"Első pillantásra valóban úgy tűnik, hogy a közigazgatáson és irányításon keresztül történő kormányzás erősödik, míg a törvényeken keresztüli háttérbe szorul. A törvényes rend hiányának igazgatása és irányítása a szemünk előtt diadalmaskodik."
A 2004. március 4-én Ulrich Raulff által készített interjú eredetileg németül jelent meg a Süddeutsche Zeitungban 2004. április 6-án, majd 2004. május 1-jén angol nyelven a German Law Journalben Life, A Work of Art Without an Author: The State of Exception, the Administration of Disorder and Private Life címmel, lásd http://www.germanlawjournal.com/article.php?id=437. A megjelölteken kívül a szöveg végi jegyzeteket a German Law Journal szerkesztői készítették. Fordította: Kiss Dávid
A kivételes állapot címet viselő, nemrégiben németül is megjelent kötete annak a fogalomnak a történeti és jogtörténeti elemzése, amelyet általában Carl Schmitt nevéhez kapcsolunk. Mit jelent ez a fogalom az Ön Homo Sacer-kutatásaira nézve?[1]
A kivételes állapot a Homo Sacerrel induló genealogikus esszésorozathoz tartozik, amelyek végül majd egy tetralógiát alkotnak. Tartalmát tekintve két kérdéssel foglalkozik. Az első egy történelmi téma: a kivételes állapot vagy szükségállapot a jelenkori politika egyre dominánsabb paradigmájává vált. Amit eredetileg kivételként, valamiféle különleges helyzetként fogtak fel, amely csak korlátozott időtartamra maradhatott érvényben, a történelmi átalakulás során a kormányzás mindennapi formájává vált. Szeretném bemutatni e változásnak azoknak a demokráciáknak az állapotára tett hatását, amelyekben élünk. A második téma filozófiai természetű, a jog és a jogtalanság, a törvényes rend és a törvényen kívüli állapot közötti különleges kapcsolatot vizsgálja. A különleges állapot rejtett, de alapvető kapcsolatot létesít a jog és annak hiánya között. Ez a hiány, üresség és vákuum maga is a jogrendszer alkotóeleme.
Már a Homo Sacer első kötetében is azt írja, hogy a különleges állapot paradigmája a koncentrációs táborok létrejöttéhez kapcsolható. A hangos felháborodás, ami a fogalomnak az amerikai politikára, az Egyesült Államokra vonatkoztatását fogadta, előre megjósolható volt. Még mindig fenntartja, hogy helytálló a kritikája?
Ami a fogalom ilyen jellegű használatát illeti, az Auschwitz-könyvem[2] megjelenése hasonlóan heves tiltakozást váltott ki. De végül is én nem vagyok történész. Pusztán paradigmákkal dolgozom. A paradigma olyasmi, mint egy példa, minta, egy történetileg egyedi jelenség. Ahogy Foucault a panopticonjával,[3] úgy vagyok én a Homo Sacerrel, a Muselmann-nal vagy a kivételes állapottal. Jelenségek egész sorának megalkotására használom az adott paradigmát ahhoz, hogy értelmezni tudjak egy történeti struktúrát, ismét csak Foucault-hoz hasonlóan, aki a panopticonból fejlesztette ki "panopticizmusát".[4] Mindenesetre az ilyen elemzést nem szabad összekeverni a szociológiai vizsgálódással.
Mindezek ellenére az embereket sokkolta az összehasonlítás, mivel úgy tűnt, hogy egyenlőségjelet tesz az amerikai és a náci politika közé.
Én inkább a Guantánamón fogva tartottakról beszéltem, és az ó helyzetük jogilag hasonló a náci táborok foglyaiéhoz. A guantánamói fogva tartottak nem rendelkeznek hadifogolystátusszal, egyáltalán nincs jogi státuszuk.[5] Nem pusztán arról van szó, hogy nyers erőnek kitett alanyok lennének - jogilag egyáltalán nem is léteznek. A náci táborokban a zsidókat először is teljesen "denacionalizálni" kellett, kivetkőztetni őket a nürnbergi törvények[6] után még megmaradt állampolgári jogaikból, ezután pedig eltörölni őket mint jogalanyokat.
