A büntetőeljárás szisztematikus modern szemléletű kutatásának előfeltételei a büntető anyagi jogi szabályok legalább hozzávetőleges kialakulása, a bírósági fórumrendszer relatív stabilitása, a szakirodalom megjelenése, a kodifikáció igényének felmerülése, valamint az írásbeliség olyan fokú elterjedése, hogy az eljárási cselekmények dokumentálása biztosított legyen. Ezek a feltételek Magyarországon a 18. században fokozatosan teremtődnek meg, így a jogtörténeti reformkor kezdetétől - 1790-től - már jól vizsgálhatók elméleti kérdések is. Többek között az is, hogy hány szakasza van a büntetőeljárásnak.
A tényleges folyamatok feltárását azonban több tényező is akadályozza. Írott jogi jogforrás hiányában nem lehet az eljárási szakaszokat a törvényekből kiolvasni, tehát a rendelkezésre álló egyéb forrásokat kell számba venni. A tervezetek és javaslatok a jövőre vonatkozó elképzeléseket testesítik meg, az éppen aktuális büntető eljárási jogról csak áttételesen nyújtanak információt. Emellett probléma, hogy korai kodifikációs időszakból csak az 1795-ös tervezetnek van modern szemléletű monografikus jogtörténeti feldolgozása,[1] az 1830-as tervezet csak nagyon kis részleteiben ismert,[2] az 1843/1844-es eljárási tervezetek elemzése pedig elavult módszertanú.[3] Az 1848 előtt a kézikönyvek csak hozzávetőlegesen írják le az alkalmazott eljárási jogot, ugyanis a szokásjog nagy teret enged a - szerzők által nem ismert vagy figyelmen kívül hagyott - helyi eljárási normák kialakulásának. A tényleges, alkalmazott jogot - a szakirodalomra és kodifikációs termékre is figyelemmel - a bírói gyakorlatból, levéltári források (peranyagok, statisztikák) alapján lehet (re)konstruálni. A partikularizmus miatt tulajdonképpen lehetetlen a rendi korszak eljárási szabályainak egységes rendszerbe foglalása, de a legfontosabb jellemzők kimutathatók. A praxis feltárását megnehezíti az iratpusztulás - levéltári selejtezés - is, így nem válaszolható meg minden kérdés. A rögtönítélő bíráskodás azonban egy jól kutatható terület.
- 17/18 -
A reformkorban az általános eljárás szokásjogi alapú, azonban a csonka eljárások egyik tipikus fajtája - a statáriális eljárás - rendeltekkel szabályozott, és ennek következtében - elvileg - teljes körűen dokumentált. Az általános perjogi szabályok alóli kivételt jelentő rögtönítélő eljárás Finkey Ferenc szerint "mint mozaik darab a nagy egészben, visszatükrözi az eljárás mindenkori fővonásait", ezért az általános eljárási szabályok megismeréséhez is hozzájárul a kutatása.[4] Magyarországon a statáriális eljárás kialakulásának feltételei - az eljárás szabályozottságának követelménye, a fellebbezési jog kiterjesztése, a büntetési rendszer modernizálódása és a generális prevenció túlsúlya - a 18-19. század fordulóján valósulnak meg.[5] Az alkalmazása kezdettől fogva vitákat vált ki, József nádor hatástalanságára tekintettel felvetette 1803-ban a megszűntetését,[6] a nemesség a rendeleti szabályozás miatt kifogásolta,[7] az 1840-es évek második felében a polgári szabadsággal való összeegyeztethetetlensége vagy a halálbüntetés körüli vita kapcsán vetették el.[8]
A reformkori statáriális eljárással foglalkozó szakirodalom nyolc csoportba sorolható. A szerzőnek a rögtönbíráskodással kapcsolatos álláspontjának igazolását és a történeti előzmények felvillantását éppúgy szolgálhatja,[9] mint a levéltárak iratanyagának kutatókat segítő bemutatását.[10] A társadalomtörténeti feldolgozások a betyárok kapcsán beszámolnak a "nyombanítélő" törvényszékek működéséről,[11] a büntetőeljárás történeti áttekintéseiben és szócikkekben is megjelennek a statáriális eljárás alapvető szabályai.[12] A szűken
- 18/19 -
vett jogtörténeti irodalom számára is példamutató módon Nagy Károly tárja fel közgyűlési és törvényszéki iratok alapján a Zala vármegyei statáriális eljárás jellegzetességeit. Dombováry Géza és Meznerics Iván a jogforrások és Pest vármegye gyakorlata alapján mutatja be a rögtönítélő eljárást.[13] A korábbi szakirodalom alapján ismerteti a "talponálló" törvényszék eljárását Sík Ferenc és Tóth Árpád.[14] Sobri Jóska bűntársainak eljárásairól a jegyzőkönyvek alapján számol be Balogh Elemér.[15] Az utóbbi időben "végigfutott" a jogi szaklapokban egy a másodlagos irodalmat is csak szelektáltan felhasználó összefoglalás.[16]
A rögtönítélő eljárás egy olyan kivételes, csonka eljárás, amelynek a rendes eljárás szabályaitól való eltérés a legfontosabb fogalmi eleme. Krízishelyzet (külső vagy belső háború, zavargások, közbiztonság súlyos megromlása) miatt, külön felhatalmazás alapján vezetik be, egy pontosan körülhatárolt területre vonatkozóan, meghatározott időtartamra. Az eljárást a rendes bírósági szervezeten kívüli, nem állandó fórum folytatja le. Pontosan meghatározott bűncselekmények elkövetői ellen alkalmazták, leggyakrabban az állam elleni (lázadás, felségsértés, hazaárulás), súlyos és erőszakos vagyon elleni (rablás, fosztogatás), ritkábban közveszéllyel járó cselekmények (gyújtogatás), majd a lakosság ellátását veszélyeztető cselekmények tartoztak a hatáskörébe. Az eljárás gyorsított, az előkészítő eljárást nélkülözi, a rendkívül szoros határidők is a minél rövidebb idő alatt meghozott ítéletet szolgálták. Az eljárási garanciákat nagyrészt mellőzik, a bíróság az eredeti
- 19/20 -
modellben marasztalás esetén kizárólag halálos ítéletet hozhatott. A jogorvoslati lehetőségek ki voltak zárva, sőt nincs kegyelmezés sem.[17]
Az alkalmazás gyakoriságáról igen szerteágazóak a vélemények, az bizonyos, hogy az reformkorban bevett eljárási forma, egyes vármegyékben szinte végig fennállt.[18] Az elítéltek számáról Zala vármegyéből és az 1843-as javaslat előkésztő anyagaiból vannak publikált adatok.[19] A politikailag motivált álláspont szerinti "a dolgozó néppel szemben" alkalmazott gyakori elnyomó eszköz és a forrásfeldolgozás hiányában tett sommás "tényleges statáriális eljárásra csak nagyon ritkán [...] került sor" megállapítás egyike sem tűnik reálisnak.[20] A kép ennél lényegesen árnyaltabb, törvényhatóságonként és időszakonként változó gyakoriságot kell feltételezni. A statárium reformkori alkalmazásával kapcsolatosan az 1831. évi koleralázadás merül fel az irodalomban,[21] azonban ez az általános szabályoktól teljesen eltérő, az uralkodó külön engedélyezi és csak "tumultus" esetén alkalmazható.[22]
A "békeidőben" gyakorolt rögtönbíráskodás szakaszainak feltárásához mindenképpen szükséges a vonatkozó jogforrások és a primer források körének a tisztázása.
