1. A keleti gót birodalom bukása (553) után I. Iustinianus császár (527-568) az általa hozott törvények (leges) hatályát Itáliára is kiterjesztette. Ez a jog szorosan kötődött a bizánci hódításhoz, ezért annak visszaszorulásával csak néhány helyen (Ravenna vidékén, Velencében és Dél-Itáliában) maradt érvényben, a Digesta szövege pedig a VI. század után nemcsak Itáliában, de egész Nyugat-Európában nem volt megtalálható.[2] A kora középkor viszonyai egyébként sem tették lehetővé a iustinianusi jog recepcióját (továbbélésről ugyanis csak a vulgárjog esetében beszélhetünk), egészen addig, amíg egyrészt a) nem alakult ki megfelelő gazdasági és társadalmi háttér annak befogadásához, másrészt b) nem újult meg a római birodalmi eszme.
A Digesta "újrafelfedezése" mintegy fél évezredet váratott magára; csupán 1050 körül került elő egy kézirat, a Codex Florentinus (littera Pisana) másolata, amely immár gyakorlatilag is megteremtette a lehetőséget a iustinianusi római jog újjáéledéséhez. A római jog gyakorlati ismeretéről tanúskodik még a bolognai egyetem alapítása előtti időből, egy 1076-ból származó itáliai (toszkánai) okirat, amelyben a Digestából vett idézetek találhatók. A római jog fokozott mértékű felhasználását az invesztitúravita támogatta. A gyakorlati felhasználás következményeként jelent meg az elmélyült tudományos foglalkozás a római joggal.
2. Ez a folyamat a legalis scientia bölcsőjének (más kifejezéssel: lucerna iuris) tekintett bolognai egyetemen[3] (studium generale) vette kezdetét, ahol Irnerius[4] (+1140 k.) már az 1080-as években megkezdte a iustinianusi törvénymű magyarázatát. A római jog ismerete az egyetemi oktatás keretében folyamatosan terjedt, először Itália-szerte, majd a dél-francia területeken is. Irnerius még nem alkotott önálló művet, viszont jegyzetekkel, glosszákkal[5] rögzítette az egy-egy törvényhelyhez (lex) fűzött megjegyzéseit. E módszerről kapta a nevét a bolognai glosszátoriskola, melynek tanárai, a glosszátorok később már összefoglalásokat (summae) és fogalmi meghatározásokat (distinctiones) is írtak a iustinianusi törvénymű könyveihez, továbbá jogesetgyűjteményeket (casus) és különböző tárgyú monográfiákat készítettek. Ezenkívül rendkívüli precizitással gyűjtötték össze a források és a tekintélyek egymással szemben álló tételeit (dissensiones dominorum). Tekintettel arra, hogy a Corpus iuris civilist a maguk történelmietlen (ahistorikus) szemléletével I. Iustinianus császár egységes művének tekintették, mindenáron azon voltak, hogy kiküszöböljék az ellentmondásokat.
3. A glosszátorok - akiknek érdeme a ius positivum ("tételes jog") fogalmának megalkotása is - oktatási módszere a szövegek aprólékos nyelvtani, jogi stb. elemzésén túl elsősorban azok könyv nélküli elsajátítására épült (mos iura [docendi] Italicus), mellyel szemben a francia városok (pl. Orléans és Montpellier) egyetemein dialektikusan, általános elvekből vezették le a konkrét esetek megoldását (mos iura [docendi] Gallicus).