Mit gondol, milyen kapcsolatban van ez Amerika biztonságpolitikájával? Vajon Guantánamo az Ön által korábban leírt átalakulás része, ami a jogszabályokon alapuló kormányzástól a törvényes rend hiányának igazgatásához vezet?
Ez a problémája minden közigazgatáson, adminisztráción keresztül érvényesülő biztonságpolitikának. A College de France 1968-as kurzusán Michel Foucault megmutatta, hogyan vált a biztonság a 18. században a kormányzás paradigmájává. Quesnay, Targot és más fiziokrata politikusok szá-
- 65/66 -
mára a biztonság nem az éhínség és a katasztrófák megakadályozását jelentette, hanem azt, hogy hagyják ezeket megtörténni, majd ezután a számukra előnyös irányba tereljék a cselekményeket. Így válik lehetővé Foucault számára, hogy szembeállítsa a biztonságot, a büntetést és a törvényt mint kormányzási formákat. Most azt gondolom, hogy mindkét elem - a jog és a jog hiánya - és a kormányzat ezeknek megfelelő formái - a törvényeken, illetve a közigazgatáson keresztül történő kormányzás - egy kettős szerkezet vagy struktúra része. Megpróbálom megérteni, hogyan működik ez a rendszer. Van egy francia szólás, amelyet Carl Schmitt gyakran idéz: Le Roi reigne mail il ne gouverne pas (a király uralkodik, de nem kormányoz). Ez a kettős struktúra két pólusa: uralkodni és kormányozni. Benjamin ugyanezekre a kategóriákra használta a schalten és walten (rendelkezni és igazgatni) fogalompárt. Ahhoz, hogy megértsük ezek történeti szétválását, először meg kell értenünk strukturális összefüggésüket.
Ismét itt a jog uralmának a vége? Talán már egy rendeletileg (Schaltung) irányított világban, az emberiség kibernetikus szabályozásának és vegytiszta irányításának korában élünk?
Első pillantásra valóban úgy tűnik, hogy a közigazgatáson és irányításon keresztül történő kormányzás erősödik, míg a törvényeken keresztüli háttérbe szorul. A törvényes rend hiányának igazgatása és irányítása a szemünk előtt diadalmaskodik.
Ugyanakkor nem tapasztaljuk-e az egész jogrendszer kiterjedését és a jogi szabályozás elképesztő mértékű növekedését? Naponta egyre több törvény születik, és például a németek zöme úgy érzi, sokkal inkább Karlsruhéból kormányozzák őket, semmint Berlinből.[7]
Igen, de az is látható, hogy a rendszer két eleme együtt jár, mindkettőt a végletekig fokozzák, olyannyira, hogy végül úgy tűnik, szétválnak. Manapság azt látjuk, hogy a rendezetlenség és zűrzavar maximuma tökéletesen képes együtt létezni a törvényhozás maximumával.
Az a mód, ahogyan Ön ezt leírta, számomra olyan szétválást mutat, amely egy végletes polarizációba torkollik. Ugyanakkor azt állítja, hogy a politika klasszikus terrénuma egyre szűkebbé válik - ez pedig valahogy kritikai és dekadensen teoretikus megállapításnak tűnik.
