https://doi.org/10.59851/mj.73.03.5
Jelen tanulmány azt a magyar szabályozásban megjelenő - különösnek tűnő - definíciót vizsgálja, amely a vezető tisztségviselőket (menedzsmentet) tekinti tulajdonosnak. Ehhez kapcsolódóan, a tulajdonos lehetséges (elsősorban közgazdaságtani) definíciói alapján áttekintjük a gazdasági társaságok belső viszonyait, illetve jogi szabályozásukat. Következtetésünk, hogy a tulajdonos lehetséges definíciói szerint a társaságokkal kapcsolatos "tulajdonosi jogokat" elsősorban valóban a menedzsment gyakorolja. A klasszikusan tulajdonosnak nevezett szereplők csak akkor gyakorolják ezeket a jogokat, ha vagy maguk látják el a menedzsment-funkciót, vagy képesek a menedzsment döntéseit valóban befolyásolni. A magyar szabályozás ezek alapján pontosabbnak tűnik, mint a kérdéssel foglalkozó legutóbbi uniós rendelet megfogalmazása.
Kulcsszavak: jogi személyiség; tényleges tulajdonos; tulajdonjog és közgazdaságtana, szétválasztás-tézis; erga omnes jogok
The article examines the seemingly unusual definition in Hungarian legislation that considers senior executives (management) to be owners. Based on possible (primarily economic) definitions of ownership, the article reviews the internal relationships and laws of corporations and companies and concludes that it is primarily management that exercises the "owner's rights" related to companies. The shareholders who are classically referred to as owners are only considered as such if they themselves perform management functions or are able to actually control management decisions. Based on this, Hungarian regulations appear to be more accurate than the wording of the latest EU regulation dealing with this issue.
Keywords: legal personality; beneficial owner; law and economics of property; separation thesis; erga omnes rights
A "tényleges tulajdonos" fogalmának megalkotásával a pénzmosás és a terrorizmus finanszírozása megelőzéséről és megakadályozásáról szóló 2017. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Pmt.) szakított a magyar polgári jogi dogmatikával, a korábbi magyar jogi nyelv bevett kategóriájával, de a közgazdaságtani vállalatelmélet egyik legfontosabb elméleti alaptételével is.
A törvény szerint a gazdasági társaságoknak kell, hogy legyen "tényleges" tulajdonosuk. Méghozzá az, aki...
a) közvetlenül vagy - a Ptk. 8:2. § (4) bekezdésben definiált módon - közvetve a "szavazati jogok vagy a részesedés 25%-ával rendelkezik" a gazdasági társaságban [Pmt. 3. § 38. a) pont], vagy
b) (ha a szervezet nem a szabályozott piacon jegyzett, de közzétételi követelmények alá eső társaság) egyéb módon "tényleges irányítást gyakorol" [Pmt. 3. § 38. a) pont], vagy
c) a Ptk. 8:2. § (2) bekezdésben definiált meghatározó befolyással rendelkezik a gazdasági társaságban [Pmt. 3. § 38. b) pont], vagy
d) a gazdasági társaság vezető tisztségviselője [Pmt. 3. § 38. f) pont].
Logikailag ez azt jelenti, hogy a gazdasági társaság tényleges tulajdonosa a vezető tisztségviselő, kivéve, ha van olyan személy, akinek 25 százaléknál nagyobb a részesedése vagy a szavazati joga, vagy meghatározó befolyással rendelkezik, esetleg tényleges irányítást gyakorol. (Mivel a különböző társasági formáknál ezt a szereplőt is másként nevezzük, így itt egységesen a menedzser vagy menedzsment kifejezéssel fogom illetni őket.)
Ez a megfogalmazás persze ellentétben áll a bevett magyar polgári jogi dogmatikával, amely szerint egy vállalatnak, egy társaságnak, mivel jogi személy, nem lehet tulajdonosa. Más jogrendszerekben viszont elképzelhető, hogy egy vállalatnak, gazdasági társaságnak, jogi személynek tulajdonosa legyen. Ezekkel a jogrendszerekkel kapcsolatban is fontos azonban kiemelni, hogy a társaság tulajdonosa a társasági vagyonnak nem tulajdonosa, hiszen az a társaság mint jogi személy tulajdona. Vagyis a társaság egyszerre a tulajdonjog alanya - hiszen a vállalati vagyon az ő tulajdona - és tárgya, hiszen tulajdonosa is van.[1]
A Pmt. szakított a magyar jogi nyelv bevett tulajdonosfogalmával is. Az egyszerűség miatt több jogszabály is használta korábban a tagok, üzletrésszel rendelkezők, részvényesek összefoglaló megnevezésére ezt a kifejezést.[2] Emellett részesedésük megnevezésére a tulajdonrész, tulajdoni hányad kifejezéseket is alkalmazzák.[3] Látszik, hogy ebben az esetben a tulajdonos nem a menedzser, hanem a tag, az üzletrésszel rendelkező, illetve a részvényes. (Ebben az írásban őket egyszerűen tagnak fogom hívni.)
A vállalat-gazdaságtan, közgazdaságtan, amely az angolszász jogi terminológiát veszi át, persze azon országok hagyományát követi, ahol egy társaságnak van tulajdonosa. Sőt, az egyik legfontosabb elméleti modell éppen
- 170/171 -
erre a tulajdonfogalomra épül. Adolf Berle és Gardiner Means klasszikus munkája[4] nyomán axiómának vesszük, hogy a vállalatokban (különösen a nagyvállalatokban) a tulajdon és a döntési jog szétválik. Előbbi a tagoké, utóbbi a menedzsmenté. Ez az ún. szétválasztás-tétel, vagy más néven az ügynökprobléma. (Tegyük azonban hozzá: van kivétel is a közgazdaságtanban, amely tagadja, hogy a vállalatoknak tulajdonosa lehetne. A legismertebb Armen A. Alchian és Harold Demsetz csapatmunka-modellje.[5] Ez a vállalatokat, gazdasági szervezeteket az abban dolgozók csoportjaként fogja fel. Emberek csoportjának pedig nem lehet tulajdonosa. A csoport vagyona pedig csak a csoport egészének közös tulajdona lehet.[6])
Természetesen ezekben a közgazdaságtani modellekben, vagy éppen, amikor a magyar jogi nyelv társaságok tulajdonosáról beszél, ez a szó más értelmet nyer, mint a dologi jogban. A tulajdonjog tárgyát illetően a tag nem ugyanolyan jogokat gyakorol, mint egy ingó vagy ingatlan tulajdonosa (akár közös tulajdon esetében). Talán nem túlzás azt állítani, hogy az elmúlt néhány évtized fontos társasági jogi reformjait (például az Egyesült Államokban a 2002-es Sarbanes-Oxley vagy a 2010-es Dodd-Frank törvényt) felfoghatjuk úgy, mint arra tett kísérleteket, hogy ezt az eltérést csökkentsék.
A Pmt. érdekessége tehát az, hogy a menedzsmentet is a tulajdonosok közé sorolja. Érdemes kiemelni, hogy a pénzügyi rendszer pénzmosás és terrorizmusfinanszírozás céljára való felhasználásának megelőzéséről szóló 2024/1624. sz. EU rendelet (a továbbiakban: Rendelet) nem így tesz. A Rendelet szerint egy gazdasági társaság tényleges tulajdonlása (beneficial ownership) csak két formában történhet: érdekeltségen keresztül (52. cikk), és/vagy ellenőrzés révén (53. cikk).[7] Amennyiben egyik értelemben sem találunk tényleges tulajdonost, akkor a Rendelet 63. cikk (4) bekezdése értelmében a gazdasági társaságnak arról kell nyilatkoznia, hogy
a) nincs tényleges tulajdonos,[8] és hogy
b) kik "a vezető testület ügyvezető tagjai", vagy akik "ügyvezető feladatokat látnak el, és felelősek a jogi személy napi szintű vezetéséért, valamint e tekintetben felelősséggel tartoznak a vezető testületnek". (Őket tehát nem nevezi a Rendelet tulajdonosnak.)
Az alábbiakban amellett érvelünk, hogy a Pmt. megfogalmazása kifejezetten védhető joggazdaságtani szempontból. Ehhez kapcsolódóan kritikával szemléljük azt a hagyományt, amely kizárólag a tagot tekinti tulajdonosnak. Át fogjuk tekinteni, hogy a jogban, illetve a joggazdaságtanban milyen tulajdonosfogalmakkal találkozhatunk, és alkalmazni fogjuk őket a társaság esetére. (Vagyis feltesszük, hogy egy társaságnak lehet tulajdonosa.) Mindegyik esetben bemutatjuk, hogy az inkább a tag, vagy inkább a menedzsment társasági jogi pozíciójára illik-e. Négy ilyen tulajdonosdefiníciót látunk majd. Az első rész a tulajdonost mint haszonélvezőt kezeli, a második a tulajdonost mint a társasági döntések felett ellenőrzéssel rendelkező szereplőt, a harmadik mint maradványjogosultat, a negyedik pedig mint az erga omnes (abszolút) jogokkal rendelkező szereplőt.
