Az Egyezmény 10. cikke: A véleménynyilvánítás szabadsága
• Lombardo és mások kontra Málta
• Gorelishvili kontra Grúzia
• Flux kontra Moldávia
• Colaço Mestre és SIC (Sociedade Independente De Comunicação) S. A. kontra Portugália
• Dupuis és mások kontra Franciaország
Az Egyezmény 11. cikke, A gyülekezés és egyesülés szabadsága
• Bączkowski és mások Lengyelország elleni ügye
Az ügy körülményei. A kérelmezők, Mark Lombardo, Charles Bonello és Alfred Debono a fgurai helyi tanácsban a Nemzeti Párt képviselői, míg John Zammit a helyi újság, az In-Nazzjon Taghna szerkesztője. 2001-ben vita támadt a máltai kormányzat és a helyi tanács között a Fgurában tervezett "Hompesch" út kapcsán. Az ügy bíróság elé került, és mind a helyi tanácsban, mind a helyi sajtóban nagy visszhangot kapott. 2001. május 24-én a kérelmezők indítványt nyújtottak be a helyi tanácshoz, amelyben kérték, hogy tartsanak a kérdésről nyilvános meghallgatást. Az indítványt a tanács elutasította. 2001. augusztus 17-én a képviselők az In-Nazzjon Taghnában megjelentetett írásukban azt sérelmezték, hogy a "helyi tanács nem konzultált a választókkal és figyelmen kívül hagyta a közvéleményt az ügyben". A helyi tanács rágalmazásért beperelte a szerzőket és az újság szerkesztőjét. A képviselők szerint az írás csupán azt a tényt kommentálta, hogy a közmeghallgatásra irányuló kérelmüket a tanács elutasította. 2002 novemberében a bíróság elmarasztalta a kérelmezőket, mivel a cikkben szereplő állításaikat nem tudták bizonyítani. Az ítélet szerint amellett, hogy a városrendezési tervet nyilvánosságra hozták, az ügyben több meghallgatást is tartottak. A szerkesztővel kapcsolatban az eljáró bíróság megjegyezte: ő tudott a vitáról, valamint hitt abban, hogy az állítások igazolhatók, és ezért a helyi tanácsnak válaszadási lehetőséget ajánlott. A kártérítést elrendelő ítéletet a fellebbviteli bíróság fenntartotta, és a kérelmezők alkotmányjogi panaszát is elutasították.
Az Emberi Jogok Európai Bíróságához (EJEB) benyújtott panaszában valamennyi kérelmező a véleményszabadságot garantáló 10. cikk megsértésére hivatkozott.
A határozat.[2] A bíróság megállapította, hogy egyik fél sem vitatta a korlátozás tényét, ugyanakkor nem értettek egyet abban, hogy a korlátozás mások jó hírnevének védelmét - mint az egyezmény által elfogadott jogkorlátozási célt - szolgálta-e. Mivel a testület elfogadta a fenti célt, az ügy fő kérdése az volt, vajon a korlátozás "szükséges-e egy demokratikus társadalomban". Mivel a véleményszabadság korlátozása ebben az esetben választott képviselők érdekeit szolgálta, akik elsődleges feladata a választók tájékoztatása és a közérdek szolgálata, a bíróság különös gonddal vizsgálta a korlátozás egyezménykonformitását.
A testület hangsúlyozta, hogy a sajtó elsődleges feladata a közvélemény megfelelő és megbízható tájékoztatása, de munkája során nem lépheti át azt a határt, amely már mások jó hírnevének sérelmét jelenti. A politikusoknak a magánembereknél szélesebb körben kell elviselniük a kritikát, ezért egy olyan választott testületnek, mint a helyi tanács, nagyobb toleranciát kell tanúsítania. Mivel az eset alapját képező újságcikk politikai beszédnek minősül, nagyon szűk körben fogadható el annak korlátozása.
