szabályai szerint tehát akár ingóságon, akár ingatlanon fennállhat kézizálogjog vagy jelzálogjog, a döntő szempont, hogy a zálogjogosultat vagy a zálogkötelezettet illeti-e meg a zálogtárgy birtoklásának joga. Ennek alapján akkor beszélhetünk jelzálogjogról, ha a zálogjog jogosultját nem illeti meg a zálogtárgy birtoklásának joga, a kézizálogjog alapvető ismérve pedig az, hogy a zálogjog jogosultját megilleti a zálogtárgy birtoklásának joga. A Vht. ezzel szemben a korábbi megközelítést szem előtt tartva a zálogjog alapján történő kielégítés szabályozásánál ingóságok és ingatlanok között von határvonalat. Az elsőbbségi igény bejelentését (Vht. 114. §) eleve az ingóvégrehajtás szabályai között helyezi el, és ennek megfelelően csak a lefoglalt ingósággal kapcsolatban teszi lehetővé az ilyen igény bejelentését. A zálogjog alapján történő kielégítés szabályainál külön szabályok vonatkoznak az ingóságokra, valamint az ingatlanon, illetve a vízi és a légi járművön fennálló jelzálogjogra. A Ptk. és a Vht. összhangjának hiánya miatt a vonatkozó szabályozás nem teljesen zárt, a Vht. nem rendelkezik az ingatlanon fennálló kézizálogjogra vonatkozó szabályokról, és bizonytalanná vált többek között az ingójelzálogjog kapcsán alkalmazandó jog - hiszen ennek szabályozásában átfedések figyelhetők meg.
E rövid alapvetés után térek rá a kielégítési sorrend és a zálogjog összefüggéseinek taglalására. Az első kérdés tehát az, hogy a kielégítésre a jogcímek szerint felállított törvényi rangsorban milyen pozíciót biztosít a zálogjogosultnak a zálogjog fennállása.
A kézizálogjog alapján fennálló kielégítési elsőbbség tartalma hosszú idő óta változatlan, és így a korábbi végrehajtási jogszabályoknak megfelelően szabályozta ezt a kérdést az 1994. évi LIII. törvény is. A hatályos szabályozás szerint elsőbbségi igény bejelentése esetén az ingóságnak mint zálogtárgynak az értékesítéséből befolyt összeget elsősorban a zálogjoggal biztosított követelés kielégítésére kell fordítani, azaz a zálogjogosultat mindenki mást megelőzően kell kielégíteni. Itt tehát a Vht. alapján felállított jogcímek szerinti rangsor kizárólag a zálogjogosult kielégítése után jöhet számításba.
Más a helyzet, ha ingatlanon áll fenn jelzálogjog, itt a végrehajtási eljárásban érvényesülő elsőbbségi jog tartalma jelentősen módosult az utóbbi évtizedekben. Az 1955. évi 21. tvr. főszabály szerint ugyanolyan tartalmú elsőbbséget biztosított a kézi-, illetve az ingatlanon fennálló jelzálogjog tekintetében. Azaz a zálogtárgy értékesítéséből befolyt összeget elsősorban a zálogjoggal biztosított követelés kielégítésére kellett fordítani, függetlenül a végrehajtási jogszabály által megállapított kielégítési sorrendtől. Az 1979. évi 18. tvr. megfelelő értelmezéséből az derül ki, hogy e jogszabály alapján már csupán az azonos jogcímen belül biztosít a zálogjog elsőbbséget a végrehajtási eljárás során a zálogjogosultnak. Lényegében ezt a fajta szabályozást követte az 1994. évi LIII. törvény is, amikor úgy rendelkezett, hogy "ha az ingatlan, továbbá a vízi, illetőleg légi jármű értékesítéséből befolyt összegből jelzálogjoggal biztosított követelést is ki kell elégíteni, az ilyen követelést a 168. §-ban foglalt rendelkezéstől eltérően, az azonos sorrendben felsorolt követelések között előnyösen, az arányosításra tekintet nélkül kell kielégíteni." Itt tehát a jelzálogjog csak és kizárólag az azonos jogcím alá tartozó követeléseken belül biztosított elsőbbséget. A jelzálog-hitelintézetről és a jelzáloglevélről szóló 1997. évi XXX. törvény viszont módosította a Vht. vonatkozó rendelkezését, így a fent említett módon biztosított követelést előnyösen, a Vht. 165. § d)-f) pontjában meghatározott követeléseket megelőzően kell kielégíteni.
De mi a helyzet a jelzálogjoggal terhelt ingóságok esetén? A hatályos Vht. az ingó- jelzálogjogra vonatkozóan nem ad egyértelmű eligazítást. A kérdés megválaszolására két lehetőség áll rendelkezésünkre. Ha pusztán azt a tényt vesszük figyelembe, hogy ingójelzálogjog esetén ingóságokról van szó, akkor a Vht. 169. §-ának alkalmazása merülhet fel a zálogjoggal biztosított követelések kielégítése kapcsán. A másik lehetőség, hogy a Vht. 170. §-át alkalmazva a jelzálogjoggal terhelt ingóságok helyzetének rendezésére az ingatlan jelzálogjog szabályait hívjuk segítségül. Az utóbbi álláspontot támasztja alá egyrészt az a tény, hogy a korábban is létező ingó jelzálogjog, azaz a vízi és a légi járműre bejegyzett jelzálogjog szintén az ingatlan jelzálogjog helyzetét osztotta, másrészt, hogy a Ptk. szabályai szerint nem annak a ténynek van jelentősége, hogy ingón vagy ingatlanon áll-e fenn a jelzálogjog, hanem a szabályozás azon alapul, hogy a zálogjog jogosultját megilleti avagy nem illeti-e meg a zálogtárgy birtoklásának joga. Ez utóbbi tény mindenképpen azt tenné szükségessé, hogy a Ptk. 256. § (1) bekezdésében szabályozott jelzálogjogra vonatkozóan a végrehajtási eljárásban is azonos szabályok vonatkozzanak. Persze a korábban említett álláspont mellett is felhozhatók érvek, hiszen a végrehajtási törvény bizonyos szabályai, így a 114. § és a 169. § is általában ingóságokról beszél, azonban véleményem szerint helytelen lenne itt pusztán nyelvtani jogszabályértelmezésre hagyatkozni. A kérdés megnyugtató megoldása természetesen az lehetne, ha a törvényalkotó jogszabályban rendezné a kérdést.
A következő vizsgálandó kérdés, hogy milyen lehetőségek állnak a zálogjogosult rendelkezésére, hogy zálogjoga alapján a törvény által biztosított kielégítési elsőbbségét érvényesítse abban az esetben, ha a zálogjoggal megterhelt vagyontárgyat nem a zálogjogos hitelező, hanem más személy kezdeményezésére indult végrehajtási eljárás során vonják végrehajtás alá. Itt nemcsak egyszerűen arról lehet szó, hogy a zálogjogosult nincs a végrehajtást kérő pozíciójában, de felmerülhet, hogy a zálogos hitelező követelése még le sem járt. Lényegében ugyanez a helyzet áll elő egy másik zálogjogos hitelező által kezdeményezett eljárás során, ha az előbb keletkezett zálogjog által biztosított követelés még nem járt le.4
A Ptk. 262. §-a szerint: "A zálogtárgyból való kielégítés - ha jogszabály kivételt nem tesz - bírósági határozat alapján végrehajtás útján történik." Megjegyzendő még, hogy a bírósági határozattal egyenértékű a közjegyző által, az erre vonatkozó törvényi előírások szerint elkészített okirat, amelyet a bíróság végrehajtási záradékkal látott el.