A közgazdaságtan szétválasztás-tézise, illetve az ügynökprobléma abból indul ki, hogy a menedzser nem feltétlenül a tag érdekeit követi. Érdekkonfliktus állhat fenn köztük. Adódik azonban a kérdés: miért kellene a tag érdekeit követni? A válasz a tulajdonossal kapcsolatos normatív állítás: a tagot kell tulajdonosnak tekinteni. Vagyis a tag azért tulajdonos, mert azt várjuk el, hogy a társaságot az ő érdekeinek megfelelően vezessék. Ebben az értelemben használjuk itt azt a kifejezést, hogy ő a haszonélvező.
Ha a tulajdonost - az ilyen értelemben vett - haszonélvezővel azonosítjuk, akkor a társaságok társadalmi felelősségvállalásáról szóló normatív diskurzust felfoghatjuk úgy is, mint a vállalatok haszonélvező-tulajdonosának személyéről szóló vitát.[9] Itt azonban nem ezt a vitát állítjuk a középpontba, hanem azt, hogy a jelenlegi jogszabályok és társadalmi normák valóban kötelezik-e az igazgatókat arra, hogy a tagok érdekeit kövessék.[10]
Kezdjük a világ többi társasági jogára jelentős befolyást gyakorló Egyesült Államok esetével. Erősen vitatott, hogy az Egyesült Államokban a tagállamok társasági jogai (elsősorban a delaware-i jog), vagy akár a tőkepiac föderális szabályozása állít-e ilyen követelményt a menedzserekkel szemben. A vitában megjelenő sok érv közül itt csak két olyat emelünk ki, amelyek egyébként egyetértenek abban, hogy az amerikai jog (az ottani jogi terminológia szerint) az igazgatóknak jelentős autonómiát biztosít - ez az ún. director primacy elmélet. De ezen megközelítés hívei között is vita van abban, hogy a jog mit is vár el a menedzsmenttől.
- 171/172 -
Stephen M. Bainbridge szerint a tagok vagyonának maximalizálása az egyetlen jog által elfogadott társasági cél. Szerinte az igazgatók felelősségét aszerint ítélik meg, hogy a tagok ezen érdekeitől eltértek-e. Ezt elsősorban a Dodge v Ford ítéletre hivatkozva állítja, amely kimondta, hogy az igazgató nem követhet más célt.[11]
Ezzel szemben Margaret M. Blair és Lynn A. Stout amellett érvelnek, hogy az aktuális amerikai jog szerint az igazgatók elsődleges célja nem egyedül a tagok, hanem az összes érintett (összes) vagyonának maximalizálása. Ezen álláspont alátámasztására a Dodge v Ford óta eltelt száz év több olyan amerikai bírósági ítéletét idézik, amelyek a tagok érdekeivel nyilvánvalóan ellentétes intézkedéseket nem kifogásoltak.[12] Ilyen lépés, amikor a menedzsment a vállalat vagyonát jótékonysági célokra használja fel.[13] Ilyen továbbá az is, amikor a társaság a helyi közösségre gyakorolt potenciális kedvezőtlen hatása miatt lemond jövedelmező üzleti lehetőségekről.[14] Ilyen, amikor annak ellenére utasít el magas kockázatú projekteket, hogy azok várható nettó jelenértéke pozitív lenne.[15] Ilyen, amikor a potenciális vevő által kínált magas ár ellenére visszautasítanak egy ellenségesnek ítélt felvásárlási ajánlatot.[16]
Más országokban talán még egyértelműbb, hogy nem a nyereségmaximalizálás az egyetlen társasági cél. Sőt, még csak nem is kiemelt cél.[17] Sok jogrendszerben (így Magyarországon is) érdekkonfliktus esetén a menedzserek a szervezet érdekeit kötelesek követni. Azon jogrendszerekben, ahol használják az igazgatók bizalmi kötelezettségének fogalmát (fiduciary duty), ott ez a jogi személlyel, és nem a tagokkal szemben áll fenn.[18] Ráadásul ez a (szervezet felé fennálló) kötelezettség a legtöbbször a társasági jog kógens eleme, vagyis ezt a társasági szerződés sem írhatja felül. Ha pedig túllépünk a jogon, és a társadalmi elvárásokat is figyelembe vesszük, akkor sok országban azt látjuk, hogy a menedzserekkel szembeni elvárás kifejezetten az, hogy a vállalati döntések meghozatalakor az érdekeltek szélesebb körének érdekeit vegye figyelembe. (A leggyakrabban emlegetett példa erre a Távol-Kelet.)
Természetesen felvethető, hogy mit is jelent a társaság érdeke. Kisfaludi András néhány helyen például mintha amellett érvelne, hogy ez nem más, mint a tagi érdek, csak másként kifejezve: hiszen "nyilvánvaló, hogy a társaság tagjai ilyen felettük álló érdekek megvalósítására aligha szerződnének".[19] Ugyanakkor az utóbbi években, évtizedekben sok országban sok társaság fogadott el olyan dokumentumot, amely a társaság céljára (küldetésére) vonatkozó kitételeket tartalmaz. Az ugyan vitatható, hogy ezen "társasági céloknak" van-e jogi relevanciája, de az feltűnő, hogy általában a legtöbb jogrendszerben ebből a folyamatból a tagok észrevehetően hiányoznak: a menedzsereknek van joguk meghatározni a vállalat céljait, és ezzel a saját magukkal vagy éppen az utódaikkal kapcsolatos elvárásokat. Ezekben a dokumentumokban a legtöbbször nem is a nyereség maximalizálása szerepel a társaság céljaként.[20]
Az előbb látott haszonélvező-tulajdonos fogalma alapvetően normatív definíció: azt tárgyalja, hogy kinek az érdekeit kellene követnie a társaságnak. A következő két fejezetben a tulajdonost inkább olyan jellemzők alapján keressük, amelyek a leíró közgazdaságtani elemzésből származnak. A tulajdonjog közgazdaságtani elemzésében bevett, hogy arról (nem jogi, hanem) "gazdasági jogként" beszélnek. Ahogy Yoram Barzel fogalmaz, a közgazdasági értelemben vett tulajdonjog "az egyén arra való (várható) képessége, hogy egy árucikkel vagy más dologgal kapcsolatban döntést meghozzon".[21] A tulajdon tehát "képesség": a definíció nem arra koncentrál, hogy jogilag ki mit tehet, hanem arra, hogy ki mit tud a gyakorlatban is megtenni.[22]
- 172/173 -
A tulajdonos ebben a fejezetben elemzett definíciója szerint a tulajdon és az ellenőrzés szinonimák: tulajdonos az, aki ellenőrzést gyakorol a tulajdon felett. Ez első látásra ellentmond a szétválasztás-tézisnek. A modell ezt az ellentmondást úgy oldja fel, hogy ellenőrzés alatt nem a döntések összességét érti, hanem csak egyes döntéseket sorol oda. Három fontosabb megközelítést különíthetünk el: (i) a tényleges (elsősorban delegálási) döntésekre, (ii) a végső döntésekre és (iii) a reziduális döntésekre koncentráló magyarázatokat.
A vállalatelmélet egyik klasszikusa, Frank H. Knight szerint "amit »irányításnak« nevezünk, főként abból áll, hogy kiválasztunk valaki mást, aki elvégzi az »irányítást«".[23] Az első megközelítés azt állítja, hogy a tagokat azért lehet tulajdonosnak tekinteni, mert ők dönthetnek arról, hogy bizonyos jogokat átruháznak-e a menedzsmentre, illetve hogy azokat visszaveszik-e. Ez a definíció tehát azt állítja, hogy a tulajdonos osztja el a hatásköröket, ő delegálja a funkciókat. Azonban jogi és közgazdaságtani okok miatt sem biztos, hogy ennek alapján a tagokat kellene tulajdonosnak tekinteni.
Jogi szempontok. A döntési jogok elosztása nem a tagok akaratától függ. Elsősorban azért, mert minden jogrendszer előírja, hogy a társaságoknak igazgatósággal, tisztségviselőkkel kell rendelkezniük.[24] Őket nevezzük itt menedzsmentnek. Éppen ezért nevezi Bainbridge a nyilvános társaságok igazgatótanácsát sui generis testületnek: olyan testület, amelynek létezése és jogai nem függenek a tagok döntéseitől.[25] Blair és Stout szintén hangsúlyozzák, hogy az igazgatóságnak már a részvények kibocsátása előtt léteznie kell.[26] Tegyük persze hozzá, hogy egy (roppant) fontos kivételt találunk: a delaware-i jogot, amely megengedi a zártkörű társaságok részvényeseinek, hogy ne hozzanak létre igazgatótanácsot, hanem minden döntést a saját kezükben tartsanak.