Engedje meg, hogy Benjamin szavaival válaszoljak: a hanyatlás nem létezik. Lehet, hogy azért, mert egy korszakot már csak akkor tudunk megérteni, amikor hanyatlófélben van. Amikor a politikai-filozófiai hagyomány olyan klasszikus megkülönböztetését vesszük, mint a nyilvános/magán, számomra sokkal kevésbé vonzó az, hogy ragaszkodjak a különbségtételhez, és megsirassam valamelyik fogalom jelentőségének csökkenését, mint hogy inkább megvizsgáljam az összefonódásukat. Meg akarom érteni, hogyan működik a rendszer. És a rendszer mindig kettős, mindig a szembeállítás elvén működik. Nemcsak a magán/nyilvános, de az otthon és a város, a kivétel és a szabály, az uralkodás és a kormányzás stb. esetében is. Ahhoz, hogy megértsük, mi is ennek a valódi tétje, meg kell tanulnunk nem szubsztanciális "dichotómiának", hanem inkább feszültségként jelentkező "dipolaritásnak" tekinteni ezeket a szembeállításokat. Azt gondolom, hogy a fizikából vett mezőelméletre van szükségünk, ahol nem lehet egyértelmű határvonalat húzni és szétválasztani két különböző szubsztanciát. A polaritás a mező minden egyes pontján hat és jelen van. Emiatt meghatározhatatlan vagy közömbös zónák hirtelen és bármikor megjelenhetnek. A kivételes állapot egyike ezeknek a zónáknak.
Vajon a magánszféra határának - és ezzel együtt a valóságnak - megmarad a jelentése az Ön rendszerében is? Létezik olyasmi, amit még érdemes védelmezni?
Először is nyilvánvaló, hogy gyakran már nem tudunk különbséget tenni a között, mi számít privátnak és mi nyilvánosnak, és úgy látszik, hogy a klasszikus szembeállítás mindkét oldala elveszíti realitását. A guantánamói fogolytábor ennek a par excellence példája. A kivételes állapot ugyanígy e különbségtétel semlegesítésének következménye. Mindazonáltal azt gondolom, a fogalom továbbra is érdekes. Gondoljon csak például az Egyesült Államok számtalan olyan szervezetére és tevékenységére, amely a "magánszféra" védelmét és megóvását tűzte ki célul, és megkísérli meghatározni, mi tartozik ebbe a körbe és mi nem.
Hogyan jelenik meg mindez a munkáiban?
A Homo Sacer, ahogy már említettem, eredetileg egy négykötetes munkának indult. Az utolsó és számomra legérdekesebb kötetet nem egy történeti fejtegetésnek szánom. Az életformák és életstílusok fogalmaival akarok majd dol-
- 66/67 -
gozni. Amit én életformának nevezek, az olyan életmód, amelyet soha nem lehet a kereteitől különválasztani, olyan életmód, amelyben soha nem lehet elkülöníteni olyasmit, ami a puszta élet volna. És itt a "magánszféra" fogalma ismét fontos szerephez jut.
Ezen a ponton megint nyíltan kapcsolódik Foucault-hoz, talán Roland Barthes-hoz is, aki hajdan előadást tartott a Vivre ensamble [Együtt élni] témában.
Igen, bár Foucault a történelemben egészen a rómaiakig és görögökig visszament, amikor ezen gondolkodott. Amikor ezen a témán dolgozik valaki, egyszer csak elveszíti a lába alól a talajt. És ezen a ponton tisztán látszik, hogy semmilyen más hozzáférésünk sincs a jelenhez és a pillanatnyihoz, csak az, amit Foucault archeológiának hívott.[8] De hogy milyen lenne egy olyan archeológia, amelynek tárgya egy életforma, azaz egy közvetlen élettapasztalat, nehéz lenne megmondani.
Ahogy én látom, majdnem minden filozófusnak volt saját nézete a jó, a helyes, vagyis a filozofikus életről is. Mi az Ön elképzelése ezekről?