A fentiek alapján a zálogtárgyból való kielégítéshez végrehajtási eljárás szükséges, a zálogjogosult akkor tudja elsőbbségi igényét érvényesíteni a zálogtárgyra vezetett, más által indított végrehajtási eljárásban, ha valami módon be tud csatlakozni a végrehajtás jogosultjai közé. Ehhez főszabály szerint lejárt és végrehajtható követelés szükséges.
A Ptk. és a Vht. összhangjának hiánya miatt a vonatkozó szabályozás nem teljesen zárt, az ingójelzálogjog szabályozásában például átfedések figyelhetők meg, míg más kérdések kapcsán teljesen hiányzik a jogszabályi rendezés. Az elkövetkezendőkben a Ptk. által alkalmazott dogmatikai megoldás alapulvételével kerülnek feldolgozásra a kielégítési elsőbbség érvényesítésének lehetőségei.
a) Mit tehet tehát a kézizálogjog jogosultja, ha más által indított végrehajtási eljárásban vonták végrehajtás alá a zálogtárgyat?
Amennyiben a kézizálogjog tárgya ingó dolog, a biztosított követelés pedig lejárt, csak a végrehajthatóság követelménye nem áll fenn, a helyzet egyszerű: a foglalást követően a zálogjogosult a végrehajtó felhívására bejelenti elsőbbségi igényét a Vht. 114. §-a alapján. Itt tehát nem szükséges, hogy a zálogjogosult a végrehajtást kérő pozíciójába kerüljön a végrehajtás során. Megjegyzendő, hogy a törvény ehelyütt igen nagyvonalú, egy egyszerű bejelentés, azaz a jogosult nyilatkozata alapján biztosítja a kielégítési elsőbbséget, ennek fennállását, ha azt nem vitatják, semmiféle okirattal nem kell bizonyítani. Ez a fajta szabályozás valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a korábbi magyar jog, így a végrehajtási eljárásról szóló 1881. évi LX. törvény (hasonlóan számos külföldi jogrendszerhez) csak a törvényes zálogjog alapján tette lehetővé az elsőbbségi igény bejelentését, amelynek a fennállása egyértelműbben megállapítható volt. A magyar jog később elismerte az elsőbbségi igény bejelentését mind a törvényes, mind a szerződéses zálogjog alapján, problémát azonban ez nem jelentett, hiszen 1996-ig ingókon - elenyésző kivételektől eltekintve - kizárólag kézizálogjog állhatott fenn, azaz a zálogjogosult ezen esetekben eleve birtokban volt, a foglalás általában nála történt. Mindezek ellenére talán mégsem lenne haszontalan, ha a törvény még az ingón fennálló kézizálogjog esetén is előírna valamiféle kötelezettséget a zálogjogosult számára a zálogjoggal biztosított követelés fennállásának igazolására, bizonyítására.
Mi a helyzet akkor, ha a kézizálogjog ingó dolgon áll fenn, azonban a követelés még nem járt le, így nem is végrehajtható? Szerintem ebben az esetben a Ptk. 251. § (1) bekezdésének és a Vht. 114. §-ának összevetése alapján nem lehet automatikusan bejelenteni az elsőbbségi igényt, hiszen a követelés még nem járt le. Ez esetben tehát előbb lejárttá, majd végrehajthatóvá kell tenni a követelést, hogy a fentiekben kifejtettek szerint a zálogjogosult a végrehajtás jogosultjai közé becsatlakozhasson. Zámbó Tamás véleménye szerint, ha "a felek körültekintően szövegezik a biztosított szerződést, akkor már eleve a felmondásra vagy az azonnali hatályú elállásra alapul szolgáló körülménynek minősítik a lekötött vagyontárgy más által történő végrehajtás alá vonását."5 Sőt úgy véli, hogy elegendő annak kikötése is, hogy a fenti helyzet kialakulása minden további jogcselekmény nélkül érvényesíthetővé teszi a zálogjogot, azaz lejárttá teszi a biztosított jogviszonyt. Ha a szerződés ilyen kitételt tartalmaz, álláspontom szerint az ingófoglalás során megnyílik a lehetőség az elsőbbségi igény bejelentésére, így ekkor nincs szükség arra, hogy a későbbiekben kifejtett jogi megoldások segítségével, mielőbb végrehajthatóvá kelljen tenni a követelést.
Mi a teendő, ha a kézizálogjog tárgya esetlegesen ingatlan? Ez az a kérdés amelyet a jogszabályok ma egyáltalán nem rendeznek, pedig a Ptk. alapján nem kizárt annak lehetősége, hogy ingatlanon oly módon alapítsanak zálogjogot, hogy a birtoklás joga a zálogjogosultat illesse meg. Megjegyzendő, hogy egyrészt az elméletben erősen vitatott kérdés, hogy létezhet-e egyáltalán ingatlanon kézizálogjog,6 másrészt álláspontom szerint a kérdésnek csekély a gyakorlati jelentősége, hiszen meglehetősen életszerűtlen az ingatlan birtokbaadással történő elzálogosítása, a birtokbaadás úgysem biztosítana többletgaranciát a konstitutív hatályú ingatlannyilvántartási bejegyzéshez képest, ami az ingatlan kézizálogjognál is szükséges. Talán csak a szabályozás zártsága kedvéért lehetne a jogszabályokba felvenni a kérdés rendezését.
b) Mit tehet a hatályos magyar jog szerint a jelzálogjog jogosultja, ha más által indított végrehajtási eljárásban vonták végrehajtás alá a zálogtárgyat?
Ha a jelzálogjog tárgya ingó dolog, a biztosított követelés lejárt, csak nem végrehajtható, akkor tekintettel arra a körülményre, hogy a Vht. 114. §-a általában ingóságokról beszél, a zálogjogosult szintén bejelentheti elsőbbségi igényét a végrehajtó felhívására. (Persze itt is felmerül a Ptk. és a Vht. szabályozásának eltérései kapcsán jelzett probléma, hiszen, ha elfogadjuk, hogy az ingójelzálogjog az ingatlanjelzálogjog helyzetét osztja, akkor nehezen magyarázható, miért lehet elsőbbségi igényt bejelenteni a jelzálogjoggal terhelt ingóság lefoglalása esetén.)