A glosszátorok közül magasan kiemelkedik a négy doktor: Bulgarus (†1167), Martinus Gosia (†1166), Iacobus (†1178) - aki az 1130-1140 között írt első középkori büntetőjogi munka, a "Tractatus criminum" szerzője - és Hugo de Porta Ravennate (†1168), akik Irnerius tanítványai és művének folytatói voltak. Bulgarus - akiben egyébként a "polgári" perjogot bemutató legkorábbi szerzőt is tisztelhetjük - honosította meg az ún. "mozaik-stílust" (Mosaikstil), amely a különböző forráshelyek szavainak összegyűjtését és egybefűzését jelentette, s több új műfajt is bevezetett. Ő és követői szorosan értelmezték a törvény szövegét, szemben Martinusszal, aki a méltányosság (aeq uitas) alkalmazásának híve volt (Bolognában később Bulgarus irányzata kerekedett felül, Martinus hatása ezért főleg francia földön érvényesült). A Bolognában és Angliában tanult, majd később Párizsban kánonjogot tanító Hostiensis (Henricus de Segusia [Susa], †1271) szerint Martinus Gosia ún. homo spiritualis volt, aki inkább az isteni joghoz (ius divinum), mintsem a civiljog szigorú értelmezéséhez ragaszkodott ("divinae legi adhaerebat contra rigorem iuris civilis"). A "négy doktor" I. Frigyes császár felkérése alapján az 1158-as roncagliai birodalmi gyűlésen (Reichstag) iura regalia néven felállította az uralkodót illető előjogok listáját, amelynek alkotmányjogi szempontból kiemelkedő jelentősége volt.
A glosszátorok tevékenysége így nem korlátozódott a magánjog területére. A quattuor doctores ("négy doktor") mellett Placentinus (+1192), Hugolinus, Iohannes Bassianus és a legnagyobbak között számon tartott Azo Portius (+1230)[6] rendelkezett komolyabb tekintéllyel. Elődeinek glosszáit Accursius[7] (1183?-1263) foglalta össze az ún. Glossa Ordinariában.
Accursius 1185 körül született - a legújabb kutatások szerint - a közép-itáliai, Firenzétől földrajzilag nem messze fekvő Certaldóban. Azo Portius tanítványaként tanult jogot a bolognai egyetemen. Irneriustól eltérően, aki eredetileg grammatikus volt, Accursius már kezdettől fogva jogi tanulmányokat folytatott. Accursius harmincéves lehetett, amikor Bolognában tanári működését megkezdte, azt követve, hogy feltehetőleg 1213-ban doktori címet (doctor legum) szerzett. Glosszáit - melyek ténylegesen a különböző szöveghelyekhez fűzött kommentárok - a Glossa Ordinariában gyűjtötte össze.
4. A Glossa Ordinaria eredeti alkotás annak ellenére, hogy Accursius e csaknem 100 000 glosszából (a glosszák száma nem állapítható meg, egyes szerzők 96 260 [pl. Emil Seckel], mások pedig 96 940 glosszában
-628/629-
állapítják meg a Glossa Ordinariában található magyarázatok számát) álló gyűjtemény összeállításánál nyilvánvalóan támaszkodott elődei - akik közül a fentebb említetteken kívül még mindenképpen meg kell említenünk az ugyancsak a glosszátor-iskolához tartozó Placentinust (1132-1192), Hugolinust, Piliust (1150 k.-1207 k.) és Iohannes Bassianust is - glossza-összeállításaira. Accursius kiemelkedő érdeme az, hogy a gyűjtés során a rendelkezésre álló (jog)irodalmat is figyelembe vette.
A Glossa Ordinaria a XIII. század derekával kezdődően mind nagyobb tekintélyre tesz szert a legisták és a kanonisták körében egyaránt. A Glossa már csaknem a törvény erejével (vigor legis) rendelkezik Accursius életében; ezenfelül a jog tudományos művelésének is ez lesz a kiindulópontja.
A Glossa Ordinaria a kor teljes jogát átfogó jellegére igen szemléletesen utal a valószínűleg a XVII. században, Németországban keletkezett Quidquid non agnoscit glossa, non agnoscit curia (mindazt, amit nem fogad el a glossza, a bíróság sem fogadja el) szállóige.[9]
5. Accursius jogirodalmi tevékenysége nem korlátozódik a glosszákra. Szerzője az ugyancsak hamar széles körben ismertté és olvasottá váló Summa authenticarumnak - melynek kinyomtatására Azo Summájával együtt kerül sor -, továbbá a Summae feudorumnak (ez utóbbi művét tévesen sokáig Hugolinus munkájának tartották), melyekben Iustinianus novelláit és a hűbéri jogot mutatja be. E műveiben is tekintettel van a praxis, a joggyakorlat igényeire éppúgy, mint a jogtudományra.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
