A nemzetközi jog fragmentációja az utóbbi két évtized egyik divatos témája volt a nemzetközi jogi szakirodalomban. Mára ez a vita kifulladt, és nehezen mérhető fel, hogy egyáltalán hozott-e jelentősebb eredményt. A fogalmi zavarok csak növekedtek, számos, alapvető kérdés nem dőlt el, az egyre absztraktabb elemzések egyre több bizonytalanságot hordoznak. Közben sokan elfordultak a témától, és annak határain új kutatási területeket keresnek, új szempontrendszereket tárnak fel a fragmentációs problémák vizsgálatára.
Az utóbbi időkben a nemzetközi jog fragmentációja divatos téma volt a nemzetközi jogi szakirodalomban.[1] Az ezzel kapcsolatos viták azonban lassan kifulladnak. A frissebb munkákban eredeti meglátások és szempontok egyre kevésbé jöttek elő a téma egészével kapcsolatban. Megjelentek az összefoglaló számvetések (legalábbis fragmentáció egy-egy átfogó területe tekintetében)[2] és a fogalomhasználatot elemző munkák[3]; elkezdték feltárni a fragmentációval kapcsolatos viták lefolyását és tanulságait (a harmadlagos irodalom megjelenése).[4] A nemzetközi jog fragmentációjára ma is sokszor hivatkoznak, egyes megnyilvánulásait (pl. bizonyos normatív és szervezeti konfliktusok vonatkozásában) továbbra is komolyan vizsgálják, de mint átfogó jelenségnek az elemzése - bizonyos elméleti viharok után - lassan zátonyra sodródott.
A vitának volt egy jól érzékelhető íve. Az 1990-es években néhány fontos tanulmány készítette azt elő.[5] Ezután, a Nemzetközi Bíróság elnöke, Gilbert Guillaume által 2000-ben, az ENSZ-ben tartott híres beszéde a figyelem középpontjába állította a (szervezeti) fragmentáció veszélyeit.[6] Az ENSZ Nemzetközi Jogi Bizottsága munkacsoportot állított fel a fragmentáció tanulmányozására (a továbbiakban NJB munkacsoport), mely négy év után, 2006-ban tett le egy jelentést az asztalra.[7] A következő években nagyon sok szerző
- 105/106 -
e jelentést alapul véve, és sokszor kritizálva, fejtette ki a saját nézeteit. Ma már nem a fragmentáció a központi kérdés, hanem inkább az, hogy a normatív és szervezeti konfliktusok hogy csökkenthetők, milyen módon lehet összehangoltabbá tenni az egész nemzetközi jog működését.
A fragmentáció feltételez egy mögöttes egységet. Van valami, ami fragmentált (azaz töredezett, részeire esett). Esetünkben ez a nemzetközi jog lenne. A vesztfáliai rendszerben a nemzetközi jog hosszú ideig annyira heterogén volt, hogy legfeljebb fikcióként lehetett valamiféle egységnek felfogni. (A középkori európai nemzetközi jogrend esetében - legalább a 12. és 16. század között - természetesen más volt a helyzet.) Alapvetően a 20. század volt az, amely a nemzetközi jognak mint egységes elnevezésnek normatív és szervezeti értelemben is tartalmat adott. Ekkor lett igazán tétje a fragmentáltság vizsgálatának, mert szembe lehetett állítani ezzel a nemzetközi jogban megjelenő integratív jelenségeket is. Nem véletlen, hogy az NJB munkacsoport a nemzetközi jogot következetesen jogrendszernek (tartalmilag is egyfajta egységnek) tekinti.[8]
A nemzetközi jog a 20. század második felében olyan változáson ment át, amely valamiféle újragondolásért kiáltott. Bár továbbra is egy állami szuverenitáson alapuló, globálissá váló, vesztfáliai rendszerben élünk, de nem jogosulatlan ennek új formájáról beszélni, mely a II. világháborút követő rendezésen alapul. E modern nemzetközi jogrendnek legalább három új - az én szememben döntő - vonását érdemes kiemelni: (i) az államközi erőszak tilalmának általánossá (fő szabállyá) tétele a nemzetközi kapcsolatokban; (ii) egy globális, általános hatáskörű nemzetközi szervezet megalapítása (ENSZ); (iii) a magánfelek tipikus jogalannyá váltak a nemzetközi jogban, elsősorban az emberi jogok nemzetközi védelmének kialakulásával.
A modern nemzetközi jogrendben a nemzetközi jog működésének feltételei is megváltoztak. Elsősorban a következőkre gondolok: (i) ius cogens normák megjelenése és elismerése; (ii) az állandó nemzetközi bíráskodás megjelenése és terjedése; (iii) a nemzetközi jog kodifikációjának előrehaladása, egyben az elismert nemzetközi szokásjogi normák számának növekedése; (iv) a szerződéses nemzetközi jogi normák számának, globalizáció ösztönözte robbanása, mely a nemzetközi jogot áttekinthetetlenné tette; (v) a nemzetközi jog kiterjesztése számos új szabályozási területre; (vi) a nemzetközi kapcsolatok intenzívebbé válásával, és a nemzetközi szervezetek növekvő szerepével összefüggésben, a nem-jogi normák fokozott szerepet kaptak a nemzetközi jogalkotás alakításában és a nemzetközi jog értelmezésénél.[9] Kézenfekvő a kérdés, hogy a mai nemzetközi jog ugyanaz-e, mint ami a klasszikus korszakban, száz-százötven éve volt? E változások nyomán nem meglepő, hogy a nemzetközi jog természetének kutatása újra az érdeklődés középpontjába került.