A statárium a reformkori Magyarországon törvényben nem szabályozott,[23] azonban az 1795. évi tervezet tartalmaz ilyen rendelkezést. Az eredeti vázlatban még nem szerepelt, később kerül a szövegbe, de a rendelkezések igencsak hiányosak.[24] Az 1830-as tervezetben nem szerepelt, feltehetően az akkor már létező rendeleti szabályozás miatt. Az 1843/1844-es javaslatokba pedig a halálbüntetés kizártsága miatt sem kerülhetett be.[25]
Az uralkodó igazságszolgáltatási felségjoga és a rendeletalkotást meghatározó 1791. évi 12. tc. lehetővé tette a kormányzati álláspont szerint rögtönítélő bíráskodás rendeleti úton történő szabályozását. Ennek alapján került sor az egyedi engedélyek helyett az általános hatályú normák kibocsátására.[26] Mivel a rendeletek publikálására még nem volt hivatalos lap, így a normaliák csak levéltári kutatással gyűjthetők össze. A statáriális rendeletek a nádori levéltár mellett a helytartótanácsi levéltár közigazgatási osztályának iratai között,
- 20/21 -
valamint - ahogy Nagy kutatásai mutatják - a vármegyei és városi levéltárakban lelhetők fel.[27] Számos rendelt "került gyanúba", Nagy 65 számot jelöl meg a forrásjegyzékben, az eddigi kutatások alapján a helytartótanácsi levéltár normalia anyagában és a szakirodalomban összesen 17 értelmezhető általános hatályúnak. A korabeli jogszabály-szerkesztési gyakorlat szerint a teljes eljárást szabályozó normaliák szövege bármikor módosítható az eredeti rendelkezés pontos megjelölése nélkül. A változtatott szöveget pedig nem foglalták egységes szerkezetbe, ezért az éppen alkalmazandó előírás azonosításához végig kell követni az összes lehetséges rendeletet. A kortárs jogalkalmazók számára azonban ez nem okozott különösebb nehézséget, mert a körrendeleteket a törvényhatóságok közgyűlésein ki kell hirdetni és a levéltárakban fellehetőek. A bírói tisztséget be nem töltő büntetőjogi szerzők - főként, ha olyan törvényhatóság területén élnek, ahol nincs statárium - friss joganyaghoz történő hozzáférése lényegesen korlátozottabb.
A statáriális bíráskodás anyagi jogi, bírósági szervezeti és eljárási szabályait öt normalia tartalmazza. Az első átfogó, de még igencsak hiányos rendelkezés az 1800. február 4. napján közzétett (2888/1800.) engedély. Az engedélyt a nádor adhatta a vármegyék számára, a bűncselekmények csak egyszerű diszpozícióval szerepelnek, az elítéléshez még többségi döntés kellett.[28] A szabályozás már néhány hónapon belül kiegészítésre szorult, a 7392/1800. számú a személyi hatályát pontosítja, illetve terjeszti ki a katonaszökevényekre és akár az egyháziakra is.[29] Anádor május 14-ei levele is ezt tartalmazta.[30] A halálos ítélethez szükséges egyhangúságot a 19693/1803. számú normalia írja elő,[31] a 20427/1806. számú rendelet a vádlott 24 óra alatt történő elítélését vezeti be.[32] A 7451/1808. számon Somogy vármegyének címzett intimatum megerősítette a statárium rablókra és útonállókra vonatkozó hatályát,[33] amelyet kiterjesztettek júliusban (19426/1808.) a szándékos gyújtogatásra,[34] sőt Nagy említ egy egységes szerkezetű rendeletet is augusztusi dátummal.[35] A következő évben a törvényszék azonnali összeülését írta elő a Helytartótanács (2608/1809.),[36] majd az elfogás körülményeinek jegyzőkönyvezésére hívta fel a figyelmet (8218/1810.).[37]
A második nagy rendelet (4783/1813.) rendszerbe foglalta a korábbi kiegészítéseket, tíz pontba rendezve átstrukturálta a szabályokat. Kivette az egyháziakat a személyi hatálya alól és meghatározza az érintett bűncselekmények törvényi tényállásait.[38] Az elfogás
- 21/22 -
körülményeire vonatkozott a 21561/1818. számú intimatum,[39] a 210/1823. számon kiadott normalia a tárgyalás időtartamát hosszabbította 24 óráról három napra.[40]
A harmadik átfogó rendelet 15119/1837. számon került a törvényhatóságoknak megküldésre, új elem, hogy három napban korlátozta a kivégzett holttestének akasztófán hagyását.[41] Felmerül egy beazonosíthatatlan 1840. évi intimatum is.[42]
Az 1837-es normalia magyar változataként adták ki kis módosítással a 22659/1841. számú rendeletet, amelyet Palugyay Imre és Zsoldos Ignác teljes szöveggel közzétesz.[43]
Az utolsó reformkori statáriális rendelet (27822/1846.) áttekinthetőbbé tette a rendelkezéseket, és alapja lesz az 1849-es vésztörvénynek, illetve 1867-ben egy rövid időre ismét hatályba léptetik.[44]
A statáriális eljárásra vonatkozó primer források közé sorolható az egyes jogesetek aktáin kívül a korabeli jogirodalom és a kormányzati nyilvántartás is. Az egykorú büntetőjogi szakirodalmat vizsgálva megállapítható, hogy minden kézikönyv szerzője kitér a rögtönítélő bíróság eljárási szabályaira. Szlemenics Pál 1817-es kötetében nem jelölte meg az alapul fekvő rendeletet, de tartalmilag az akkor hatályos 1813. évit ismerteti. Az utolsó latin (1833) és az első magyar (1836) kiadásban már hivatkozott a normalia számára is.[45]
- 22/23 -
Fabriczy Sámuel és Vuchetich Mátyás ismertette az 1813-as rendeletet legfontosabb rendelkezéseit.[46] Az 1840-es években azonban a szerzők már nem a hatályos szabályozást mutatják be. Az nem meglepő, hogy a kevéssé alapos Kassay Adolf 1848-ban - forrásmegjelölés nélkül - a hatályos 1846. évi rendelet helyett az 1813-as kivonatolta. Szlemenics könyvének utolsó reformkori kiadása sem követi a változást, a szövegezés a 11 évvel korábbival azonos. Az anyagi jogi rendelkezéseknél a legkorszerűbb külföldi szakirodalmat is felhasználó, a statáriumot bíráló Szokolay István esetén megmagyarázhatatlan ez tévedés.[47] Annak ellenére, hogy Palugyay az 1841-es rendeletet teljes terjedelmében közzétette, az előtte szereplő ismertetésben még az 1813-as rendelet egyik rendelkezését említi. Zsoldos pedig még a negyedik kiadásban (1866) is az 1841. évi rendeletet közli.[48] A reformkor utolsó éveiben egyetlen közlemény hivatkozott az 1846. évi rendeletre, Wenzel Gusztáv tanulmánya egy osztrák jogi szaklapban.[49]
A nádori levéltárban találhatóak - eddig ismeretlen tartalmú - kimutatások a statárium alkalmazásáról.[50] A helytartótanácsi levéltárban pedig az 1837-es rendelet előkészítő anyagai között fellelhető egy "Tabella Exhibens Nomina Juririsdictionum facultatem exercendi Juris-Statarii impetrantium" című összefűzött táblázat, amely három oszlopban 1800-tól tartalmazza a legfontosabb adatokat. Alfabetikus rendben felsorolja az összes törvényhatóságot, az engedély számát, dátumát és időbeli hatályát, valamint a megszűnés módját és időpontját. A nyilvántartás egészen 1845-ig folytatódik, feltehetőleg egyben kezelték az 1846-os rendelet anyagaival, hiszen annak nyomtatott példánya is ebben a positioban található. A táblázat utolsó lapjára külön jegyezték fel az 1831-ben megadott uralkodói engedélyeket, amelyekről egy külön ceruzás kimutatás is szerepel az anyagban.[51]