Amennyiben ingó dolgon fennálló jelzálogjoggal biztosítottak valamely követelést, amely követelés viszont a végrehajtási eljárás megindításakor még nem járt le, ezért nem is végrehajtható, akkor a kielégítési elsőbbség érvényesítése érdekében a biztosított követelést előbb lejárttá, majd végrehajthatóvá kell tenni, ugyanis a zálogjogosult csak így csatlakozhat be a végrehajtás jogosultjai közé. A jelzálogjoggal biztosított követelés lejárttá tételére elvileg nyitva áll az a lehetőség, hogy már eleve a biztosított szerződésbe belefoglalják a felek, hogy a vagyontárgy más által történő végrehajtás alá vonása lejárttá teszi a biztosított jogviszonyt, azaz a zálogjog azonnal érvényesíthetővé válik. A Ptk. új szabályai alapján azonban már erre sincs szükség, ugyanis a 268. § (1) bekezdése szerint a törvény erejénél fogva, ex lege az alapjogviszony lejárta nélkül is érvényesíthetővé válik a jelzálogjog minden egyéb jogcselekmény nélkül is, ha a zálogtárgyat végrehajtási eljárás során értékesítik. A Ptk. 268. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy "megszűnik a jelzálogjog akkor is, ha a zálogtárgyat végrehajtási eljárás során értékesítik. Ebben az esetben a zálogjogosult - az értékesítés során befolyt vételár tekintetében - kielégítési jogát érvényesítheti." A következő lépés, hogy az immáron ex lege lejárttá vált követelést végrehajthatóvá kell tenni, ugyanis a kielégítés a végrehajtási eljárás keretei között történik. A követelés végrehajthatóvá tételére nyitva áll az az út, amely alapján a jogosult a végrehajtható határozat érdekében perelni kezd a bíróság előtt, azonban a határozat megszületéséig hosszú hónapok, sőt évek telhetnek el, és ezen idő alatt szinte bizonyosra vehető, hogy a zálogtárgy árverési értékesítésére sor kerül. Az ebből származó hátrányok kiküszöbölésére dr. Zámbó Tamás azt javasolja, hogy a zálogszerződést közokiratba kell foglalni, így annak záradékolása viszonylag gyorsan megtörténhet.7
Ha a jelzálogjog ingatlanon áll fenn, akkor a kielégítési elsőbbség érvényesítése érdekében lényegében az előző bekezdésben vázoltakhoz hasonló megoldás adódik. Amennyiben az ingatlan jelzálogjoggal biztosított követelés már lejárt, akkor pusztán a végrehajthatóvá tétel kérdése merül fel, amelyre tehát nyitva áll egyrészt az a lehetőség, hogy a jogosult polgári peres eljárásban jusson végrehajtható határozathoz, illetve az az egyszerűbb, gyorsabb és minden bizonnyal hatékonyabb megoldás, hogy az eredetileg közokiratba foglalt szerződést a bíróság végrehajtási záradékkal lássa el. Ha a követelést ingatlan jelzálogjog biztosítja, azonban a követelés még nem járt le, akkor a követelés a Ptk. alapján a törvény erejénél fogva lejárttá válik, és ismételten csak a végrehajthatóság biztosításáról kell gondoskodni.
A Vht. szerint, ha az adóst, gazdálkodó szervezet vagyonából vagyonrész, illetőleg üzletrész illeti meg, ezt a végrehajtó az általános szabályok szerint, foglalási jegyzőkönyvben foglalja le, majd a foglalási jegyzőkönyv másolatának megküldésével értesíti a gazdálkodó szervezetet és a cégbíróságot. Ezt követően az üzletrész lefoglalását a gazdálkodó szervezet bejegyzi a nyilvántartásba, a cégbíróság pedig a cégjegyzékbe.
E szabályok kapcsán komoly gyakorlati problémát vet fel, hogy a cégnyilvántartásról, a cégnyilvánosságról és a bírósági cégeljárásról szóló 1997. évi CXLV. törvénynek (Ct.) a cégjegyzékben feltüntetendő adatokat meghatározó 12. §-ából kimaradtak a végrehajtási eljárással összefüggő szabályok. Nevezetesen e felsorolásban nem szerepel, hogy a cégbíróságnak be kell jegyeznie a cégjegyzékbe azt a tényt, hogy az üzletrészt a végrehajtási eljárás során lefoglalták. (Valószínűleg a jogalkotó egyszerűen kifelejtette e kitételt a törvényből.)
A szabályozás ellentmondásossága problémákat vetett fel a gyakorlatban, ugyanis a cégbíróságok a Ct. szabályaira hivatkozva az üzletrész lefoglalásának tényét nem rögzítették a cégjegyzékben. Az ezzel kapcsolatban felmerülő problémák közül a legjelentősebb, hogy az üzletrész végrehajtás alá vonásáról bizonyos érintettek nem szerezhetnek tudomást, így előfordulhat, hogy valaki úgy vásárolja meg az üzletrészt, hogy nem is tud a végrehajtási eljárás folyamatban létéről.
A fent vázolt probléma megoldása nem tűnik bonyolultnak. A Ct. 12. §-át ugyanis megfelelően ki kellene egészíteni, a törvénymódosítás megszületéséig pedig a cégbíróságok a Vht. 101. §-ának (2) bekezdése alapján jegyezhetnék be az üzletrész lefoglalását a cégjegyzékbe.
Az üzletrész végrehajtás alá vonásához kapcsolódó további probléma az, hogy meg kell teremteni annak lehetőségét, hogy a bíróság, illetve a végrehajtó korszerű, naprakész központi nyilvántartás igénybevételével tudomást szerezzen az adós valamennyi végrehajtás alá vonható üzletrészéről. Ezzel a kérdéssel a 3.3. pont foglalkozik részletesen.
Több vonatkozásban felmerülhet a Vht. szabályainak kiegészítése is. Itt említhető meg, hogy szükséges lenne a végrehajtási törvényben előírni, hogy a földhivatalok soron kívül kötelesek elintézni a végrehajtási jog bejegyzése iránti megkeresést. Ennek a kérdésnek különös jelentőséget ad, hogy a végrehajtás alá vont ingatlan lefoglalása csupán a végrehajtási jognak az ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzésével valósul meg. Az új ingatlan-nyilvántartási törvény 46. §-a pedig a jogszabályi lehetőségét is biztosítja a Vht. ilyen értelmű módosításának, hiszen e § lehetőséget teremt arra, hogy soronkívüliséget bármely törvény előírhasson.
A végrehajtás foganatosítása során számos adat megállapításának szükségessége merülhet fel, ilyen adat lehet az adós lakóhelye, tartózkodási helye, munkahelye, fontos lehet, hogy az adós rendelkezik-e ingatlanvagyonnal, értékesebb ingóságokkal (pl. gépkocsival), vagy gazdálkodó szervezetben van-e üzletrésze. Ezen kérdések tisztázása gyakran elengedhetetlen a végrehajtási eljárásban érvényesíteni kívánt követelés kielégítése érdekében, ugyanis adós - vagy legalább adósi vagyon - nélkül nehezen valósulhat meg a végrehajtási eljárás célja.
A Vht. a végrehajtást kérő kötelezettségévé teszi bizonyos adatok közlését a végrehajtási kérelem előterjesztésekor. Ezek szerint az adós nevét és az azonosításához szükséges adatokat mindenképpen; emellett az ügy körülményeitől függően az adós lakóhelye, munkahelye, illetőleg székhelye, telephelye és a végrehajtás alá vonható vagyontárgyának helye közül legalább egy adatot, illetve ingatlanvégrehajtás kérése esetén az ingatlan-nyilvántartási adatokat kell közölni. Az említett adatok közlése elengedhetetlenül szükséges a végrehajtás eredményessége érdekében. Magától értetődő a Vht. azon szabálya, hogy ezeket az adatokat a végrehajtást kérő közölje, hiszen egyrészt végső soron az ő érdeke az eredményes végrehajtás, másrészt abból a tényből kiindulva, hogy az adóssal (kötelezettel) neki volt kapcsolata, jogvitája, feltételezhető, hogy bizonyos alapvető információkkal ő rendelkezik az adósról. A Vht. a végrehajtást kérő számára természetesen csak a minimális adatszolgáltatást írja elő, nyilvánvaló, hogy amennyiben bővebb információkkal rendelkezik adósáról, saját érdekében mindezen adatokat a végrehajtó tudomására fogja hozni. A Vht. által megkövetelt minimális adatok egyébként megfelelő kiindulópontot jelenthetnek a végrehajtó számára, hogy a szükséges további információkat maga szerezze be.
