1944. március 19-ike óta sűrűen támadták ellenséges bombavetők hazánk területét s hacsak nem voltam vidéken, - fiamnál Váckisújfalun, Léván, majd leányaimnál Balatonszemesen, és Jencs Árpádéknál Zsámbokon - bizony elég gyakran kellett óvóhelyen meghúzódnom. Sohasem éreztem semminemű nyugtalanságot, még kevésbé félelmet s nem is annyira magamat, de beijedt közelállóimat s ismerőseimet igyekeztem veréb-teóriámmal lecsillapítani. Veréb - mondám - sokkal több repül a levegőben, mint bombavetőgép, s életemben - emlékezetem szerint - csak kétszer esett rám verébpiszok (igaz, hogy alig fordultam meg az Erzsébet-téren); hát akkor csekély a valószínűsége annak, hogy éppen minket találjon el a bomba. Szász Károly kedves bátyám is szokott humorával tért napirendre a légiveszély felett. "Egész életemben józan ember voltam - jegyezte meg - és lásd most életem nagy részét pincében töltöm." Legtöbbünket a légiriadó alig érintett. Volt eset, amikor Navratil Ákos asszisztenciám mellett óvóhelyen kérdezte ki a szigorlót, ki a légiveszély s a vizsga okozta szorongás ellenére derekasan helytállott.
***
Közel huszonöt éven keresztül jártam a Magas-Tátrát. Törzsvendége voltam Polnisch Artúr jóvoltából az ótátrafüredi Grand Hotelnek s majd a tél gyönyörűségeit, majd a nyár üdítő levegőjét élveztem boldogult Feleségem, Tomcsányi Móricék, vitéz Moór Gyula, Baranyay Jusztin, Tury Sándor Kornélék, Illés József, Székelyhidy Nuri és Mancsur társaságában. A ragyogó napsütés, a pompás séták, a pazar magaslati levegő minden alkalommal úgy felfrissítettek, hogy megújuló erővel s szinte csodás lendülettel álltam ismét bele a munkába hazatértem után. Ma sem tudom megállapítani, tévedés, vagy huncfutság volt-e a dologban, de elég az hozzá, hogy az egyik bohókás Sylvester-estélyen, amikor szavazás döntötte el, hogy ki a füredi Don Juan, - legnagyobb meglepetésemre reám esett a szavazatok nagy többsége. Az volt a szerencsém, hogy már csak pár napot töltöttünk a Tarajka tövében s így nem kellett az új tisztséggel járó szerepemet lejátszanom.
***
A Gyulai Pálról elnevezett Ruszt-ebédek, melyeken 1912-től a vendéglátó házigazda haláláig minden alkalommal résztvettem, alkalmul szolgáltak arra, hogy a tudomány, irodalom, művészet, valamint a politikai élet neves képviselői, továbbá az egyházak főpapjai fesztelen együttlétben havonként egyszer találkozhassanak. Csak néhány nevet említve: Prohászka Ottokár, Ravasz László, Raffay Sándor, Klebelsberg Kunó, Wlassics Gyula, Berzeviczy Albert, Rákosi Jenő, Pekár Gyula, Herczeg Ferenc, Csathó Kálmán és sok egyetemi és műegyetemi tanár voltak a társaság tagjai. Ruszt József megbízása és a vele történt megbeszélés alapján, boldogult Császár Elemér kedves jó barátom állította össze a meghívandók jegyzékét, sőt az ételsort is, amelyben második előételként mindig ott szerepelt a híres paprikás ponty. Ebéd előtt, alatt és után - sokszor a késő délutáni órákig benyúlóan - kedélyes beszélgetés folyt, s az egyes csoportok az éppen aktuális kérdéseket vitatták meg. Nem túlzás, ha azt állítom, hogy az akkori magyar szellemi élet leszűrődő, de egyben irányító közvéleménye ezeken az ebédeken alakult ki. Surlódtak, összeütköztek s végül egybefonódtak a különböző eszmék és gondolatok, melyek nem egyszer novella, regény vagy éppen tudományos munkálat formájában láttak - hetek vagy hónapok multán - napvilágot. Bevallom, hogy a közvélemény problémájával foglalkozásra éppen egy ilyen magas színvonalú vita serkentett. Felköszöntők nem hangzottak el, mégis annak az esetnek kivételével, mikor Egyetemünk hágai nagy birtokperének sikeres befejezését követően huszonnégy órás utazás után Hágából megérkezve az állomásról, hol Wolkenberg Alajos vezetésével küldöttség fogadott, egyenesen a Ruszt-ebédre siettem, Berzeviczy Albert ékes szavakkal emelte ki a pernyertességnek nemcsak egyetemi, de általános magyar szempontból is nagy jelentőségét. Ez volt az egyetlen eset, amikor a főasztalnál, melyet Pekár Gyula tréfásan a stréberek asztalának nevezett, kellett helyet foglalnom.