Azonban ha a tagok nem is tarthatnak minden döntést a saját kezükben, még lehet utasítási joguk. E tekintetben az egyes jogrendszerek között jelentős eltérések vannak. Holger Fleischer például ennek vizsgálatához egy olyan skálát javasol, amelynek a két végpontja a tiszta paritás és a tiszta omnipotencia elve.[27] Tiszta paritás esetén a tagok vagy nem adhatnak kötelező érvényű utasításokat az igazgatóknak, vagy csak nagyon szigorú korlátozások mellett. (Például az ilyen utasítások szupermajoritásos szavazáshoz kötöttek). A most vizsgált definíció szerint tehát a tagok nem lesznek tulajdonosok. Az omnipotencia-modellben azonban akár a vállalkozás napi működésével kapcsolatban is lehet utasítani a menedzsmentet. Csakhogy ebben az esetben is igaz, hogy bizonyos jogok nem vonhatók el a menedzserektől: elsősorban az, hogy a társaságot harmadik felekkel szemben ők képviselik, illetve hogy a társaság könyveit ők vezetik.[28] (Mint a későbbiekben majd látjuk, mindkettő döntő fontosságú a tagok döntési képessége szempontjából.)
Közgazdaságtani kérdések: az ellenőrzés alapvető gyakorlati akadályai. A mostani kérdés azonban nem az ellenőrzési jog, hanem az ellenőrzési képesség, ezt pedig a kollektív cselekvés és az információs aszimmetria problémái is akadályozzák. A kollektív cselekvés problémája arra hívja fel a figyelmet, hogy amennyiben egy társaságban sok kis részesedéssel bíró tag van, akkor ők nehezen fogják összehangolni a lépéseiket - és sokszor nincsenek is erre ösztönözve.[29] Első látásra persze feltételezhető, hogy azokban a társaságokban, ahol a részesedések eloszlása koncentráltabb, a tagok ellenőrzési képessége is nagyobb. Sokan ennek alapján tesznek különbséget az amerikai és az európai, vagy a távol-keleti társasági jogok között: más a tagi részesedések nagysága.[30]
De ez a megközelítés túlzottan sematikus. A Fleischer által kormányzási problémáknak nevezett jelenség ugyanis a koncentráltabb tagsággal rendelkező társaságok esetén is jelentkezik.[31] Kormányzási probléma alatt azt érti,
- 173/174 -
amikor a - különösen a kisebb részesedéssel bíró - tagok nem képesek befolyásolni, ellenőrizni a vállalati döntéseket. Ennek fő oka az információs aszimmetria: nem jutnak kellő információhoz.
Fleischer kétféle - vertikális és horizontális - kormányzási problémát azonosít. Vertikális kormányzási probléma, amely elsősorban a sok kis taggal rendelkező társaságokra jellemző, a tagok és a menedzserek közötti konfliktus. Ezzel szemben a horizontális probléma inkább a koncentráltabb részesedésekkel rendelkező társaságokat fenyegeti. Ekkor ugyan a tagok egy része valóban képes lehet ellenőrizni a menedzsmentet, de ez nem feltétlenül javítja a kisebb tagok helyzetét. Elképzelhető ugyanis, hogy az ellenőrzésre valóban képes nagy tagok és a menedzsment koalícióra lép (vagy ezek a tagok maguk látják el a menedzsment-funkciókat is). A kis tagok helyzete csak annyiban változik, hogy most nemcsak a menedzsmenttel, hanem ezzel a koalícióval találják magukat szemben.[32]
Természetesen nem minden olyan társaságnál szűnik meg a vertikális, és alakul ki a horizontális kormányzási probléma, ahol a részesedések koncentráltak. Ez többek között attól is függ, hogy kik a nagy részesedéssel rendelkező tagok.[33] A nagy amerikai részvénytársaságoknál közismert például, hogy részvényesi aktivitás elsősorban akkor várható, ha a nagy részvényes szakszervezet vagy valamilyen nyugdíjpénztár.[34] Hasonlóképp közismert, hogy a családi vállalkozások esetében is tipikusan aktív szerepet vállal a nagy tag, vagyis maga a család.[35] Ugyanígy erőteljes kontrollt gyakorolnak a leányvállalatok (különösen nagy multinacionális cégek leányvállalatai) felett az anyavállalatok.
Ellenérdekeltség az ellenőrzésben. Bár az utóbbi néhány évtizedben végrehajtott társasági jogi reformok célja gyakran a tagok befolyásának erősítése volt, az sehol nem érte el azt a szintet, hogy hatékony ellenőrzést tulajdoníthassunk nekik.[36] Ez nemcsak az információs problémának, a vertikális vagy a horizontális kormányzási problémáknak köszönhető, hanem annak is, hogy maguk a tagok sem feltétlenül akarják ezt a hatalmat gyakorolni. Ugyanis, ha így tesznek, akkor az óhatatlanul csorbítja a menedzsment autonómiáját, ami viszont a tagok és a vezetők közötti racionális munkamegosztás következménye is: a tagoknak is érdekük, hogy a menedzserek a társaság nevében viszonylag egyszerűen kötelezettségeket tudjanak vállalni.[37]
Amikor a társasági jog gazdasági elemzésének egyik klasszikusa, Henry Hansmann azt állítja, hogy a tulajdon és az ellenőrzés szétválasztása oximoron,[38] akkor ezzel ő sem a fent látott szétválasztás-tézist tagadja. Számára ugyanis az ellenőrzés nem azt jelenti, hogy a tag bármely döntést maga hozhat meg (vagy delegálhat, vagy vonhat magához), hanem csak azt, hogy bizonyos "végső" (ultimate), vagy "formális" döntések a tagok kezében vannak.[39] A tag azért tulajdonos, mert joga van "kiválasztani a vállalat igazgatótanácsát és jóváhagyni a jelentős tranzakciókat, mint például a fúziókat vagy a vállalat feloszlatását".[40]
Végső döntések köre. Bár ezt a "végső" vagy "formális" döntésekre összpontosító megközelítést számos tudós osztja, abban már éles vita van, hogy mely döntések is sorolhatók ide. Érdemes két nagy döntési kört megkülönböztetni. A tőkealapú elméletek szerint a végső döntés az, ha valaki a tőkéről dönthet. Például az osztrák közgazdaságtani iskola két klasszikusa, Eugen von Böhm-Bawerk és Ludwig von Mises véleménye szerint a tulajdonos (az ő szavaikkal: a kapitalista-vállalkozó) az, aki a saját tőkéje kapcsán arról dönt, hogy befekteti-e azt az adott vállalatba, illetve hogy kivonja-e onnan.[41] Ehhez hasonlóan a források elosztására való képességet tekinti végső ellenőrzési jognak Raghuram G. Rajan és Luigi Zingales is.[42] Ezzel szemben a foglalkoztatáson alapuló modellek szerint a végső döntés a vezetők kiválasztása. Bármelyik alapján is definiáljuk azonban a végső döntések körét, az előző pontban látott jogi és közgazdaságtani problémák megmaradnak.
Tőke-döntések. A tőkealapú megközelítés egyes képviselői szerint tulajdonos az, aki meghatározhatja a vállalati vagyon nagyságát és összetételét, ideértve az egyes eszközök elidegenítését is.[43] Amennyiben azonban ezt tekintjük a tőkével kapcsolatos "végső", "formális" döntésnek, akkor nem a tag lesz a tulajdonos. Erről ugyanis egyetlen jogrendszerben sem ők, hanem a jogi személyt képviselő menedzsment dönthet.
- 174/175 -
Ha nem az egyes vállalati eszközökre (és ezzel az eszközállomány összetételére), hanem a társasági vagyon nagyságára koncentrálunk, akkor abban - (legalábbis) első látásra - a tagoknak lesz döntő szavuk. Ők juttatnak ugyanis tőkét a társaságnak: ők döntenek arról, hogy tőkéjük egy részét átengedik-e, részesedést szereznek-e egy adott társaságban. Csakhogy ez a döntési jog egyoldalú. A csatlakozásról, a befektetésről ugyan valóban szabadon dönthetnek, azonban a tőke visszavonása minden jogrendszerben komoly korlátokba ütközik.[44] Legtöbbször csak arra van joguk, hogy
- kezdeményezzék a társaság megszüntetését. (Erről azonban meg kell győzniük a többieket. Ha a menedzsment a döntést nem támogatja, akkor az ő ellenkezésével szemben kell megszerezni a többiek támogatását.)