Az olyan jelenségek vizsgálata, mint a nemzetközi jog fragmentálódása, ebbe a vonulatba illeszthető. A problémák, kétségek és kérdések köre ezen azonban túlnyúlik. A modern nemzetközi rend kereteiben a nemzetközi jog jogi jellegét ma már egyre kevésbé lehet elvitatni. Jogászok nem is teszik. Vitathatóvá vált viszont például, hogy a nemzetközi jog egyáltalán nemzetközinek tekinthető-e.[10] Van, aki megkérdőjelezi a nemzetközi jog közjogi jellegét.[11] Ugyancsak élénk a vita a mai nemzetközi jog univerzalitásának kérdésében, vagy abban, hogy a nemzetközi jog jogrendszernek tekinthető-e.
Kétségtelen, e kérdések boncolgatása számos érdekes megállapításhoz vezet. A hasonló vitákat kellő távolságból szemlélő elemző mégis csodálkozik ezeken az általános kérdésfeltevéseken, mert az ilyen kérdések jellemzően megválaszolhatatlanok. Különösen úgy, hogy nem ugyanazt értjük nemzetközi jellegen, közjogi jellegen, univerzalitáson vagy rendszerszerűségen. De ettől függetlenül, a nemzetközi jog ilyen is, olyan is. Bizonyos mértékig nemzetközi, bizonyos mértékig nem; bizonyos mértékig univerzális, bizonyos mértékig nem. Ez olyan, mintha arra a kérdésre akarnánk válaszolni, hogy Szinyei Merse Pál "Majális" című képe zöld színű-e vagy nem.[12] Lehet mutogatni a zöld foltokra, és ellenérvként lehet mutogatni a festmény más színeire is úgy, hogy eközben határesetekben az is kérdéses lehet, mit tekinthetünk egyáltalán zöld színnek. Mindennek ellenére, a vita során sok érdekes megállapítás születhet magáról a képről. Sosem érünk el az út végére, de menet közben élvezhetjük az árokparton növő vadvirágok látványát. Ez a társadalomtudományi viták gyakori paradoxona.
A nemzetközi jog fragmentációjával kapcsolatos viták kétségtelenül magukon viselik az általános kérdésekről szóló társadalomtudományi viták jegyeit: (i) több általános, el nem dönthető kérdésre próbálnak választ keresni; (ii) számos kérdésben a vita nem dől el, hanem kifullad és elhal; (iii) a vitában használt általános fogalmak a sokirányú elemzés folytán szétesnek, tartalmilag meghatározatlanná válnak. A következőkben e megállapítást kívánom alátámasztani.
A fragmentáció szó nem egyértelmű. Jelölhet egy állapotot olyan értelemben, hogy a nemzetközi jog egy hetero-
- 106/107 -
gén képződmény (fragmentáltság). Jelölhet egy folyamatot olyan értelemben, hogy a nemzetközi jog egyre inkább szétesőben van, részeire szakad egy korábbi állapothoz képest (fragmentálódás).[13] Ami az első megközelítést illeti, a vesztfáliai nemzetközi rendben az soha nem volt kérdés, hogy a nemzetközi jog fragmentált. A szuverenitás elvén alapuló konszenzusos jogalkotás (az egyre dominánsabbá váló nemzetközi szerződéses jogra gondolok elsősorban) a hatályt tekintve egy igen heterogén normatív szférát hoz létre az államok között, ahol számos normának nincs kapcsolata egymással. A fragmentáltság nemcsak normatív szinten, hanem szervezeti szinten is adott. Mindez nem új jelenség, és aligha jelent valamilyen nagy felismerést itt, a 21. század elején. Új eredményeket a normatív-szervezeti kölcsönhatások, konfliktusok vizsgálata, valamint az hozhat, hogy milyen módon lehet ezen kölcsönhatásokat erősíteni, a belső konfliktusokat enyhíteni, azaz a nemzetközi jog rendszerszerűségét erősíteni. Az NJB munkacsoport körülbelül ezen a vonalon haladt.[14]
Azonban a mai szakirodalom a fragmentációt inkább folyamatként, fragmentálódásként fogja fel. Ez új kérdéseket vet fel. A legfontosabb, hogy lehet-e olyan állítást tenni, mely szerint a nemzetközi jog egyre inkább részeire hullik, és heterogénebb egy korábbi, ötven vagy száz évvel ezelőtti állapothoz képest? Ez nem egyértelmű, de a fragmentálódás erősödésének érzete kétségtelenül együtt jár a nemzetközi jogi normák és a nemzetközi szervezetek mérhetetlen szaporodásával, és az ebből fakadó tényleges vagy lehetséges konfliktusok számának növekedésével. Ez a folyamat felnagyítja a töredezettséget, ami már korábban is létezett a nemzetközi jogban, legfeljebb kevéssé volt feltűnő. Ami biztos, hogy a nemzetközi jog, a nemzetközi kapcsolatok rendszere átláthatatlanabb lett. Ez nem jelenti egyben azt, hogy fragmentáltabb is. A fragmentálódás nem pusztán azt jelenti, hogy egy entitásnak egyre több része lesz. A több részből álló entitás működhet sokkal jobban (a részeit tekintve összehangoltabban), mint a kevesebb részből álló entitás, ahol a részek kevésbé összehangoltak. A fragmentálódás nem a részek szaporodását jelenti, hanem azt, hogy a részek közötti kapcsolat minősége, az entitás egészének funkciói szempontjából romlik.
Nyilván nem mérhető, hogy a nemzetközi jog fragmentáltabb-e 2019-ben, mint volt 1880-ban. A nemzetközi jog ugyanis alapvetően ugyanazon, a vesztfáliai nemzetközi rendben érvényesülő, legfeljebb itt-ott módosuló genetikai kód szerint épül fel a két időpontban (szuverenitás; konszenzusos jogalkotás; igen korlátozott hatályú jogalkalmazás, vitarendezés). Ha egy papucsállatka kutya nagyságúra nőne, nem feltétlenül működne rosszabbul a szervezete, mint korábbi állapotában. Bár egy nagyobb szervezet differenciáltabb, jellemzően több, eshetőlegesen specifikusabb részből áll, de nem biztos, hogy a részek közötti kapcsolat minősége - mely a fragmentáltság jelzője - a mérettel jelentősebben romlik.
