A perfüggőség jelenkori szabályozásához képest más jogi alakzatban már a római jogban is ismert volt: "Talán nem túlzás, ha jelenlétét akként jellemezzük, hogy egyike volt azoknak a jogintézményeknek, amelyek - éppen állandóságuk nyomán - a széthullott római impérium jogrendszerének legértékesebb részét az újonnan szerveződő államok (nemzetek) eljárásjogába átmentették"1 - írja Novák István a jogintézmény időtállóságával kapcsolatban. A perfüggőséget mint az újabb per megindításának gátját képező "körülményt" a legtöbb állam polgári eljárásjoga - kisebb-nagyobb eltérésekkel - hatályos szabályai közé is beépítette, amely legtágabb értelemben a párhuzamosan folyó peres (nemperes) eljárások megakadályozását, legszűkebb értelemben az állami autoritás igénybevételével eldöntendő jogvita tárgyát képező igény újraérvényesítésének tilalmát jelenti.2
A "lite pendente" ("függő per") kifejezéssel már a Codex Justinianusban3 (Kr. u. 529.) találkozunk, a fogalmat azonban még a jusztiniánuszi római jogban sem terminus technicusként, hanem csupán a folyamatban lévő per megjelölésére ["lite pendente actiones, quae in iudi-cium deductae sunt (...)"] használták.4 Habár a XIX. századi német pandektisztika néhány képviselője még olyan túlfeszített álláspont hangoztatásáig is eljutott, amely a formuláris perben5 a litispendentiát és a litis contestatio jogi aktusát élesen elválasztotta egymástól és hozzájuk külön-külön jogkövetkezményeket fűzött,6 a XX-XXI. századi romanisztika nagyjából egységesen kiáll amellett, hogy a litispendentia kérdésköre a for-muláris eljárásban egy lényegesen szélesebb tartalmú jogi aktus, a litis contestatio tanában oldódott fel.
A litis contestatio legfontosabb jogkövetkezménye az volt, hogy az alperes perbebocsátkozásával megindult a per. A litis contestatio aktusának egyik jogkövetkezményeként a felperes keresetjoga - a per eredményétől függetlenül - felemésztődött, vagyis ugyanazon felek között ugyanazon ügyből kifolyólag újra keresetet indítani nem lehetett: ezt a "bis de eadem re ne sit actio" ("ugyanazon ügyből kifolyólag ne indíttassék kétszer kereset") ősi eredetű elve fejezte ki. A már ítélettel eldöntött (exceptio rei iudicatae), illetőleg perbe vitt igény (exceptio in iudicium deductae) esetén az ellenérdekű fél kifogással élhetett.7
A középkori forrásokban egyre gyakrabban tűnik fel a "függő per" kifejezés. Schlinker kutatásaiban rámutat, hogy a középkori perjogi fejlődésre jelentős hatást gyakorló kánonjogban a perfüggőség fogalmát a XIII. század elején már tudatosan jogi fogalomként használták, noha tisztázatlan maradt, hogy a perfüggőség az idézés közlésével vagy a perbebocsátkozás (litis con-testatio) perbeli cselekményével vette-e kezdetét. Az mindenesetre bizonyos, hogy a perfüggőség hatálya alatt mindennemű keresetváltoztatás tilos volt.8
Az egyetemeken tanított kánon- és római jog fokozatosan átszűrődött az egyébként is romanizálódó peres eljárásba, és a XV. század végére a perfüggőségre kifogás (exceptio) formájában lehetett hivatkozni a bíróságok előtt az igényét egyidejűleg ismételten érvényesítő felperessel szemben.9 A kifogás perhalasztó (dilatórius) volt, vagyis nem az igényt magát, csupán annak egy másik perben történő egyidejű követelését zárta ki.10
A magyar tradicionális perjog