A "talponálló" törvényszékre vonatkozó rendelkezések közül csak az eljárás szakaszainak meghatározásához szükségesek kerülnek bemutatásra. A statáriális eljárás egyik legfontosabb jellegzetessége, hogy külön engedély szükséges a gyakorlásához. Az 1795. évi tervezet szerint az uralkodó rendelete vagy beleegyezése a jogalap. Sajátos módon Szlemenics első könyve is királyi privilégiumot vagy törvényt említ.[52] A 2888/1800. számú rendelet bevezette (1. pont), hogy a törvényhatóság indokolással ellátott kérelmére a nádor vagy távollétében a Helytartótanács elnöke engedélyezheti. Szokolay azonban csak a
- 23/24 -
Helytartótanácsot, Kassay csupán az elnökét jelölte meg. Az indokolásban szereplő körülményeket az 1846-as szabályozás szerint bizonyítani is kellett. Kezdetben visszavonásig, később egy évre szólt a felhatalmazás.[53] Az engedélyt a haladéktalanul megtartott közgyűlésen vagy kisgyűlésen kihirdették, majd a törvényhatóság teljes területén közhírré tették. A szabályozás e része látványos fejlődésen ment keresztül, az 1795-ös tervezet szerint csak lázadás esetén kellett előre tudatni. Míg az 1800-as normalia 8. pontja csak a 14 napos határidőt tartalmazta, az 1846-os már az összes értesítendőt (pusztákon élők, megyében állomásozó katonaság), a módját (templomokban lelkész, járásokban szolgabíró, hirdetmény, személyesen) és az igazolását (falusi jegyzők vagy bírák által láttamozott körlevél visszaérkezése az alispánhoz) is részletesen meghatározta. Ezen a közgyűlésen választották meg bírákat, akiket 1841-től ki is kellett oktatni, sőt 1846-tól írásban meg is kapták ennek másolatát. Az esetleges visszavonását vagy megszűnését viszont, nehogy a gonosztevők felbátorodjanak, nem kellett közzétenni.[54] Zala vármegyére vonatkozóan Nagy adatsora és a helytartótanácsi kimutatás nagyrészt fedi egymást, az eltérés oka további kutatást igényel. Ezek alapján viszont nem igazolható Balogh adata, hogy 1837-ben nem kapott engedélyt a vármegye.[55] A Békés vármegyéből publikált hirdetmény (1837) - gyújtogatókra is kiterjedő - engedélye is fellehető a kormányszék nyilvántartásában, ahogy Székesfehérvár 1843-ban kapott felhatalmazása is. A Pest vármegyéből közölt hirdetményben hivatkozott 1816-os felhatalmazásnak azonban nincs nyoma a táblázatban.[56]
Az engedély kihirdetésére vonatkozó szabályozás szorosan összefüggött a statárium időbeli hatályával. A közgyűléstől számított 14. napot követően lehetett először alkalmazni, a végét azonban a rendeletek nem határozták meg. Kezdetben visszavonásig jogosította fel a törvényhatóságokat a nádor, a helytartótanácsi nyilvántartás alapján az 1820-as évek közepétől már csak határozott időre - egy évre - szóltak az engedélyek.[57]
A rögtönítélő bíráskodásra minden esetben törvényhatóság kaphatott engedélyt, az elkövetési hely az egyetlen illetékességi ok.[58] A normaliák kifejezetten előírták, hogy személyválogatás nélkül minden, az adott bűncselekmények valamelyikét elkövető személy - a katonaszökevények, 1813 előtt az egyháziak is - esetén illetékes a statáriális törvényszék. Elvileg megvalósult a törvény előtti egyenlőség, azonban a gyakorlati alkalmazással
- 24/25 -
kapcsolatban kétségek merülnek fel.[59] Csak a jegyzőkönyvek alapján dönthető el, hogy a pallosjogú uradalmak esetében ez miként érvényesült.
Az eljárás szakaszai szempontjából lényeges, hogy a későrendi eljárási jogban példátlanul a jogalkotó szigorúan meghatározott időhatárokhoz kötötte a bíróság előtti eljárást, amelyek túllépése esetén az ügyet rendes bíróság elé kellett utalni. Az 1795. évi tervezet az elbírálásra 24 órát adott. Az eredeti szabályozás (2888/1800. 14. pont) az elfogástól számított 24 órán belüli végrehajtást írt elő. Az 1813-as rendelet a törvényszék összeülését a terhelt bíróság üléshelyére érkezésétől három napban, az executio határidejét bíróság elé állítástól 24 órában határozta meg. A 210/1823. számú rendelet ez utóbbit változtatta három napra, ez érvényesült egészen 1848-ig. A Sík által említett nyolc nap feltehetőleg számítás eredménye lehetett.[60]
A statáriális eljárás 1848 előtti jogforrásaiban nem szerepel védelemre vonatkozó rendelkezés, a zalai jegyzőkönyvek is ezt támasztják alá, így nem indokolható Sík megjegyzése a kötelező védelemről.[61]
A rögtönítélő eljárás egyik fontos jellegzetessége, hogy a tárgyalás szóbeli, de írásban dokumentált. Az 1795. évi tervezet már előírta az utólagos pontos jegyzőkönyvezést, amelyet a bíráknak alá kellett írniuk. Az 1800-as rendelet még csak említette a protocollum vezetését, az 1813-as normália viszont - a tárgyalás és a végrehajtás folyamatát is leíró - tartalmi elemeit is felsorolta. Az 1837-ben közzétett szabályozás pedig a további elemként előírta az engedély kihirdetése időpontjának a tárgyalási jegyzőkönyvben rögzítését. A jogalkotó aprólékosan meghatározta, hogy minden eljárási cselekményt kizárólag a jegyzőkönyv tartalmazhat, külön csatolt irat nem fordulhatott elő. Rögzítette azt is, hogy minden lényeges eljárási cselekmény időpontját órában kellett megadni, illetve a résztvevők aláírásukkal - kézjegyükkel - igazolták ezeket. A vádlott és tanú a vallomását, az orvosszakértő a bemásolt szakvéleményét, a teljes tárgyalási jegyzőkönyv felolvasását és anyanyelvén elmagyarázását ítélethozatal előtt a vádlott, a végrehajtás után a teljes jegyzőkönyvet a bírák így hitelesítették. Arra már Nagy is rámutatott, hogy ezzel a rendelkezéssel tulajdonképpen hézagmentesen sikerült az eljárás menetét is szabályozni. A jegyzőkönyvekről viszont hiányzott a rendes eljárásban megszokott jegyzői szignó, nem azonosítható, hogy ki vezette.[62] Az inkább technikainak tűnő előírás azonban nagyon fontos garancia és ellenőrzési lehetőség is. A folyamatos jegyzőkönyvezés és az aláírások minimalizálták az utólagos módosításokat (toldásokat, törléseket), az időkorlát túllépését
- 25/26 -
és azt, hogy utólag "papírozzanak le" eljárást. Minden ilyen beavatkozás ugyanis csak a teljes bíróság együttműködésével lehetett megvalósítani.
A statáriális jegyzőkönyvek az alispánon és a közgyűlésen keresztül történő felterjesztése az engedélyek visszavonásának vagy meghosszabbításának is alapjául szolgált, valamint lehetővé tette az eljárási szabályok betartatását is. A Helytartótanács minden esetben átvizsgálta a protocollumokat, ha nincs észrevétele, akkor csak visszaküldte az iratokat. Amennyiben jogsértést tapasztalt, akkor a hibákat ismertetve megintette az adott törvényhatóságot. Az 1795-ös tervezet még a királynak történő felterjesztést írta elő, a rendeletekben már kifejezetten a Helytartótanács szerepel címzettként. Fabriczy a Magyar Királyi Kancelláriát említette. Dombováry szerint a jegyzőkönyveket háromhavonta kell megküldeni, de ez csak Pest vármegyére lehetett jellemző.[63] Az alapos ellenőrzés egyik bizonyítéka, hogy a zalai Fehér Péter haramia felett 1806-ban hozott ítéletre vonatkozóan a Helytartótanács nem tartotta szükségesnek az észrevételt.[64]
A törvényhatóságoknak nemcsak a kérelemben kellett mindenre kiterjedően ismertetniük a statáriumra okot adó közbiztonsági helyzetet, hanem az engedélytől számítva minden három hónapban jelentést is küldenek a vonatkozó bűncselekmények alakulásáról. A bűnözés csökkenése esetén a nádor vissza is vonhatta az engedélyt.[65] A reformkori kriminalitás feltérképezéséhez ez a forrásanyag nélkülözhetetlennek tűnik.