A nemzetközi jog fragmentálódását előfeltevésként kezelő szerzők megközelítése mögött egyformán valami olyasféle kulcstétel van, hogy a nemzetközi jog szaporodó normái, kialakuló új területei, alrendszerei úgymond "távolodnak egymástól", specifikusabb szerepet látnak el, és közöttük új típusú konfliktusok is megjelennek.[15] Ez bizonyos vonatkozásban megalapozott állítás lehet, de ebből még nem következik a fragmentáltság növekedése, legalább három okból. (i) A "távolodásnak" nem látszanak a tartalmi kritériumai, és valószínű, hogy ilyen kritériumokat nem lehet felállítani. Például, az Európai Unió joga, mint a nemzetközi jog egyik, autonóm alrendszere mikor állt "távolabb" a nemzetközi jog többi részétől vagy az általános nemzetközi jogtól, az Amszterdami Szerződés (1997/1999) hatálybalépése előtt vagy a Lisszaboni Szerződés (2007/2009) hatálybalépése után? (ii) Ez a folyamat kitermeli a nemzetközi jog integratív erőit is (a normarendszer hierarchizálódása, nemzetközi bíróságok megjelenése, a nemzetközi szervezetek integratív tevékenysége a nemzetközi jog értelmezése során stb.).[16] Például az Európai Unió jogában - az egyes vonatkozásokban érzékelhető konfliktusok ellenére - számos szabály biztosítja az uniós jog illeszkedését a nemzetközi joghoz. (iii) A kulcstételben foglalt állítás a nemzetközi jog egészére vonatkozik. Néhány konfliktus exponálása egyes nemzetközi jogi normák vagy nemzetközi szervezetek és szervek között, aligha bizonyítja, hogy a nemzetközi jog egésze fragmentáltabb most, mint valamikor előzőleg volt.
Én nem láttam döntő érvelést arra nézve, hogy a mai nemzetközi jog fragmentáltabb lenne, mint korábban, azaz a részei közötti kapcsolat minősége romlott volna, az összehangoltságuk kisebb lenne.[17] Vannak látványos tanulmányok, melyek felfestik, hogy milyen konfliktusok vannak bizonyos nemzetközi szabályozások között, vagy milyen eltérő álláspontokat alakított ki két nemzetközi bíróság ugyanazon kérdésben. A fragmentálódás bizonyítása ennél többet kívánna. Látni kellene a fragmentált-
- 107/108 -
ság mércéjét, és kellene történeti összehasonlító jogi megközelítés, mellyel például a 2019-es nemzetközi jog összemérhető lenne az 1880-as nemzetközi joggal.
Ilyen mércét kidolgozni lényegében lehetetlen az összehasonlítandó jelenségek (a nemzetközi jog állapota eltérő időpontokban) heterogenitása és komplexitása miatt. A fragmentálódás mértékére vonatkozó kérdés nem megválaszolható. Ha ez így van, akkor kellő alappal nem beszélhetünk a nemzetközi jog fragmentációjáról olyan értelemben, hogy az fragmentálódna (fragmentáltságának mértéke növekedne).
A fragmentáció természetének leírásánál sokszor áthidalhatatlan ellentét áll fenn a különböző szerzők álláspontja között. A főbb elméleti gondokat öt pontban emelem ki.
1. A szakmai szóhasználatban a nemzetközi jog fragmentáltságát igen sokféle, heterogén jelenség képezi (általánosságban pl. a nemzetközi szerződések változó, vegyes személyi hatálya; a nemzetközi jog autonóm alrendszereinek kialakulása; a partikuláris és általános normák konfliktusa; a nemzetközi bíróságok eltérő joggyakorlata stb.)[18] Mindez előrevetíti, hogy komoly definíciós problémákkal kell szembesülnünk. Valóban, lényegében nincs olyan definíció, melyet legalább a szakmai közvélemény többsége elfogadna. Így legfeljebb megközelítések, paradigmák, körülírások vannak. Az NJB munkacsoport, mint a szerzők legnagyobb része, óvatos és meglehetősen minimalista körülírással kívánja megoldani (megkerülni) a definíciós gondokat.[19]
A nyilvánvaló fogalmi problémák alapja, hogy a fragmentációt sokan sokféleképpen fogják fel, és az nélkülözi a határozott fogalmi tartalmat. Megiddo mutat rá arra, hogy alapvetően kétféle megközelítés érvényesül: sokan úgy fogják fel a fragmentációt, hogy a nemzetközi jog sok elkülönített részre bomlik, melyek eltérő jogi megoldásokkal operálnak, és hiányzik az összhang köztük (összhang hiányára épülő megközelítések); sokak szerint, viszont a nemzetközi jogi szabályozási rendszerek egyre inkább átfedik egymást, mely versengéssel és konfliktusokkal jár (konfliktus alapú megközelítések).[20]
Az NJB munkacsoport a fragmentáció alapelemét a (normatív) konfliktusban látja. A munkacsoport egész elemzése a konfliktusok forrásainak feltárására és a konfliktusok lehetséges kezelésére épül fel.[21] Jogosnak tűnik azonban a kritika, hogy a fragmentáció problémájának nem ilyen szűk a perspektívája, azt nem lehet normatív vagy szervezeti konfliktusokra leegyszerűsíteni. Egy tagolt rendszer diszfunkcionális működését nem csak a részek közötti konfliktusok okozhatják, az összhang és a konfliktus között számos átmenet létezhet.[22] Ha csak a normatív szintre szorítkozunk, mint azt az NJB munkacsoport tette, a fragmentáltság legalább három nagy, tipikus esetcsoportot ölel át. (i) Egy adott kérdésben egy államra a nemzetközi jog eltérő tartalommal érvényesül, mint más államokra (ideértve azt, ha a nemzetközi jog nem szabályozza a kérdést). (ii) Egy adott kérdésben egy államra nem alkalmazható a releváns, rá vonatkozó összes nemzetközi jogi szabály (pl. normakonfliktus esetén, vagy egy jogvitában a másik fél nem részese az egyébként alkalmazható nemzetközi jogi normáknak, vagy a jogvitában a felek korlátozzák az alkalmazható nemzetközi jogi normák körét). (iii) Egy adott kérdésben ugyanazon nemzetközi jogi normát vagy normákat eltérőképpen értelmezik, és nincs eljárás, melyben az értelmezési vitát egy autoritatív szerv általánosan és végérvényesen eldöntené. Ez jól mutatja, hogy a fragmentációt a különböző konfliktusokra leszorítani aligha védhető álláspont.