- részesedésük visszavásárlását kérjék. (A legtöbb jogrendszer vagy kifejezetten tiltja a visszavásárlást, vagy csak nagyon szigorú feltételek mellett engedélyezi azt.[45] Tilalom, korlátozás hiányában is a társaság, azaz a menedzsment vagy más tagok beleegyezésétől függhet.)
A közgazdasági irodalom hangsúlyozza, hogy a tőke visszaszerzésére a tagnak más módjuk is van: a részesedést, a részvényt a tőkepiacon is el lehet adni. Ahogy a szétválasztás-tézis, illetve az ügynökprobléma jelentőségét vitatva Svetozar Pejovich írja: "A szétválasztási elmélet hívei nem értették meg a versenypiacok fegyelmező erejét. [A központi kérdés] a tulajdonjog (a magántulajdon) tranzakciós költségekre gyakorolt hatása, amely (1) a pénzügyi piacokon keresztül azáltal hat, hogy megdrágítja a részvényesek érdekeivel ellentétes döntéseket a vezetők számára, hiszen ezen döntések várható jövőbeli hozama beépül a piaci értékelésbe, (2) a munkaerőpiaci versenyben befolyásolja a vezetők pozícióit, valamint (3) - ami igazán fontos - lehetőséget teremt az ellenséges felvásárlásokra, a tőkeáttételes kivásárlásokra és a zárt társasággá alakulásra."[46]
A tőkepiacok és a részesedések-részvények eladásának lehetősége kétségkívül erősíti a tagok befolyását. Fontos azonban látni, hogy egy ilyen tranzakció nem jelenti azt, hogy a tag a társaság rendelkezésére álló tőkéről olyan értelemben rendelkezik, hogy azt csökkenti. A lépése nem csökkenti a társaság számára elérhető vagyont, csak a tagi pozíció cserél gazdát.
Ráadásul sok társasági forma esetén a kilépés még akkor sem egyszerű, ha talál valakit a tag, aki hajlandó átvenni a részesedését, a részvényeit. A többi tag (adott esetben a menedzsment kérésére) akadályokat gördíthet ennek útjába. Ilyen például az, hogy egyes jogrendszerek a zártkörűen működő társaságokban fennálló részesedések átruházását kifejezetten a menedzserek jóváhagyásához kötik.[47] Nyilvános társaságok esetében pedig a tőkepiaci szabályozás teheti roppant bonyolulttá a lépést. Az eladás (illetve a potenciális új tag) ellen a menedzsment ellenséges felvásárlásra hivatkozva is felléphet.[48]
Foglalkoztatási döntések. Az elmúlt évtizedek társasági jogi reformjainak célja általában az volt, hogy a tagok több információ alapján dönthessenek a menedzsment kinevezéséről, visszahívásáról, javadalmazásáról, jutalmazásáról. A reformok hatására az elérhető információk mennyisége valóban nőtt ugyan, de továbbra is igaz, hogy az igazgatóság az információk elsődleges forrása.[49]
A szó közgazdasági értelmében a menedzsment továbbra sem tekinthető a tagok megbízottjának. Nem csak azért nem, mert - mint láttuk - bizalmi kötelezettségük a jogi személlyel, és nem velük szemben áll fenn. Sokkal inkább azért, mert a tagok továbbra sem tudnak megbízóként fellépni. Ez a gyakorlatban annyira egyértelmű, hogy Bainbridge kifejezetten megfordítja a logikát: nem a tag dönt a menedzsmentről, hanem a menedzser vonja be a tagot. Szerinte a társaságokat "olyan [jogi] eszközként kell felfogni, amelynek segítségével az igazgatóság tőkét szerez kockázatot vállalni hajlandó befektetőktől, részvények, illetve hitelviszonyt megtestesítő értékpapírok értékesítésével".[50]
És érdemes kitérni arra is, hogy amennyiben a tagok a tőkepiaci adásvételek révén könnyen szabadulhatnak a vállalatból, akkor az akár tovább is nehezítheti az ellenőrzést. Albert O. Hirschman már a Kivonulás, tiltakozás, hűség című művében (1970) bemutatta, hogy minél könnyebb a kilépés, annál jobban csökken(het) a kontroll: ugyanis a menedzsmenttel szembeni fellépésre leginkább képes, leginkább informált szereplők inkább távoznak, semmint hogy fellépjenek a vezetéssel szemben.[51] Ahogy Bainbridge három évtizeddel később fogalmaz: "Mivel sokkal könnyebb új befektetésre váltani, mint a hivatalban lévő vezetőkkel harcolni, egy racionális részvényest nem is fogja érdekelni, hogy miért romlik a vállalat teljesítménye".[52]
Érdemes e pont lezárásaként az ún. igazgatói autonómia (director primacy) modelljének megfogalmazására utalni. Ez ugyan az Egyesült Államok társasági jogi gyakorlatát leíró modell, de eredményei más országokban is jól alkalmazhatók. A modell a társaságok legfontosabb szereplőjének éppen azért tekinti a menedzsmentet, mert a tagok döntési jogait továbbra is erősen korlátozza a jogrendszer: ha vannak is döntési jogaik, azok csak roppant
- 175/176 -
ritkán felmerülő kérdésekre vonatkoznak.[53] Sőt, sok jogrendszerben az is igaz, hogy ezekben a kérdésekben a döntéshozatali folyamat csak a menedzserek javaslatára indulhat el.[54] Ezen jogi akadályokat súlyosbítja tovább az előző pontban már látott kollektív cselekvés és információs aszimmetria probléma. Vagyis a "végső" döntések kapcsán is sokkal inkább a menedzsment, mint a tagok rendelkeznek valós döntési képességgel.
Az ellenőrző-tulajdonos utolsó modellje nem a delegálás (és visszavonás) lehetőségére, illetve nem is bizonyos kérdések eldöntésének képességére koncentrál, hanem arra, hogy ki dönthet azokban a kérdésekben, amelyekben ez nincs előre eldöntve. A modell a hiányos szerződések Sanford J. Grossman, Oliver D. Hart és John Moore által kidolgozott elméletében gyökerezik.[55] Eszerint a tulajdon lényege, hogy a szerződésekben nem szabályozott kérdésekben is döntéseket kell hozni. A törvények, jogszabályok biztosítanak bizonyos jogokat a feleknek. A szerződésekben a felek újabbakról is rendelkezhetnek, vagy (amennyiben a jogszabály diszpozitív jogot ad) újraoszthatják egymás között azokat. De lesznek olyan kérdések, amelyeket sem a jogszabályok, sem a szerződéses megállapodások nem rendeznek. Tulajdonos az, aki ezekben a reziduális kérdésekben dönthet.
Amennyiben ennek alapján keressük a társaságok tulajdonosát, akkor először végig kell gondolni, hogy a társaságokkal kapcsolatos döntéseket milyen módokon lehet rendezni. Ezek után térhetünk rá arra, hogy ez a reziduális döntési jog kit is illet.
Jogok elosztása a társaságokban. A társaság számos személlyel köt jogi értelemben vett szerződést. Azonban éppen a tagok és a jogi személy közötti kapcsolatot nem szerződés szabályozza. (Az alapszabály, illetve a társasági szerződés a tagok közötti szerződés, nem pedig a tagok és a társaság közötti szerződés.) Mivel azonban itt a tulajdon közgazdaságtani értelmezését keressük, így a szerződéseket is érdemes közgazdaságtani értelemben kezelni. Bainbridge megfogalmazása szerint a közgazdászok minden olyan kapcsolatot szerződésnek tekintenek, amelyet aszimmetrikus információ, kétoldalú monopólium és opportunizmus jellemez.[56] Másként fogalmazva: implicit (jogilag, jogi szankciókkal nem, de egyéb szankciókkal védett) szerződések is léteznek. Ilyen implicit szerződés már van a tagok és a társaság nevében döntéseket hozó menedzsment között. Azok megszegése - mint Pejovich fenti idézetéből is kitűnik - nem marad szankciók nélkül: a tőkepiac "megbünteti" azt a menedzsmentet, amely nem teljesíti a tagok elvárásait.
