2008. október 10-én került sor az Állam- és Jogtudományi Kar Politikatudományi és Társadalomelméleti Tanszékének szervezésében "Az emberi jogok és a nyelvek" című szimpóziumra. A rendezvényen - mely folytatása volt "A magyar nyelv használatához való jog a szomszédos országokban" című, 2005-ben Szegeden rendezett konferenciának - olyan szaktekintélyek vettek részt, mint Paczolay Péter, az Alkotmánybíróság elnöke, továbbá Kovács Péter és Trócsányi László alkotmánybírók; karunk oktatói közül And-rássy György, Szalayné Sándor Erzsébet, Ádám Antal, Bruhács János, Maczonkai Mihály, valamint két, a szakterületén elismert nyelvész, Nádor Orsolya és Kontra Miklós. A szimpózium első részében Kovács Péter, Trócsányi László, Kontra Miklós, Nádor Orsolya és Szalayné Sándor Erzsébet előadásait hallgathattuk meg a kisebbségvédelem és a nyelvi jogok határterületéről. A második részben And-rássy György tartott a nyelvszabadság témájában vitaindító előadást, melyet izgalmas vita követett. A jelen sorok írója szintén a nyelvi jogok kérdésével foglalkozik, ezért nagyon hasznos, s egyben üdítő volt számára a szimpózium fesztelen légköre, hogy valódi, leplezetlenül kimondott érvek és vélemények ütköztetésének lehetett tanúja egy vitathatatlanul magas szakmai színvonalú eseményen. A szimpózium Paczolay Péternek az egész tanácskozást elméletileg összefoglaló zárszavával ért véget.
Kovács Péter "A nyelvszabadság és a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartája" című előadásában a karta elfogadásának folyamatát mutatta be előzményeivel együtt, vagyis: hogy a kartát a nemzetközi kisebbségvédelem alternatív megoldásaként fogadták el, miután az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének folyamatos törekvése ellenére a Miniszteri Bizottság következetesen elutasította a lehetőséget, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez kisebbségvédelmi jellegű kiegészítő jegyzőkönyvet csatoljanak. Ebben a folyamatban vett részt az Európai Regionális és Kisebbségi Nyelvek Ad hoc Bizottsága (CAHLR), mely döntéselőkészítő és kodifikációs jellegű testület feladata volt, hogy az eredetileg az Európai Regionális és Helyi Közhatóságok Állandó Konferenciája keretében kidolgozott dokumentumot a kormányok álláspontjával egyeztetve és szövegszerű módosításokat téve olyan állapotba hozza, hogy azt a Miniszteri Bizottság elfogadhassa. Mivel az előadó a magyar kormány egyik szakértőjeként részt vehetett a CAHLR ülésein, értékes információkkal szolgálhatott a szimpózium hallgatóságának arról, hogy hogyan és miért változtattak a Karta 1988. évi koncepcióján az 1992. november 5-i elfogadásig, illetve, hogy melyek voltak a legfőbb vitapontok az üléseken. Konkrétan a következő kérdéseket érintette: a regionális vagy kisebbségi nyelvek illetve e nyelvek használati területének meghatározását (mivel e karta alapkoncepciója, hogy a regionális vagy kisebbségi nyelveket védi nem pedig a kisebbségeket); a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartájának megfelelő két spektrumú állami kötelezettségvállalást, vagyis, hogy egyes rendelkezések az ország teljes területén, mások csak az érintett nyelvre jellemző földrajzi egységekben kötik az államot; valamint azt, hogy bizonyos kötelezettségvállalások az ország területén használt minden regionális vagy kisebbségi nyelvre (II. rész), többségük azonban csak a ratifikációs okmányban megjelöltekre vonatkoznak (III. rész). Az előbbi pontokhoz szorosan kapcsolódóan tárgyalta az előadó, hogy milyen határok között van mérlegelési szabadsága az adott államnak, hogy eldöntse például, mely nyelvekre alkalmazza a III. rész konkrét kötelezettségeit, ezeken belül melyik opciót választja; illetve milyen szélesen értelmezheti az olyan gumiparagrafusokat, mint az "ésszerűen lehetséges", "amennyiben létszámuk ezt indokolja", vagy "nyelvek helyzete szerint". Ezt követően az előadó a magyarországi vállalások megtervezéséről ejtett néhány szót. Elmondta, hogy mivel a Karta klasszikus nemzetközi jogi szerződés, nem rendelkezik a közvetlen alkalmazhatóság ismérveivel, hanem a ratifikáció utáni kötelezettségeket a belső jogi végrehajtási normák révén lehet megvalósítani. Mivel a magyar kisebbségi törvény ebből a szempontból a ratifikáció után részben a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartája belső jogi végrehajtási normájának státuszába is került, megoldandó kérdésekként kellett kezelni, hogy mennyire egyeztethető össze a karta többlépcsős, tetszés szerint választható rendszere a kisebbségi törvénynek a magyarországi kisebbségeket egyazon státuszba emelő és nevesítve felsoroló koncepciójával; illetve, hogy hogyan viszonyuljon a ratifikációs okmány a cigány nyelvhez (a kisebbségi törvény ugyanis nem ismeri a "területhez nem köthető nyelvek" fogalmát). A ratifikáció során az is problémaként jelentkezett, hogy a magyarországi kisebbségek települések szerinti megoszlásának megállapítása vagy akárcsak autentikus megbecsülése is igen nehéz, illetve, hogy nyelvhasználati lehetőségek egy adott nyelv tekintetében is településenként eltérő képet mutattak. A ratifikációtól eltelt időre vonatkozóan az előadó meg-
- 216/217 -
jegyezte, hogy Magyarország országjelentéseire visszatérően kap kritikát, mivel igen nehezen hajlandó kijavítani a problémásnak tekintett jogszabályokat, és nagy a különbség a jogi lehetőségek alapvetően mégis korrekt volta és a tényleges helyzet között, ráadásul a tényleges helyzet bemutatása kívánnivalót hagy maga után az ET-szervek szerint.
