Pócza Kálmán és szerzőtársai arra vállalkoztak, hogy feltárják a kelet-közép-európai alkotmánybíróságok tevékenységének sokszínűségét, valamint megmérjék az alkotmánybírósági döntések "erejét", azt, hogy egyes döntések mennyiben korlátozzák a politikai hatalom, elsősorban a törvényhozás mozgásterét. A kérdés nem is lehetne aktuálisabb: napjaink alkotmányelméleti és politikatudományi vitáinak központi kérdései az alkotmánybíráskodás megkerülhetetlenségéről és legitimitásának megkérdőjelezéséről[1], jogi karakteréről, vagy éppen a "jurisztokratikus kormányzásról"[2], valamint az alkotmánybíróságok törvényhozó és az alkotmánymódosító hatalommal szembeni ellentmondásos viszonyáról szólnak.[3]
Pócza és szerzőtársai abból a kritikai állításból indulnak ki, amely szerint az 1989/1990-es rendszerváltozásokat követően a közép- és kelet-európai alkotmánybíróságok "túl nagy hatalomra tettek szert", elsősorban azzal, hogy jelentős mértékben korlátozták a választópolgárok iránt közvetlenül felelősséggel tartozó törvényhozások mozgásterét, ezzel maguk is politikai döntéshozókká váltak. Az alkotmánybíráskodás politikai karakterének felismerése természetesen nem újdonság a jogtudományban és a politikatudományban[4], az a kritika azonban, amelyre a kötet reflektál, elsősorban egy politikai állítás, amely joggal tarthat számot a társadalom figyelemére. A kötet szerzői arra vállalkoztak, hogy empirikusan megmérjék a kelet-közép-európai alkotmánybíróságok politikai aktorokat korlátozó és "politikaformáló" tevékenységét - ilyen módon, szándékuk szerint, bizonyított tények közreadásával járuljanak hozzá az alapkérdésről szóló társadalmi diskurzushoz.
A kutatás vitathatatlan újdonsága a kutatási módszertan, amelyet Pócza Kálmán, Dobos Gábor és Gyulai Attila előzetesen a German Law Journal hasáb-
- 179/180 -
jain is közreadtak.[5] A szerzők elutasítják azt a hagyományosnak nevezett megközelítést, amely szerint önmagában a vizsgált norma alkotmányosságáról való döntés tartalma alapján a "pozitív" és "negatív" jelzőkkel leírhatók lennének az alkotmánybírósági határozatok. A kutatás alapvető kérdése az alkotmánybírósági döntések erőssége. Nem a döntések hatását, következményeit mérik a szerzők, hanem - saját metaforájuk szerint - azt, hogy a "boxoló által bevitt ütés" önmagában mekkora erejű. A kutatási módszer az alkotmánybírósági döntések legkisebb szerkezeti egységének - a szerzők megfogalmazásában -, az alkotmánybírósági rendelkezés elemzésén alapul. Egy alkotmánybírósági határozat több rendelkezést is tartalmazhat, attól függően, hogy a vizsgált normaszöveg mely tartalmi egységeivel (normáival) kapcsolatban tesz és milyen tartalmú megállapításokat. Az is előfordulhat, hogy a testület egy normával kapcsolatban többféle megállapítást tesz.
Az alkotmánybírósági rendelkezéseket a szerzők többféle szempont szerint vizsgálják. A legegyszerűbb megközelítésben, megkülönböztetik (A) a vizsgált norma alkotmányosságáról szóló rendelkezést, valamint (B) az olyan további, előíró rendelkezéseket, amelyek meghatározzák, hogy az adott jogterület szabályozása milyen feltételekkel, tartalmi elemek figyelembevételével lehet alkotmányos.
(A) Az első csoportba tartozó, a norma alkotmányosságához kapcsolódó megállapításokat hordozó rendelkezéseket a szerzők további szempontok alapján osztályozzák. Tartalmuk szerint, a "gyengébbtől" az "erősebbek" felé haladva ezek lehetnek (a) elutasítást (ide értve annak megállapítását is, ha vizsgált norma összhangban van az alkotmánnyal), (b) alkotmányos mulasztást, (c) eljárási alkotmányellenességet, (d) alkotmányos követelményeket, (e) tartalmi alkotmányellenességet és (f) absztrakt alkotmányértelmezést megállapító rendelkezések. "Teljességük" szerint e rendelkezések (a) kvalitatív alapon részleges megsemmisítést megállapítók[6], (b) kvantitatív alapon részleges megsemmisítést megállapítók[7], vagy (c) teljes megsemmisítést[8] megállapítók lehetnek. Az időtényező alapján az alkotmánybíróságok által megfogalmazott rendelkezések ex tunc, ex nunc és pro futuro hatályúak.