Amennyiben a végrehajtást elszenvedő adós (kötelezett) nem természetes személy, hanem cég, akkor a reá vonatkozó adatok beszerzésének létezik egy igen egyszerű módja. A Ct. 6. §-ából kitűnik, hogy többek között a bírósági végrehajtók közfeladataik ellátása érdekében ingyenesen juthatnak céginformációkhoz a Cégnyilvántartási és Céginformációs Szolgálat segítségével. A 6. §-hoz fűzött indoklás szerint a rendszeres és nagy mennyiségű cégadat szükségessége esetén a bírósági végrehajtók a szolgálathoz kiépített on-line kapcsolat útján juthatnának ezekhez az adatokhoz. Ebben az esetben is csak a hálózat használatával kapcsolatos önköltséget kellene megtéríteni a Szolgálat számára. Ezen on-line hozzáférhetőség kiépítésével a végrehajtók az ország valamennyi, a nyilvántartásban szereplő cégének adataihoz hozzájuthatnának. Ebben az esetben csupán a cégnyilvántartásban nem szereplő gazdálkodó szervezetek adósi pozícióba kerülése esetén merülhet fel további adatok szükségessége. Itt szeretném megemlíteni, hogy esetleg érdemes lenne bővíteni a cégnyilvántartásban fellelhető adatok körét.
A végrehajtáshoz szükséges adatok közül mindössze az adós lakóhelyének (tartózkodási helyének), illetve a munkahelyének megállapításáról rendelkezik a Vht. oly módon, hogy ezen információkat a Vht. 47. §-a alapján a rendőrségi, társadalombiztosítási és népesség-nyilvántartási szervek a rendelkezésükre álló adatok alapján kötelesek a végrehajtó intézkedésére a végrehajtóval közölni.
Véleményem szerint hasznos lenne a Vht. jelenlegi 47. §-ának kibővítése, oly módon, hogy a Vht. egy §-ban írja elő valamennyi érintett adatkezelő és adatnyilvántartó szerv adatszolgáltatási kötelezettségét. (Gondolok itt a személyiadat- és lakcímnyilvántartás központi szerve, a Cégnyilvántartási és Céginformációs Szolgálat, a gépjárműveket és annak tulajdonosait nyilvántartó rendőri szervek, a BM Adatfeldolgozó Hivatal, az ez idáig még nem létező, de mindenképpen felállítandó központi ingatlan-nyilvántartási szerv, a társadalombiztosítási szervek, valamint az adóhatóságok ezirányú kötelezettségére.) Természetesen mindenképpen biztosítani kell, hogy az adatszolgáltatás és adatkezelés megfeleljen az adatvédelmi törvényben foglalt normáknak. Ezen a téren alapvető garanciális jelentőségű lenne az a szabály, hogy kizárólag a bíróságok, illetve a bírósági végrehajtók juthatnának ily módon megfelelő információkhoz, ezen felül pedig elő lehetne írni, hogy szigorúan tilos a megszerzett adatoknak a végrehajtáson kívüli felhasználása, másnak a rendelkezésére bocsátása, vagy nyilvántartásba vétele is.
Sajnálatos módon a jelenlegi nyilvántartások tökéletlensége miatt a még Vht. fent említett, jelenleg hatályos szabálya sem megfelelően tölti be szerepét. A személyiadat- és lakcímnyilvántartás központi szervének adatai alapján ugyan könnyedén megállapítható az adós bejelentett lakcíme, ez azonban gyakran nem egyezik meg az adós lakóhelyével. Számtalanszor előfordul, hogy az adósok bejelentett lakcímükről ismeretlen helyre költöztek, vagy eleve fiktív címre jelentkeztek be. Ez a probléma nemcsak a végrehajtási eljárásban jelent gondot, de bármely bírósági eljárásban is, hiszen gondoljuk el, hogy miképpen idézhető meg egy bírósági tárgyalásra olyan alperes, akinek nem ismert a lakóhelye (tartózkodási helye). Ily módon tehát ennek a kérdésnek a megoldása, a megfelelő nyilvántartás létrehozása és működtetése révén nemcsak a végrehajtási eljárás hatékonyabbá tétele érdekében szükséges, de az egész igazságszolgáltatás rendjét alapvetően érinti.
Természetesen nemcsak a lakóhely, hanem a munkahely megállapítása kapcsán is komoly nehézségek merülnek fel. A jogalkotó a társadalombiztosítási szervek nyilvántartására utal, mint a munkahely megállapításának lehetséges eszközére. Az elmúlt évek gyakorlati tapasztalatai azonban azt mutatták, hogy Magyarországon ez a nyilvántartás igencsak tökéletlenül működik. A fenti problémák megoldására több lehetőség is kínálkozik. Egyrészt felmerülhet annak lehetősége, hogy a lakóhely, illetve a munkahely megállapításához a végrehajtást kérő kérelmére a végrehajtó törvényesen működő magánnyomozók, illetve magánnyomozói irodák segítségét vegye igénybe. Ennek költségeit a kérelmező előlegezné, és az adós viselné. Álláspontom szerint ennél kevésbé támadható megoldást jelentene egy megfelelő garanciákkal körülbástyázott, rendszeresen aktualizált információkat tartalmazó, országos számítógépes nyilvántartás a természetes személyek lakóhelyéről és munkahelyéről, amelyhez adatokat például a személyi jövedelemadó bevallás és a társadalombiztosítási szervek adatai szolgáltathatnák. Természetesen e nyilvántartás adatait csak végrehajtható bírósági döntés megléte esetén lehetne, kizárólag a bíróság, illetve a végrehajtó rendelkezésére bocsátani. E nyilvántartás felállításához jó alapot jelenthetne a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló 1992. évi LXVI. törvény alapján működő a Belügyminisztérium Központi Adatfeldolgozó, Nyilvántartó és Választási Hivatal, azonban a nyilvántartott adatok körét ki lehetne bővíteni (pl. a munkahelyre vonatkozó adatokkal), illetve ki lehetne egészíteni az adatforrásokat (pl. az adóbevallások megfelelő kivonatait ide lehetne sorolni). A hatékony működéshez persze itt is korszerű, naprakész adatokat tartalmazó számítógépes rendszer működtetésére lenne szükség.