Trócsányi László a nemzeti szintű nyelvvédelemnek alapvetően három rendszerét különböztette meg. Az elsőben alkotmányi szinten igyekeznek az egynyelvűséget favorizálni (az ország oszthatatlanságának elve érvényesül, nincs tartomány, autonóm terület, stb.) Erre a rendszerre Franciaország szolgáltat példát. A második rendszerben nyelvi határok vannak, az ország államszervezetét is ehhez igazítják (Belgium, Svájc), de van nyelvi dominancia, csak területhez kötődik. A harmadik rendszerben valódi többnyelvűség van, vagyis egyik nyelv sem bír valódi dominanciával a másik felett. Az előadásból kiragadva, érdekes tanulságokkal szolgálhat a két szélső rendszerre hozott példa, Franciaország és Luxemburg vázlatos bemutatása. A franciaországi nyelvi helyzetet az előadó főként a Toubon-törvény felvázolásával ismertette. E törvény célja, hogy biztosítsa a "Francia nyelvhez való jogot" (droit au francais), melyet a fogyasztók tájékoztatására, a munka világát érintő szabályozásokra, az oktatásra, az audiovizuális ügyekre; a rendezvényekre, kollokviumokra, konferenciákra; illetve a közszolgáltatásokra vonatkozó rendelkezéseken keresztül szeretne elérni. A törvény elsősorban az angol nyelv erősödő hatásával, befolyásával szembeni védelemként fogható fel. Ezt a francia állam elég komolyan veszi, ami abban is megmutatkozik, hogy a Loi Toubon ellenőrző szervekről és szabályainak megszegése esetére szankcióról is rendelkezik. A másik oldalon a regionális nyelvek kérdése nem jelenik meg olyan hangsúllyal, mint az angol nyelvvel szemben érzett veszélyeztetettség. Általában elmondható, hogy bár jogszabályban nincs rendezve a helyzetük, a gyakorlatban (jellemzően szóban) esetenként mégis előfordul a használatuk. A kérdés valójában a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartájának elfogadhatósága kapcsán éleződött ki, amit Franciaország 1999-ben aláírt, de máig nem ratifikált. Az azonban előremutatónak tekinthető, hogy a 2008. júniusi alkotmánymódosítással a regionális nyelvek megjelentek az alkotmány szintjén: "A regionális nyelvek a Francia Köztársaság örökségének a részét képezik". Franciaországgal szemben Luxemburgban valódi többnyelvűség van. A francia, német és a luxemburgi nyelveknek a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban azonos a státusza, a főként olasz és portugál vendégmunkásoknak klubjaik, egyesületeik vannak. Mivel a nemzetközi közösség nyelve az angol, nincsenek vele szemben fenntartások. Érdemes néhány szót ejteni az oktatási nyelvről is: négyéves kortól kötelező az iskola, hogy a bevándorlók gyermekei mihamarabb megtanulják a nyelveket. A kétéves iskola-előkészítőben a gyerekek a luxemburgi nyelvet használják, ezt követően az általános iskolában - hatéves kortól - német nyelven kell tanulni (ideértve a luxemburgit is), majd hétéves kortól tanulják a franciát amellett, hogy az oktatás továbbra is német nyelvű. Hogy a bevándorlók gyermekei ne szakadjanak el eredeti kultúrájuktól, 1991-től az általános iskolában heti két órában lehet portugálul vagy olaszul is tanulni. Középiskolában az oktatás nyelve a francia, de bizonyos tantárgyakat németül is oktatnak. A 2003. augusztus 12-én alapított Luxemburgi Egyetemen szintén többnyelvűség érvényesül.