A bíróság álláspontja szerint a nemzeti bíróságok hibáztak a vitatott állítások minősítésével kapcsolatban. Az első állítás, amely szerint a helyi tanács nem tartott közmeghallgatást, többféleképpen értelmezhető. A kérelem elutasításából a szerzők ésszerűen következtettek arra, hogy semmilyen meghallgatást nem tartottak a kérdésről. Az EJEB a fenti állítást - az esetjoggal összhangban - értékítéletnek minősítette. A másik állítást - amely szerint a tanács mellőzte a közvéleményt - a testület egyértelműen értékítéletként kezelte. Ugyanakkor a bíróság hangsúlyozta: mivel a kijelentéseket egy élénk politikai vitában tették, az értékítélet-tényállítás elhatárolás kevésbé fontos. Az eljárás alapját képező állítások tehát nem lépték át az elfogadható kritika határát, és a nemzeti hatóságok nem tudtak releváns és elfogadható indokokat felhozni a korlátozás igazolására. Mindezek alapján az EJEB megállapította az egyezmény 10. cikkének megsértését.
Az ügy körülményei. Ilnar Gorenishvili az eset idején újságíróként dolgozott. 2000 júliusában a Meridiani 44 című újság a közszférában előforduló korrupcióval foglalkozó rovatában cikket jelentetett meg, amelyben számos politikust és kormányzati tisztségviselőt kritizált a vagyonbevallásukkal kapcsolatban. Az ügy tárgyát képező cikk az újság címlapján kezdődött, ahol az írás mellett képet is közöltek Lominadze abháziai képviselő nyaralójáról. Ilnar Gorenishvili részletesen bemutatatta a képviselő anyagi helyzetét, és éles kritikával illette a hivatalos vagyonbevallás és a tényleges vagyona közötti ellentmondásokat. A képviselő becsületsértésért beperelte az újságírót
- 105/106 -
és a cikket közlő újságot. Állítása szerint az írás azt sugallta, hogy a nyaralót és a fővárosi lakást képviselősége idején szerezte, pedig azokat még az 1970-80-as években vásárolta.
Az ügyben eljáró bíróság megállapította, hogy az újságcikk szarkasztikus és megalázó stílusa elegendő volt ahhoz, hogy az olvasóban kétségeket ébresszen a képviselő vagyongyarapodásával kapcsolatban. Az újságírónő nem tudta bizonyítani, hogy nem akarta korrupcióval vádolni a képviselőt, ezért a bíróság nem vagyoni kártérítés megfizetésére és helyreigazítás közlésére kötelezte. Az ítéletet a Legfelsőbb Bíróság is fenntartotta, mivel az újságcikk valótlanságot állított és az újságírónő e tekintetben gondatlanul járt el.
A kérelmező panaszában az egyezmény 10. cikkében garantált véleménynyilvánítási szabadság megsértésére hivatkozott. Emellett a Legfelsőbb Bíróság döntésének határidőn túli kézbesítésével összefüggésben kérte a 6. cikk sérelmének vizsgálatát is; panaszának e részét azonban az Emberi Jogok Európai Bírósága elutasította.
A határozat.[4] A felek nem vitatták, hogy a Legfelsőbb Bíróság döntése a kérelmező véleménynyilvánítási szabadságát korlátozta mások jó hírnevének védelme érdekében. Az EJEB ezért elsősorban a korlátozás szükségességét vizsgálta a következő szempontok szerint: a felek álláspontja, a közlés tartalma és a nemzeti bíróságok minősítése.
Ilnar Gorenishvili újságíró, akinek elsődleges feladata a közvélemény tájékoztatása. Az újságírói szabadság magában foglalja a túlzás és provokáció lehetőségét, de ennek határt szab mások jó hírnevének és jogainak védelme. Lominadze képviselő politikus, akinek munkája természeténél fogva nagyobb toleranciával kell a kritikát fogadnia. A vitatott újságcikk nem hivatkozott bizalmas információkra és egy fontos, közérdeklődésre számot tartó vitához szólt hozzá. A kiemelt figyelemhez a képviselő abháziai kötődése is hozzájárult. A nyaralóval kapcsolatos kijelentéseket a grúz bíróság nem minősítette abból a szempontból, hogy azok értékítéletek vagy tényállítások. Az elbírálás idején hatályos grúz szabályok szerint a becsületsértés szempontjából a megkülönböztetés irreleváns volt, és ez az eljárás mindenképpen ellentétes az egyezménnyel.