A rögtönbíráskodás tényleges működéséről Zala vármegyéből rendelkezünk egyedül adatokkal, Székesfehérváron nem alkalmazták, Békés vármegyében közzétett jogeset nem ismert.[66]
A rendeletek a tettenérés vagy folyamatos üldözés közben történő elfogás előírásával tulajdonképpen kizárták az előkészítő eljárást. A bíróság összeüléséig terjedő időszakra vonatkozóan mégis több szabály volt. Az 1795. évi tervezet még csak elfogásról rendelkezik, az 1800-as rendelettől alakult ki ez a követelmény. A tettenérés nem igényel különösebb magyarázatot, a folyamatos üldözés azonban már nem ilyen egyértelmű. Hiába írta körül a jogalkotó, hogy a tetten ért, de helyszínről megszökő elkövetőt szakadatlanul kell hajszolni, a törvényhatóságok ezt a rendelkezést tartották be a legkevésbé. Kassay a többi
- 26/27 -
szerzőtől eltérően a "nyomozásban" kifejezést használta erre, Dombováry pedig a hivatalos rablóvadászatot említte. A tág jogértelmezést támasztja alá Nagy adata, amely szerint Sobri bűntársának, Csuha Antalnak a szakadatlan üldözése öt hónapnál is hosszabb ideig tartott. Balogh felidézi egy másik bandatag, Milfait Ferkó elfogását, akit ágyban fekve "érnek utol". A tettenérés vagy folyamatos üldözés hiányában rendes bíróság elé kellett utalni az ügyet. Ennek az ellenőrzésére szolgált a jegyzőkönyv kötelező egyik eleme, a történet leírásnak és a vádlott vallomásának is része az elfogás körülményeinek tisztázása. A bárhol elfogott elkövetőt haladéktalanul a bíróság ülésének helyszínére kellett szállítani, a rendeletek kifejezetten tiltották az elrettentő példaként történő végighurcolását a törvényhatóságban. Az őrzés körülményeire is kitért a jogalkotó, elkülönítve őrzendő, de nem sanyargatható, különösen télen nem tartható szabadban. Ezek a részletszabályok feltehetően a korabeli gyakorlatra reagáltak.[67]
A második főszakasz, a tárgyalás a rendeletekben lefektetett szabályok szerint alszakaszokra bontható, a jegyzőkönyv tartalmai elemei az egyes eljárási cselekmények sorrendjét is pontosan meghatározták. A rendeletek és néhány szerző kifejezetten hangsúlyozzák, hogy az eljárás minden ünnepélyességtől mentes, amely azt jelentette, hogy a rendes - írásbeli - büntetőper egyes bíróság előtti alszakaszai hiányoztak.
A bíróság megalakulása körébe tartozik az, hogy az elkövető elfogását követően haladéktalanul értesíteni kellett az alispánt, aki összehívta a statáriális törvényszéket. A korabeli közlekedési viszonyok között igen rövidnek tűnik a letartóztatott bíróság székhelyére érkezésétől számított három napon belüli összeülés. A jegyzőkönyvben órára pontosan kellett rögzíteni ezt, mivel a határidő túllépésének következménye a rendes bíróság elé utalás. A rendeletek a bíróság tagjainak esküjét határozták meg első aktusként. Ezt követte 1813-tól a hatályos normalia - 1846-tól csak a szorosan vett eljárásra vonatkozó fejezetek - felolvasása, 1837-től pedig az engedély pontos ismertetése.[68]
A formaságok mellőzésének egyik eleme a vádirat és a vádemelés hiánya volt. A bíróság megalakulása után történt az esetleírás (species facti) előadása, amely a vádat helyettesítette. Ennek során külön ki kellett térni a vádlott adataira, a bűncselekmény körülményeire és az elfogás eseményeire. A rendeletek nem rögzítették, hogy kinek a feladata ez, a latin és
- 27/28 -
a magyar változatok is passzív szerkezettel írták le ezt az eljárási cselekményt. Szlemenics magyar köteteiben a "felperes közügyvéd" szerepel, Vuchetich fordítója bírónak azonosítja. Dombováry felolvasást említ, de ekkor is a jegyzőkönyvezés szabályai szerint teljes terjedelmében rögzíteni kellett, viszont nem kellett senkinek sem aláírnia. A zalai iratokból sem azonosítható a személy.[69] így megállapítható, hogy a vádfunkció még annyira sem különül el, mint a rendes eljárásban, ahol a vádképviselő egyben a bíróság tagja is volt.
A vádlott bíróság előtti kihallgatása a következő alszakasz, a statáriális eljárást megalapozó bűncselekmény elkövetésére és az elfogás körülményeire vonatkozóan kellett a bíróságnak kihallgatnia a bilincsben állót. A korábbi tettei nem vizsgálhatók, csak a tettenéréskor elkövetett cselekményről kellett döntenie a törvényszéknek. Amennyiben más bűntett miatt letartóztatásban lévő bűntársai bűnösségének bizonyításához feltétlenül szükséges adatokkal tudott szolgáltatni és ezért szembesítés szükséges, akkor az eljárást rendes bíróság folytatta le. A vallomástétel a bíróság előtt zajlott a rendeletek szerint, de Zalából és Pest vármegyéből ismert, hogy - főként a korszak első felében - a szolgabíró a tárgyalás előtt a rendes eljáráshoz hasonlóan foganatosította a kihallgatást, amelyet csak megismételtek vagy bemásoltak a jegyzőkönyvbe. A vallomást felolvasták és az anyanyelvén el is magyarázták a vádlottnak, aki ezt aláírta, vagy az írástudatlan vádlott keze vonásával (X) látta el. A rendeletek szabályozzák azt is, ha a vádlott erre nem lenne hajlandó, ekkor a tényt a bírák aláírásával kellett rögzíteni a jegyzőkönyvben.[70] A reformkori rendes büntetőeljárástól eltérően itt érvényesült a közvetlenség elve.
A statáriális bíróság szabályos idézés nélkül bárkit - parancsnokon keresztül katonát is - tanúnak hívhatott. A tanúkat is a bíróság hallgatta ki "sommásan", a kihallgatott a vallomást esküvel hitelesítette és köteles aláírni vagy kézjeggyel ellátni. A vallomásokat a vádlottnak is felolvasták és ennek megtörténtét aláírásával igazolta. A Helytartótanács ezek betartását szigorúan ellenőrizte, ha valami hiányzott, akkor utasította a bíróságot a szabályos eljárásra.[71]
A tanúvallomások után következtek a szembesítések, amelyeket szintén a jegyzőkönyvben rögzítettek. A rendeletek 1813-tól tartalmazták, de a szakirodalom nem tesz említést erről.[72]
- 28/29 -
A statáriális eljárásra vonatkozó rendeletek nem korlátozták a bizonyítási eszközök körét, a rendes eljáráshoz hasonlóan "segédpróbák" is alkalmazhatóak. Általánosságban 1813-tól szerepel ez a normaliákban, az orvosi szakvélemény 1837-ben kerül a szabályok közé. A szakvéleményt a tanúvallomáshoz hasonlóan kezelték, bemásolták a jegyzőkönyvbe és a szakértővel hitelesítették a vonatkozó részt. Okiratokat is fel lehetett olvasni, azonban ezek is bekerültek szó szerint a jegyzőkönyvbe. A rendeletek rögzítették, hogy a déli nap fényénél világosabban kellett látszani a bizonyítékokból a vádlott bűnösségének.[73]