Kontra Miklós előadásában a nyelvi genocídium mai magyarországi megvalósulásairól/megvalósításairól beszélt. Ez a máig is kevésbé ismert fogalom a kulturális genocídium fogalmával együtt az ENSZ-nek a népirtás bűntettének megelőzése és megbüntetése tárgyában kelt nemzetközi egyezménye előkészítése során került be a köztudatba. Bár az e fogalmakat tartalmazó 3. cikkely az 1948-ban elfogadott egyezményből végül kimaradt, azonban a nyelvi genocídiumnak a 3. cikkely 1. pontjában való meghatározását az ENSZ legtöbb tagállama elfogadásra javasolta. E szerint a nyelvi genocídiumot úgy definiálták, mint "annak megtiltását, hogy a csoport a mindennapi érintkezésben vagy az iskolákban nyelvét használhassa, vagy hogy a könyvnyomtatás, illetőleg a kiadványterjesztés a csoport nyelvén történjék.". Az előadó - Tove Skutnabb-Kangast idézve - ezt azzal egészítette ki, hogy ha az óvodákban vagy az iskolákban az őslakos vagy kisebbségi gyermekek mellett nem állnak olyan kétnyelvű tanárok, akik hivatalosan használhatnák a gyermekek nyelvét a mindennapi oktatás és az óvodai kommunikáció eszközeként, az ugyanolyan hatásokkal jár, mintha megtiltanák a kisebbségi nyelvek használatát "a napi érintkezések során vagy az iskolákban". Az előadás során elhangzottak megint csak megerősítették annak a gondolatnak a helyességét, mely szerint: mielőtt másokat vonnánk kritikai vizsgálódások alá, nem árt kicsit jobban körülnézni a saját házunk táján. Esetünkben például az derült ki, hogy tannyelvi diszkrimináción keresztül a nem magyar anyanyelvű cigányok és a siketek tekintetében az állam teret enged a nyelvi genocídium folyamatának. Mindkét esetben, vagyis mind a cigányokat sújtó lingvicista jogsértésben, mind a siketeket sújtóban megfigyelhető az a többségi stratégia, amely homogenizálja az egyébként heterogén kisebbségi csoportokat, s ezáltal eltünteti, láthatatlanná teszi a kisebbségi oktatásra jogosultakat (a lingvicizmus a rasszizmushoz
- 217/218 -
hasonló társadalmi gyakorlat és politika, de ebben a diszkrimináció nem egyes emberfajtákat = rasszokat, hanem az emberek nyelvi alapon meghatározott egyes csoportjait sújtja). Egyrészt, mivel a magyarországi cigányok többségének magyar az anyanyelve, a nem magyar anyanyelvűekről "megfeledkeznek" a döntéshozó politikusok, ezzel megfosztják a beás vagy cigány anyanyelvű kisiskolásokat az anyanyelvi oktatástól. Másrészt, mivel a nagyothallók többségben vannak és a siketek (akik soha semmiképp nem tanulhatnak meg hallani) kisebbségben, s mivel a születés utáni években még nem lehet diagnosztizálni a prelingvális siketeket, a siketeket tanító pedagógusok azokat is orálisan (az akusztikus csatornát igénybe véve) tanítják, akik számára ez a csatorna nem működik. Ha közben megtiltják (megakadályozzák) a jelnyelv használatát is, akkor a siket gyermeket nem az anyanyelv használatához fűződő jogától, hanem bármely nyelv (a nyelv) használatához fűződő jogától fosztják meg!
Nádor Orsolya arra tett kísérletet, hogy bemutassa, hogyan viszonyulhat a (politikai hatalmat birtokló) többség a kisebbségek nyelvhasználati szabadságának kérdéseihez. Ennek a viszonynak alapvetően négy típusát jelölte meg. A többség hozzáállása lehet támogató, elfogadó. Ebben az esetben nem csak a saját nyelv, hanem a mások nyelve is elfogadott, fennmaradása támogatott; a nyelvszabadságot természetes emberi jognak tekintik; kollektív jogi jellegét elismerik; érvényesülését az állam működésének ésszerű, a kisebbség számára is elfogadható határai korlátozzák. Az anyagi támogatás biztosítása elsődlegesen költségvetési forrásból történik. Ha a többségi attitűd elviselő, akkor a kisebbségi nyelvek használatának szabadságát csak a nemzetközi kötelezettségvállalások mértékében fogadják el. A kisebbségi nyelvhasználatot nyíltan nem korlátozzák, de hangsúlyozzák a nyelvszabadság egyéni jellegét. A szükséges anyagi hátteret külső forrásból teremtik meg. A többség elutasító magatartását a következő vonások jellemzik: a nemzetközi egyezmények aláírásában való kényszerű részvétel, burkolt asszimiláció, a többség nyelvét előtérbe helyező nyelvtörvények megalkotása, valamint, hogy az anyagi források biztosítását teljes mértékben a kisebbségi közösségre hagyják. Tiltó attitűd esetén az állam elutasítja a nemzetközi kisebbségi egyezményekben való részvételt, a többség nyelvét (a kisebbségektől) védő törvények születnek, a foglalkoztatásban nyelvi diszkrimináció érvényesül és a kisebbségi nyelv nyilvános használatát tiltják. Ezt követően az előadó rátért a magyar többséghez tartozók nyelvszabadságról alkotott véleményének ismertetésére. Az erre irányuló felmérés közelebbről az anyanyelvhasználat, az idegennyelv-tanulás, valamint mások nyelvhasználati szabadságának kérdéseit érintette. Gondolatébresztő lehet a tény, hogy a válaszadók egy csoportjában az idegennyelv-oktatással kapcsolatban a következő kérdés is megfogalmazódott: "Miért nem lehet a környező országok nyelvét is tanulni az iskolában? Akkor mi is elvárhatnánk, hogy ők is tanuljanak magyarul." Az előadó összegzésül elmondta, hogy a többség éles különbséget tesz a saját, az őshonos és a bevándorolt kisebbség nyelvszabadságának kiterjedése között. Magyarországon nem jellemző a tiltó attitűd, mivel a többség biztonságban érzi magát, és az általa képviselt hivatalos nyelvet nem érzi veszélyben. Ez azonban a környező országokban nincs így, ezért amiatt, hogy a többség a kisebbség felől asszimilációs veszélyt érez, a többségi nyelvet időről-időre jogi védelem alá helyezik - a kisebbségi nyelv egyidejű visszaszorításával.