(B) A második csoportba tartozó, előíró rendelkezéseket kötelező erejük alapján rangsorolják a szerzők. (a) Azok az előíró rendelkezések, amelyek az alkotmánybírósági határozatok rendelkező részében kapnak helyet, kötelezőek, ilyen módon ugyanazt a funkciót töltik be, mint az alkotmányos követelmények. (b) Ezt
- 180/181 -
követik azok az előíró rendelkezések, amelyek nem a rendelkező részben kapnak helyet, azonban az indokolás önálló szerkezeti egységeinek tételmondataiként szerepelnek. (c) Az indokolás további előíró megállapításai egyfajta iránymutatásként szerepelhetnek az alkotmánybírósági határozatok indokolásában, a tételmondatokhoz hasonlóan azonban ezek sem kötelezőek. (d) A szerzők megkülönböztetik azt az esetet is, amikor a határozatban egyáltalán nem szerepelnek előíró rendelkezések.
A módszertan kialakítása során a szerzők arra a szempontra is figyelemmel voltak, hogy az alkotmánybírósági rendelkezések fentiek szerinti típusai és altípusai milyen kombinációkban fordulhatnak elő.[9] Ahhoz ugyanakkor, hogy a kutatási módszer alkalmas legyen a vizsgált alkotmánybíróságok gyakorlatának empirikus adatokon alapuló feldolgozására és értékelésére, elkerülhetetlenül szükség volt az alkotmánybírósági rendelkezések megfelelő súlyozására is. Az alkotmánybírósági rendelkezésekhez társított valamennyi jellemzőhöz (tartalom, teljesség és időtényező a norma alkotmányosságáról szóló rendelkezések esetében, valamint a kötelező jelleg szerinti megkülönböztetés az előíró rendelkezések esetében) 0 és 10 közötti skálaértékeket rendel a módszer, azzal, hogy 0,5 a legkisebb változó érték. Egy alkotmánybírósági rendelkezéshez tehát több szempont alapján is kapcsolódhatnak pontértékek. Az egyes alkotmánybírósági rendelkezések súlyát a szerzők egymáshoz képest állapították meg. Egy kiemeléssel élve: a szerzők álláspontja szerint a tartalmi alkotmányellenesség megállapításának az eljárási alkotmányellensségénél mindig erősebbnek kell lennie, abban az esetben is, ha az előbbihez nem, az utóbbihoz pedig hozzáadódnak a további szempontokhoz (pl. teljesség, időtényező, előíró rendelkezések) rendelt pontértékek. A legerősebb pontértéket (10) a szerzők az absztrakt alkotmányértelmezéshez rendelik, arra figyelemmel, hogy ezen alkotmánybírósági rendelkezéssel a testület lényegében az alkotmányszöveget egészítheti ki, ilyen módon a legerősebb korlátozást gyakorolja a törvényhozó hatalomra is.
A kötetben közreadott tanulmányok a fentiek szerinti kutatási módszer szigorú alkalmazásával vizsgálják a cseh, a lengyel, a magyar, a német, a román és a szlovák alkotmánybíróságok 1990-2015 közötti gyakorlatát. A németországi gyakorlat vizsgálata minden bizonnyal elsősorban referenciaértékkel bír: az alkotmánybírósági döntések erejéről pontosabb kép rajzolható fel, ha a vizsgálat egy nagy múltra visszatekintő a testület tevékenységének elemzésére is kitér. Az egyes alkotmánybíróságok működése kontextusának megértését nagyban segíti, hogy mindegyik tanulmány egy, az adott testület történetét, jogállását és hatásköreit tárgyaló, átfogó bemutatással kezdődik. Az egyes fejezetek külön értékelik a többségi döntésekkel, valamint a különvéleményekkel kapcsolatban kiemelhető trendeket, továbbá azok változásához kapcsolódó szabályozási, társadalmi vagy politikai okokat. Az egyes fejezetekből a vizsgált államok vonatkozásában ponto-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