2. Ha a fragmentáció fogalmi tartalma bizonytalan, akkor aligha várható, hogy típusainak meghatározása során egyetértésre lehet jutni. A legtöbben abban egyetértenek, hogy két alaptípus megkülönböztethető: a normatív és a szervezeti szint.[23] Kétségtelenül létezik egy fragmentált normarendszer (pl. a normák személyi hatályát tekintve) és létezik egy, a hatásköreit, eljárásait és gyakorlatát tekintve nehezen átlátható nemzetközi szervezetrendszer. Ez az egyszerű felosztás azonban már abban az esetben sem működik, ha azt a jelenséget vesszük elő, mely az egész fragmentációs kérdéskört a figyelem középpontjába állította: a nemzetközi bíróságok szaporodását és - legalábbis bizonyos kérdésekben - divergáló joggyakorlatát. A fragmentáció nemcsak a nemzetközi jogalkotásban nyilvánul meg, hanem a nemzetközi jogalkalmazásban is. Éppen ezért, van aki harmadikként a módszertani fragmentációt is alaptípusnak tartja (a szerződésértelmezés és a szokásjogi normák megállapítására vonatkozó módszerek tekintetében).[24]
A nemzetközi bíróságok divergáló joggyakorlata azonban besorolható a nemzetközi szervezeti fragmentációba is, hiszen nemzetközi szervek időnként konfliktusos tevékenységéről van szó. Nem önmagában egy nemzetközi szerv léte a fragmentációs tényező, hanem a gyakorlata. Például van, aki emiatt nem tartja jónak a normatív és a szervezeti felosztást, hanem a szervezeti fragmentációt a szervezetek gyakorlatának oldaláról fogja meg, és így különböztet meg három alaptípust: (i) a jogalkalmazói vagy értelmezési fragmentációt; (ii) szabályozási fragmentációt; (iii) normatív fragmentá-
- 108/109 -
ciót.[25] Ez azonban korántsem elfogadott, bár a fragmentációs kutatásokban észlelhető a nemzetközi jogalkotásban és a jogalkalmazásban jelentkező fragmentációs tényezők elkülönítése.
3. A nemzetközi jog fragmentáltságának leírásában a különböző szerzőknél látványosan keverednek a fragmentáció okai, megnyilvánulásai és hatásai (következményei).[26] Például van szerző, aki a normakonfliktusokat a fragmentáció okának tartja[27], az NJB munkacsoport (némileg ellentmondásosan) a következményének[28], míg a jelenséget inkább a fragmentáció elemeként, megnyilvánulásaként szokás kezelni.
4. Nem eldöntött, hogy a nemzetközi jog fragmentáltsága negatív jelenség-e vagy nem, és mindössze a fejlődés velejárója. Többségi véleménynek tűnik, hogy a fragmentáció, fragmentáltság szavak egyértelműen negatív konnotációt hordoznak, és valami rosszat, nem kívánatosat jelölnek.[29] Ezzel szemben sokan a jelenség pozitív jellegét kívánják kiemelni, mely egyben a nemzetközi jog fejlődésének egyfajta jele.[30] Az NJB munkacsoport e tekintetben óvatos. Hangsúlyozta mind a negatív, mind a pozitív oldalát a nemzetközi jog fragmentációjának: "...bár vannak »problémák«, azok összességében nem újak és nem olyan természetűek, hogy ne lehetne őket kezelni olyan technikákkal, melyeket nemzetközi jogászok már eddig is alkalmaztak a múltban esetlegesen felmerült normatív konfliktusok kezelésére."[31]
5. Mivel a kialakult szakmai szóhasználatban a fragmentációról nehezen választható le a negatív felhang, van törekvés, hogy semlegesebb szavakkal váltsák ki (pl. jogi pluralizmus, a nemzetközi jog diverzifikálódása, differenciálódása, proliferációja).[32] E szavak, kifejezések azonban korántsem szinonimái a fragmentációnak. Vegyük példának a nemzetközi jog differenciálódását.
Van olyan teória, mely a differenciálódást az együttműködés különböző területeinek viszonyára alkalmazza (társadalmi, normatív alrendszerek), míg a fragmentálódást fogja fel szervezeti értelemben (mint szervezeti differenciálódás).[33] Más szerző éppen normatív vonatkozásokban ír fragmentálódásról, míg szervezeti vonatkozásokban differenciálódásról[34], tehát a nemzetközi jogi normák nem differenciálódnak, csak a szervezetek, illetve jogalanyok.
Ez utóbbi felfogás azonban nehezen tartható. Nem látni, hogy egy nemzetközi jogi norma miért ne differenciálódhatna olyan értelemben, ahogy azt Bruhács professzor egyik munkájában láthatjuk. Ő a nemzetközi jog normáinak tartalmi differenciálódásáról ír[35], amikor a nemzetközi jog az előzőekhez képest részletesebben szabályoz egy szabályozási tárgykört. Ez gyakori jelenség, és ez valóban differenciálódás. Például a kínzás tilalma nemzetközi szokásjogi norma.[36] Azzal, hogy az államok több kínzás elleni egyezményt hoztak létre, a nemzetközi jogban a kínzás tilalmára vonatkozó szabályozás differenciálódott (a részletszabályozással valamelyest konkretizálódott).