Megkönnyítheti a végrehajtás foganatosítását, ha az adós üzletrésszel rendelkezik valamely gazdálkodó szervezetben. Az üzletrész fogalma itt a lehető legtágabban értelmezhető, minden olyan szervezetnek a vagyonrésze ide érthető, amelyet gazdálkodó szervezetnek lehet tekinteni. Igen ám, de mi történik akkor, ha a végrehajtást kérő nem tudja megjelölni, hogy az adósnak (kötelezettnek) milyen gazdálkodó szervezetben van üzletrésze? A gazdasági társaságok vonatkozásában a Ct. szabályai lehetőséget biztosítanak e probléma megoldására. A Ct. 4. §-a alapján létrejött a Cégnyilvántartási és Céginformációs Szolgálat, amely központi számítógépes nyilvántartást vezet a cégjegyzékben szereplő, fennálló vagy törölt, illetve a még be nem jegyzett valamennyi adatról. A Szolgálattól a cégjegyzékbe bejegyzett adatok csoportosított céginformációként történő szolgáltatása is kérhető, ezen csoportosított cégadatok akár meghatározott természetes személyre is vonatkozhatnak. Ily módon megállapítható az is, hogy bizonyos személy mely gazdasági társaságokban rendelkezik érdekeltséggel. Ugyanakkor természetesen biztosítani kell a privát szféra védelmét, illetve meg kell akadályozni, hogy a fenti adatokkal bárki visszaélhessen. Emiatt a Ct. - figyelembe véve a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló törvény rendelkezéseit is - csak szigorú feltételek esetén teszi lehetővé a cégjegyzékben szereplő, természetes személyekre vonatkozó csoportosított céginformáció szolgáltatását. A Ct. 5. §-ának (2) bekezdése lehetőséget biztosít a bíróság, ügyészség vagy közigazgatási szerv, külön törvényben meghatározott feladatai teljesítéséhez szükséges, meghatározott természetes személyre vonatkozó csoportosított céginformáció szolgáltatására. A fentiek szerint tehát a bíróság annak érdekében, hogy a végrehajtandó döntéseinek érvényt szerezzen, felhívhatja a Szolgálatot a csoportosított céginformáció szolgáltatására. Álláspontom szerint az tény, hogy az új Bsz. által a Vht.-be illesztett szabály szerint az önálló bírósági végrehajtó a helyi bíróságon, a megyei bírósági végrehajtó a megyei bíróságon a bíróság szerveként működik, illetve az önálló és a megyei bírósági végrehajtó eljárása - mint polgári nemperes eljárás - a bíróság eljárásával azonos,8 megteremti annak lehetőségét, hogy a bírósági végrehajtó is jogosult lehessen a szükséges csoportosított céginformációkhoz hozzájutni.
Manapság a legértékesebb végrehajtás alá vonható ingóságok közé sorolhatók a gépjárművek. Tekintettel arra, hogy a gépjárműveket és annak tulajdonosait a rendőri szervek nyilvántartják, nem jelentene különösebb nehézséget annak lehetővé tétele, hogy a végrehajtó megtudakolhassa, van-e az adósnak gépkocsija, és annak melyek a legfontosabb adatai (forgalmi rendszám, típus stb.). Ha a Vht. a BM Adatfeldolgozó Hivatal kötelezettségévé tenné, hogy a végrehajtó intézkedésére közölje vele az adós gépjárművére vonatkozó adatokat, ez nagyban elősegíthetné a különböző követelések kielégítését.9
A pénzkövetelés végrehajtása esetén jelentős szerephez juthat az adós ingatlanának végrehajtás alá vonása. A követelés kielégítését nagymértékben megkönnyíti, ha az adós nagyobb értékű ingatlanát a végrehajtás során értékesítik. Felmerül azonban a kérdés, hogyan szerezhetők be az adós tulajdonában álló ingatlanvagyonra vonatkozó összesített adatok. E kérdés megoldása nem választható el az ingatlan-nyilvántartás korszerűsítésének és reformjának kérdésétől.
Az ingatlan-nyilvántartás korszerűsítése, hatékonyabbá tétele egyébként is nehezen halogatható, hiszen a piacgazdaság működési mechanizmusai és a forgalom biztonsága szomjazzák a naprakész adatokat tartalmazó számítógépes rendszer kiépítését.
Ami az ingatlan-nyilvántartásnak a bírósági végrehajtáshoz kapcsolódó korszerűsítését illeti, ezen a téren a legfontosabb kihívások a következők. a) Mindenekelőtt szükséges egy olyan országos központi számítógépes nyilvántartás létrehozása, amely alkalmas arra, hogy az egyes magánszemélyek és szervezetek ingatlanairól szolgáltasson információt. A ma létező nyilvántartás alapján ugyanis csak az egyes ingatlanok tulajdonosairól lehet információt szerezni, azonban egy konkrét személy ingatlantulajdonának felderítésére az egyetlen, ám korántsem kielégítő lehetőség ha az személyiadat- és lakcímnyilvántartás központi szervének adataiban az adós lakóhelyeként feltüntetett ingatlan tulajdoni viszonyait vizsgáljuk meg. Ez az ingatlan szerencsés, de egyáltalán nem tipikus esetben az adós tulajdona, emellett viszont még számos végrehajtás alá vonható egyéb ingatlannal is rendelkezhet az adós.
b) Másodszor meg kell oldani, hogy a bíróságok és a bírósági végrehajtók a feladataik ellátásához szükséges mértékben hozzáférjenek az ingatlan-nyilvántartás adataihoz. Álláspontom szerint a körzeti földhivatalok adataihoz mind a bíróság számára, mind az illetékes bírósági végrehajtó számára biztosítani kell az on-line hozzáférést, míg az országos központi nyilvántartás adatairól, így például az adós tulajdonában álló ingatlanvagyonra vonatkozó összesített adatokról a bíróság és a bírósági végrehajtó10 a központi nyilvántartást vezető intézmény megkeresése útján szerezhetne információt.
c) Harmadszor a végrehajtási eljárás során felmerülő, az ingatlan-nyilvántartáshoz kapcsolódó ügyekben a hatékonyság érdekében biztosítani kell a soron kívüli, gyors intézkedést, hiszen ez legalábbis megnehezítené az adósok számára az ingatlanvégrehajtást megakadályozó manipulációkat (pl. az ingatlan elidegenítését).
Természetesen ezen utóbbi probléma megoldásához elengedhetetlen az ingatlan-nyilvántartási szervezet hatékonyságának növelése is.
1999. január 1-jén kellett volna hatályba lépnie az 1997. évi CXLI. törvénynek (Inyt.) azaz az új ingatlannyilvántartási szabályoknak. Ez a törvény egy korszerű gépi adatfeldolgozású, azaz számítógépes ingatlan-nyilvántartás létrehozását irányozza elő. A számítógépes ingatlan-nyilvántartás megvalósításának technikai feltételeit azonban nem sikerült határidőre megteremteni, így az új törvény szabályai leghamarabb 2000. január 1-jén válhatnak a gyakorlati valóság részévé.11 Pedig az ingatlan-nyilvántartás új szabályai számos - a bírósági végrehajtásban is hasznosítható - lehetőséget hordoznak magukban. Hangsúlyozom azonban, hogy mindezek egyelőre pusztán lehetőségek!
Mire is gondolok itt? Ami a hozzáférhetőséget illeti, az Inyt. 72. §-a értelmében a körzeti földhivatal csatlakozási díj fizetése nélkül engedélyezi, hogy a bíróság saját gépi adatfeldolgozó eszközeivel a számítógépes ingatlan-nyilvántartáshoz csatlakozzék - a bírósági ügyek ellátásához szükséges egyedi adatok lekérdezése céljából. Ez lényegében a földhivatalhoz kiépített on-line kapcsolat útján megoldható. Emellett az Inyt. 76. §-a lehetővé teszi, hogy kérelemre a földművelési és vidékfejlesztési miniszter más személyek, illetőleg szervezetek részére is engedélyezze, hogy saját gépi adatfeldolgozó eszközeikkel a földhivatal adatbázisához csatlakozzanak, feltéve hogy a tulajdoni lap megtekintésének gyakorisága ezt az igényt megalapozza. Nehezen vitatható, hogy a bírósági végrehajtók tevékenysége igényli a tulajdoni lapokba való betekintés lehetőségét, így még azt is elképzelhetőnek tartanám, hogy a földhivatali adatbázishoz történő csatlakozásért előírt egyszeri csatlakozási díjtól a földművelési és vidékfejlesztési miniszter tekintsen el, és a bírósági végrehajtók a bíróságokhoz hasonlóan csatlakozási díj fizetése nélkül kapcsolódhassanak rá a számítógépes ingatlan-nyilvántartásra.