Mint ismeretes, az Európai Unió jogrendszere a nyelvi jogegyenlőség és sokféleség elvén nyugszik. A Tanács 1958. évi 1. számú rendelete előírja, hogy valamennyi közvetlenül alkalmazandó, illetve általános érvényű jogi dokumentumot a rendeletben felsorolt hivatalos nyelveken ki kell hirdetni. Valamennyi nyelvi változat ugyanolyan hitelesnek minősül. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy adott közösségi illetve uniós jogi aktus tartalmának minden kétséget kizáróan megismerhetőnek kell lennie akár egyetlen nyelvi változatból kiindulva is. Következésképp, valamennyi nyelvi változatnak ugyanazt a tartalmat, jogi üzenetet kell hordoznia.
Az ebből adódó nehézségek elemzése képezte Szalayné Sándor Erzsébet "Nyelv és jog - avagy a jogi nyelv és a nyelvi jog dilemmája Európában" c. előadásának tárgyát. Ahogy az előadó elmondta, a közösségi jog nyelvpolitikája mögött tudományos alapokon nyugvó jog(fogalmi) politikának kell állnia, vagyis a közösségi nyelvpolitikának és a jogtudománynak össze kell fognia. A közösségi nyelvpolitika jogtudomány nélkül, ill. annak háttérbe szorulása esetén nem kívánatos irányba mozdulhat el, és nagy károkat okozhat a jog számos területén. A közösségi jog jogi és nyelvi autonómiájából, a 23 nyelv egyenértékűségéből, az Európai Bíróság kényszerűen széles körű értelmezési gyakorlatából, a jogtudomány bizonytalan, lassú kezdeményezéseiből - és szinte kizárólagos nyugat-európai meghatározottságából -, a nemzeti jogi kultúrák esetenkénti markáns különbségeiből következő közösségi jogi terminológiai egyenetlenség veszélyeket hord magában. Egy felülről vezérelt, főként funkcionalista - eredeti gyökereitől egyre jobban távolodó értéktartalommal bíró, bár megjelenítését tekintve használt és ismert kifejezések katalógusát eredményezheti, amelynek elemeit a nemzeti jogrendszerek nem vagy csak nagy nehézségek árán lesznek képesek befogadni.
- 218/219 -
Andrássy György "Nyelvszabadság - egy elismerésre váró emberi jog?" című vitaindító előadásában amellett érvelt, hogy az ENSZ-nek el kéne fogadnia egy új egyetemes emberi jogot, a nyelvszabadsághoz való jogot. Az előadás voltaképpen összefoglalta annak a vitaindító tanulmánynak a gondolatait, amelyet a résztvevők jó előre megkaptak. A tanulmány és az előadás az erkölcsfilozófiai, illetőleg jog- és politikafilozófiai hagyomány egyes elemeit felhasználva az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában, valamint a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányában rejlő elméleti-logikai feszültségek, gyengeségek, következetlenségek feltárására, majd pedig e belső ellentmondások, feszültségek feloldása lehetőségének a bemutatására törekedett. Az előadó tényként állapította meg, hogy a Nyilatkozat tiltja a nyelvi alapon történő diszkriminációt az általa kinyilvánított jogok tekintetében, ezen túl azonban hallgat a nyelvi kérdésről. Ez tehát azt jelenti, hogy a Nyilatkozat nem ismer el semmilyen nyelvi jogot, nem ismeri el tehát a nyelvszabadságra való jogot sem. Mindez akkor válik problematikussá - folytatta az előadó -, ha fölteszünk egy egyszerű kérdést a Nyilatkozat által elismert néhány joggal, például a gondolat, a lelkiismeret, a meggyőződés, a vallás, a vélemény és a kifejezés szabadságával kapcsolatban - azt az egyszerű kérdést, hogy vajon milyen nyelven illetnek meg bennünket ezek az emberi jogok, illetőleg alapvető szabadságok? És bár a kérdés kulcsfontosságú a nyelvi jogok szempontjából, a Nyilatkozat nem ad rá választ, ami nemcsak zavarba ejtő, de az előadó szerint tisztán filozófiai alapon kielégítően nem is magyarázható. Szélesebb perspektívából nézve a kérdés voltaképpen az, hogy vajon jogunk van-e a saját gondolat, a saját lelkiismeret, a saját meggyőződés, a saját vallás és a saját vélemény mellett a saját nyelvhez is - ideértve a saját nyelv kifejezésére, használatára és megváltoztatására való jogot is -, avagy nincs? Az előadó szerint, ha megvizsgáljuk, hogy alapvető érdekünk fűződik-e a saját nyelvünkhöz (az "alapvető érdek" problémája egyébként a morális jogok, köztük az emberi jogok erkölcsi alapjainak vizsgálata során mindig felmerül), akkor az előbbi kérdésre feltétlenül igennel kell válaszolnunk. Vagyis: nem lehet helyes, nem lehet következetes az emberi jogok egyetlen olyan értelmezése sem, amely nem ismeri el a saját nyelvhez, a saját nyelv kifejezéséhez, használatához és megváltoztatásához való jogot, más szóval a nyelvszabadsághoz való egyetemes emberi jogot. A Nyilatkozattal kapcsolatban tehát csak arra a következtetésre juthatunk, hogy annak a nyelvi kérdésben való csaknem teljes hallgatása elméleti-filozófiai szempontból komoly fogyatékosság, ráadásul olyan fogyatékosság, amely - elméleti, filozófiai szempontból legalábbis - minden különösebb nehézség nélkül elkerülhető, illetőleg orvosolható lett volna.