A bíróság álláspontja szerint nem az újságíró feladata annak kiderítése, hogy a képviselő hogyan szerezte vagyonát. A hivatalos vagyonbevallás sem tartalmazott információt a tulajdon eredetére vonatkozóan, ezért nem állítható, hogy a kérelmező elferdítette volna a valóságot. Nem kötelezhető a sajtó képviselője önálló vizsgálódásra akkor, ha állításait hivatalos iratokra alapozza. Mindezek fényében a véleményszabadság korlátozása nem tekinthető szükségesnek egy demokratikus társadalomban.
Az ügy körülményei. 1999. március 27-én a moldáv szervezett bűnözés és korrupció elleni hivatal elnökhelyettese egy tévéműsorban bűncselekmény és szabálysértés elkövetésével vádolta meg Valeru Mateit, aki a parlament alelnöke és az egyik párt vezetője. Állítása szerint egyes bűncselekmények elkövetésében szerepet játszó cégeket egy maffiacsoport véd, amelynek másodmagával Matei a vezetője. 1999. március 30-án a panaszos, a Flux nevű kisinyovi újság A korrupcióellenes háború: N. A. ezredes kontra Matei elnök. Alexei szerint Valeriu Matei politikai védelmet nyújt egy maffiaklánnak címmel közölt cikket, amely kommentár kíséretében a tévéműsor szó szerinti változatát is tartalmazta.
Valeriu Matei rágalmazás miatt eljárást indított a Flux ellen. A fellebbviteli bíróság 2003. február 20-án meghozott ítéletében úgy döntött, hogy a kifogásolt állítások nem valósítanak meg rágalmazást, mivel, többek között, a Flux csupán idézte N. A. állításait. Ugyanakkor a cikk címében a maffiaklán védelmével kapcsolatos szövegrész rágalmazást valósított meg, mivel N. A. nem tett ilyen tartalmú megjegyzést a műsorban, és a lap nem tudta bizonyítani, hogy Valeriu Matei tagja lenne egy maffiaklánnak. A bíróság ítéletében 3600 moldáv lej (224 euró) megfizetésére, továbbá tizenöt napon belüli bocsánatkérésre kötelezte a lapot. A panaszos szerint az eljáró bíróságok döntései az egyezmény 10. cikkét, a véleménynyilvánítás szabadságát, továbbá 6. cikkét (azon belül a tisztességes eljáráshoz való jogot) is sértik, mivel a nemzeti bíróságok nem indokolták döntéseiket.
A határozat.[6] Az egyezmény 10. cikkét illetően a strasbourgi testület álláspontja az, hogy a nemzeti bírósági döntések olyan közhatalmi döntések, amelyek korlátozták a panaszos véleménynyilvánítási szabadságát. Kétségtelen, hogy a korlátozást jogszabály írta elő és annak legitim célja volt, így a bíróságnak abban kellett állást foglalnia, hogy a korlátozás szükséges volt-e egy demokratikus társadalomban.
A bíróság szerint Valeriu Matei egyáltalán nem kifogásolta az újságcikk címét az eljárások során, a nemzeti bíróságok mégis emiatt marasztalták el a lapot, ami önmagában elegendő lenne az egyezménysértés megállapításához. A bíróság hangsúlyozta: ha Matei kifogásolta volna a cikk címében foglaltakat, akkor sem lett volna helye rágalmazás megállapításának, mivel a cikk címe pontosnak tűnő ténymegállapításokat tartalmazott - a felek sem vitatták azt a
- 106/107 -
tényt, hogy N. A. szervezett bűnözői csoportok védelmével vádolta meg Mateit a műsorban.
Figyelembe véve a cikk nyelvezetét és azt a tényt, hogy az újságíró egy magas rangú politikus közérdeklődésre számot tartó ügyéről írt, nem állapítható meg olyan társadalmilag kényszerítő szükség, amely a jogkorlátozást indokolta volna, ezért a bíróság megállapította a 10. cikk megsértését. Mivel a bíróság szerint a 6. cikk megsértése nem vet fel a 10. cikk megsértésétől eltérő jogkérdést, nem volt szükség a panasz ez irányú érdemi vizsgálatára.