Az ítélethozatal előtt a teljes jegyzőkönyvet fel kellett olvasni a vádlott előtt és el kellett magyarázni az általa értett nyelven, ezt ismét alá kellett íratni vele. A jogalkotó 1813-tól meghatározta az eldöntendő kérdéseket is, elsőként, hogy a rögtönítélő bíráskodás feltételei fennállnak-e. Az öt tagú bíróság titkos tanácskozáson hozta meg az ítéletet 1803 előtt többségi, azt követően egyhangú szavazással. Ennek hiányában rendes eljárásra kellett utalni az ügyet, vagy fel kellett menteni a vádlottat. A szavazatarányt a protocollumban külön kellett rögzíteni. Büntetésként kizárólag kötél általi halált lehetett kiszabni, emellett az elrabolt tárgyak visszaadásáról kellett intézkedni. Az ítéletet 1813-tól indokolni kellett, 1837-től az indokolás része a rendelet megfelelő pontjaira történő hivatkozás is. Nagy kutatásai alapján az ítélet felépítése az aprólékos előírások ellenére követte a rendes eljárásnál megszokottat, az indokolás megelőzi a rendelkező részt. Az ítélet szintén jegyzőkönyvezendő és felolvasandó az elítélt előtt.[74]
A statáriális eljárás fogalmi eleme a rendes (fellebbezés) és rendkívüli jogorvoslatok, valamint a kegyelem kizártsága. Az 1795-ös tervezetben és az összes rendeletben kifejezett tiltás található, amelyet az egykorú szakirodalom is kihangsúlyoz.[75]
- 29/30 -
A jogalkotó akkurátusan szabályozta a büntetés végrehajtását is. Az elítélt lelkész segítségével három óra felkészülési időt kapott, de semmilyen más okból - különösen bűntársak megnevezése miatt - nem halasztható az executio. Eredetileg a bíróság összeülésétől számított 24 órán belül, 1823-tól három napon belül foganatosítani kellett a végrehajtást. A bíróság kiküldöttje részt vett a kivégzésen, erről az együtt ülő bíráknak jelentést tett, amelyet pontos időpont-megjelöléssel jegyzőkönyveztek. Külön rögzíteni kellett, hogy a bíróság korábban nem oszlott fel, majd a bírák aláírták a jegyzőkönyvet. Az elrettentést szolgálta az a rendelkezés, hogy a holttestet 1837 előtt statárium gyakorlásának végéig, utána három napig az akasztófán kellett hagyni.[76]
A statáriális eljárás befejezése után a törvényhatóságnak még a rendeletek szerint a jegyzőkönyvet fel kellett terjesztenie a Helytartótanácsnak. Emellett az elítélt lakóhelye szerinti törvényhatóságot is értesíteni kellett a végrehajtásról.[77]
A reformkori büntetőeljárás legprecízebben szabályozott és legalaposabban dokumentált fajtája a statáriális eljárás. Az 1800-1846 között kiadott öt rendelet az eljárás szerkezetén nem változtatott, a szakaszok és eljárási cselekmények sorrendje változatlan. A módosítások határidőkre és az eljárás dokumentálására vonatkoztak. A korszakra jellemző, döntően inkvizitórius eljárás négyszakaszos alapmodelljétől - hangsúlyos előkészítő eljárás, másodlagos bíróság előtti szakasz, jogorvoslat, végrehajtás - a rögtönítélő eljárás jelentős eltérést mutat. Az előkészítés a terhelt elfogására korlátozódott, az eljárás érdemi része a közvetlenségen alapuló tárgyalás, amelyet a jogorvoslati szakasz kihagyásával a végrehajtás követett. A közvetlenség ellenére bírósági szakasz nem hordozta a vegyes eljárási rendszer garanciáit, sem a vádfunkció, sem pedig a védelem funkciója nem különült el. A rendes eljárásban főbenjáró bűncselekménynél a védő közreműködése kötelező volt, a statáriális rendelkezések nem tettek említést erről, és az alszakaszok szabályozása sem biztosította a védelem előterjesztésének lehetőségét.
- 30/31 -
Die Voraussetzungen des Standrechts entwickelten sich in Ungarn an der Wende der 18-19. Jahrhunderten: ein relativ geregelter Strafprozess, eine relativ zugängliche Berufungsmöglichkeit, ein relativ modernisiertes Strafsystem und die Dominanz der Generalprävention. Die Regierung regelte das Standrecht in fünf Verordnungen (lateinisch: 2888/1800; 4783/1813; 15119/1837; ungarisch: 22659/1841; 27822/1846.). Der Ablauf des Verfahrens war sehr präzis und streng geregelt. Das Standgericht musste jede Verfahrenshandlung im Protokoll festhalten. Das ordentliche inquisitorische Verfahren stand aus vier Abschnitten: das lange und wichtige Vorverfahren, die unbedeutende Verhandlung, zweite Instanz und dann Strafvollzug. Demgegenüber hatte die Standgerichtbarkeit nur drei Abschnitte: Festnahme des Täters (in flagranti), Hauptverhandlung und Vollstreckung. Die Hauptverhandlung war unmittelbar und mündlich, die Verordnungen erkannten aber das Verteidigungsrecht nicht an. ■
JEGYZETEK
[1] Hajdu Lajos: Az első (1795-ös) magyar büntetőkódex-tervezet. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest, 1971.
[2] Balogh Elemér: Eljárásjogi alapelvek az 1830. évi magyar büntető törvénykönyv-tervezetekben. In: Juhász Zsuzsanna - Nagy Ferenc - Fantoly Zsanett (szerk.): Sapienti sat. Ünnepi kötet Dr. Cséka Ervin professzor 90. születésnapjára. Szeged, Acta Jur. et Pol. 74., 2012, 25-33. pp.; Balogh Elemér: Törvényhatósági észrevételek. Adalékok az 1830. évi büntetőjogi operátumot érintő vármegyei véleményezésekhez. In: Fejes Zsuzsanna - Török Bernát: Suum cuique. Ünnepi tanulmányok Paczolay Péter 60. születésnapja tiszteletére. Pólay Elemér Alapítvány. Szeged, 2016., 251-261. pp.
[3] Fayer László: Az 1843-iki büntetőjogi javaslatok anyaggyűjteménye I-IV. Budapest, 1896-1902. Reprint, Pytheas Budapest, 2004.
[4] Nagy Károly: A rögtönbüntető eljárás 1848-ig. Kultúra Nyomda. Zalaegerszeg, 1927. 5, 12. pp.
[5] Hajdú 1971, 225. p.; Bató Szilvia: Adalékok a statáriális eljárás korai történetéhez Magyarországon. In: Juhász Zsuzsanna - Nagy Ferenc - Fantoly Zsanett (szerk.): Sapienti sat. Ünnepi kötet Dr. Cséka Ervin professzor 90. születésnapjára. Szeged, Acta Jur. et Pol. 74., 2012. 51-60. pp. (Bató 2012a); Bató Szilvia: "... a' ki-gyanús vidékekből bé-lopja magát...". A járványok elleni védekezés büntetőjogi eszközei a kodifikációs kísérletek előtti magyar jogban. Jogtörténeti Szemle 2022/1. 20. p.
[6] Domanovszky Sándor (kiad., magy.): József Nádor iratai I. Magyar Történelmi Társulat. Budapest, 1925. 650-653. pp.; Hajdu 1971, 362. p.
[7] Bató 2012a, 56. p.
[8] Nógrádból. Nemzeti Újság (44)1847/482. 284. p.; Szokolay István: Büntető jogtan a codificatio és tudomány legújabb elvei szerint, különösen biráink és ügyvédeink számára. Heckenast Gusztáv. Pest, 1848. 350. p.
[9] Pauler Tivadar: Büntetőjogtan II. Pfeifer Ferdinánd. Pest, 1865.; Pauler Tivadar: Büntetőjogtan II. Pfeifer Ferdinánd. Pest, 1870.; Kisjáczi Szeles Mihály: A rögtön itélő biráskorás vagy statárium megszüntetéséről. Rudnyánszky Béla. Pest, 1869.; A statárium. Magyar Jogász (3)1878/262. 1. p.; Mendelényi László: 81. Ha a rögtönbiróság a terheltet [...]. Büntető Jog Tára (95)1943/8. 105-109. pp.; Kádár Miklós: Rögtönbíráskodás - Bírói függetlenség. Magyar Jog (4)1957/3. 49-52. pp.; Új jogintézmények, okaik és feladatik. Jogtudományi Közlöny (12)1957/1-3. 6-15. pp.
[10] Felhő Ibolya - Vörös Antal: A helytartótanácsi levéltár. Levéltári leltárak 3. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1961.; Bottló Béla - Veres Miklós: Regnicolaris levéltár. Repertorium. Levéltári leltárak 42. Magyar Országos Levéltár. Budapest, 1968.; Varga Endre -Veres Miklós: Bírósági levéltárak 1526-1869. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1989.
[11] Pl. Szabó Ferenc: A Dél-Alföldi betyárvilág. A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 53-54. Gyula, 1964.