Az újfajta számítógépes ingatlan-nyilvántartás jelentős újítása, hogy alkalmas lesz egy meghatározott tulajdonos tulajdonában álló ingatlanok megállapítására - ez derül ki egyrészt az Inyt. 70. §-ából, másrészt a 4. § (3) bekezdésének c) pontjából is. A tulajdonos ingatlanára vonatkozó lekérdezést vagy adatszolgáltatást csak igen szűk körben engedi meg az Inyt., azonban többek között a bíróság - a törvényben meghatározott feladatainak ellátása céljából - hozzájuthat ezekhez az adatokhoz. Itt érdemes megemlíteni, hogy rendkívül sürgető feladat a számítógéppel vezetett központi nyilvántartás mielőbbi felállítsa. Mivel a törvény a bíróság számára lehetővé teszi az ezen adatbázis adataihoz való hozzáférést is, így gyakorlatilag lehetővé válik, hogy a bíróság egy meghatározott magánszemélynek valamennyi, az országban fellelhető ingatlanáról információt szerezhessen az ingatlan-nyilvántartásból, ha erre a végrehajtás foganatosítása végett szükség van.
Az ingatlan-nyilvántartás működése problémáinak külön dolgozatot kellene szentelni. Ehelyütt pusztán annak megállapítására szorítkozom, hogy a bírósági végrehajtási eljárások eredményességét jelentősen növelhetné, ha az ingatlan-nyilvántartás adatai naprakészek lennének, illetve ha sikerülne az ingatlan-nyilvántartás szervezetének működését hatékonyabbá tenni.
Végül egy rövid megjegyzés erejéig szeretnék kitérni a személyes adatok védelméhez fűződő érdekek kérdésére. Nézetem szerint az a tény, hogy valamely személy vagy szervezet ellen végrehajtási eljárás van folyamatban, azért mert a bíróság jogerős döntésének önként nem tett eleget, megalapozza, hogy a lakóhelyére (székhelyére), munkahelyére, valamint a végrehajtás alá vonható vagyontárgyaira vonatkozó információkat (a reá vonatkozó cégadatokat, ingatlanvagyonára vonatkozó adatokat, gépjárművének adatait) a bíróság, illetve a bírósági végrehajtó megismerhesse. Ugyanakkor kellő garanciát és védelmet biztosíthat, hogy az ilyen csoportosított cégadatok, ingatlan-nyilvántartási adatok stb. beszerzésére csak a bírósági végrehajtónak vagy a bíróságnak lenne lehetősége.
Az alábbiakban néhány, a pénzintézetnél kezelt összegre vezetett végrehajtással kapcsolatos, megoldásra váró gyakorlati problémát szeretnék ismertetni. Egyrészt a ma működő piacgazdasági rendszerben számos pénzintézetnél lehet egyidejűleg számlát vezetni. Gyakorlatilag sehogyan sem lehet megakadályozni, hogy az adós (kötelezett) több bankszámlával rendelkezzen, és a végrehajtás során olyan bankszámlájának az adatait bocsássa a végrehajtást kérő, illetve a végrehajtó rendelkezésére, amelyen adott esetben pusztán jelképes összeg található.
Másrészt szintén problémát jelent, hogy a bírósági végrehajtásnak a Vht. 6. §-a alapján csak akkor van helye, ha az azonnali beszedési megbízás nem vezetett eredményre. A kérdés itt az, mikor tekinthetjük eredménytelennek az azonnali beszedési megbízást. Sajnálatos módon számos bank egyfelől az adási pozícióba került ügyfeleit is igyekszik minden rendelkezésre álló eszközzel védelmezni - néha még a rosszhiszeműség határait is súrolva -, másfelől gyakran lassú eljárásukkal hátráltatják a követelés kielégítését, ezzel pedig akár annak lehetőségét is megteremtik, hogy ügyfelük a prompt inkasszó elől elvonja anyagi tartalékait [bár a pénzforgalomról rendelkező 6/1997. (MK 61.) MNB rendelkezés 10. §-ának (10) bekezdése előírja, hogy a hitelintézet az azonnali beszedési megbízásról - annak teljesítése előtt - nem értesítheti a kötelezettet, és a kötelezett külön rendelkezése (hozzájárulása) nélkül vagy esetleges rendelkezése (kifogása) ellenére kell megterhelnie a pénzforgalmi bankszámlát]. E probléma megoldását az jelenthetné, ha a jogosultnak nem kellene formálisan igazolnia az azonnali beszedési megbízás sikertelenségét, hanem a prompt inkasszó teljesítésére a bankoknak 30 napos teljesítési határidőt írna elő a törvény, e határidő eredménytelen eltelte után pedig a - követelés behajtására már állami kényszert és több garanciális szabályt is biztosító - végrehajtási eljárás lefolytatásához elegendő lenne az azonnali beszedési megbízás cégszerűen aláírt másolatát csatolni. Ezzel kapcsolatban jelentős köny-nyítés a külföldi végrehajtást kérők számára, hogy ők nem kötelezhetők annak igazolására, hogy követelésük behajtását azonnali beszedési megbízással nem tudták érvényesíteni (BH 1997. 346.).
Harmadrészt a hatékonyságot érintő gyakorlati problémákat vet fel, hogy a bírósági végrehajtó szerepét a pénzintézetnél kezelt összegre vezetett végrehajtás kapcsán nem határozza meg a törvény pontosan. Ez a kérdés akkor jelent különösen nagy gondot, ha az adós bankszámlájára csak a már megindult végrehajtási eljárás folyamán derül fény, ekkor ugyanis már nincs mód átutalási végzés meghozatalára. A pénzintézetek a Vht. 6., 80. és 81. §-aira hivatkozva nem tesznek eleget a végrehajtó azon intézkedésének, amellyel a bankszámlát végrehajtás végett lefoglalja. A pénzintézetek azzal érvelnek, hogy ezt a Vht. fent említett szakaszai nem teszik lehetővé a végrehajtó számára. Ebben az esetben a végrehajtást kérő pert indíthat ugyan a pénzintézet ellen, mégis egyszerűbb megoldásnak tűnik a végrehajtónak az ide kapcsolódó jogkörének pontos rögzítése. (Álláspontom szerint a bankok fentiekben vázolt magatartása a Vht. jelenleg hatályos szabályait is sérti, hiszen a bankszámlán lévő összegeket, az adóst megillető követelésként le lehetne foglalni.)
A pénzintézetnél kezelt pénzösszegek között - a hatályos szabályozás szerint - sajátos jogi helyzete van a takarékbetétnek minősülő összegeknek (a Vht. "takarékbetét" összefoglaló elnevezéssel illeti a takarékbetétet, a folyószámlabetétet és a devizabetétet). Az ilyen tág értelemben vett takarékbetét ugyanis csak kivételesen vonható végrehajtás alá, mégpedig olyankor, amikor a végrehajtás vagyonelkobzás foganatosítására, vagy szándékos bűncselekménnyel okozott kár megtérítésére irányul. Az ügyleti biztosíték céljára szolgáló takarékbetét az ügyletből eredő követelések fejében, a bűncselekményből származó takarékbetét pedig bármilyen követelés fejében végrehajtás alá vonható. Ezt a fajta kvázi mentességet a Vht. indokolás azzal magyarázza, hogy a takarékbetét titkosságához és végrehajtás alá vonása korlátok közé szorításához különös gazdasági érdek fűződik. Arra vonatkozóan, hogy miben is áll ez a "különös gazdasági érdek" se a Vht. indokolása, se a takarékbetétről szóló 1989. évi 2. tvr. (Ttvr.) nem ad felvilágosítást. Ez utóbbi tvr. mindössze azt mondja ki, hogy takarékbetétet - az ügyleti biztosíték céljára szolgáló takarékbetét kivételével - polgári jogi tartozás kiegyenlítése vagy biztosítása érdekében lefoglalni nem lehet, illetve, hogy a takarékbetét adatairól (pl. a takarékbetétes nevéről, a takarékbetét összegéről) a takarékbetét tulajdonosának vagy törvényes képviselőjének hozzájárulása nélkül más részére felvilágosítást adni nem szabad. E szabályozás jogi és gazdasági megfontolásairól innen sem szerezhetünk további információkat.