Hazai perjogunk már a kezdetektől fogva tilalmazta a perhalmozást. A kor szokásjogát összegyűjtő Werbőczy István Tripartitumából (Hármaskönyv)11 kiderül, hogy már a bíróság előtti megjelenésre kötelező idézés (evocatio) közlése perfüggőséget eredményezett,12 és ennek megerősítéseként az idéző levél egyik - kissé körmönfont módon megfogalmazott - záradéka is figyelmeztetett a litispendentiára.13 A törvényerőre ugyan soha nem emelkedett, de a XVI. század közepén élő írott és szokásjogot összegyűjtő14 Quadripartitum (Négyeskönyv)15 az idézésben szereplő klauzula tartalmát tovább cizellálta azzal, hogy a perfüggőség ideje alatt esetlegesen szükségessé vált perhalasztás esetén az újabb - vagy mai fogalommal élve folytatólagos -tárgyalásra szóló idézőlevélbe felvették a "non obstante litis pendentia" ("azonban nem áll fenn perfüggőség") fordulatot, egyúttal a Négyeskönyvben kimondták, hogy patvarkodást követ el az is, aki függőben lévő perben az alperest újra idézteti.16
A perfüggőségi klauzula a rosszhiszemű perlekedés, korabeli kifejezéssel a patvarkodás (calumnia) ama formájának megelőzésére szolgált, amikor a felperes ugyanazon dolog iránt kétféle szín alatt vagy kétféle úton perelt: "Ha ugyanis valamely perlekedő fél ugyanazon birtokot zálog címén és örökös jogon is keresi, ezt kétféle színnek (duplex color) mondjuk; ha pedig egy és ugyanazt a dolgot, egy és ugyanazon címen, de két bíró vagy különböző bírák előtt keresi, azt kétféle útnak (duplex via) nevezzük."17 A kétszínű, illetőleg kettős perlés hármaskönyvbeli szabályát a Négyeskönyv szinte szó szerint ismétli meg.18
A középkori magyar perjogban a perfüggőség mint a patvarkodás egyik fajtája pergátló kifogásként (exceptio peremtoria) volt érvényesíthető az alperes érdemi perbebocsátkozását (litis contestatio) követően. A kifogás bizonyítása az alperest terhelte, mely ha eredményre vezetett, érdemében szüntette meg a felperesi igényt.19 Ilyenkor a bíró patvarkodás iránt ítéletet hozott, melynek hatálya "örökre" elemésztette az alapper tárgyát, és ezenfelül a kalumniózus felperest kétszáz aranyforint megfizetésére kötelezte.20
A perfüggőségi záradék a XVIII. században "tűnt el" az idézőlevelekből, mely nagy valószínűséggel az állandó bíráskodás kialakulásával és az 1723. évi országgyűlés igazságszolgáltatási és perjogi reformjaival függ össze.21 A királyi ítélőtáblák elé idézés szabályai ugyanis 1723-tól megváltoztak: a keresetlevél és mellékletei "összeolvadtak" az idézőlevéllel, és kézbesítésükre együttesen, kézbesítési bizonyítvány kiállításával került sor.22
A kiegyezés után
Az 1869. január 1-jén hatályba lépett Polgári Törvénykezési Rendtartásról szóló 1868. évi LIV. törvénycikk (a továbbiakban: Ptrs.) a perfüggőségről egyáltalán nem rendelkezett, de mind a joggyakorlat, mind a jogelmélet amellett foglalt állást, hogy a litis pendentia hiánya perelőfeltételt képez, vagyis a per nem volt megindítható, ha ugyanazon jog érvényesítése iránt már per volt folyamatban.23 Az 1893. évi XVIII. törvénycikk 27. §-a a sommás eljárásokra korlátozottan kiköszörülte ezt a csorbát, és a pergátló kifogások sorában szerepeltette a perfüggőséget (exceptio litis pendentis) meglehetősen rendhagyó módon: a peremtóri-kus kifogás érvényesítését ugyanis a törvény a kereset kézbesítését, sőt, annak előadását megelőzően is lehetővé tette, ha "ugyanannak a jognak érvényesítése iránt, ugyanazon vagy más bíróságnál megindított kereset már kézbesíttetett vagy kézbesítés helyett közöltetett, és a korábban megindított per" még folyamatban volt. A perfüggőséget kizárólag kérelemre lehetett figyelembe venni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