[12] Friedmann Ernő: Rögtönbiráskodás. In: Márkus Dezső (szerk.): Magyar jogi lexikon VI. Pallas. Budapest, 1907. 251. p.; Kovács Kálmán: Perjog. In: Csizmadia Andor - Kovács Kálmán - Asztalos László: Magyar állam- és jogtörténet. (Szerk. : Csizmadia Andor. Átdolg. : Horváth Pál - Stipta István) Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest, 1995. 259-272. p.; Kállay István: Városi bíráskodás Magyarországon 1686-1848. Osiris. Budapest, 1996.; Statáriális eljárás. In: Lamm Vanda - Peschka Vilmos (szerk.): Jogi lexikon. KJK-Kerszöv. Budapest, 1999. 538. p. (Jogi lexikon); Varga Endre: A késői és a hanyatló feudalizmus korszaka (1526-1848). In: Bónis György - Degré Alajos - Varga Endre: A magyar bírósági szervezet és perjog története. Zala Megyei Bíróság - Magyar Jogász Egylet Zala Megyei Szervezete. Zalaegerszeg, 1996. 82-189. pp.; Béli Gábor: Magyar jogtörténet. A tradicionális jog. Dialóg-Campus. Budapest-Pécs, 2000.; Pomogyi László: Magyar alkotmány- és jogtörténeti kéziszótár. M-érték. Budapest, 2008. 1034. p.; P. Szabó, Béla: Das System der Rechtspflege. In: Máthé, Gábor (Hrsg.): Die Entwicklung der Verfassung und des Rechts in Ungarn. Dialóg Campus. Budapest, 2017. 271-320. pp.
[13] Domobováry Géza: Fenyitő eljárás és büntetési rendszer Pestmegyében a XIX. század első felében. Rényi Károly. Budapest, 1906.; Nagy 1927.; Meznerics Iván: A megyei büntető igazságszolgáltatás a 16-19. században. Sárkány-Nyomda. Budapest, 1933. 24. p.
[14] Sík Ferenc: A rögtönítélő eljárás mint a konszolidációért folytatott harc jogi eszköze Magyarországon, a 19. század első felében. Acta Fac. Pol. Iur. Tom. VI. 1964. Fasc. 1. 179-198. pp.; Tóth Árpád: A statárium és az ostromállapot szabályozása 1848-tól a kiegyezésig. Acta Jur. et Pol. Tom XXIX. 1982. Fasc. 5. 3-37. pp.
[15] Balogh Elemér: Sobri Jóska, a leghíresebb bakonyi betyár. Erdélyi Jogélet (2)2021/3. 23-31. pp.
[16] Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés írottjogi szabályozása Magyarországon a felvilágosodástól a Csemegi-kódexig. DIEIP (2)2008/3. 1-21. pp.; Tóth J. Zoltán: Rögtönbíráskodásra vonatkozó szabályok a Horthy-korszakban. Hadtudomány (20)2010/4. 122-131. pp.; Tóth J. Zoltán: A magyarországi rögtönbíráskodásra (statáriumra) vonatkozó anyagi jogi és eljárásjogi szabályozás a 20. században. FORUM (1)2011/2. 201-229. pp.; Tóth J. Zoltán: A rögtönbíráskodás története Magyarországon a XIX-XX. században. Iustum Aequorum Salutare (13)2017/4. 143-177. pp.
[17] Kovács 1995, 271-272. pp.; Varga 1996, 185. p.; Béli 2000, 293. p.; Bató 2012a, 52-53. pp.; P. Szabó 2017, 316. p.
[18] Hajdu 1971, 228. p.; Nagy 1927, 28. p.
[19] Fayer 2004/I/1. 136-137. pp; Fayer 2004/II. 261-319. pp.; Nagy 1927, 27-28. pp.
[20] Kádár 1957, 51. p.; Tóth 2008, 4. p.
[21] Fayer 2004/I/1. 136-137. pp.; Sík 1964, 189. p.; Szabó 1964, 189. p.; Varga - Veres 1989, 10. p.
[22] Magyar Nemzeti Levéltár, Helytartótanácsi levéltár, Magyar Királyi Helytartótanács, Departamentum Publico-politicum 1783-1848. A közigazgatási osztály iratanyagára az áttekinthetőség, egyszerűség és egyértelműség követelményeinek eleget téve az állagon belül külön kezelt Normalia iratanyagok rövidítése (MNL C 53 N-) jegyzetenként csak egyszer szerepel, ezt követi az évszám, a kútfő (fons) és a szám (positio) kötőjellel elválasztva (pl. 1800-4-24). MNL C53 N-1837-4-210.
[23] Kisjáczi 1869, 23., 68. pp.; Dombováry 1906, 82. p.; Nagy 1927, 31. p.
[24] Hajdú 1971, 26., 102., 221., 224-228. pp.
[25] Kisjáczi 1869, 9-10. pp.; A statárium 1878, 1. p.
[26] Bató Szilvia: Mert az Ördög velem volt. Élet elleni bűncselekmények a 19. század első felében. L'Harmattan. Budapest, 2012. (Bató 2012b) 59. p.; Hajdú 1971, 226. p.
[27] Nagy 1927, 125. p.; Felhő -Vörös 1961, 174. p.; Bottló -Veres 1968, 118. p.
[28] MNL C53 N-1800-4-24. (a továbbiakban: 2888/1800.); Pauler 1865, 437. p.; Pauler 1870, 495. p.; Dombováry 1906, 82. p.; Friedmann 1907, 251. p.; Nagy 1927, 18., 32., 34-35., 45., 49. pp.; Felhő -Vörös 1961, 174. p.; Sík 1964, 183. 186. pp.; Bató 2012b, 71. p.
[29] Nagy 1927, 19., 35., 51., 58-59., 62-63., 71., 113., 117., 119. pp.; Sík 1964, 183. p.
[30] Nagy 1927, 19., 35., 51. pp.
[31] Pauler 1865, 437. p.; Pauler 1870, 495. p.; Nagy 1927, 19. 113. p.; Sík 1964, 186. p.
[32] MNL C53 N-1806-4-122; Nagy 1927, 91. 125. pp.
[33] MNL C53 N-1808-4-38; Nagy 1927, 51. p.; Sík 1964, 186. p.
[34] Pauler 1865, 437. p.; Pauler 1870, 495. p.; Nagy 1927, 33., 56. pp.
[35] Nagy 1927, 19., 35., 51., 62-63. pp.
[36] Uo. 95. p.
[37] Uo. 96. p.
[38] MNL C53 N-1813-4-27. (a továbbiakban: 4783/1813.); Vuchetich, Mátyás: Institutiones iuris criminalis Hungarici. Typis Regiae Universitatis Hungariae. Buda, 1819. 21, 534. pp.; Szlemenics, Pál: Elementa juris hungarici judicarii criminalis. Belnay. Pozsony, 1833. 169. p.; Szlemenics Pál: Fenyítő törvényszéki magyar törvény. Magyar Királyi Egyetem Könyvnyomtató Intézet. Buda, 1836. 160. p.; Szlemenics Pál: Fenyítő törvényszéki magyar törvény. Beimel József. Pest, 1847. 139. p.; Szokolay István: Büntető jogtan a codificatio és tudomány legújabb elvei szerint, különösen biráink és ügyvédeink számára. Heckenast Gusztáv. Pest, 1848. 348. p.; Pauler 1865, 437, 439-444. pp.; Kisjáczi 1869, 11. 24. 30. 68. pp.; Pauler 1870, 495-496., 498., 500-504. pp.; Dombováry 1906, 82. p.; Friedmann 1907, 251. p.; Nagy 1927, 33., 35., 52., 58., 60., 63., 71., 86., 91-92., 96., 101., 105., 113., 117., 120. pp.; Meznerics 1933, 24. p.; Sík 1964, 186. p.; Béli 2000, 258. p.; Pomogyi 2008, 1034. p.; Vuchetich Mátyás: A magyar büntetőjog rendszere II. könyv. Gyakorlati büntetőjog. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó. Budapest, 2008. 256. p.; Vuchetich Mátyás: A magyar büntetőjog rendszere I. könyv. Elméleti büntetőjog. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó. Budapest, 2010. 55. p.; Bató 2012b, 71. p.
[39] Nagy 1927, 104. p.