Természetesen a menedzsment, a tagok, illetve az egyéb érintettek jogait nemcsak explicit vagy implicit szerződések rögzítik, hanem sokszor a társasági, a szerződési, a dologi jogi stb. jogszabályok is egyértelműen megszabják a döntési hatásköröket. Már eddig is több ilyennel találkoztunk. Például azzal, hogy a menedzsment funkcióinak egy részét még az omnipotencia elvén alapuló jogrendszerekben sem lehet elvonni tőlük.[57]
Reziduális jogok a társaságok esetében. Ha egyértelmű is, hogy mit értünk reziduális döntési jogokon a gazdasági társaságok esetében, az még vitatott, hogy az ilyen jogokat ki is gyakorolhatja. Amennyiben a tagokat illetnék meg ezek a jogok, akkor a jogszabály írná elő, hogy (a) milyen jogokat gyakorolhat a menedzsment, illetve hogy (b) a tagok milyen folyamaton keresztül adhatnak át nekik további döntéseket. Ha így lenne, akkor a törvényben fel nem sorolt döntések, illetve az ilyen módon át nem adott jogok a tagokat illetnék. Csakhogy a legtöbb ország jogszabályai éppen fordítva rendelkeznek. Azt határozzák meg, hogy (a) mik a tagok (a taggyűlés, közgyűlés stb.) jogai, illetve hogy (b) milyen mechanizmus segítségével vonhatók el jogok a menedzsmenttől. Vagyis a reziduális döntés, amely a törvény alapján vagy a tagok (ilyen módon) szabályozott döntése révén nem kerül el tőlük, a menedzsmentté.
Az ellenőrző-tulajdonos joggazdaságtani fogalmát lezárva érdemes hangsúlyozni, hogy egyik itt bemutatott modell alapján sem állíthatjuk, hogy a tulajdonos a tag lenne. A jog nem ad neki sem korlátlan delegálási (visszavonási), sem utasítási jogot, nem adja neki a végső döntési jogokat (különösen a tőke-döntések kapcsán nem), és a reziduális döntési jogok is a menedzsment kezében vannak. Ha meg is kapnak olykor bizonyos döntési jogokat, akkor sem egyértelmű, hogy e jogok közgazdasági értelemben is az övék-e, vagyis hogy azok gyakorlására is képesek-e, tekintettel elsősorban az információs aszimmetriára, illetve a kollektív cselekvési problémára.
Ezzel szemben egyértelmű érvek szólnak amellett, hogy a reziduális döntések a menedzsmentet illetik. És a foglalkoztatási döntések kapcsán is megfontolandó Bainbridge "fordított logikája", vagyis, hogy a tagok és a menedzsment közötti kapcsolatot inkább a menedzsment
- 176/177 -
kezdeményezi, és ezzel nemcsak a tőkeszerkezetről, hanem a tőke mennyiségéről is inkább ő dönt.
Több közgazdaságtani modell azért tekinti a tagot a társaság tulajdonosának, mert ő a maradványigény jogosultja. Ez két dolgot jelent. Egyrészt a társaság éves jövedelmének elszámolásakor a ráfordítások fedezete után fennmaradó összegre (vagyis a nyereségre) ő jogosult. Másrészt a társaság megszűnésekor, a vagyonfelosztáskor a hitelezők kiegészítése után maradó vagyonra is ők formálhatnak jogot.[58] Ez az állítás azonban számos kérdést vet fel. Elsősorban meg kell határozni, hogy mit jelent a "fennmaradó" kifejezés. És mindkét elemet érdemes külön-külön is megvizsgálni: valóban a tagoknak jut a maradék (i) az aktuális jövedelem felosztásakor, illetve (ii) a társaság megszűnésekor?
A "fennmaradó", vagy "maradék" kifejezés többféleképpen értelmezhető. Először is utalhat arra, hogy más érdekelt felek időben korábban jutnak pénzhez. Másodszor kapcsolódhat ahhoz a gondolathoz, hogy más kifizetések biztosabbak, kevesebb kockázattal járnak. Harmadszor utalhat arra is, hogy az erre jogosultak azok, akiket nem jogi (hanem csak implicit) szerződés véd.
A kifizetések sorrendje. Első ránézésre a kifizetések sorrendje viszonylag egyszerűen megállapítható: elég azt megfigyelni, hogy ki áll a kielégítési sorrend végén. Sok közgazdász érvelése szerint ezek a sor végén állók, a többi érdekelt kifizetése után fennmaradó összegre (maradványra) jogosultak azok, akik a társasági jövedelem, illetve társasági vagyon maximálására elsősorban ösztönzöttek. Hiszen minden forint, minden cent, ami a társasági vagyont növeli vagy csökkenti, a nekik jutó részt (a maradványt) növeli vagy csökkenti. (Amint arra azonnal kitérünk, ezen érvelés akkor igaz, ha a maradványjogosultaknak jutó összeg negatív is lehet.)
Csakhogy nem biztos, hogy a kielégítési sor végén állók kapják a vállalati jövedelem vagy a vállalati vagyon utolsó forintját, centjét. Ez csak akkor van így, ha (i) a vállalati vagyon meghaladja a többiek kielégítéséhez szükséges összeget, vagy ha (ii) a sor végén állóknak saját személyes vagyonukból kell fedezni a többiek nem fedezett követeléseit. Ha e két feltétel egyike sem teljesül, akkor az utolsó centek, forintok annak a csoportnak jutnak, akinél a társaság jövedelme, illetve vagyona elfogy. Ilyen értelemben ő lesz a maradványra jogosult.
Az, hogy ki ez a csoport, csak utólag - az éves jövedelem vagy a vagyon elosztásakor - derül ki. Előzetesen azonban, amíg a jövedelem, illetve a vagyon nagysága nem ismert, ez nem egyértelmű. Például ex ante egy kockázatos befektetés kapcsán szinte soha nem tudható, hogy kié lesz annak az utolsó centje, forintja. Maximum azt tudhatjuk, hogy a projekt sikeressége vagy sikertelensége esetén melyik csoportnál fog elfogyni a jövedelem vagy vagyon, azt viszont nem tudhatjuk, hogy mennyire lesz sikeres.
Más megfogalmazás szerint: ahhoz, hogy a maradványjogosult előre ismert legyen, a nemteljesítés esélyét kellene végiggondolni: vagyis azt, hogy melyik csoport milyen eséllyel kap majd teljes vagy részleges kifizetést. Ezek az esélyek azonban a szervezet döntéseitől is függenek, nem teljesen exogének. A menedzsmentnek sokszor kell kockázatvállalásról döntenie: választania kockázatosabb és kevésbé kockázatos projektek között. Ha a kockázatosabbat választja, akkor nő a valószínűsége annak is, hogy egy korábbi csoportnál fogy el a jövedelem, a vagyon, és így ő lesz a reziduális jogosult, de annak is, hogy egy hátrább rangsorolt csoport, így akár a tagok is pénzhez jutnak.[59]
Kockázatosság. Egy kockázatos világban azt, hogy kinek jut az utolsó cent, forint, nehéz ex ante meghatározni. Más szempontok alapján is meg lehet azonban próbálni azonosítani a maradványjogosultakat. Az egyik lehetőség: tegyük ezt annak alapján, hogy melyik csoport milyen kockázatokat visel. E definíció szerint a maradványjogosultnak az a csoport minősül, akinek a kifizetése a leginkább kockázatos. Első megközelítésben ez a csoport a tagoké.
Ugyanakkor nem feledkezhetünk el arról, hogy a vállalat teljesítménye nemcsak a tagok hozamát, hanem más érintettekét is befolyásolja. Sok esetben mások (jogszabályok vagy szerződés szerinti) jövedelme is változik, ha a vállalat jövedelme nő, vagy csökken. Például az alkalmazottak vagy épp a menedzsment jutalmat kaphatnak. Vagy a vállalat által fizetett jövedelemadó összege is a teljesítménytől függ, vagyis a költségvetésnek jutó rész sem tudható előre, az is kockázatos.[60] Alchian és Demsetz csoportos termelés modellje és Grossman-Hart-Moore hiányos szerződés modellje is azt hangsúlyozza, hogy a szervezet teljesítménye minden olyan fél hozamát erőteljesen befolyásolja, akik vállalatspecifikus befektetéseket tettek (tehát olyan dolgokba ruháztak be, amelyek csak addig termelnek nekik jövedelmet, amíg az adott vállalattal kapcsolatban vannak). Ilyen csoport például a csak az adott vállalatnál felhasználható (másoknál értéktelen) tudást felhalmozó munkavállalóké vagy menedzsereké; vagy a vállalat egyedi igényeinek kielégítése érdekében tudást felhalmozó vagy beruházásokat tevő beszállítóké. Éppen az ilyen csoportok, illetve az ilyen beruházások jelentősége miatt kritizálja Blair és Stout azokat a társasági jogi reformokat, amelyek egyedüli célja a tagok érdekeinek védelme.[61]
- 177/178 -
Tegyük hozzá, az, hogy a tagok vagy éppen más érintettek milyen kockázatokkal néznek szembe, a saját döntéseiktől is függ. Mindegyikük képes ugyanis a kockázat csökkentésére: ha valakinél jelentős a kockázat, akkor az azt is jelentheti, hogy elmulasztotta ezeket a "biztosításokat". Például a tagok megtehetik, hogy diverzifikálják a befektetéseiket. Kötvény-finanszírozás esetén a nemfizetés kockázatát a hitelezők a másodlagos piacon keresztül (a kötvények eladásával) csökkenthetik. De nem feledkezhetünk el a hitel-nemteljesítési csereügyletekről (credit default swap, CDS) sem.[62]
Explicit szerződések hiánya. A maradékjogosultak harmadik meghatározása az, hogy ők azok, akiknek jogait és kifizetéseit nem védik szerződések. Igaz, a tagokat csak implicit szerződés köti a vállalathoz, ám ez nem teszi őket kevésbé védetté, mint azt a munkavállalót vagy beszállítót, aki (sokszor szintén jogilag ki nem kényszeríthető ígéretek, hasonló implicit szerződés alapján) vállalatspecifikus beruházásokat tett.