Az előadó ezek után annak elemzésével folytatta, hogy mennyiben sikerült a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának feloldania az előbbiekből fakadó hiányérzetet. A 27. cikk szerint: "Olyan államokban, ahol etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségek élnek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagaival együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják, vagy hogy saját nyelvüket használják.". E cikket olvasva a következő kérdés merülhet fel bennünk: miért csak a nyelvi kisebbséghez tartozó személyek számára ismeri el a saját nyelv használatához való jogot? A nyelvi többséghez tartozó személyeket vajon miért nem illeti meg ez a jog, tőlük mi okból tagadja meg az Egyezségokmány e jog elismerését? Az előadó szerint erre a megkülönböztetésre, erre a diszkriminatív jogelismerésre nem adható semmiféle olyan magyarázat, amely az ENSZ-nek az emberi jogok értelmezésére vonatkozó - és az Egyezségokmányban is rögzített - álláspontjával összeegyeztethető lenne, vagyis az ENSZ a szóban forgó egyenlőtlen és diszkriminatív jogelismeréssel szöges ellentétbe került az emberi jogoknak a saját maga által adott értelmezésével. Mindezen problémák kielégítő megoldása lehetne az Egyezségokmány kiegészítése egy új cikkel a nyelvszabadságról. Az előadó el is készített egy potenciális módosító javaslatot a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányához. Ennek szövege a következő.
"1. Mindenkinek joga van a nyelvszabadságra. Ez a jog magában foglalja a saját nyelvre, a saját nyelv elfogadására, megváltoztatására, szóban és írásban, nyomtatásban, művészi formában vagy bármilyen más módon, egyénileg vagy másokkal együttesen, magánkörben vagy nyilvánosan való használatára, tanulására, gyakorlására és tanítására való jogot, valamint a jogot más nyelvek tanulására, használatára és tanítására.
2. Senkitől sem lehet megtagadni azt a jogot, hogy nevét szóban és írásban a saját nyelvén használja, hogy nevét a saját nyelvén anyakönyvezzék, s hogy nevét a saját nyelvén fogadják el és használják a hatóságok és más szervek minden hivatalos és intézményes kapcsolatban.
3. A szülőket elsőbbségi jog illeti meg gyermekeik nyelvének, nevük nyelvének és nevük anyakönyvi és más hivatalos iratokban való vezetése nyelvének megválasztásában, valamint a gyermekeiknek adandó nevelés és oktatás nyelvének megválasztásában és nyelvi képzésük, nyelvtanulásuk egyéb kérdéseiben.
4. A nyelvszabadság teljes egyenlősége a nyelvek eltérő jogállása, különösen a hivatalos nyelv
- 219/220 -
jogintézményének nélkülözhetetlensége miatt nem lehetséges; lehetséges és szükséges is azonban a nyelvszabadság ebből fakadó egyenlőtlenségének minél teljesebb körű mérséklése. Ennek érdekében a részes államok az alábbi jogok és előírások elismerésére, elfogadására, valamint érvényesítésére kötelezik magukat:
a) Mindenkinek joga van arra, hogy saját nyelve azokban a részes államokban, illetőleg az ilyen államok azon területein, ahol ezt a nyelvet hagyományosan, történelmileg beszélik, országos, regionális vagy helyi hivatalos nyelv, avagy elismert regionális vagy kisebbségi nyelv, de legalább elismert veszélyeztetett nyelv legyen. Mindenkinek joga van továbbá arra, hogy életét a saját nyelvén élje a részes államok olyan területein, ahol a saját nyelve országos és - ha a kérdéses területeknek van regionális vagy helyi hivatalos nyelve - regionális vagy helyi hivatalos nyelv.
b) Országos hivatalos nyelvként kell elismerni azokat a nyelveket, amelyek hagyományosan, történelmileg beszélt nyelvek valamely részes államban és arányuk az ilyen nyelvek között országosan eléri a 7%-ot. Államszövetségekben és szövetségi államokban ezt a szabályt a tagállamokra, illetőleg a szövetséget alkotó más elnevezésű politikai egységekre (a továbbiakban: tagállamok) kell megfelelően alkalmazni. Az államszövetségek és szövetségi államok szövetségi szintű hivatalos nyelveit a tagállamok hivatalos nyelveiből kiindulva kell megállapítani. Az országos, valamint a szövetségi hivatalos nyelvek vagy ezek némelyike nevezhető államnyelvnek, nemzeti nyelvnek, társnemzeti nyelvnek stb. és e nyelvekre bizonyos részletkérdésekben eltérő szabályok is vonatkozhatnak. E szabályokat - az eltérések indokainak és céljainak megjelölésével - törvénybe kell foglalni.
c) Regionális vagy helyi hivatalos nyelvként kell elismerni a megfelelő földrajzi területeken azokat a nyelveket, amelyek hagyományosan, történelmileg beszélt nyelvek egy részes állam vagy tagállam valamely földrajzi területén, és arányuk az ilyen nyelvek között az adott területen eléri a 7%-ot; az országos, illetőleg a tagállami hivatalos nyelvek azokon a területeken élvezik a regionális vagy helyi hivatalos nyelv jogállását, ahol elérik a 7%-os arányt.