[40] MNL C53 N-1823-4-2. (a továbbiakban: 210/1823.); Dombováry 1906, 86. p.; Nagy 1927, 67., 92., 116-117. pp.
[41] MNL C53 N-1837-4-210. (a továbbiakban: 15119/1837.); Pauler 1865, 437. p.; Pauler 1870, 495. p.; Dombováry 1906, 82. p.; Nagy 1927, 34-35., 52., 59., 70., 87., 91., 101., 105., 117., 120. pp.; Bató 2012b, 72. p.
[42] Sík 1964, 186. p.
[43] Palugyay Imre: Megye-rendszer hajdan és most. Törvény-történet- oklevelek- s egyéb rokon kútfők után. Megye-alkotmány. Heckenast Gusztáv. Pest, 1844/I. 168-175. pp. (a továbbiakban: 22659/1841.); Pauler 1865, 437. p.; Zsoldos Ignác: A szolgabirói hivatal. Törvénykezési rész. Müller Gyula. Pest, 1866., 386-392, pp.; Pauler 1870, 495. p.; Dombováry 1906, 82. p.; Nagy 1927, 34-35., 52., 59., 87., 101., 105., 117., 120. pp.; Sík 1964, 186. p.
[44] MNL C53 N-1837-4-210. (a továbbiakban: 27822/1846.); Wenzel, Gusztáv: Das Gerichtswesen und das Verfahren der Gerichte in Ungarn und Siebenbürgen. Der Jurist (17)1847/3, 413. p.; Pauler 1865, 437., 439-444. p.; Kisjáczi 1869, 24., 30. pp.; Pauler 1870, 495-498., 5 00-504. pp.; Tóth 1982, 6-7. pp.; Bató 2012b, 72. p.
[45] Szlemenics Pál: Elementa juris criminalis hungarici. Belnay. Pozsony, 1817., 162-163. pp.; Szlemenics 1833, 169-172. pp.; Szlemenics 1836, 155., 160-163. pp.
[46] [Fabriczy Sámuel]: Elementa juris criminalis hungarici. Joannis Werthmüller. Lőcse, 1819., 11-12., 119. pp.; Vuchetich 1819, 21., 533-538. pp.; Vuchetich 2008, 255-259. pp.; Vuchetich 2010, 55. p.
[47] Szlemenics 1847, 138-141. pp.; Kassay Adolf: Büntető magyar jogtan. Kilian György. Buda, 1848. 8283. pp.; Szokolay 1848, 348-350. pp.
[48] Palugyay 1844, 167-175. pp.; Zsoldos 1866, 386-392. pp.
[49] Wenzel 1847, 413. p.
[50] Bottló -Veres 1968, 118. p.
[51] MNL C53 N-1837-4-210. (a továbbiakban: Tabella).
[52] Hajdu 1971, 227, 510. pp.; Szlemenics 1817, 163. p.
[53] 2888/1800. 1. pont; 4783/1813. I, II. 1. §; 15119/1837. I, II. 1. §; 22659/1841. I, II. 1. §; 27822/1846. I, II. 1. §; Vuchetich 1819, 534. p.; Szlemenics 1833, 169. p.; Szlemenics 1836, 160. p.; Palugyay 1844, 167. p.; Szlemenics 1847, 139. p.; Wenzel 1847, 413. p.; Szokolay 1848, 369. p.; Kassay 1848, 82. p.; Pauler 1865, 437. p.; Dombováry 1906, 82-84. pp.; Nagy 1927, 34. p.; Meznerics 1933, 24-25. pp.; Felhő -Vörös 1961, 174. p.; Sík 1964, 186-188. pp.; Szabó 1964, 74. p.; Bottló -Veres 1968, 117-118, 175. pp.; Tóth 1982, 6. p.; Varga 1996, 185. p.; Pomogyi 2008, 1034. p.; Vuchetich 2008, 256. p.
[54] 2888/1800. 8. pont; 4783/1813. II. 2, 4, 7. §; 15119/1837. II. 3, 5-6. §; 22659/1841. II. 3, 5-6. §; 27822/1846. II. 3, 5-6. §; Vuchetich 1819, 534. p.; Szlemenics 1833, 169. p.; Szlemenics 1836, 160. p.; Szlemenics 1847, 139. p.; Kassay 1848, 82. p.; Szokolay 1848, 349. p.; Pauler 1870, 496. p.; Dombováry 1906, 84-85. pp.; Sík 1964, 187. p.; Szabó 1964, 15, 75. p.; Bottló -Veres 1968, 118. p.; Hajdú 1971, 510. p.; Tóth 1982, 6. p.; Vuchetich 2008, 256. p.
[55] Tabella; Nagy 1927, 26-27. pp.; Balogh 2021, 30-31. pp.
[56] Tabella; Dombováry 1906, 85. p.; Szabó 1964, 15., 75. pp.; Kállay 1996, 89. p.
[57] 2888/1800. 4. pont; 4783/1813. II. 6. §; 15119/1837. II. 4-5. §; 22659/1841. II. 4-5. §; 27822/1846. II. 4. §; Tabella; Fabriczy 1819, 119. p.; Nagy 1927, 62-66. pp.; Bottló-Veres 1968, 118. p.
[58] Nagy 1927, 60-61, 70. pp.; Sík 1964, 187. p.
[59] 2888/1800. 2. pont; 4783/1813. III. 1. § b) pont; 15119/1837. III. 1. § b) pont; 22659/1841. III. 1. § a) pont; 27822/1846. III. 1. §; Dombováry 1906, 82. p.; Nagy 1927, 58-60. pp.; Sík 1964, 187. p.
[60] 2888/1800. 14. pont; 4783/1813. V. 5. §, VI. 6. §, VIII. 6. §; 210/1823; 15119/1837. V. 5. §, VI. 2. § VIII. 6. §; 22659/1841. V. 5. §, VI. 2. § VIII. 6. §; 27822/1846. III. 4. § e) pont, IV. 2, 17. §; Szlemenics 1817, 163. p.; Fabriczy 1819, 12, 119. pp.; Vuchetich 1819, 537. p.; Szlemenics 1833, 171-172. pp.; Szlemenics 1836, 162. p.; Szlemenics 1847, 140-141. pp.; Kassay 1848, 82. p.; Szokolay 1848, 350. p.; Pauler 1865, 440, 443. pp.; Pauler 1870, 498, 502. pp.; Dombováry 1906, 84, 86. pp.; Nagy 1927, 67., 91-92. pp.; Meznerics 1933, 25. p.; Sík 1964, 188. p.; Hajdu 1971, 511. p.; Tóth 1982, 6-7. pp.; Varga 1996, 185. p.; Vuchetich 2008, 258-259. pp.
[61] Nagy 1927, 111., 121. pp.; Sík 1964, 188. p.
[62] 2888/1800. 20. pont; 4783/1813. IX; 15119/1837. IX; 22659/1841. IX; 27822/1846. V; Kassay 1848, 82. p.; Nagy 1927, 111., 117., 119-121. pp.; Meznerics 1933, 25. p.; Sík 1964, 188-190. pp.; Hajdu 1971, 512. p.; Béli 2000, 293. p.
[63] 2888/1800. 20. pont; 4783/1813. IX; 15119/1837. IX; 22659/1841. IX; 27822/1846. V; Dombováry 1906, 85. p.; Nagy 1927, 122. p.; Felhő -Vörös 1961, 174. p.; Bottló -Veres 1968, 118. p.; Hajdu 1971, 512. p.
[64] MNL C53 N-1807-4-5; Nagy 1927, 27. p.
[65] 2888/1800. 3. pont; 4783/1813. II. 5. §; 15119/1837. II. 4. §; 22659/1841. II. 4. §; 27822/1846. II. 4. §; Vuchetich 1819, 538. p.; Szlemenics 1833, 170. p.; Szlemenics 1836, 161. p.; Palugyay 1844, 167. p.; Szlemenics 1847, 139. p.; Kassay 1848, 83. p.; Szokolay 1848, 349. p.; Pauler 1865, 444. p.; Pauler 1870, 504. p.; Dombováry 1906, 85. p.; Meznerics 1933, 25. p.; Sík 1964, 187. p.; Felhő -Vörös 1961, 174. p.; Bottló-Veres 1968, 117. p.; Vuchetich 2008, 259. p.