Ezek az implicit szerződéseket azonban erős - nem jogi - szankciók is védhetik. Láttuk, hogy a tagok elvárásait a tőkepiac miként védi. De a kulcsfontosságú alkalmazottak, beszállítók sem védtelenek: ha úgy érzik, hogy a vállalat nem tartja be az ígéreteit, akkor legközelebb csak jobb feltételek (több garancia, magasabb ellentételezés stb.) mellett lesznek hajlandóak elfogadni a munkát, a megbízást.
Mint láttuk, a maradványra való jog két esetben fontos: amikor a társaság az éves jövedelmével számol el (és adott esetben osztalékot fizet), és amikor megszűnéskor, felszámoláskor a társasági vagyont osztják el az érintettek között. Egyik esetben sem egyértelmű, hogy annak a maradéka a tagoknak jutna.
A jövedelemelszámolás. A maradványjogosult nem feltétlenül a tag, hiszen lehet, hogy a társaság jövedelme a kötelezettségek kifizetésére sem elegendő. Ilyenkor nyereség nem keletkezik, a tagok pedig nem kötelesek fedezni a veszteséget.
Most azonban fogalmazzunk másként: a társaság jogi személyisége miatt a maradvány a társaság, és nem a tagok (vagy más érintett) jövedelme.[63] Jogi értelemben a tagok osztalékhoz való joga csak azt jelenti, hogy amennyiben a társaság úgy dönt, hogy a pozitív maradványt vagy annak egy részét felosztja, akkor ebből megkapják az őket megillető részt. De nem kényszeríthetik a társaságot osztalékfizetésre.[64]
Mivel pedig a nyereség, amennyiben a társaság nem dönt másként, akkor a társaságé (annak saját tőkéjét növeli), így a maradvány jogosultja is maga a társaság, annak felhasználása pedig alapvetően a menedzsment hatásköre. Ez pedig nemcsak abban az értelemben igaz, hogy a fel nem osztott nyereséggel ő gazdálkodhat, hanem abban az értelemben is, hogy a kötelezettségekkel nem fedezett bevételek felhasználásáról is a menedzsment dönthet. Alapvetően tőle függ, hogy még az eredménykimutatás előtt "felesleges" kiadások, kötelezettségek kreálásával eltünteti, "elköltségeli"-e a valós nyereséget, vagy bevallja azt. Utóbbi esetben kiteszi magát annak, hogy a tagok annak egészére vagy egy részére osztalékként igényt tartanak majd.[65] Éppen ez az egyik oka annak, hogy a menedzsment információkat tarthat vissza.[66]
Természetesen a fentiek alapján tekinthetnénk a tagok osztalékhoz való jogát (nem jogi, hanem) implicit szerződésekből következő gazdasági jognak is: a menedzsment a tőkepiac vagy a munkaerőpiac várható szankciója miatt próbálja teljesíteni a tagok elvárásait. Csakhogy, amennyiben elfogadjuk ezt a logikát, akkor a kimutatott nyereség, a kifizetett osztalék már nem a fenti értelemben maradvány. Ez elvárt jövedelem: ugyanolyan, mint amilyent a munkavállaló vagy a beszállító vár el (implicit vagy explicit szerződések alapján). Ebben a felfogásban a maradvány az, ami ezen elvárt nyereség kimutatása, illetve osztalék kifizetése után marad, vagyis az, amiről a menedzsment az eredménykimutatás előtt már szabadon rendelkezett.
A vagyon felosztása. A társaság megszüntetése esetén a befolyt pénzt az abszolút prioritás szabályának megfelelően osztják szét a hitelezők között. Láttuk, a tagoknak akkor jut "maradvány", ha az összes hitelező összes tartozását megfizették. Korlátolt felelősség esetén (ha nem történik felelősségáttörés) a tagok nem kötelesek finanszírozni a meg nem térült hiteleket. Az utolsó centek, forintok jogosultja tehát az a hitelezői csoport, amelynél a vagyon elfogy.[67]
Ráadásul az is elképzelhető, hogy a tagok akkor is ("azelőtt") vagyonhoz jutnak, ha a hitelezők nem kapják meg a követelésüket. Ilyen eset az, amikor a menedzsment a tagi kölcsönöket a fizetésképtelenség előtt - minden törvényi tiltás és ellenőrzés ellenére - visszafizeti; vagy ilyen, amikor a társaság a tagokkal a maga számára kedvezőtlen szerződéseket köt; de ilyen az is, amikor a hitelezőket tartozás-részesedés cserére bírják rá.[68] És nem feledkezhetünk meg azokról a vállalat értékét, vagyonát növelő elemekről sem, amelyeket Katsuhito Iwai "szervezeti eszközöknek" nevez.[69] Olyan elemek tartoznak ide, amelyek értékesítése, átruházása nem lehetséges: például az
- 178/179 -
üzleti titkok vagy a vállalatnál felhalmozódó információ. Ezek gyakran a menedzsmentnél maradnak, de meg is oszthatja azokat a tagokkal.[70]
A maradványigény-tulajdonos fogalmának tárgyalását is zárjuk azzal, hogy ez a tulajdonos-definíció sem igazolja, hogy a tagokat kellene a társaság tulajdonosának tekinteni. Láttuk, hogy az explicit és implicit szerződések kifizetése után fennmaradó jövedelem vagy vagyon felosztásában a menedzsment lényegesen nagyobb szerepet játszik, mint ők. Amennyiben úgy tekintjük, hogy a tagokat implicit szerződés köti a társasághoz, akkor bármilyen fogalom szerint definiáljuk is a maradványt, az nem nekik, hanem alapvetően a menedzsmentnek jut.
A negyedik meghatározás abból indul ki, hogy a tulajdonjogok lényege azok erga omnes, abszolút, azaz mindenkivel szemben érvényesíthető jellege. Ezek a jogok nemcsak azokkal szemben érvényesíthetők, akik azt egy szerződéses megállapodás keretében felvállalták. Jelentőségük akkor mutatkozik meg, amikor kölcsönösen összeférhetetlen szerződéses megállapodásokat kellene teljesíteni, ilyen ütköző szerződéses jogok ugyanis társasági működés esetén is felbukkannak.
Társasági jogi problémák. Lássuk a problémát az Ayotte és Bolton által bemutatott hipotetikus ügy példáján keresztül![71] A menedzser ígéretet tesz a tagnak (vagy utóbbi utasította őt), hogy nem vesz fel a társaság nevében kölcsönt. Azonban mégis megteszi. Giuseppe Dari-Mattiacci szerint ahhoz, hogy eldönthessük, kié az erga omnes, abszolút jog, azt kell tudni, hogy ez a menedzsment által vállalt kötelezettség köti-e a vállalatot.[72] Ha a szerződés érvényes, akkor az erga omnes jog a menedzseré: a tag utasítása vagy a vele fennálló (esetleg implicit) szerződés nem írja felül az általa tett ígéretet, az általa kötött szerződést. A tag akkor rendelkezne erga omnes joggal, ha a kölcsönszerződés érvénytelennek minősülne, még akkor is, ha a kölcsönt nyújtó fél jóhiszeműen (az utasításról vagy a tag és a menedzsment között fennálló szerződésről nem tudva) kötötte azt.
A jogi személyiség szerepe. A jogi személy korábban látott fogalma miatt a társasági jog a társaságot képviselő menedzsment erga omnes jogát ismeri el. Amennyiben a társasági jog omnipotencia-modellje meg is engedi a tagoknak, hogy bizonyos körülmények között utasításokat adjanak a menedzsmentnek, ezek csak a társaságon belül, azaz a kettejük közötti kapcsolatban érvényesülnek. Amennyiben a menedzsment azoknak nem engedelmeskedik, akkor ő a társaságnak okozott kár miatt felelős lehet. De kifelé, harmadik féllel szemben ezek az utasítások nem hatnak.