d) A hivatalos nyelv elsősorban a jogalkotás, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás, az állami és önkormányzati oktatás, valamint a közszolgálati rádiózás és televíziózás nyelve. Ennek megfelelően e közfunkciókat szövetségi szinten a szövetségi hivatalos nyelveken, országos vagy tagállami szinten az országos, illetőleg a tagállami hivatalos nyelveken, regionális, illetőleg helyi szinten pedig a megfelelő regionális, illetőleg helyi hivatalos nyelveken kell megszervezni és működtetni. A vonatkozó részletszabályokat törvényben kell meghatározni úgy, hogy az oktatást valamennyi hivatalos nyelven meg kell szervezni alsó-, közép- és felsőfokon egyaránt; a felsőoktatást mindazonáltal mégsem kell megszervezni azokon a regionális vagy helyi hivatalos nyelveken, amelyeknek elterjedtsége ezt nyilvánvalóan nem indokolja, ilyen esetekben is biztosítani kell azonban legalább a kérdéses hivatalos nyelvek felsőfokú intézményben külön szakként való tanulását. A települések nevét és más földrajzi elnevezéseket az adott település, illetőleg földrajzi térség feliratain a regionális, illetőleg helyi hivatalos nyelveken, ilyenek hiányában az országos vagy tagállami hivatalos nyelveken kell feltüntetni. A szövetségi, az országos, illetőleg tagállami, a regionális vagy a helyi hivatalos nyelvek használatának a fentieken túlra történő esetleges kiterjesztéséről - az indokok és a célok megjelölésével - törvényben kell rendelkezni.
e) Kisebbségi vagy regionális nyelvként kell elismerni azokat a nyelveket, amelyek hagyományosan, történelmileg beszélt nyelvek valamely államban, illetőleg tagállamban, de arányuk nem éri el a 7%-ot sem országosan, illetőleg tagállami szinten, sem regionálisan vagy helyileg az ilyen nyelvek között. Az ilyen nyelveken lehetővé kell tenni az oktatást legalább alsó- és középfokon, valamint a nyelv külön szakkén való tanulását felsőfokon, vagy legalább a nyelv iskolai tanulását az oktatás minden szintjén. A részletszabályokról, valamint az e nyelvek védelme érdekében szükséges további intézkedésekről törvényben kell rendelkezni.
f) Veszélyeztetett nyelvként kell elismerni azokat a kisebbségi vagy regionális nyelveket, amelyeket már csak igen kis számban beszélnek, és amelyeknek anyanyelvi közössége nem nő számottevően. Az ilyen nyelvek védelméről törvényben kell rendelkezni.
g) Az egyes részes államok belső joga szerint hatáskörrel rendelkező szövetségi, országos, tagállami, regionális vagy helyi hatóságok előírhatják valamely hivatalos nyelv, vagy valamely kisebbségi, illetőleg regionális nyelv, illetőleg valamely idegen nyelv kötelező, vagy választható tantárgyként való oktatását olyan oktatási intézményekben, amelyekben az oktatás nyelve különbözik az említett nyelvektől.
h) Bizonyos időközönként felülvizsgálható, hogy egy részes államban mely nyelvek érik el az országos, a tagállami, a regionális és a helyi hivatalos nyelv jogállásához szükséges arányt, s hogy mely nyelvek minősülnek regionális vagy kisebbségi nyelvnek, illetőleg veszélyeztetett nyelvnek. Az ilyen felülvizsgálatok között legalább tíz évnek el kell telnie és a felülvizsgálat alapjául csak az adott részes állam állampolgárai - államszövetségekben és szövetségi államokban az adott tagállam polgárai, tagállami
- 220/221 -
állampolgárság hiányában az államszövetségnek, illetőleg szövetségi államnak a tagállam területén állandó jelleggel élő állampolgárai -, regionális és helyi hivatalos nyelv, illetőleg regionális vagy kisebbségi nyelv esetében az államnak (tagállamnak) a kérdéses területen vagy településen állandó jelleggel élő állampolgárai vehetők számításba.
i) Hagyományosan, történelmileg beszélt nyelvnek azokat a nyelveket kell tekinteni, amelyek az egyes részes államokban, illetőleg tagállamaikban, vagy az egyes államok, illetőleg tagállamok valamely térségeiben őshonosak vagy évszázadok óta anyanyelvként, illetőleg saját nyelvként beszélt nyelvek.
5. A nyelvszabadság a 4. bekezdésben foglalt szabályokon túl csak törvényben megállapított olyan korlátozásoknak vethető alá, amelyek az állambiztonság vagy a közrend, a közegészség, a közerkölcs, vagy mások alapvető jogai és szabadságai védelme érdekében szükségesek."
A vitaindító előadás után hozzászólások következtek, melyek a vitaindító tanulmányhoz, az előadáshoz, illetőleg a fenti javaslathoz kapcsolódtak.
Paczolay Péter felvetette, hogy talán a nyelvi identitás (ha a nyelvet, mint a kifejezés eszközét nézzük) nem éri el a vallási identitás szintjét. Egyidejűleg több nyelvet is a magunkénak tekinthetünk, vagyis a nyelv bizonyos mértékig csereszabatos, változtatható. Egyébiránt pedig a nyelv inkább kollektív jellegű, így talán a kollektív jogok irányában kéne keresni a szabályozási lehetőségeket. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy ezek nem állítások, hanem inkább kérdések.