[66] Nagy 1927, 27-28. pp.; Szabó 1964, 75. p.; Kállay 1996, 89. p.; Balogh 2021, 26. p.
[67] 2888/1800. 6-7. pont; 4783/1813. IV. 1-2. §, V. § 1. §, VI. 1, 8. §; 15119/1837. IV. 1-2. §, V. § 1. §, VI. 1, 8. §; 22659/1841. IV. 1-2. §, V. § 1. §, VI. 1, 8. §; 27822/1846. III. 2-3. §, IV. 1. §; Szlemenics 1817, 162. p.; Fabriczy 1819, 12, 119. pp.; Vuchetich 1819, 534-536. pp.; Szlemenics 1833, 170-171. pp.; Szlemenics 1836, 161-162. pp.; Szlemenics 1847, 139-140. pp.; Kassay 1848, 82. p.; Szokolay 1848, 349-350. pp.; Pauler 1865, 439, 441. pp.; Pauler 1870, 497, 500. pp.; Dombováry 1906, 84. p.; Nagy 1927, 51., 54-55., 86-87., 94-96., 101., 104., 120. pp.; Meznerics 1933, 24. p.; Hajdú 1971, 511. p.; Tóth 1982, 6. p.; Jogi lexikon 1999, 538. p.; Vuchetich 2008, 256-257. pp.; Balogh 2021, 29-30. pp.
[68] 2888/1800. 9. pont; 4783/1813. VI. 3, 7. §; 15119/1837. VI. 3, 7. §; 22659/1841. VI. 3, 7. §; 27822/1846. IV. 3, 7. §; Vuchetich 1819, 535, 537. pp.; Szlemenics 1833, 171. p.; Szlemenics 1836, 162. p.; Szlemenics 1847, 140. p.; Szokolay 1848, 350. p.; Pauler 1865, 439. 441. pp.; Pauler 1870, 498. 500. pp.; Domobováry 1906, 85. p.; Nagy 1927, 95-97. 120. pp.; Meznerics 1933, 25. p.; Hajdú 1971, 510. p.; Tóth 1982, 7. p.; Vuchetich 2008, 258. p.
[69] 4783/1813. VI. 8. §; 15119/1837. VI. 8. §; 22659/1841. VI. 8. §; 27822/1846. IV. 8. §; Vuchetich 1819, 537. p.; Szlemenics 1833, 171. p.; Szlemenics 1836, 162. p.; Szlemenics 1847, 140. p.; Dombováry 1906, 85. p.; Nagy 1927, 97., 120. pp.; Meznerics 1933, 25. p.; Vuchetich 2008, 258-259. pp.
[70] 2888/1800. 10. pont; 4783/1813. VI. 8-9. §; 15119/1837. VI. 8-9. §; 22659/1841. VI. 8-9. §; 27822/1846. IV. 9. §; Vuchetich 1819, 537. p.; Szlemenics 1833, 171. p.; Szlemenics 1836, 162. p.; Szlemenics 1847, 140. p.; Kassay 1848, 82. p.; Szokolay 1848, 350. p.; Pauler 1865, 442. p.; Pauler 1870, 501. p.; Dombováry 1906, 85. p.; Nagy 1927, 100-102., 104., 120. pp.; Meznerics 1933, 25. p.; Hajdu 1971, 511. p.; Vuchetich 2008, 259. p.; Balogh 2021, 29-30. pp.
[71] 2888/1800. 10. pont; 4783/1813. VI. 9. §; 15119/1837. VI. 9. §; 22659/1841. VI. 9. §; 27822/1846. IV. 9. §; Vuchetich 1819, 537. p.; Szlemenics 1833, 171. p.; Szlemenics 1836, 162. p.; Szlemenics 1847, 140. p.; Kassay 1848, 82. p.; Szokolay 1848, 350. p.; Nagy 1927, 105-108. 110, 120. pp.; Meznerics 1933, 25. p.; Hajdu 1971, 511. p.; Vuchetich 2008, 259. p.
[72] 4783/1813. VI. 9. §; 15119/1837. VI. 9. §; 22659/1841. VI. 9. §; 27822/1846. IV. 9. §; Nagy 1927, 104, 120. pp.
[73] 4783/1813. VI. 9. §; 15119/1837. VI. 9-10. §; 22659/1841. VI. 9-10. §; 27822/1846. IV. 9-10. §; Pauler 1865, 442. p.; Pauler 1870, 501. p.; Dombováry 1906, 84. p.; Nagy 1927, 110., 120. pp.
[74] 2888/1800. 13, 15-17. pont; 4783/1813. V. 6. §, VII, VIII. 1-2. §; 15119/1837. V. 6. §, VII, VIII. 2. §; 22659/1841. V. 6. §, VII, VIII. 2. §; 27822/1846. IV. 11, 13. §; Szlemenics 1817, 163. p.; Fabriczy 1819, 12. 119. pp.; Vuchetich 1819, 537. p.; Szlemenics 1833, 171-172. pp.; Szlemenics 1836, 163. p.; Palugyay 1844, 167. p.; Szlemenics 1847, 140-141. pp.; Kassay 1848, 82. p.; Szokolay 1848, 350. p.; Pauler 186 5, 441-442. pp.; Pauler 1870, 501-502. pp.; Dombováry 1906, 84. p.; Nagy 1927, 112-114., 116., 120. pp.; Meznerics 1933, 25. p.; Sík 1964, 188. p.; Hajdu 1971, 228. 511-512. pp.; Varga 1996, 185. p.; Vuchetich 2008, 259. p.; Balogh 2021, 30. p.
[75] 2888/1800. 19. pont; 4783/1813. VIII. 5. §; 15119/1837. VIII. 5. §; 22659/1841. VIII. 5. §; 27822/1846. IV. 16. §; Szlemenics 1817, 163. p.; Fabriczy 1819, 12. p.; Vuchetich 1819, 537. p.; Szlemenics 1833, 172. p.; Szlemenics 1836, 163. p.; Szlemenics 1847, 141. p.; Kassay 1848, 83. p.; Szokolay 1848, 350. p.; Kisjáczi 1869, 5, 27. pp.; Dombováry 1906, 85. p.; Nagy 1927, 116-117. pp.; Hajdu 1971, 512. p.; Varga 1996, 185. p.; Jogi lexikon 1999, 538. p.; Vuchetich 2008, 259. p.
[76] 2888/1800. 17-18, 21. pont; 4783/1813. VIII. 3-4, 6, 8. §; 210/1823; 15119/1837. VIII. 3-4, 6, 8. §; 22659/1841. VIII. 3-4, 6, 8. §; 27822/1846. IV. 14-15, 17, 19. §; Szlemenics 1817, 163. p.; Fabriczy 1819, 12. 119. pp.; Vuchetich 1819, 537-538. pp.; Szlemenics 1833, 172. p.; Szlemenics 1836, 163. p.; Palugyay 1844, 167. p.; Szlemenics 1847, 141. p.; Kassay 1848, 82-83. pp.; Szokolay 1848, 350. p.; Pauler 186 5 , 443-444. pp.; Pauler 1870, 498., 503. pp.; Dombováry 1906, 85. p.; Nagy 1927, 116-117., 120. pp.; Meznerics 1933, 25. p.; Hajdu 1971, 511-512. pp.; Varga 1996, 185. p.; Vuchetich 2008, 259. p.; Balogh 2021, 30. p.
[77] 2888/1800. 20. pont; 4783/1813. VIII. 7. §, X.; 15119/1837. VIII. 7. §, X.; 22659/1841. VIII. 7. §, X.; 27822/1846. V, VI; Fabriczy 1819, 119. p.; Vuchetich 1819, 538. p.; Szlemenics 1833, 172. p.; Szlemenics 1836, 163. p.; Szlemenics 1847, 141. p.; Kassay 1848, 83. p.; Pauler 1870, 503. p.; Nagy 1927, 111., 122. pp.; Meznerics 1933, 25. p.; Hajdu 1971, 512. p.; Vuchetich 2008, 259. p.
Visszaugrás
