1. Amióta a "nekünk Mohács kell..." önsorsrontó hangulata lengi be a magyar közéletet - mintegy tíz éve - egyre jobban lép előtérbe a hazai közgondolkodás Janus arcú -volta: éles szemmel elemezni helyzetünket, ugyanakkor a "valahol utat vesztettünk"-ből csak a negatívumok leltárjának elkészítése marad: az, hogy akkor - pestiesen szólva - "ennek már annyi...". Lassan könyvtárnyi irodalma van - különösen az utóbbi időkben a közjogi berendezkedés diszfunkcióinak egyre brutálisabb megnyilvánulásai miatt - a közjogi rendszer buktatóinak.
Schmidt Péter[1] a tudós közjogász[2] szemével mutatott rá nemrég arra, hogy - különféle aktuálpolitikai konstellációból fakadó félelmekszámítások miatt - hogyan tért le az 1989-es alkotmányozás az 1946. évi I. törvény közjogilag egyértelmű és világos, az európai parlamentarizmus gondolatvilágában kijegecesedett formákat és tartalmakat rögzítő konstrukciójáról, és hogyan rögzültek azok a deformálódott, gyakran értelmezhetetlen közjogi viszonyrendszerek (országgyűlés - kormány - köztársasági elnök között), amelyek ma "a selejt bosszújaként" nyilvánulnak meg, viszik a "weimarizálódásba", pontosabban "liberum veto"-sodásba a Magyar Köztársaságot.
Pedig minden olyan szépen indult: igaz, amíg látszólag "gentleman-like" módon, valójában az agyonhallgatás rossz lelkiismeretével söpörtük a szőnyeg alá a már korán jelentkező problémákat, a problémák elleplezhetők voltak. Amióta azonban kiderült, hogy nemcsak a Schmidt Péter által diagnosztizált anomáliák vannak jelen az Alkotmány belső viszonyrendszereiben, hanem pl. tisztázatlan a népszavazás szabályozásának rengeteg részkérdése, a sztrájkjog tartalma és határai, a vélemény-nyilvánítás szabadságának vagy a gyülekezési jog pontos tartalmának mibenléte, felkapjuk a fejünket: tényleg nem tudjuk pontosan, hogy mikről is van szó? Pedig ne ringassuk magunkat illúziókban: a köztársaság, közjogi berendezkedésünk alapintézményeinek jogi szabályozása közelít ahhoz, amit slamposan "slampos"-nak szoktak nevezni.
2. Varga Csaba a jogelmélet oldaláról közelít már hosszabb ideje a jogállamiság centrumba állításával voltaképpen a közjogi rendszer alapjaihoz, mely esszé-közeli elemzéseit most kötetbe foglalva és felfrissítve adta közre. A "Jogállami? Átmenetünk?" kötet címe kissé megelőlegezi a szkeptikus nézőpontot, azonban erről szó sincs. Máshonnan kiindulva, mint Schmidt Péter és persze a jogfilozófia módszertani-tartalmi gondolatvilágában, amellett kifejezetten konzervatív szemléletű eszköztárával voltaképpen ugyancsak a "mellény újragombolásához" ad muníciót. Az mindkét szerzőben közös, hogy a "jogállami átmenet", "jogállami forradalom" legendás és - mint utóbb kiderült - sok tekintetében mitikus epiteton ornans-ával ebben az eufórikus hevületben nem értenek egyet, ha nem is így fogalmazzák meg. Közös a gondok leltározása, ezen túl azonban értelemszerűen válik el az alkotmányjogi és a jogelméleti megközelítés.
Varga Csaba kötete jogelméleti indíttatású, de - stílusában is - erős közéleti-társadalomkritikai élűhevületű gyűjtemény, amelynek értékelése sokszor inkább egy politológusnak való feladatnak tűnik, azonban az alkotmányjogi kontextus miatt bárki számára érdeklődésre érdemes. A négy részre oszló kötet a jogállamiság kérdésköre köré szerveződik:[3] az első rész a "Vágyott jogállamiság felé", a második "A múlt terhe", a harmadik a "Kitekintés", az utolsó a "Hol állunk?" címet viseli.