Különösen megkérdőjelezi a fenti szabály időszerűségét, hogy napjainkban nagyon széles körben elterjedt a folyószámlabetét alkalmazása. Sokan attól tartanak, hogy a hatályos szabályozás megváltoztatása csökkentené a takarékbetétek összegét, és ez a pénzpiac egészséges működését veszélyeztetné. A magam részéről mégsem tartom elfogadhatónak azt az érvelést, hogy a takarékbetétek végrehajtás alóli mentesítése gazdasági szempontból azért lenne helyeselhető, mert megfelelő módszer a magyar bankrendszer támogatására, illetve a megtakarítási hajlandóság növelésé-re.12 Akinek pénze elhelyezésekor az lehet szempont, hogy kötelezettségei teljesítése elől elvonhassa vagyonát, annak rosszhiszemű magatartását ne támogassa a törvény azzal, hogy ilyen pénzelhelyezési lehetőséget kifejezetten biztosít.
Álláspontom szerint tehát lehetővé kell tenni, hogy a takarékbetét, a folyószámlabetét és a devizabetét is végrehajtás alá vonható legyen - méghozzá bármilyen végrehajtható követelés kielégítése érdekében. Véleményem szerint az 59/1992. (XI. 6.) AB határozat is lehetővé teszi a Vht. és a Ttvr. ilyen értelmű módosítását azzal, hogy kimondja, hogy "a pénzbetétek titkosságára vonatkozó főszabálynak a feloldása ... önmagában ... nem alkotmányellenes...".
Komoly hiányt pótolna a lakott ingatlan árverési értékesítésére, illetve az árverésen értékesített ingatlanban bentlakó személy jogállására vonatkozó rendelkezések megszületése. A vonatkozó szabályozás hiánya sérti az Alkotmány 2. §-ának (1) bekezdésében deklarált jogállamiságból fakadó jogbiztonság követelményét. Feltétlenül szükséges lenne e kérdés pontos jogi szabályozása, hiszen ennek hiánya az alkotmányossági visszásságok mellett gyakorlati jogalkalmazási problémákat is felvet.
Az ingatlan értékesítésének jogkövetkezményei között tehát meg kell vizsgálni az elárverezett ingatlanban bentlakó személy jogi helyzetét is. A Vht. 143. §-ának d) pontjából az derül ki, hogy ingatlan lakott állapotban is árverezhető. Az árverésre kerülő ingatlanban - tipikus esetben - a végrehajtást szenvedő adós lakik. A lakott ingatlan árverési értékesítése, illetve az elárverezett ingatlanban bentlakó, volt adós jogállása és kötelezettségei jelenleg semmilyen jogszabályban nincsenek szabályozva. Ez a körülmény önmagában sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiságból fakadó jogbiztonság követelményét, így feltétlenül szükséges lenne e kérdés pontos jogi szabályozása. Persze az sem mindegy, hogy milyen tartalommal bírjon ez a szabályozás, e kérdésben ugyanis rendkívül éles konfliktusba kerül a végrehajtást kérők, illetve az adósok érdeke.
A szabályozás hiánya azt eredményezi, hogy a bentlakó volt tulajdonos jogállására legfeljebb a Ptk. szabályai alkalmazhatók, eszerint a bentlakó személy jóhiszemű birtokosnak tekinthető. A jelenleg hatályos szabályok sem a volt tulajdonosnak nem írják elő a lakás elhagyásának kötelezettségét, sem az árverési vevőt nem kötelezik cserelakás biztosítására. Az árverést követően jelenleg kétféle jogi megoldás is lehetséges: egyrészt a régi tulajdonos átköltözhet az új tulajdonos által felajánlott cserelakásba,13 másrészt a volt tulajdonos bérleti szerződést köthet az új tulajdonossal. Ha a feleknek nem sikerül egyik megoldásban sem megállapodniuk, az új tulajdonos peres eljárást kezdeményezhet a bentlakó személy ellen és így végső soron (évek múltán), jogerős bírósági döntés alapján, meghatározott cselekmény végrehajtásaként sor kerülhet a lakás kiürítésére. Ide kapcsolódó probléma az is, hogy a volt tulajdonos adós gyakorlatilag nincs alkupozícióban az új tulajdonossal szemben, így a fentiekben vázolt megállapodás gyakorlatilag az árverési vevő döntésétől függően születik meg.
Az MBVK a lakott ingatlan értékesítésének szabályait úgy rendezné, hogy egyrészt a Vht.-ben előírná, hogy nem tekintendő lakottnak az az ingatlan, amelyben az adós és családja lakik, másrészről az adós és családja kötelezettségévé tenné, hogy a jogerős ingatlanárveréstől számított 30. nap után ingóságaitól kiürítve elhagyja az ingatlant, amennyiben ennek nem tesz eleget, a végrehajtó a Vht. 183. §-ában foglaltak szerint intézkedne a lakás kiürítéséről. Véleményem szerint ez a megoldás elfogadhatatlan, kizárólag a végrehajtást kérő, illetve az árverési vevő érdekeit tartja szem előtt, ráadásul gyakorlatilag ellehetetlenítené számos család helyzetét.14 Számomra az tűnik elfogadható megoldásnak, ha az árverési vevő - döntése szerint - vagy ésszerű bérösszeg megállapításával bérleti szerződést köt a volt tulajdonossal, vagy cserelakást ajánl fel, ami legalább minimális szinten biztosítja az adós lakhatását. E két lehetőség közül azonban valamelyiket köteles lenne teljesíteni az árverési vevő.15
A végrehajtható okirat kiállítását követően kezdődik meg a végrehajtás foganatosítása azzal, hogy a végrehajtható okiratot kiállító szerv, illetve a bíróság megküldi az okiratot az illetékes végrehajtónak és a végrehajtást kérőnek. A Vht. 32. §-ának (1) bekezdése szerint a végrehajtó illetékességét elsősorban az adós lakóhelye alapozza meg, csak abban az esetben van mód az adós végrehajtás alá vonható vagyontárgyának helye szerinti végrehajtó eljárására, ha ezt kívánta a végrehajtást kérő, vagy az adós lakóhelye illetve székhelye nem állapítható meg. A fenti szabályokat a 33. § azzal egészíti ki, hogy ha az adós lakóhelyén illetve székhelyén nincs végrehajtás alá vonható vagyontárgy, vagy az ottani vagyontárgy nem biztosítja a követelés kielégítését, a végrehajtó köteles a végrehajtható okirat másolatát - a foglalási jegyzőkönyv másolatával és a szükséges adatokkal - az adós lefoglalható vagyontárgyának helye szerinti végrehajtóhoz továbbítani. Ez az eljárás egyrészt kissé nehézkes, másrészt időigényes, így az adósnak megfelelő idő áll rendelkezésére, hogy végrehajtás alá vonható vagyontárgyait megmenekítse a végrehajtás elől.