Azt az elképzelést, hogy az embernek műalkotásként kell alakítania az életét, manapság Foucault nevéhez és az önmagunkkal való törődésről vallott gondolataihoz kötik. Pierre Hadot, az antik filozófia nagy történésze Foucault szemére vetette, hogy az ókori filozófusok önmagukkal való törődése nem az élet műalkotásként való megalkotását, hanem épp ellenkezőleg, az én egyfajta elvesztését jelentette. Amit Hadot nem értett meg, az az, hogy Foucault számára a két dolog egyet jelent. Nem szabad elfeledkeznünk Foucault-nak a szerzőről adott kritikájáról, a szerzőség radikális elutasításáról. Ebben az értelemben a filozofikus élet, a szép és jó élet valami más: ha valakinek az élete műalkotássá válik, annak nem ő az oka. Ez alatt azt értem, hogy bár az ember a saját életét és önmagát valami "gondoltnak" érzi, de a szerző, a szubjektum már nincs jelen többé. Az élet megalkotása egybeesik azzal, amit Foucault úgy nevezett: "se déprendre de soi". Nietzsche egyébként ugyanezt fejezte ki a művész nélküli műalkotás gondolatával.
Mindazok számára, akik az utóbbi harminc évben megkíséreltek egy nem a kizáráson alapuló politikát alkotni, Nietzsche volt a meghatározó hivatkozási pont. Önnél ez miért nincs így?
Nietzsche számomra is fontos volt. De inkább Benjaminnal értek egyet, aki szerint az örök visszatérés olyan, mint az iskolai késésért járó büntetés: a mondat, amit ezerszer le kell másolni.
Az olasz filológiai iskola Montinari kezdeményezései nyomán pontosan kimutatta, hogy Nietzsche nem kíméletlen, despotikus szerző, ahogyan azt oly hosszú ideig el akarták hitetni velünk, hanem gondolatok és olvasmányok nyitott, sokirányú, keresztutakkal teli rendszere - egy művész nélküli műalkotás, ahogy Ön nevezte az imént.
Ha ez így van, akkor meg kell tanulnunk elfelejteni a szubjektum jelenlétét. Meg kell védenünk az alkotást a szerzőtől.
A Homo Sacer, a könyv, amely híressé tette Giorgio Agambent, a koncentrációs tábor és a kivételes állapot közötti lényegi kapcsolat megállapításával végződött. "A tábor" Agamben szerint az a hely, ami akkor jelenik meg, amikor a kivételes állapot válik normálissá. A kivételes állapot a törvények uralmának ideiglenes felfüggesztését jelenti, a tábor pedig térben jeleníti meg ezt a kivételes helyzetet, még akkor is, ha tulajdonképpen kívül marad a megszokott törvényes renden. Ahogy a tábor megszilárdítja a kivételes állapotot, megteremti a normalitás paradoxonát, ami azonos az erkölcsi törvények hiányával: a tábor egy új jogipolitikai paradigmát hoz létre, amelyben a norma megkülönböztethetetlenné válik a kivételtől. Mindeközben a törvény határait is elmossa: "A tábor a jog és a tény keveréke, amelyben ezek egymástól megkülönböztethetetlenné válnak."
Új könyvében, A kivételes állapot címűben, amely egy tetralógia egyik kötete, Agamben tovább mélyíti ezt a gondolatot a jogelmélet és a jogfilozófia területén folytatott aprólékos vizsgálódásokon keresztül. Új könyvében az olasz filozófussal mint a jelen szigorú kritikusával és annak az ostromállapotnak az elemzőjével találkozunk, amelyet az Egyesült Államok hirdetett a világ felé. Ugyanakkor Agamben elsőrangú jogfilozófusként is megjelenik, aki képes a Heideggertől, Benjamintól és Foucault-tól hosszú évek alatt tanult leckét a jogi ter-
- 67/68 -
minusok birodalmába átfordítani. És miközben Agamben a foucault-iánus jogi nyelvezet határait feszegeti, közelről látjuk teljes terminológiájának kiáradását, ráismerünk a történész Ernst Kantorowicz inspiráló hatására.