A differenciálódás, a fragmentáció és a legtöbb szerző által szívesen használt proliferáció (ami egyszerűen a nemzetközi jogi normák és nemzetközi szervezetek számának szaporodását jelöli) között azonban vannak különbségek. Mindhárom eltérő jelentéssel bír. A 20. században a nemzetközi jogban megjelentek a légitér jogi helyzetét szabályozó nemzetközi jogi normák. A nemzetközi jogi normák ezzel szaporodtak, megjelent egy új szabályozási terület (proliferáció), de differenciálódott-e így a nemzetközi jog? Aligha, mert a differenciálódás esetén valamilyen egység tartalma több, eltérő tulajdonságokkal rendelkező vagy speciális funkciót felvevő elemre tagolódik (osztódik), strukturáltabbá válik. Valami létező egység, entitás tartalma válik tagoltabbá.[37] Ennek alapján a differenciálódás sem feltétlenül fragmentálódás.[38] Ez utóbbi a tagoltabb belső struktúra részei közötti kapcsolat hiányosságait jelöli. Valami úgy is differenciálódhat azonban, hogy a számbelileg növekvő elemei, részei, alrendszerei között nem nőnek a konfliktusok, nem alakul ki nagyobb diszharmónia, mint előzőleg volt. A két fogalom tehát részben átfedi egymást, de nem minden fragmentációs jelenség sorolható be a differenciálódás alá, és egy differenciálódó entitás sem feltétlenül válik fragmentálttá.
- 109/110 -
A fragmentációkutatásokban létezik egy általános, de sokszor rejtve maradó kérdés: milyennek kell elképzelnünk azt a nemzetközi jogot, mely nem fragmentált? A fragmentáltság szemantikai ellentéte az egységesség.[39] A kérdés tehát úgy hangzana, hogy milyen az a nemzetközi jog, mely egységes (nem fragmentált).[40] A kérdés lényegében megválaszolhatatlan, legfeljebb irreális, ködös ideálképek felvázolására szorítkozhatnánk. A szuverén államokra épülő vesztfáliai rendszerben a nemzetközi jog szükségszerűen fragmentált marad, bármilyen értelemben is használjuk a jelzőt. A kérdésfeltevés mégsem felesleges, mert segít tágítani a perspektívát, ahogy a fragmentációt megközelítjük.
A fragmentáció fogalmát elsősorban a nemzetközi joggal kapcsolatban alkalmazzuk. Azonban az egyes államok belső jogrendszerei ilyen-olyan mértékben ugyancsak mutatnak jeleket, melyek a fragmentáltságra utalnak: léteznek nehezen feloldható normakonfliktusok, ugyanazon kérdésben ellentétes bírói ítéletek, szervezeti hatásköri konfliktusok, partikuláris jogalkotás, hasonló ügyekben eltérő jogi megoldások bevezetése stb. Ennek ellenére feltételezzük, hogy a nemzetközi jog fragmentált, míg egy állam belső joga egységes. Természetesen ezt a feltevést nem nehéz megalapozni, hiszen egy államban a jog (és a kapcsolódó szervezetrendszer) integratív elemei minőségileg is mások, mint a jelenlegi nemzetközi jogban. Nem tudjuk azonban, milyen feltételek mellett lehetne a fragmentáltság szót használni egy állam belső jogrendszerével kapcsolatban, mert a fragmentáltság fogalmi kritériumai határozatlanok. A fragmentációkutatások a fogalmi problémát könnyedén elkerülik az összehasonlító módszer mellőzésével. A fragmentáltság jegyeit elemzik, de a fragmentáltság mértékét nem vetik össze a nemzetközi jog különböző időbeli állapotai között, illetve a nemzetközi jog és egyes nemzeti jogrendszerek között; illetve, ha van is valamilyen összevetés, érdemi következtetéseket nem vonnak le belőle.[41]
Ez odavezet, hogy a nemzetközi jogban mutatkozó jelenségeket sokszor következetlenül ítéljük meg a belső jogi megoldásokhoz viszonyítva. Féltjük a nemzetközi jogot, hogy bizonyos jogterületeken erős, önálló szabályozási rendszerek alakultak ki (nemzetközi emberi jogok, WTO-szabályozás stb.)[42], de az természetes, hogy egyes államok belső jogában ugyanilyen önálló szabályozási alrendszerek vannak (pl. az alkotmányjogban a meglehetősen zárt rendszert képező alapjogi dogmatika). Negatív jelenségként ítéljük meg a regionalizmust, mint az egyik legfőbb fragmentációs tényezőt a nemzetközi jogban[43], noha a szövetségi államok tagállami jogrendszerei ugyanúgy a regionalizmus nyilvánvaló megjelenései, esetenként igen eltérő jogi szabályozásokkal. Látjuk, hogy a fegyveres konfliktusok joga egy jellegzetes, autonóm jogterületté vált a nemzetközi jogon belül[44], de természetesnek vesszük, hogy a belső jogokban például a büntetőjog szabályozási rendszere - teljesen érthetően - nagyon specifikus a jogrendszer többi részéhez képest, szervezeti hátterével egyetemben. A nemzetközi jog fragmentációjának egyik központi eleme az általános és a speciális jogi szabályozások eltérései (a lex specialis szerepe a nemzetközi jog töredezettségében)[45], miközben a nemzeti jogokban is gyakran nyúlnak a fő szabályoktól eltérést biztosító, kivételes szabályozásokhoz.
Mindennek azért van jelentősége, mert látni és láttatni kellene, hogy a fragmentáltság mennyiben tartozik a jogi szabályozás általános természetéhez, és mennyire vezethető vissza a jelenlegi nemzetközi jog érvényesülésének körülményeire. A fragmentáltság jegyeinek vizsgálatánál ez lenne az, amely kontextust adna a következtetéseknek.