Ezen a ponton érdemes visszautalni az ellenőrző-tulajdonos modelljében elvarratlanul hagyott kérdésre. Ott azt láttuk, hogy az ellenőrzést felfoghatjuk a delegálás jogaként. Láttuk azt is, hogy ez a delegálási, illetve utasítási jog csak korlátozott. Most azonban azt is látjuk, hogy bármennyire sok utasítási jogot is ad a tagoknak - például az omnipotencia-modellben -, soha nem ad a tagoknak erga omnes (abszolút) jogokat. A társaságok jogi személyisége miatt azok mindig a menedzsmentnél lesznek.
Bár a pénzmosás elleni magyar törvény megoldása első látásra furcsa, a közgazdaságtani elemzés szerint kifejezetten szerencsés, ha a menedzsmentet (a vezető tisztségviselőket, képviselőket) tekintjük alapvetően a társaságok tulajdonosának. Ez alól csak akkor érdemes kivételt tenni, ha valaki (tipikusan valamelyik tag vagy tagok egy csoportja) valóban képes kontrollálni a menedzsmentet, vagy maga hozza a menedzsment-döntéseket, maga képviseli a céget, ő maga látja el a menedzsment-funkciókat is. De ekkor nem tagként, hanem menedzserként lesz a társaság tulajdonosa.
Az angolszász jogból átvett megfogalmazás, mely szerint a tagok egyben a társaság tulajdonosai, minden itt látott definíció szerint csak gondokat okoz. A négy itt bemutatott definíció közül háromnak (ellenőrzés, maradványigények, erga omnes jogok) egyértelműen a menedzsment felel meg, és nem a tag. (A haszonélvező keresése esetén sem egyértelmű, hogy a tagokat kellene tulajdonosnak tekinteni.)
Lezárásként érdemes kitérni arra is, hogy a tulajdonos meghatározása nem csak a pénzmosás és a terrorizmus-finanszírozás megelőzése miatt fontos. Ha csak a pénzmosásra figyelünk, akkor juthatunk akár arra az álláspontra is, mint az EU-s szabályozás: vannak szervezetek, amelyeknek nincs tulajdonosa, csak menedzsmentje.
A gazdaságelmélet, a gazdaságpolitika számára is központi kérdés, hogy egy vállalat esetén az itt megadott négyféle (haszonélvezet, ellenőrzési, maradványigény, erga omnes) jog kinél, melyik szereplőnél van. A közgazdaságtanban ugyanis központi szerepet játszik a vállalkozási döntés, illetve a vállalkozó személye. A vállalkozót pedig a legtöbbször a (e négy szempont alapján definiált) tulajdonossal azonosítjuk. Nem szerencsés, ha nagy szervezetekről (ahol az EU-s szabályozás esetleg nem talál tulajdonost) azt mondjuk, hogy azoknál nincs vállalkozó-tulajdonos. Nem mondhatjuk, hogy ezeknél a szervezeteknél vállalkozói döntések nem születnek. Ezeknél a szervezeteknél is meg kell tehát mondani, hogy ki hozza a vállalkozói-tulajdonosi döntéseket. Ez a szereplő pedig - a fentiek alapján - a menedzser. ■
JEGYZETEK
[1] Lásd például Visa Kurki: Animals, Slaves and Corporations: Analyzing Legal Thinghood. German Law Journal, 2017. (5), 1070. DOI: https://doi.org/10.1017/S2071832200022252; Visa Kurki: A Theory of Legal Personhood. Oxford, Oxford University Press, 2019. 10-12. DOI: https://doi.org/10.1093/oso/9780198844037.001.0001
[2] Például a tőkepiacról szóló 2001. évi CXX. törvény 5. § (1) bekezdés 30. c) pontja, vagy a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvény 6/N. § (3) bekezdés b) pontja, valamint a Ptk. Harmadik Könyv VII. fejezetének címe [A jogi személy tulajdonosi ellenőrzése].
[3] Például a Magyarország biztonsági érdekét sértő külföldi befektetések ellenőrzéséről szóló 2018. évi LVII. törvény 2. § (1) bekezdés a) pontja.
[4] Adolf A. Berle - Gardiner C. Means: The Modern Corporation and Private Property. New York, MacMillan, 1933.
[5] Armen A. Alchian - Harold Demsetz: Production, Information Costs, and Economic Organization. The American Economic Review, 1972. (5), 777-795.
[6] Lásd például Margaret M. Blair: Corporate law and the team production problem. In: Claire Hill - Brett H. McDonnell (eds): Research Handbook on the Economics of Corporate Law. Cheltenham, Edward Elgar, 2012. 44.
[7] Az 54. cikk szól arról, amikor egyszerre mindkettő fennáll.
[8] Illetve arról, hogy ha bizonytalanság merül fel annak személye kapcsán, akkor miből fakad a bizonytalanság, miért nem lehet a "tényleges tulajdonos" kilétét megállapítani.
[9] Nicolai J. Foss - Peter G. Klein: Stakeholders and Corporate Social Responsibility: An Ownership Perspective. John F. Baugh Center for Entrepreneurship and Free Enterprise Research Working Paper, 2018. (2), 18-21.
[10] A vita áttekintéséről lásd Stephen M. Bainbridge: The Profit Motive: Defending Shareholder Value Maximization. Cambridge, Cambridge University Press, 2023. DOI: https://doi.org/10.1017/9781009025799
[11] Stephen M. Bainbridge: Director Primacy: The Means and Ends of Corporate Governance. Northwestern University Law Review, 2012. (2), 574-577. DOI: https://doi.org/10.2139/ssrn.300860
[12] Margaret M. Blair - Lynn A. Stout: A Team Production Theory of Corporate Law. Virginia Law Review, 1999. (2), 302-304. DOI: https://doi.org/10.2307/1073662; Margaret M. Blair - Lynn A. Stout: Director Accountability and the Mediating Role of the Corporate Board. Washington University Law Quarterly, 2001. (2), 425. https://openscholarship.wustl.edu/law_lawreview/vol79/iss2/1
[13] Például: Theodora Holding Corp. v. Henderson, 257 A.2d 398 (Del. Ch. 1969).
[14] Például: Shlensky v. Wrigley, 237 N.E.2d 776 (Ill. App. Ct. 1968).
[15] Például: Credit Lyonnais Bank Nederland, N.V. v. Pathe Communications Corp., Civ. A. No. 12150, 1991 Del. Ch. LEXIS 215 (Del. Ch. Dec. 30, 1991).
[16] Például: Cheff v. Mathes, 199 A.2d 548 (Del. 1964); Paramount Communications v. Time, Inc., [1989 Transfer Binder] Fed. Sec. L. Rep. (CCH) 94, 514 (Del. Ch. 1989).
[17] Luca Enriques - Hanry Hansmann - Reinier Kraakman: The Basic Governance Structure: Minority Shareholders and Non-Shareholder Constituencies. In: Kraakman reiner et al. (eds): The Anatomy of Corporate Law: A Comparative and Functional Approach. 2nd edition, Oxford, Oxford University Press, 2009. 103.; Katsuhito Iwai: Persons, Things and Corporations: The Corporate Personality Controversy and Comparative Corporate Governance. The American Journal of Comparative Law, 1999. (4), 583., 605-612. DOI: https://doi.org/10.2307/841070
[18] Blair - Stout: A Team Production Theory of Corporate Law. 300.; Enriques - Hansmann - Kraakman: The Basic Governance Structure... 109.
[19] Kisfaludi András: A társasági jog helye a jogrendszerben. Polgári Jogi Kodifikáció, 2000. (3), 9.
[20] Holger Fleischer: Corporate purpose: management concept and its implications for company law. European Company and Financial Law Review, 2021. (2), 161-189., 180-181. DOI: https://doi.org/10.1515/ecfr-2021-0008
[21] Yoram Barzel - Douglas W. Allen: Economic analysis of property rights. Cambridge, Cambridge University Press, 2023. 15. DOI: https://doi.org/10.1017/9781009374712
[22] Nicolai J. Foss: Property rights economics. In: Peter G. Klein - Michael E. Sykuta (eds): The Elgar Companion to Transaction Cost Economics. Cheltenham, Edward Elgar, 2010. 92-103., 94-95. DOI: https://doi.org/10.4337/9781849806909.00016
[23] Frank H. Knight: Risk, Uncertainty and Profit. New York, August M. Kelley, 1921. 291.