Visegrády Antal referátumában (amelyet Antal Csanád ismertetett a hallgatósággal) egyetértését fejezte ki a jelenleg kisebbségi jogokhoz sorolt szabad nyelvhasználat emberi joggá alakításával kapcsolatban, de feltette a kérdést, hogy vajon elérkezett-e erre a megfelelő idő, hiszen az egész világon kell érvényesülnie nagyon különböző esetekben. A jogvédelemnek ugyanis fontos feltétele egy azt biztosító intézményrendszer megléte. Az Európa Tanács, és a hozzá kapcsolódó Strasbourgi Bíróság az érvényesülési területnek egy ígéretes szeletét jelenti, azonban a hatékony működés szükségessé teszi hasonló intézmények létrehozását esetlegesen a FÁK, az Amerikai Államok Szervezete, az Afrikai Egységszervezet, vagy akár az Arab Liga hatókörében is.
Ádám Antal azon véleményének adott hangot, hogy talán mélyebb alapzatról, a jogi alapértékek, az alkotmányi értékek és azok között az emberi méltóság oldaláról is meg kellene vizsgálni a kérdést, mivel az emberi méltóság általánosabb, mint a tulajdonjog, ugyanakkor elismerte, hogy a proprietas (amivel csak az ember rendelkezik, csak az ember tulajdona, más élőlényé nem) meghatározása szintén nagyon lényeges. Ezt követően megkérdezte az előadótól, hogy csak az egyén és az állam viszonyában értelmezi-e a nyelvszabadság fogalmát, vagy e fogalom a személyek egymás közötti kapcsolatára is érthető, a nyelvszabadsághoz való jog a harmadik személyeket is köti-e (Drittwirkung). Az előadó erre a kérdésre igennel válaszolt.
Kovács Péter (több más résztvevővel egyetemben) kifejezte aggályait a tervezet elfogadhatóságával kapcsolatban. Szerinte erre már csak azért sincs reális esély, mert ugyanúgy, ahogy a kisebbségvédelmi kodifikációs kísérleteket a kisebbség fogalmának nehézkes definiálhatósága gátolja, úgy egy ilyen tervezet elfogadásának folyamatát a nyelv, illetve az anyanyelv definiálásába fojtanák bele, ilyen úton siklatnák ki. Amíg nincs konszenzus, nem léphetünk tovább. De konszenzus nincs.
A hozzászóló azzal folytatta, hogy ha egyetemes emberi jogként szeretnénk elfogadtatni a nyelvszabadsághoz való jogot, úgy - képletesen szólva - nem kerülhetjük el a nyelv fontosságáról folytatott vitát a bantukkal és berberekkel, akiknek - úgy tűnik - nem annyira fontos a nyelv. A kérdés kiszélesítésével tehát távolabb kerülünk a megvalósítás lehetőségétől. A nyelvszabadsághoz való jog biztosítását szolgáló intézményi változtatások egyébként is nagyon költségesek.
Kontra Miklós kifogásolta, hogy a tervezet - részletes kidolgozottsága ellenére - mellőzi a nyelvek egészségügyben való használhatóságának szabályozását, illetve, hogy nem foglalkozik a siketekkel. Emellett kétségeit fejezte ki a nemzetközi jog nyelvvédelmi hatékonyságával kapcsolatban: Tove Skutnabb-Kangas véleményét tolmácsolta, aki szerint a karta sem tudja megfékezni a nyelvek felszámolásának folyamatát, legfeljebb lassíthatja.
Nádor Orsolya a tervezetben szereplő 7%-os küszöböt túl alacsonynak találta, amely inkább fokozza a többséghez tartozóknak a kisebbségekkel, kisebbségi nyelvekkel szembeni ellenérzését. Szerinte a veszélyeztetett nyelv fogalmát jobban ki kell dolgozni, valamint azzal kapcsolatos reményét fejezte ki, hogy a nyelvi jogokat majd, mint harmadik generációs emberi jogokat fogják elismerni.
Bruhács János elmondta, hogy nagyon meglepte őt a tervezet indoklása. A szimpóziumra úgy jött el, hogy a nyelvi jogok kérdése kisebbségi kérdés, de ebben a véleményében a vitaindító előadás során megingott, véleményét majd később írásban megküldi.
Dobromir Mihajlov azt a kérdést feszegette, hogy a nyelv érték-e, avagy ellaposodó érték. Amíg mi a nyelvek védelmével vagyunk elfoglalva, a folyamatos nyelvromlás kikezdi a nyelv értékét.
Szalayné Sándor Erzsébet is valószínűtlennek tartotta, hogy a tervezetet elfogadják, és hozzátette,
- 221/222 -
hogy programjellegű normák elfogadásának nincs értelme. Később azt a kérdést is felvetette, hogy nem lenne-e ez túl nagy lépés, olyan, ami veszélyezteti az eddigi eredményeket.