Egy vita kifulladásának jele, ha a résztvevők a vitatott kérdéskör határterületein új perspektívákat keresnek, és ezzel egyben leválnak az addigi vita fő csapásáról. Tanulmányom befejezéseként egy ilyen perspektívaváltásra térnék ki, mely a fragmentációkutatások legígéretesebb, a nemzetközi jogalkalmazással kapcsolatos terepén ment végbe. Itt a szereplők értelmezési vitáinak hátteréből minduntalan felsejlenek eltérő nemzeti érdekek, a
- 110/111 -
különböző jogi kulturális háttér, jogfelfogás és értékrend. A legújabb, komolyabb visszhangot kiváltó megközelítés a nemzetközi jog alkalmazásának ezen tényezőit vizsgálja, és az ún. összehasonlító nemzetközi jog elnevezés alatt fut.
Az összehasonlító nemzetközi jog "kiterjed azon hasonlóságok és különbségek azonosítására, elemzésére és magyarázatára, ahogy a különböző jogrendszerekben a szereplők értik, értelmezik, alkalmazzák és felfogják a nemzetközi jogot."[46] A törésvonalak a nemzetközi jogot érintő nemzeti felfogások között vannak, melyet állami képviselők, az állam nemzetközi jogot alkalmazó bíróságai, az állam nemzetközi jogászai képviselnek és a nemzetközi jog különböző szemléletű oktatásában is megnyilvánul. Ezek a nemzeti felfogások küzdenek aztán a nemzetközi szervezetekben, a nemzetközi bíróságokon (akár a felek képviselőiről, akár a bíróság tagjairól van szó), illetve a közbeszédben vagy a tudományos életben a nemzetközi konfliktusok jogi értékelésében.
Az irányzat egyik zászlóvivője, Anthea Roberts saját könyvében egy meglehetősen radikális értelmezési modellt javasol az egész nemzetközi jognak.[47] Szerinte megtévesztő lehet általában nemzetközi jogról beszélni, mert csak egyes államoknak van nemzetközi joga. A nemzeti felfogások ugyanis jelentősen eltérnek. Ő elsősorban a Biztonsági Tanács öt állandó tagállamát kutatja ebből a szempontból, és a nemzetközi jogra vonatkozó nemzeti felfogást az adott államban működő nemzetközi joggal foglalkozó tudományos közösségek, a nemzetközi jogi oktatás és a nemzetközi jogi tankönyvek, kézikönyvek vizsgálatán keresztül próbálja meghatározni, feltárni. A nemzeti felfogások eltérése a konkrét jogviták vagy problémák rendezése során még a közös szabályok értelmezésénél és alkalmazásánál is különböző eredményekhez vezet. A nemzetközi szervezetek (bíróságok) jogértelmezése sem nemzetek feletti, hanem ezek álláspontjaiban is valamely dominálóvá váló nemzeti felfogás érvényesül. Ilyen háttér mellett a nemzetközi jogászok számára az marad, hogy ezeket a "nemzeti nemzetközi jogokat" vessék össze (összehasonlító nemzetközi jog). Az összehasonlítás eredménye lehet aztán valamely legkisebb közös nevező vagy közös mag kiszűrése. Ettől függetlenül a nemzeti felfogások bizonyos egybeesése egyelőre aligha alapozza meg egy valódi, átfogó nemzetközi jog létét. A szerző emiatt kétli is, hogy a mai nemzetközi jog valóban "nemzetközi" jellegű lenne.
Ezek az elképzelések a nemzetközi jog fragmentáltságát igyekeznek plasztikussá tenni a törésvonalak felnagyításával, elsősorban a jogalkalmazásra és az általános jogfelfogásra koncentrálva.[48] Azonban az összehasonlító nemzetközi jogi irányzat olyan alapvetőnek tekinti a nemzetközi jognak a nemzeti felfogások mentén való töredezettségét, hogy ezt finoman le is választja a fragmentációról. Az összehasonlító nemzetközi jog az államok, az állami szervek (nemzeti bíróságok) és az egyes államokban működő tudományos közösségek nemzetközi jogi felfogására koncentrál. Az irányzat képviselői úgy vélik, hogy ezzel szemben a fragmentációkutatás elsősorban a nemzetközi szervezetek, szervek (nemzetközi bíróságok) felfogásainak eltéréseire, illetve a nemzetközi jog különböző ágaiban elfogadott szabályozások, jogi megoldások különbözőségeinek elemzésére irányul.[49] Értelmezésemben az irányzat a nemzetközi jogra vonatkozó eltérő nemzeti megközelítéseket nem annyira a fragmentáltság elemének tekinti, hanem inkább okának olyan értelemben, hogy azok nemzetközi szintre kivetülve, ott megjelenve (a nemzetközi jogalkotásban, a nemzetközi szervezetek állásfoglalásaiban stb.) a nemzetközi jog fragmentáltságához hozzájárulnak.