A kivételes állapot, tovább követve Agambent, "annak jogi formája, ami nem ölthet jogi formát: a jog és a törvényes rend hiányát leíró jogi terminus". A kivételes állapotban a jog az életre vonatkozik - Agamben elliptikus elméletének másik alapfogalma -, amely a felszínre hozza a benne rejlő feszültséget. A kivételes állapot ezért nem egy speciális jogrendet jelent, mint például a nemzetközi közjog. A kivételes állapot egészében függeszti fel a jogrendet; ebből a szemszögből láthatjuk a kivételes állapotot határzónának. Amellett érvelve, hogy a kivételes állapot napjainkban egyre inkább úgy jelenik meg, mint "a kormányzás uralkodó paradigmája", Agamben egy időindexet vezet be erre a lényegi és strukturális paradigmára. Amit a törvényes rend ideiglenes helyettesítésének szántak, az fokozatosan a kormányzás megszokott gyakorlatává vált. A katonai rendeletek és a US Patriot Act, amelyet 2001. szeptember 11-e után léptetett életbe a Bush-adminisztráció, Agamben számára ennek az átalakulásnak a bizonyítékaiként szolgálnak. A tábor, ahogyan azt a Homo Sacerban olvassuk, a politikai modernség paradigmája.
Mint a Homo Sacer korábbi írásaiban, Agamben ebben a könyvében is a kivételes állapot olyan elméletét kísérli meg megalkotni, amely mind a filozófiai-strukturális, mind a történeti megközelítést lehetővé teszi. Ezeket az eszközöket a jelenre alkalmazva Agamben Walter Benjamin buzgó tanítványaként tűnik fel. 1940-ben, röviddel halála előtt, Benjamin a Történetfilozófiai tézisekben a következőket írta: "a kivételes állapot, amiben élünk, maga a hatalom". Benjamin nyitva hagyta az elmélkedés számára, hogy a jogrend 1933-tól kezdődő kritikus felfüggesztésére vagy a történelem terrénuma feletti metafizikai állapotra utalt.
Agamben két történelmi felismeréssel is bizonyítja jogfilozófiai képességeit. Az első a kivételes állapot fogalmának és előfutárainak felbukkanását tisztázza ("ostromállapot", "szükségállapot") a francia forradalomtól kezdve, beleértve a "szükséghelyzet" jogi fogalmának analízisét is. Ebben az elemzésben Olaszország mint egy rendkívül érdekes politikai-jogi laboratórium jelenik meg, ahol az első világháború a kivételes állapotok kormányzati kihirdetésének ideje volt. A másik felfedezés egy római intézmény: a iustitium, az az állapot, amelynek tartamára a törvények nyugalomba helyeztetnek, mint például a napforduló (solstitium) alatt.
Ahelyett, hogy a fogalmat visszakötnék a római jog "homályos paradigmájához", Carl Schmitt és a kivételes állapot többi XX. századi elméletírója a törvény félreállításának fogalmát inkább a diktatúra intézményéhez kapcsolta - Agamben szerint némileg megalapozatlanul. Agamben A kivételes állapot című könyvében újabb briliáns felfedezést tesz Carl Schmitt világában: Agamben képes megfordítani Benjamin Schmittre tett régi és talányos utalását - Schmitt nála mint Benjamin korai esszéjének, az 1921-es Zur Kritik der Gewaltnak az olvasója tűnik fel. Az ezt követő "titkos eszmecserében", ahogy Agamben nevezi a Benjamin és Schmitt közötti diszkrét kapcsolatot, most már Schmitt azon szándéka dominál, hogy semlegesítse a Benjamin írásaiban felvázolt tiszta és zabolázatlan hatalmat abból a célból, hogy visszairányítsa azt a jog fennhatósága alá. ■
JEGYZETEK
* A 2004. március 4-én Ulrich Raulff által készített interjú eredetileg németül jelent meg a Süddeutsche Zeitungban 2004. április 6-án, majd 2004. május 1-jén angol nyelven a German Law Journalben Life, A Work of Art Without an Author: The State of Exception, the Administration of Disorder and Private Life címmel, lásd http://www.germanlawjournal.com/article.php?id=437. A megjelölteken kívül a szöveg végi jegyzeteket a German Law Journal szerkesztői készítették.