Az ügy körülményei. A panaszos José Manuel Colaço Mestre portugál újságíró, aki a Sociedade Independente de Comunicação (SIC) televíziónál dolgozik. A csatornának készített, 1996. november 22-én vetített, a Os donos da bola (A labda mesterei) című műsorban Colaço Mestre interjút készített Gerhard Aignerrel, aki akkor az Európai Labdarúgó Szövetség, az UEFA főtitkára volt. Az interjú, melyet Amszterdamban készítettek, elsősorban a portugál futballbírók állítólagos megvesztegetéséről és Pinto da Costa ténykedéséről szólt, aki akkoriban a Portugál Hivatásos Labdarúgóliga és az F. C. Porto futballcsapatának elnöke volt. Az újságíró az interjúban a "bírák főnökének" nevezte da Costát, és interjúalanyát megpróbálta rábírni, kommentálja azt a tényt, hogy da Costa egyszerre két (egymással össze nem egyeztethető) funkciót is ellát a portugál futballban.
Pinto da Costa büntetőeljárás megindítását kezdeményezte a panaszosok ellen, többek között nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás miatt. Indítványozta emellett, hogy az ügyészség oldalán, annak segítőjeként (assistente) részt vehessen az eljárásban. Az oportói büntetőbíróság vagylagosan pénzbüntetésre vagy 86 napos börtönbüntetésre ítélte Colaço Mestrét, továbbá 3990 euró kártérítés egyetemleges megfizetésére kötelezte a csatornát és az újságírót. 2002. október 2-án az oportói fellebbviteli bíróság elutasította a panaszosok jogorvoslati kérelmét és fenntartotta az elsőfokú bíróság ítéletét.
A panaszosok kérelmükben annak megállapítását kérték, hogy a rágalmazás miatti elítélésük az egyezmény 10. cikke szerinti véleménynyilvánítási szabadságukat sérti.
A határozat.[8] A bíróság ismét hangsúlyozta, hogy a sajtó alapvető szerepet tölt be egy demokratikus társadalomban. A sajtónak tiszteletben kell tartania mások jogait és jó hírnevét, ám köteles közzétenni a közérdekű információkat, a közvéleménynek pedig joga van megismerni azokat.
A felek nem vitatták, hogy az elmarasztaló ítélet az egyezmény 10. cikkébe foglalt jog korlátozását jelenti. Azt sem vitatták az eljárás során, hogy a korlátozást a portugál jog írta elő és annak legitim célja volt: a jó hírnév és mások jogainak védelme. A bíróságnak ismét abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a korlátozás szükséges volt-e egy demokratikus társadalomban.
Ezzel összefüggésben a testület leszögezte, hogy Pinto da Costát jól ismeri a közvélemény, meghatározó szerepet játszik a portugál közéletben. Az interjú nem a magánéletéről szólt, hanem közéleti szerepéről, ligaelnöki és klubvezetői tevékenységéről. A bíróság szerint a labdarúgásban előforduló megvesztegetések nyilvánvalóan közügynek minősülnek. Ami az interjú során elhangzott kifejezéseket illeti, az újságíró nem sértette meg a szakmai etikai szabályokat. A szövegösszefüggést és az interjú elkészítésekor a futballbírók megvesztegetéseire vonatkozó viták hevességét figyelembe véve nem marasztalható el az újságíró. A bíróság értékelte azt is, hogy az interjú egy futballal foglalkozó műsorban hangzott el, amelynek nézői ismerik a portugál futballközeget. A bíróság szerint releváns az a tény is, hogy az újságíró nem anyanyelvén készítette az interjút, ami hatással lehetett a kérdezés stílusára. A bíróság szerint a pénzbüntetésre ítélés, és ezzel együtt az újságíró és az őt foglalkoztató csatorna egyetemleges kárfelelősségének megállapítása súlyosan veszélyeztetheti a sajtó közügyek megvitatásában játszott szerepét, amelynek korlátozására, a jelen ügytől eltérően, csak kivételes esetekben van lehetőség. Mivel a bíróság szerint nem állapítható meg a véleménynyilvánítás korlátozását igazoló, társadalmilag kényszerítő szükség, Portugália megsértette a panaszosoknak a véleménynyilvánítás szabadságához fűződő jogát.