***
Külön tanulmányt írhatnék hágai perünkről, ez azonban messze túlhaladná az egyszerű emlékezések keretét, így beérem néhány érdekesebb mozzanat lerögzítésével. Amikor Egyetemünk Tanácsa a főmegbízotti tiszt ellátására felkért, két feltételtől tettem függővé e feladat vállalását. Egyik feltételem volt, hogy munkatársak segítségét vehessem igénybe. Fabinyi Tihamér, majd az ő lemondása után Váli Ferenc és Márffy Mantuano Rezső magántanáraink, valamint az adatgyüjtésben Jencs Árpád osztották meg velem az évekig tartó, nem csekély fáradsággal járó felelősségteljes munkásságot. A másik feltételem az volt, hogy a pervitelért - pernyerés esetében sem - semminemű tiszteletdíjat nem fogadok el. A pert - Párizsban, Luganóban és ismételten Hágában folytatott tárgyalások után, amelyeken majd németül, majd franciául tartottam perbeszédeket, - már első fokon, utóbb a 11 tagból álló hágai Cour előtt, - hol magyar részről már kizárólag Gajzágó László védte érdekeinket - is megnyertük. A Cour ítélete 100 000 pengő perköltséget állapított meg, melyet - kikötött feltételemhez képest - nem fogadtam el, illetőleg diákjóléti célokra visszautaltam Egyetemünknek. A tárgyalások s az azokon tartott perbeszédek nem okoztak különös fáradtságot; a tulajdonképpeni nehéz munka itthon nehezedett vállainkra, amikor az adatokat gyüjtöttük s az ellenfél minden elképzelhető ténybeli állításaira az ellenargumentumokra készültünk. Szinte kartotékba foglalva állítottuk össze - sokszor hó-
- 190/191 -
napokig tartó munka eredményeként - az ellenérveink alapjául szolgáló adalékokat. Érthető izgalommal kísérte hazánkban minden számottevő tényező: Egyetemünk egésze, a kultuszminiszter, a főpapi körök, a magyar jogászvilág, de még a többé-kevésbé kívülállók is perünk folyását. Amikor 1933. évi december 15-én a Cour ítéletének kihirdetésére került a sor, azon még a hágai Hotel Centrálban muzsikáló cigánybanda több tagja is megjelent. De velünk éreztek s kitörő lelkesedéssel üdvözöltek sikerünk alkalmával a derék hollandusok is.
***
A francia statisztikusok pár évtizeddel ezelőtt megállapították, hogy a korai nyugállománybamenés rövidíti az élettartamot s ebből javaslat formájában azt a következtetést vonták le, hogy a szolgálati idő felső határa magasabbra teendő. Nem teszem vizsgálat tárgyává, mi igazság rejlik e tételben, de nem egy ízben észleltem nyugdíjas barátaimnál, hogy évek hosszú sora után beállott szakításuk rendes munkakörükkel elszomorította őket és sokáig szinte nem találták helyüket, hacsak nem nyílt meg előttük oly foglalkozás lehetősége, mely ismét derűt vitt életükbe. Élénken igazolja ezt a következő eset, melyet az abban szereplők nevének elhallgatásával örökítek meg. Jó pár évvel ezelőtt egyidejűleg mentek nyugdíjba egy miniszteri osztályfőnök s egy miniszteri osztálytanácsos. A szép délelőttökön együtt sétálgattak szomorúan, hallgatagon a budai dunaparton. Az egyik reggel az osztályfőnök úr késett vagy egy órát, de annál ragyogóbb kedélyben üdvözölte búsongó barátját. Majd ennek kérdésére, hogy mi az oka nagy örömének, azt felelte: "képzeld, vettem egy kocsira való kiselejtezett aktát; igaz, hogy tüzelés céljából, de most minden reggel szignálok, akárcsak hivatalomban lennék." Erre a másik: "kedves barátom: nem szignálhatnál rám néhány darabot?" Mondhatná valaki, "non è vero"[1], de hogy "ben trovato[2]", ahhoz nem fér kétség.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