Fordította Kiss Dávid.
[1] Lásd Giorgio Agemben: Homo Sacer. Sovereign Power and Bare Life, Stanford University Press, 1998. A római jog szerint a Homo Sacer olyan ember, akit nem lehetett rituálisan feláldozni, de akit az emberölés miatti felelősségre vonás nélkül meg lehetett ölni. Agamben e koncepciót századunk legfőbb politikai problémája újszerű értelmezésének fő támaszaként használja: a legrosszabb típusú totalitarianizmusok kialakulására, élén a nácizmussal.
[2] Giorgio Agamben: Remnants of Auschwitz. The Witness and the Archive, reprint kiadás, Zone Books, 2002.
[3] Lásd például Michel foucault: The Foucault Reader, Pantheon, 1984, 217. ("[Csak] a büntetés-végrehajtási intézményekben fejeződhetett ki teljesen Bentham utópiája anyagi formában. Az 1830-as években a panopticon a legtöbb börtön építészeti programjává vált. Ez a büntetés értelmének legközvetlenebb kifejezési formája volt") A panopticon egy számos, több szintre osztott épülettel körülvett nagy udvarból állt, közepén egy toronnyal.
[4] Uo., 212. ("És bár a modern társadalom univerzális jogrendje látszólag korlátozza a hatalom gyakorlását, széles körben elterjedt panopticizmusa a jog szintje alatt lehetővé teszi egy egyszerre óriási és mégis észrevehetetlen gépezet működését...")
[5] 2004. április 20-án az Egyesült Államok Legfelső Bírósága meghallgatást tartott, amelynek témája a Guantánamón őrzött foglyok jogi státuszának meghatározása volt. Lásd például Rasul versus Bush, No. 03-334 (D.C. Cir filed 2003. szeptember 2.), cert, granted 124 S.Ct 534 (2003). [Az ügyről magyar nyelven lásd Ronald
- 68/69 -
Dworkin: Miről döntött valójában a bíróság? című írását a Fundamentum 2004. évi 3. számában. A szerk.]
[6] A nürnbergi törvények, amelyeket 1934-ben a náci pártkongresszus a szabadságról adott ki, magukban foglalták az állampolgárságról szóló törvényt, "amely megfosztotta állampolgári jogaitól az összes lakost, akinek ereiben »nem német vér folyik«". Ingo Müller: Hitler's Justice, Harvard University Press, 1991, 96-97.
[7] Karlsruhe a székhelye a Bundesverfassungsgerichtnek (BVerfG - Német Szövetségi Alkotmánybíróság) és a Bundesgerichtshofnak (BGH - Német Szövetségi Bíróság). Hogy képet kapjunk Karlsruhe jogi-politikai jelentéséről, lásd Gerhard Casper: The "Karlsruhe Republic" - Keynote Address at the State Ceremony Celebrating the 50[th] Anniversary of the Federal Constitutional Court, 2 German Law Journal No. 18 (December 1. 2001), http://www.germanlawjournal.com/article.php?id=111.
[8] Lásd például Michel Foucault: Archeology of Knowledge, Pantheon, 1982 [Magyarul: A tudás archeológiája, Budapest, Atlantisz, 2001. A szerk.]
[9] Lásd például Pierre Hadot: What is Ancient Philosophy, Belknap, 2004; Philosophy as a Way of Life. Spiritual Exercises from Socrates to Foucault, eds. Pierre Hadot, Arnold Davidson, Blackwell, 1995.
Visszaugrás