Az ügy körülményei. A kérelmező két francia újságíró és a Librairie Arthème Fayard kiadóvállalat. Az újságírókat 1996-ban megjelent, Az elnök fülei című könyvükért ítélték el. 1983 és 1986 között magas rangú kormányzati tisztviselők utasítására illegálisan lehallgatták a civil szféra számos befolyásos alakjának telefonját. Az 1990-es években a sajtóban megjelent egy lista kétezer olyan ember - köztük számos újságíró, jogász, közéleti szereplő - nevével, akiket megfigyelés alatt tartott az elnök irodájában felállított antiterrorista egység. 1993-ban hivatalosan eljárást indítottak az akkori francia elnök, François Mitterrand magánirodájának helyettes vezetője, G. M. ellen magántitok megsértése miatt. Az elnök halála után jelent meg az ügy tárgyát képező könyv, és
- 107/108 -
G. M. ezt követően indított büntetőeljárást a kérelmezők ellen szolgálati titok megsértése és lopott tulajdon kezelése miatt. A kérelmezők cáfolták, hogy jogszerűtlenül jutottak volna információkhoz, de az eljárás során megtagadták forrásaik felfedését. Védekezésül arra hivatkoztak, hogy számos érintett a könyv megjelenését követően nyilvánosságra hozta a vitatott adatokat.
Az eljáró bíróság megállapította, hogy a könyvben szereplő dokumentumok egy részéhez csak olyan személyek fértek hozzá, akiket titoktartási kötelezettség terhel. A kérelmezőknek mint tapasztalt újságíróknak tudniuk kellett volna arról, hogy a felhasznált iratok nem nyilvánosak. Ezért a két újságírót pénzbüntetésre ítélték, a kiadót pedig kártérítés megfizetésére kötelezték. A fellebbviteli bíróságok fenntartották az elsőfokú bíróság döntését.
A kérelmezők a véleménynyilvánítási szabadságot garantáló 10. cikk és az ártatlanság vélelmét biztosító 6. cikk 2. bekezdésének megsértése miatt fordultak az EJEB-hez; utóbbi kérelmüket a testület elutasította.
A határozat.[10] A 10. cikk vizsgálata során a bíróság megállapította: a beadványban leírt intézkedések valóban korlátozták a kérelmezőknek az egyezményben deklarált szólásszabadságát, ugyanakkor ennek volt legitim indoka, G. M. tisztességes eljáráshoz való jogának védelme. A könyv tartalma jelentősen hozzájárult ahhoz a vitához, amely a prominens közszereplők jogszerűtlen lehallgatásának állami megrendeléséről bontakozott ki, ezáltal pedig mindenképpen a strasbourgi szervek által kiemelten védett politikai beszédnek minősült. A korlátozás szükségességével kapcsolatos legfőbb kérdés tehát, hogy a tájékoztatáshoz fűződő közérdek megelőzi-e a konkrét esetben az újságírói hivatással együtt járó "kötelezettségeket és felelősséget". A bírósági eljárásokban, különösen a büntetőeljárásokban, különös érdek fűződik a nyomozás során beszerzett iratok bizalmas kezeléséhez a fair eljárás és a terheltek jogainak biztosítása érdekében. Ugyanakkor a könyv megjelenése idején G. M. ellen már megindult az eljárás, és jelentős vita bontakozott ki a kérdésről a sajtóban. A kormány nem tudta bizonyítani, hogy a bizalmas információk nyilvánosságra hozatala bármiféleképpen befolyásolta a G. M. elleni eljárás kimenetelét.