A végrehajtás foganatosításának megkezdésével kapcsolatos szabályok módosítása révén valószínűleg növelhető lenne a bírósági végrehajtás hatékonysága. Egyrészt lehetőséget lehetne biztosítani arra, hogy a végrehajtást kérő egyidőben kérje a végrehajtási eljárás megindítását az adós lakóhelye (székhelye), illetve a végrehajtás alá vonható vagyontárgyainak fekvése szerint illetékes bíróság előtt, így a végrehajtási eljárás különböző bíróságok területén egy időben folyhatna. Korábban az 1881. évi LX. törvény lehetővé tette, hogy különböző bíróságok illetékességi területén egyszerre folyjon végrehajtási eljárás az adós ellen. A végrehajtást kérő kérelmét eleve megfelelő példányban nyújtotta be a bíróságnak, az pedig olyan példányszámban állította ki a végrehajtható okiratot ahány helyen az adósnak lefoglalható vagyontárgya volt.
A jelenlegi törvény a követelés kétszeri behajtásának elkerülését tartja szem előtt akkor, amikor nem teszi lehetővé, hogy egyszerre több bíróság illetékességi területén folyjon a végrehajtási eljárás. Ugyanakkor a kétszeres behajtás jóval ritkábban fordulna elő mint az az eset, hogy a behajtás egyszer sem sikerül.16 Bár a jelenleg hatályos Vht. is tartalmaz olyan rendelkezéseket, amelyek elkerülhetővé teszik a kétszeri behajtást - ilyen például a Vht. 40. és 41. §-a, amely a követelés megszűnésének és csökkenésének bejelentését a végrehajtást kérő kötelezettségévé teszi -, de szükség esetén további garanciális szabályoknak a törvénybe építése is elképzelhető lenne.
A fenti javaslat elfogadása ugyanakkor több problémát is felvetne. Egyrészt ez a megoldás kétszeres költséget eredményezne. Ez valóban komoly probléma, de ha végrehajtást kérő úgy dönt, hogy számára megéri ez a befektetés az ilyen eljárás lehetőségét mindenképpen biztosítani kéne. A másik ide kapcsolódó kérdés, hogy miként oldható meg a végrehajtható okirat egyszerre több helyen történő kézbesítése. Erre a problémára az jelenthetné a megoldást, hogy a több végrehajtó közül az egyik (pl. a lakóhely szerint illetékes) lenne köteles a kézbesítésről gondoskodni, ugyanakkor maga az okirat tartalmazná azt az adósnak szóló felhívást, hogy egyidejűleg több végrehajtó előtt indult meg ellene a végrehajtás - természetesen annak megjelölésével, hogy melyek ezek a végrehajtók és, hogy milyen illetékességi ok alapján járnak el. Így ezen egyetlen kézbesítés az összes végrehajtó eljárásában hatályossá válna - erről a körülményről (valamint az esetleges önkéntes teljesítésről) a kézbesítésre kötelezett azonnal tájékoztatná az ügyben érintett többi végrehajtót. Ez a megoldás nemcsak azért ígéri a hatékonyság növelését, mert a vagyontárgyak kimenekítésének esélyeit csökkenti, de az egyidejűleg végrehajtás alá vont vagyontárgyak összértéke is nagyobb volna, illetve az adósra nehezedő pszichikai nyomás is erősebb lenne.
Zárszóként annyit szeretnék megjegyezni, hogy a bírásági végrehajtás hatékonyabbá tétele, tökéletesítése mind a jogalkotókra, mind a jogalkalmazókra komoly terheket ró. Azonban ehelyütt ismételten szeretném felidézni Frank Ignácnak - a bevezetőben már említett - megállapítását, nevezetesen: "Hiában volna törvényszéket tartani, ha az ítélet végrehajtása nem következne." ■
JEGYZETEK
1 Vö. Cserba Lajos-Gáspárdy László-Kormos Erzsébet: A bírósági végrehajtás, Miskolc, 1997, 11. old.
2 Lenkovics Barnabás: A dologi jog vázlata. Budapest, 1995. 233. old.
3 Vö. Anka Tibor-Bókai Judit: A kabát újragombolása, avagy egy újabb zálogjogi reform elé, MJ., 1998. évi 10. szám, 593. old.
4 Vö. Zámbó Tamás: Kielégítési elsőbbség zálogjog alapján, MJ. 1997. évi 2. szám, 67. old.
5 Zámbó Tamás: Kielégítési elsőbbség zálogjog alapján, MJ., 1997. évi 2. szám, 67. old.
6 Az ingatlanon fennálló kézizálogjognak elvileg két feltétele van: Az ingatlan átadása és kézizálogjog bejegyzése az ingatlan-nyilvántartásba. Petrik Ferenc álláspontja szerint az "ingatlan-kézizálogjog fogalmilag azért kizárt, mert ingatlant átadni nem lehet." (Ld. Ingatlan-nyilvántartás - Kommentár a gyakorlat számára, HVG-ORAC, 1. pótlás 74. old.) Ezzel szemben Anka Tibor szerint az ingatlan-kézizálogjog intézménye azért nem működhet a gyakorlatban, mert az ingatlan-nyilvántartásba való be-jegyezhetőségének jogszabályi feltételei nem adottak, ugyanis sem a jelenleg hatályos 1972. évi 31. tvr., sem a 2000. január 1-jén hatályba lépő 1997. évi CXL. törvény nem teszi lehetővé az ingatlanon fennálló kézizálogjog bejegyzését az ingatlan-nyilvántartásba. (Ld. Anka Tibor: Halva született (Kis magyar jogalkotás). In: Közjegyzők Közlönye, 2/1998. 7-8. old.)
7 Vö. Zámbó Tamás: Kielégítési elsőbbség zálogjog alapján, MJ. 1997. évi 2. szám, 67. old.
9 Vö. Vida István-Balogh Olga: A bírósági végrehajtás új szabályai, Budapest, 1994., 337-338. old.
10 Ld. a Vht. 225. § (2) bekezdésével kapcsolatban kifejtetteket.
11 Az 1998. évi XC. törvény 112. §-a módosította a hatálybalépés időpontját.
12 Vö. Szabó Gábor: A végrehajtási eljárás során jelentkező, a jogosult jogvédelmével kapcsolatos problémák. In: Gazdaság és Jog 5/97. 14. old.
13 Bizonyos esetekben ez kielégítő megoldás lehet, hiszen egy lakott ingatlant árverésen akár a piaci ár 25%-áért is meg lehet szerezni és az így szerzett haszonból egy minimális igényeket kielégítő cserelakás gyakorta biztosítható.
14 Megjegyzendő, hogy pl. a francia jogban külön törvény biztosítja a lakhatáshoz való jogot, így a lakásügyi hatóságoknak gondoskodniuk kell a kilakoltatott személy megfelelő elhelyezéséről.
15 Úgy érzem, hogy az egész végrehajtási jogban ez az a terület, ahol a sokat támadott adósvédelmi szabályoknak legalább minimális mértékben mindenképpen érvényesülniük kell.
16 Vö. Mezey Katalin: Gondolatok az új bírósági végrehajtási törvényről. In: Ügyvédek Lapja, 94/3. 8. old.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Kapa Mátyás, PhD. hallgató
Visszaugrás