Az előadó a hozzászólásokra adott válaszában a következőket mondta el. A definiálási nehézségekkel kapcsolatban tudnunk kell, hogy a vallás, a lelkiismeret, illetve a meggyőződés fogalmát sem definiálták, az ezeknek megfelelő szabadságokat mégis elfogadták, valamint, hogy vallási közömbösség is létezik a világon, mégsem jutott senkinek sem az eszébe, hogy a vallásszabadsághoz való egyetemes emberi jogot kivegyék az Egyezségokmányból. Amúgy, ha már a valláshoz hasonlítjuk a nyelvet, akkor hozzátehetjük, hogy a vallás is csereszabatos, nemcsak a nyelv. A nyelvészek azt a nézetet is igencsak kétségbe vonják, hogy a nyelv pusztán eszköz lenne, hiszen - amint azt Kontra Miklós is megerősítette - több nyelvet egyidejűleg ugyanolyan szinten nem beszélhetünk, nyelvészetileg ez nem igazolható, így az az identitásnak csaknem olyan lényeges eleme kell, hogy legyen, mint a vallás. Azt pedig, hogy a nyelvi jogok széles körű biztosítása nagyon költséges lenne, sokan cáfolják.
Az előadó nem értett egyet azzal a megállapítással, hogy a javaslat programnormákból állna, ugyanis az még fordulataiban is teljes mértékben igazodik a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának nyelvezetéhez. Hogy milyen eredményeket érhet el, azt csak akkor tudhatjuk meg, ha kipróbáltuk. Egyébként bizonyos világméretű szemléletváltozás, elmozdulás figyelhető meg a nyelvi kérdésben, más, a jelen tervezethez hasonló irányultságú kezdeményezések is történtek - az előadó itt utalt az 1996. évi barcelonai nyilatkozatra (Nyelvi Jogok Egyetemes Nyilatkozata), valamint arra, hogy a Nyelv és Jog Nemzetközi Akadémiájának 2006. évi konferenciáján felhívást intéztek az ENSZ-hez, az Európa Tanácshoz és az Európai Unióhoz, illetve ezek tagállamaihoz, hogy alkossanak nemzetközi egyezményt a nyelvi diverzitásról.
Arra a felvetésre, hogy a tervezet elfogadása esélytelen, az előadó kifejtette, hogy nem látja be, miért lenne ez szükségszerűen így, amikor a nyelvszabadság eszméjét a nemzetközi közösség 1918 után egyszer már elfogadta, majd - Maczonkai Mihály véleményéhez csatlakozva - hozzátette, hogy az is elképzelhető, hogy nem a nemzetközi jogalkotás, hanem valamilyen bírói döntés hozza meg az áttörést. Akár úgy, hogy egy nemzetközi bírói szerv ítéletének indoklásában meghivatkozza a tervezetet, akár úgy, hogy elméleti levezetését a magáévá teszi.
A következő kérdés, melyre az előadó kitért, hogy elég értéket képvisel-e a nyelv. Mint mondta, ez elméletileg sokféleképpen igazolható, de ha praktikusan gondolkodunk, oda jutunk, hogy miután a Karta azon a gondolaton alapszik, hogy a nyelv érték, illetve az UNESCO-nak a kulturális sokféleségről szóló nyilatkozata és egyezménye is elismeri, hogy a kultúra és a nyelv - következésképpen a nyelvi sokféleség is - érték, kár lenne ezen eredményeket elméleti fejtegetésekkel kikezdeni. Ilyen értelemben a tervezet akár még konzervatívnak is mondható, hiszen a nemzetközi jogban már elismert eszmékre támaszkodik, az intézményekbe már beépült értékekre alapoz. Ha megnézzük például a svájci, belga, vagy a spanyol nyelvi berendezkedéseket, láthatjuk is, hogy a nyelvszabadság eszméje nem olyan forradalmi, nem forgatná fel úgy az államok jogát, mint azt első pillanatra gondoljuk.
Az előadó elfogadta Ádám Antal, Kontra Miklós és Nádor Orsolya javaslatait, majd mindezek után összegzésként elmondta, hogy mivel a tapasztalatok szerint nincs hajlandóság a kollektív jogok elfogadására, illetve a kisebbségi jogok elfogadása is nehézkesen halad, más utakon kell a továbblépés lehetőségét keresnünk. Ilyen továbblépés volt a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartájának megalkotása (amely sem nem kollektív jogi, sem nem kisebbségi jogi, hanem nyelvvédelmi szemléletű), és ilyen továbblépés lehet a nyelvszabadság (mint egy megkésett első generációs jog) gondolatának az elfogadása is. Ezen gondolat elfogadása ugyanis tökéletesen illeszkedik abba a tendenciába, melynek során ahol a Nyugat valamilyen diverzitást érzékel, ott a szabadság eszméjével válaszol (ahol pl. többféle vallás jelenik meg, ott megjelenik a vallásszabadság eszméje, vagy a jelen időkből ide sorolható a szexuális orientáció szabadságának az elismertetése). Ennek fényében nehezen érthető, hogy a nyelvi diverzitás felismerésére miért nem a nyelvszabadság elismerése a válasz. Hangsúlyozta végül, hogy elgondolásának nóvuma, hogy a (kisebbségi) nyelvi jogok elismerésének ellenfeleit a saját érveikkel igyekszik meggyőzni, hogy tulajdonképpen a saját fegyverüket fordítja ellenük.
Paczolay Péter zárszavában egyebek közt kijelentette, hogy a tény, hogy az eredetileg elméleti jellegűnek tervezett szimpóziumon megfogalmazott kritikák nagy része a gyakorlati megvalósítás nehézségeire vonatkozott, annak tulajdonítható, hogy a vitaindító előadásban elhangzott érvek "rendben vannak".■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD-hallgató.
Visszaugrás