Érthető, ha egy viszonylagosan új irányzat igyekszik megkülönböztetni magát.[50] Azzal, hogy a nemzeti felfogások eltérése nem a nemzetközi jog fragmentáltságának eleme, tényezője, magam is hajlandó vagyok egyetérteni. Teljesen szokásos, ha két állam nemzetközi jogi kérdésekben eltérő álláspontot foglal el vagy eltérő megközelítést alkalmaz. Bizonyos szempontból a joggyakorlat nem más, mint a résztvevők végeláthatatlan vitája arról, hogy mit mond a jog egy-egy élethelyzetben. A belső jogokat sem teszi fragmentálttá pusztán az, ha két jogalany mást gondol egy jogkérdésben. A nemzetközi jog sem attól fragmentált, mert az államok, vagy annak állami szervei esetlegesen vagy tartósan másként közelítenek meg egyes jogkérdéseket. Az eltérésnek, illetve egy-egy nemzeti felfogásnak nemzetközi szinten "intézményesülnie" kell ahhoz, hogy a nemzeti megközelítések eltérése a fragmentáltság eleme legyen (pl. a nemzetközi szerződések sajátos tartalmánál, megoldásainál, vagy a nemzetközi szervezetek gyakorlatában, állásfoglalásaiban). Az összehasonlító jogi tanulmányok a nemzeti felfogások ezen, nemzetközi szintű kivetülését, intézményesülését sok vonatkozásban követik. Ilyen mértékben tehát az összehasonlító nemzetközi jog mégis kapcsolható a fragmentációkutatásokhoz. ■
JEGYZETEK
[1] A jelen tanulmány azon előadás szerkesztett és kiegészített változata, melyet a szerző Bruhács János professzor tiszteletére rendezett pécsi konferencián tartott 2019. október 4-én. Bruhács professzor úr hosszabb időn át komolyabb figyelmet szentelt a nemzetközi jog fragmentációjának. Az átfogó, nagyobb összefüggéseket megvilágító tanulmányaiban soha nem felejtette el legalább megemlíteni a jelenséget. L. pl. Bruhács János: A nemzetközi jog a XXI. szd. kezdetén. Magyar Tudomány 2007. 12. sz. 1578.; Bruhács János: A nemzetközi jog doktrínáiról. In: Ius est ars. Ünnepi tanulmányok Visegrády Antal professzor 65. születésnapjára. (Szerk.: Nochta Tibor - Monori Gábor) Pécs, PTE ÁJTK, 2015. 102.; Bruhács János: A nemzetközi jog tegnap és ma. Állam- és Jogtudomány 2013. 3-4. sz. 10.; Bruhács János: A nemzetközi jog átalakulása. Jogtörténeti Szemle 2015. 3. sz. 25..
[2] Pl. Philippa Webb: International Judicial Integration and Fragmentation. Oxford, Oxford University Press, 2013.
[3] Balthazar Durand-Jamis: Propos introductifs: la polarisation de la notion de fragmentation, entre unité et diversité du droit. La Revue des droits de l'homme [en ligne] 2019. 15. sz. http://journals.openedition.org/revdh/5917 (2019.11.25.) Ezek a munkák akkor válnak igazán szükségessé, amikor egy témával kapcsolatban elfoglalt, divergáló álláspontok elkezdenek valamilyen biztosabb, nyelvi-fogalmi fogódzót keresni a többiekkel szemben.
[4] Anne-Charlotte Martineau: Une analyse critique du débat sur la fragmentation du droit international. Paris, Université Panthéon-Sorbonne - Paris I, 2013. https://tel.archives-ouvertes.fr/tel-01259489/document (2019.11.25.)
[5] Pl. Jonathan I. Charney: Is International Law Threatened by Multiple International Tribunals? Recueil des Cours 271 (1998) 101.
[6] Forrás: https://www.icj-cij.org/files/press-releases/1/3001.pdf (2019.11.25.))
[7] L. Official Records of the General Assembly, Fifty-fifth Session (2003), Supplement No. 10 (A/55/10) paras. 407-435.; Fifty-sixth Session (2004), Supplement No. 10 (A/56/10) paras. 296-358.; Fifty-seventh Session (2005), Supplement No. 10 (A/57/10) paras. 439-492., valamint l. a munkacsoport részletes jelentését: Fragmentation of international law: Difficulties arising from the diversification and expansion of international law. Report of the Study Group of the International Law Commission, A/CN.4/L.682 (13 April 2006).
[8] Report of the Study Group (2006): i. m. paras. 324. és 493.; valamint a munkacsoport (1) számú következtetésében, l. Report of the Commission to the General Assembly on the work of its fifty-eighth session A/CN.4/SER.A/2006/Add.1. para. 251. 177. Ez a feltevés nélkülözhetetlen is a fragmentáció-kutatásokban, hiszen ez ad hátteret, viszonyítási pontot a kérdés tárgyalásának, pl. Webb: i. m. 4.
[9] Ezek közül többeket említ Bruhács 2013: i. m. (1. jegyzet) 10.; Bruhács 2015: i. m. (1. jegyzet) 24-25.
[10] Anthea Roberts: Is International Law International? Oxford, Oxford University Press, 2017.
[11] Simon Chesterman: How "Public" is Public International Law? Global Governance Vol. 24. 2018. 2. sz. 159.
[12] Szinyei Merse Pál: Majális (1873) Magyar Nemzeti Galéria, Budapest.
[13] Pl. Anne Peters: The refinement of international law: From fragmentation to regime interaction and politicization. International Journal of Constitutional Law Vol. 15. 2017. 3. sz. 672-673.
[14] Bár feltűnő, hogy nem foglalkozott a szervezeti fragmentációval. Ennek lehetséges okait kutatja Christian Leathley: An Institutional Hierarchy to Combat the Fragmentation of International Law: has the ILC missed an opportunity? International Law and Politics Vol. 40 (2007) 261-262.
[15] Kifejezetten így pl. Ádány Tamás Vince: A jogrendszerek versenye nemzetközi jogi szempontból. Iustum Aequum Salutare 2016. 3. sz. 30. A kulcstétel alapja, hogy a nemzetközi jogi normák, nemzetközi szervezetek szaporodása egyben a fragmentáltság mértékét is növeli.
[16] Korábban kissé alábecsülték a nemzetközi jogi normák és nemzetközi szervezetek szaporodásával párhuzamosan megjelenő és erősödő integratív, az összhangot elősegítő erőket a nemzetközi jogon belül, újabban már ez is nagy figyelmet kap, l. Peters: i. m. 674.
[17] Vannak mások is, akik nem látják bizonyítottnak, hogy a mai nemzetközi jog fragmentáltabb lenne, mint korábban, pl. Leathley: i. m. 261-262. vagy Mads Andenas - Eirik Bjorge: Introduction: From Fragmentation to Convergence in International Law. In: A Farewell to Fragmentation: Reassertion and Convergence in International Law (eds. Mads Andenas - Eirik Bjorge) Cambridge, Cambridge University Press, 2015. 12.
[18] Report of the Study Group (2006): i. m.
[19] Report of the Study Group (2006): i. m. paras. 5-7.