Mindezek alapján a bíróság megkérdőjelezte a védett információk titokban tartásához fűződő érdeket, hiszen a botránnyal kapcsolatos részleteket az emberek más forrásból is megismerhették. Különös gonddal kell eljárni azokban az esetekben, amikor az újságírókat olyan bizalmas információk nyilvánosságra hozataláért ítélik el, amelyekkel egy jelentős társadalmi vitához járulnak hozzá. Az ilyen retorziók súlyosan veszélyeztetik a sajtónak a demokráciákban betöltött "házőrző kutya" szerepét. A kiszabott büntetés tehát a véleménynyilvánítási szabadság aránytalan korlátozása, ezért nem szükséges egy demokratikus társadalomban.
Kommentár. A bíróság a fent ismertetett döntéseiben fenntartotta a politikai beszédnek járó kiemelt védelmet. A tagállamok mérlegelési szabadsága ezekben az esetekben igen szűk, és még viszonylag kis összegű pénzbírság kiszabása is sértheti az egyezményt. A köz érdeklődésére számot tartó kérdésekben a sajtónak a tájékoztatás a legfontosabb feladata, és az újságírói szabadság kiterjed a túlzó és esetleg provokatív megállapítások közlésére is. Az esetleges szankciók kilátásba helyezése öncenzúrához vezethet, és ez súlyosan veszélyezteti a sajtónak a demokratikus társadalomban betöltött, a "nyilvánosság házőrző kutyája" szerepét.
Az ügy körülményei. A kérelmezők az Egyenlőségért Alapítvány (Fundacja Równości) és annak öt tagja. A 2005. június 10. és 12. között megrendezett Egyenlőség Napjai kampány keretében a kérelmezők felvonulást terveztek Varsó utcáin, amellyel a kisebbségeket, a nőket és a fogyatékkal élőket sújtó diszkriminációra kívánták felhívni a közvélemény figyelmét. Emellett június 12-én Varsó hét terén szerettek volna tüntetni a kisebbségeket érő hátrányos megkülönböztetés ellen. A felvonulásra és a tüntetésekre irányuló kérelmet május 12-én, illetve június 3-án benyújtották az illetékes hatóságoknak. A varsói polgármester a sajtóban is hangoztatott, a tüntetést és a felvonulást elítélő véleményével összhangban a város képviselője elutasította a felvonulásra irányuló kérelmet. Az indokolás szerint a kérelmezők nem nyújtották be a szükséges tervet a közlekedésben okozott fennakadás megoldására. A szervezők állítása szerint a hatóságok ilyen jellegű dokumentumot nem kértek tőlük.
2005. június 9-én a polgármester megtagadta a tüntetések engedélyezését a közlekedés rendjének zavarására és az esetleges ellentüntetésekre hivatkozva. A nőkkel szembeni diszkrimináció elleni tüntetést a hatóságok jóváhagyták, és engedélyeztek számos olyan demonstrációt is, amelyek a homoszexuális párok jogainak csorbítására hívták fel a figyelmet.
- 108/109 -
A felvonulást végül rendőrségi biztosítás mellett 2005. június 11-én békésen megtartották. A fellebbviteli bíróság mindkét fenti döntést megsemmisítette, mivel azonban az ítéletek június 17-én, illetve augusztus 22-én - a rendezvények tervezett időpontjánál később - születtek, az eljárást lezárták. 2006 januárjában az Alkotmánybíróság a közlekedésről szóló törvény alkalmazását a kérelmezők ügyében alkotmányellenesnek találta.
A kérelmezők álláspontja szerint a nemzeti jog alkalmazása sértette az egyezmény 11. cikkében garantált gyülekezési szabadságukat. Emellett sérelmezték, hogy a lengyel jog nem biztosít lehetőséget arra, hogy a tiltó határozattal szemben benyújtott kifogásukról a bíróságok még a rendezvény tervezett időpontja előtt határozzanak. A 11. cikkel összefüggésben kérték a diszkriminációtilalmat deklaráló 14. cikk vizsgálatát is.
A határozat.[12] Ítéletében a bíróság ismételten hangsúlyozta, hogy a demokratikus társadalomban a pluralizmusnak, a toleranciának és a nyitottságnak kiemelkedő jelentősége van. A pluralizmus és a társadalmi kohézió megteremtésének előfeltétele a kisebbségek, a különböző kulturális tradíciók, a sokszínűség elismerése, és ehhez hozzátartozik a különböző identitású emberek közötti harmonikus párbeszéd biztosítása. Az állam kifejezett pozitív kötelezettsége, hogy védje és biztosítsa a gyülekezés szabadságát a népszerűtlen nézeteket vagy kisebbségeket képviselő szervezetek számára is, hiszen ezek sokkal sebezhetőbbek a többségi társadalom által támogatott csoportokhoz képest.