[24] Például Iwai: Persons, Things and Corporations... 613.; Holger Fleischer: Comparative Corporate Governance in Closely Held Corporations. In: Jeffrey N. Gordon - Wolf-Georg Ringe (eds): The Oxford Handbook of Corporate Law and Governance. Oxford, Oxford University Press, 2015. 695-696. DOI: https://doi.org/10.1093/oxfordhb/9780198743682.013.5
[25] Bainbridge: Director Primacy... 550-551.; Stephen M. Bainbridge: The Board of Directors. In: Jeffrey N. Gordon - Wolf-Georg Ringe (eds): The Oxford Handbook of Corporate Law and Governance. Oxford, Oxford University Press, 2015. 295. DOI: https://doi.org/10.1093/oxfordhb/9780198743682.013.20
[26] Blair - Stout: A Team Production Theory of Corporate Law. 281.; Blair: Corporate law and the team production problem. 39.
[27] Fleischer: Comparative Corporate Governance in Closely Held Corporations. 694-695.
[28] Blair - Stout: A Team Production Theory of Corporate Law. 753.; Fleischer: Comparative Corporate Governance in Closely Held Corporations. 695-696.
[29] Szalai Ákos: A gazdasági szervezetek jogáról és közgazdaságtanáról. Pázmány Law Working Paper, 2018. (17), 150-155.
[30] Például: Luca Enriques - Paolo F. Volpin: Corporate Governance Reforms in Continental Europe. The Journal of Economic Perspectives, 2007. (1), 117. DOI: https://doi.org/10.1257/jep.21.1.117; Junhai Liu - Knut B. Pissler: China - Corporate governance of business organizations. In: Andreas M. Fleckner - Klaus J. Hopt (eds): Comparative corporate governance: a functional and international analysis. Cambridge, Cambridge University Press, 2013. 175. DOI: https://doi.org/10.2139/ssrn.1695888; Mathias M. Siems: Taxonomies and Leximetrics. In: Jeffrey N. Gordon - Wolf-Georg Ringe (eds): The Oxford Handbook of Corporate Law and Governance. Oxford, Oxford University Press, 2015. 236. DOI: https://doi.org/10.1093/oxfordhb/9780192888006.013.0008; Zenichi Shishido: The Monitoring Board Revisited. (March 15, 2019) 7. DOI: http://doi.org/10.2139/ssrn.3353529
[31] Fleischer: Comparative Corporate Governance in Closely Held Corporations. 683-684.
[32] Fleischer: Comparative Corporate Governance in Closely Held Corporations. 683.
[33] Lásd például Brian Boyd - Angelo Solarino: Ownership of Corporations: A Review, Synthesis, and Research Agenda. Journal of Management, 2016. (5), 1282-1314. DOI: https://doi.org/10.1177/0149206316633746
[34] Bainbridge: Director Primacy... 26.
[35] Enriques - Volpin: Corporate Governance Reforms in Continental Europe. 118-123.
[36] Bainbridge: The Board of Directors. 282-284.; Shishido: The Monitoring Board Revisited. 13.
[37] Bainbridge: Director Primacy... 572.; Bainbridge: The Board of Directors. 296.
[38] Henry Hansmann: Ownership and Organizational Form. In: Robert Gibbons - John Roberts (eds): The Handbook of Organizational Economics. Princeton, Princeton University Press, 2013. 897. DOI: https://doi.org/10.1515/9781400845354-024
[39] Henry Hansmann: The ownership of enterprise. Cambridge - London, Belknap, 1996. 11. DOI: https://doi.org/10.2307/j.ctv1pncrw1; Hansmann: Ownership and Organizational Form. 897.
[40] Hansmann: Ownership and Organizational Form. 897.
[41] Eugen von Böhm-Bawerk: Capital and Interest. London, MacMillan, 1890. 8.; Ludwig von Mises: Human Action - A Treatise on Economics (The Scholar's Edition). Auburn, Ludwig von Mises Institute, 1949., 1998. 304.
[42] Raghuram G. Rajan - Luigi Zingales: Power in a Theory of the Firm. Quarterly Journal of Economics, 1998. (2), 387-432. DOI: https://doi.org/10.1162/003355398555630
[43] Hasonló érvelésért lásd például: Foss - Klein: Stakeholders and Corporate Social Responsibility... 9-10.
[44] Fleischer: Comparative Corporate Governance in Closely Held Corporations. 700.
[45] Iwai: Persons, Things and Corporations... 598.
[46] Svetozar Pejovich: Economic analysis of institutions and systems. 2nd edition, New York, Springer, 1998. 186. DOI: https://doi.org/10.1007/978-94-011-4848-1
[47] Fleischer: Comparative Corporate Governance in Closely Held Corporations. 696-697.
[48] Paul Milgrom - John Roberts: Közgazdaságtan, szervezetelmélet és vállalatirányítás. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2005. 677-681.; Szalai: A gazdasági szervezetek jogáról és közgazdaságtanáról. 174-176.
[49] Bainbridge: Director Primacy... 569-570.; Bainbridge: The Board of Directors. 269.
[50] Bainbridge: Director Primacy... 579.
[51] Albert O. Hirschman: Kivonulás, tiltakozás, hűség. Budapest, Osiris, Budapest, 1995. [1970] 62-70.
[52] Bainbridge: Director Primacy... 23.
[53] Blair - Stout: A Team Production Theory of Corporate Law. 310.; Blair: Corporate law and the team production problem. 43.
[54] Bainbridge: Director Primacy... 569.; Bainbridge: The Board of Directors. 289.
[55] Sanford J. Grossman - Oliver D. Hart: The Costs and Benefits of Ownership: A Theory of Vertical and Lateral Integration. Journal of Political Economy, 1986. (4), 691-719. DOI: https://doi.org/10.1086/261404; Oliver Hart - John Moore: Property Rights and the Nature of the Firm. Journal of Political Economy, 1990. (6), 1119-1158. DOI: https://doi.org/10.1086/261729; Oliver Hart - John Moore: A Theory of Debt Based on the Inalienability of Human Capital. Quarterly Journal of Economics, 1994. (4), 841-879. DOI: https://doi.org/10.2307/2118350
[56] Bainbridge: The Board of Directors. 291.
[57] Gregor Bachmann - Horst Eidenmüller - Andreas Engert - Holger Fleischer - Wolfgang Schön: Regulating the Closed Corporation. Berlin-Boston, Walter de Gruyter GmbH, 2014. 96. DOI: https://doi.org/10.1515/9783110295276; Fleischer: Comparative Corporate Governance in Closely Held Corporations. 694-695.
[58] Oliver E. Williamson: The mechanisms of governance. Oxford, Oxford University Press, 1996. 184. DOI: https://doi.org/10.1093/oso/9780195078244.001.0001
[59] Lyon M. Lopucki: The Myth of the Residual Owner: An Empirical Study. Washington University Law Quarterly 2004. (4), 1344-1345. DOI: https://doi.org/10.2139/ssrn.401160
[60] Sung Eun (Summer) Kim: Dynamic corporate residual claimants: multicriteria assessment. Chapman Law Review, 2021. (1), 78-79.
[61] Blair - Stout: A Team Production Theory of Corporate Law. 280.
[62] Horst Eidenmüller: Comparative Corporate Insolvency Law. In: Jeffrey N. Gordon - Wolf-Georg Ringe (eds): The Oxford Handbook of Corporate Law and Governance. Oxford, Oxford University Press, 2016. 1033. DOI: https://doi.org/10.1093/oxfordhb/9780198743682.013.42
[63] Iwai: Persons, Things and Corporations... 613.
[64] Blair - Stout: A Team Production Theory of Corporate Law. 292.; Blair: Corporate law and the team production problem. 43.
[65] Bainbridge: Director Primacy... 587.
[66] Kim: Dynamic corporate residual claimants... 81.
[67] Eidenmüller: Comparative Corporate Insolvency Law. 1019.
[68] Eidenmüller: Comparative Corporate Insolvency Law. 1023-1027.
[69] Iwai: Persons, Things and Corporations... 617-618.
[70] Eidenmüller: Comparative Corporate Insolvency Law. 1029.
[71] Kenneth Ayotte - Patrick Bolton: Optimal Property Rights in Financial Contracting. Review of Financial Studies, 2011. (10), 3401-3433. DOI: https://doi.org/10.1093/rfs/hhr053
[72] Giuseppe Dari-Mattiacci: The Theory of Business Organizations. In: Adam B. Badawi (ed.): Corporate Law and Economics. Cheltenham, Edward Elgar, 2023. 11-12. DOI: https://doi.org/10.4337/9781782547457.0168
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar. https://orcid.org/0009-0003-1272-8947
Visszaugrás