[20] Tamar Megiddo: Beyond Fragmentation: On International Law's Integrationist Forces. Yale Journal of International Law 44 (2019) 116. https://digitalcommons.law.yale.edu/yjil/vol44/iss1/4 (2019.11.25.)
[21] Report of the Study Group (2006): i. m. különösen paras. 21-26. és 27.
[22] Harro Van Asselt - Francesco Sindico - Michael A. Mehling: Global Climate Change and the Fragmentation of International Law. Law & Policy 30 (2008) 425.
[23] Pl. Peters: i. m. 675.
[24] Andenas-Bjorge: i. m. 7.
[25] Harlan Grant Cohen: From Fragmentation to Constitutionalization. Pacific McGeorge Global Business & Development Law Journal 25 (2012) 384.; Harlan Grant Cohen: Fragmentation. (2019) (University of Georgia School of Law Research Paper Series Paper No. 2016-22) 7. https://digitalcommons.law.uga.edu/fac_artchop/1284 (2019.11.25.) A szerző a normatív fragmentáción azt a jelenséget érti, hogy a nemzetközi együttműködés egyes speciális területein de facto új jogforrástípusok jelentek meg (pl. a "soft law" különböző formái).
[26] Hasonlóan Megiddo: i. m. 118-119.
[27] Leathley: i. m. 262-263.
[28] Report of the Study Group (2006): i. m. para. 14.
[29] Pl. Van Asselt et al.: i. m. 426.; Peters: i. m. 672. o.; Webb: i. m. 4. o.
[30] Bruno Simma: Fragmentation in a Positive Light. Michigan Journal of International Law 25 (2004) 845.
[31] Report of the Study Group (2006): i. m. para. 14. Ez azért figyelemre méltó, mert a konfliktus alapú megközelítések, mint amelyet a munkacsoport is oszt, a fragmentációt hajlamosabb negatív jelenségként értékelni.
[32] Pl. Peters: i. m. 672.
[33] Michael Zürn - Benjamin Faude: On Fragmentation, Differentiation, and Coordination. Global Environmental Politics Vol. 13. 2013. 3. sz. 122.
[34] B. Kis Anna: A nemzetközi jog fragmentálódása és/vagy pluralizációja. Grotius (2013.05.08.) http://www.grotius.hu/publ/displ.asp?id=VLBHDW (2019.11.25.); de a szerző a tanulmányban más értelemben is használja a fogalmat.
[35] Bruhács 2013: i. m. (1. jegyzet) 10.
[36] Pl. Questions relating to the Obligation to Prosecute or Extradite (Belgium v. Senegal), Judgment, I.C.J. Reports 2012, 457.
[37] Simma nagyjából azonosnak tekinti a két fogalmat, Bruno Simma: Universality of International Law from the Perspective of a Practitioner. European Journal of International Law Vol. 20. 2009. 2. sz. 269.
[38] A NJB munkacsoportja a fragmentálódást egyértelműen funkcionális differenciálódásként fogja fel, Report of the Study Group (2006): i. m. para. 55.; fn. 53. Így viszont nem tartható, hogy a regionalizmus a nemzetközi jog fragmentáltságának egyik oka vagy eleme lenne (l. para. 204.), ami igen különös álláspontnak tűnik.
[39] Az ismételten parttalan viták tárgya, hogy mikor tekinthető egységesnek a jogi normák egy rendszere. Prost ennek külön könyvet szánt, l. Mario Prost: The Concept of Unity in Public International Law. Oxford-Portland, Hart Publishing, 2012. A témában ugyancsak megkerülhetetlen tanulmány Pierre-Marie Dupuy: L'unité de l'ordre juridique international. Recueil des Cours 297 (2002) 9.
[40] Az univerzalitás használata a fragmentáltság ellenfogalmaként nehezen védhető, mert az univerzalitás nincs szoros kapcsolatban a fragmentációval, hiszen egy elképzelt univerzális jog is lehet fragmentált. Az univerzalitás a nemzetközi jogi normák korlátozott személyi hatályával kapcsolatos fragmentációs tényezőt kiküszöbölné, de annak még számos más eleme is lehet, melyre az univerzalitás nem gyógyír. Az univerzalitással kapcsolatos vita természetesen komplex, és időnként fellángol a nemzetközi jogászok között, de a témakörünkben megoldást nem nyújt. Más véleményen van Simma: i. m. (37. jegyzet) különösen 267 és 269.
[41] Az NJB munkacsoportja egy huszárvágással megkerüli a kérdést. A fragmentáció leírásánál (annak okaként) kiemelten veszi figyelembe Wilfried Jenks kritériumát, nevezetesen azt, hogy a nemzetközi közösségben nincs általános törvényhozó testület. Report of the Study Group (2006): i. m. para. 5. Mivel az államok jogrendszereiben van ilyen testület, ez leszűkíti a fragmentációkutatást (ebben az értelemben) a nemzetközi jogra. Természetesen egy jogrendszer lehet fragmentált egy általános törvényhozó testület működése mellett is, ugyanis a fragmentáció nem csak a jogalkotás szintjén jelenhet meg.
[42] Pl. Simma: i. m. (37. jegyzet) 275-276.
[43] Report of the Study Group (2006): i. m. paras. 195-219.
[44] Report of the Study Group (2006): i. m. para. 133.
[45] Report of the Study Group (2006): i. m. paras. 46-122.
[46] Comparative International Law (eds. Anthea Roberts et al.) Oxford, Oxford University Press, 2018. 6.
[47] Roberts: i. m.
[48] Ma már egyértelműen megkülönböztetendő a fragmentáció a jogalkotás szintjén és a jogalkalmazás szintjén, pl. Peters: i. m. 676.
[49] Roberts et al.: i. m. 9.
[50] A tanulmánykötetben a négy szerkesztő által jegyzett előszó az irányzat egyfajta manifesztumának is tekinthető, Roberts et al.: i. m. 3-31.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár, Szegedi Tudományegyetem.
Visszaugrás