3. A szerző -Schmidt Péterrel ellentétben - nem az európai hagyományoktól átitatott 1946. évi I. törvény pozitív jogi elemzésével fog-
- 263/264 -
lalkozik: a jogállamiság magasztos eszméje szemszögéből ez a jogi pozitivizmus számára eléggé idegennek tűnik. Sokkal inkább a jogállamiság mint eszme áll a kötet középpontjában. Így az első tanulmány ("A jogváltás paradoxonai") éppen a "nyugatos" minták kritikátlan átvételét állítja elemzése középpontjába, és az amerikai demokráciának világtendenciává avatását bírálja -tegyük hozzá (ha a 2007-es Irakra gondolunk), joggal. Ezért gondolja úgy, hogy a rendszerváltozás folyamatában a Nyugaton évszázados szerves fejlődés eredményeként kialakult formák átvétele helyett[4] nem a kizárólag az egyén tetszésére bízott jogok deklarálása, az esélyegyenlőség korlátlan biztosítása kellene legyen a feladatunk, vagyis nem a semlegesség egy fajtája, hanem a "pozitív diszkrimináció": jól kiválasztott vélekedések és magatartásformák előnyben részeltetése másokkal szemben (az azonban az olvasó számára némiképp homályban marad - és itt kibukik a recenzensből a pozitív jogász[5] -, hogy ki vagy mely szerv, testület és milyen hatáskörrel végezné el a kiválasztást). A szerző részegyezségekről szól, amely nem áll össze kiegyensúlyozottan működő egésszé, rendszerré. Ebből a helyzetfelmérésből vezeti le a szerző az un. Bíbó-szindrómát, vagyis az eredeti helyzetátgondolás helyett másutt bevált receptek szolgai átvételét. A jogállamiságot fogalmilag a szerző - és az indítás után ez nem meglepő - értékszempontú egyeztetések kultúrájának látja az emberi méltóság nevében, a saját hagyományaink szűrőjén keresztül vezetve. Amikor a szerző ezt tételezi, egyben szkepticizmusát először fogalmazza meg a kötetben a jogállamiság, mint követelmény, különösen mint alkotmányossági követelmény szankció-természetével szemben. Ez az alkotmánybírósági gyakorlat értelmezésénél azután a kötet későbbi részében konkrét formát ölt. A jogállamiság nála a közösségi erőfeszítés folyamata,[6] amelytől idegen : veszélyes és kockázatos külföldi jogi megoldások mechanikus átvétele. A jogállamiság eszméje tehát mindig helyhez és időhöz kötötten megküzdendő feladat: a Nyugat-Európában megfogalmazódott eszme a nem-szerves középeurópai fejlődés számára más feltételek közé való átültetést jelent -elvont "jogállamiság"-eszme nincs, ez önmagában (a szerző által így ki nem mondva, de implikálva: üres) hívószó csak - és ebben a szerzőnek bizonyára igaza van.
Ebből következik - a tanulmány címében is megfogalmazott - "vágya" egy finom egyeztetések és evolúció folyamatában létrejött, mindennapos kompromisszumokon át vezető, konkrét: helyhez és időhöz kötött tartalommal megtöltött jogállamiság-eszme iránt. Mindebből kényszerűen következik, hogy "Forradalmi hevületet, ... robbantási szándékot" a jogállamiság nem ismer:[7] a szerző az 1990-es fuvarozói blokádra[8] utalva a polgári engedetlenségre való alaptalan hivatkozást említi.[9] Ennyit a vágyott jogállamiságról.
4. A második részben a "Lopakodó jogújítás alkotmánybíráskodás útján" című tanulmány folytatja a jogi minták kritikátlan átvételének bírálatát - ezúttal azonban már konkrétan az Alkotmánybíróságra alkalmazva korábbi téziseit. A tanulmány gondolatmenetének lényege a C. Dupré (Importing the Law in Post-Communist Transitions. Hart Publishing. 2003.) és néhány más szerző tanulmányainak alapos elemzésével és bemutatásával, idézésével rajzolódik fel. Ezen elemzések alapján a szerző azt vizsgálja, hogy mennyire volt eredeti a magyar Alkotmánybíróság jogalkalmazási gyakorlata a magyar Alkotmány alkalmazása során, és mennyiben befolyásolták azt külföldi, elsősorban német alkotmányjogi, főként a német alkotmánybíróság döntéseiből átvett minták. Válasza egyértelmű: az átvétel mechanikus volt, a jogállamiság kidolgozása, kialakulása nem helyhez és időhöz kötötten valósult meg, hanem külföldi minták kritikátlan átvételével, aminek következtében elveszett annak lehetősége, hogy egy valóban eredeti, új, sajátosan hazai jogrend alakuljon ki a magyar Alkotmánybíróság túlságosan is aktivista jogalkalmazási gyakorlatától kevéssé korlátozottan.[10]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