Bár a rendezvények egy részét a tervezett időpontban megtartották, a kérelmezők nagy kockázatot vállaltak: számolniuk kellett azzal, hogy a hatóságok feloszlatják a tüntetéseket. A bíróság véleménye szerint ez sok résztvevőt távol tartott, hiszen a hivatalos biztosítás hiányában nem várhattak védelmet az ellentüntetőkkel szemben. A helyzeten a kérelmezők jogorvoslati joguk gyakorlásával sem tudtak változtatni, mivel a végleges döntés a tervezett időpontnál később született csak meg. A fellebbviteli bíróságok döntése alapján az EJEB megállapította, hogy a kérelmezők gyülekezési jogának korlátozása nem minősült "törvény által előírtnak". Ezt a következtetést támasztja alá a lengyel Alkotmánybíróság határozata is.
Ezzel összefüggésben a bíróság hangsúlyozta, hogy a jogorvoslat akkor tekinthető hatékonynak, ha - különös tekintettel a téma aktualitására - a kérelmezők még a tervezett időpont előtt végleges döntést kaphatnak az ügyükben. Mivel a belső jog nem biztosított ilyen jogorvoslati lehetőséget, a testület megállapította a 13. cikk megsértését a 11. cikkel összefüggésben.
A diszkriminációtilalom megsértésével kapcsolatosan a bíróság úgy vélte, az elsőfokú döntések nem voltak nyíltan diszkriminatívak, hiszen a tervezés egy technikai részletére hivatkoztak. Ugyanakkor a testület megjegyezte, hogy más szervezetektől eltérően a kérelmezőktől közlekedési tervet kértek a hatóságok.
A bíróság nem hagyta szó nélkül a varsói polgármester sajtóban tett homofób kijelentéseit. A bírák hangsúlyozták, hogy bár a politikai beszéd csak nagyon szűk körben korlátozható, a kormányzatban szerepet vállaló választott képviselőket bizonyos felelősség terheli e tekintetben. Ezért tartózkodniuk kell az olyan kijelentésektől, amelyeket más, velük munkajogi viszonyban álló köztisztviselők utasításként értékelhetnek. A bíróság álláspontja szerint alappal lehet arra következtetni, hogy a polgármester kijelentései hátrányosan befolyásolták a hatóságok döntéshozatali eljárását. Ezért a 11. cikkel összefüggésben megállapították a 14. cikk sérelmét is.
Kommentár. Bár a bíróság nem bocsátkozott spekulációba az elutasítások indokai kapcsán, kritikával illette a varsói városvezetést a felvonulást megelőzően tett kijelentései miatt. Az ítélet hangsúlyozza, hogy a szexuális kisebbségeket érő diszkrimináció elfogadhatatlan egy olyan demokratikus társadalomban, amelynek a tolerancia és a sokszínűség adja az alapját. Emellett a döntés elismeri a hatékony jogorvoslat szükségességét a gyülekezési szabadsággal összefüggésben: mivel a rendezvények egy napirenden lévő politikai és társadalmi vitához kapcsolódtak, az időpont a jog gyakorlása szempontjából kiemelkedő jelentőséggel bírt. ■
JEGYZETEK
[1] 7333/06. számú kérelem.
[2] 2007. április 24-én kelt ítélet.
[3] 12979/04. számú kérelem.
[4] 2007. június 5-én kelt ítélet.
[5] 32558/03. számú kérelem.
[6] 2007. június 12-én kelt ítélet.
[7] 11182/03. és 11319/03. számú kérelem.
[8] 2007. április 26-án kelt ítélet.
[9] 1914/02. számú kérelem.
[10] 2007. június 7-én kelt ítélet.
[11] 1543/06. számú kérelem.
[12] 2007. május 3-án kelt ítélet.
Visszaugrás
